PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK |
Pasarét, 2003. december 04. Csákány Tamás |
Alapige: Tit 2,11-14
"Mert megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek, és arra nevel minket, hogy megtagadva a hitetlenséget és a világi kívánságokat, józanul, igazságosan, és kegyesen éljünk a világban, mivel várjuk a mi boldog reménységünket, a mi nagy Istenünk és üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsőségének megjelenését, aki önmagát adta értünk, hogy megváltson minket minden gonoszságtól, és megtisztítson minket a maga népévé, amely jó cselekedetre törekszik."
Imádkozzunk!
Mennyei Atyánk, áldunk téged, hogy készítesz nekünk alkalomról alkalomra lehetőséget, hogy feltöltődjünk a veled való találkozás által. Megvalljuk, Urunk, hogy nagyon nagy szükségünk van rá, hogy te magad tanítgass bennünket. Olyan nehezen igazodunk el az élet legegyszerűbb dolgaiban is. Olyan könnyen elfáradunk, elbizonytalanodunk, elfogy a lelkesedésünk és a kitartásunk.
Köszönjük neked, mennyei Atyánk, hogy te még így is szeretsz bennünket sokszor nyomorult, bűnök között vergődve, magunkat időnként reménytelen helyzetben látva. Tudjuk, hogy te mégis mindezekkel együtt könyörülő, irgalmas szereteteddel keresel bennünket ma is.
Kérünk, Urunk, hogy most Szentlelked által kezdj el rendet tenni újra a szívünkben! A napi feladatok és gondok hadd kerüljenek oda, ahová valók, és a kérdéseink is hadd kerüljenek a helyükre.
Szeretnénk most minden jó dolgot, amit az elmúlt napokban kaptunk, hálaadással eléd hozni. Köszönjük, ha megáldottad a munkánkat, ha adtál erőt és örömet abban a szolgálatban, amit ránk bíztál. Szeretnénk eléd hozni bűnbánattal és szomorúan a bukásainkat és erőtlenségeinket.
Megvalljuk, Urunk, hogy habár ismerünk téged sokan, akik ma itt vagyunk, mégis olyan gyakran úgy élünk, hogy nem látszik ez az életünkből. Nem a te szereteted hatja át a szívünket. Nem a te emberek iránt való elkötelezettséged határozza meg a tetteinket.
Kérünk, hogy változtass bennünket, formálj, taníts úgy, ahogy erre egyedül csak te vagy képes!
Köszönjük, hogy várhatjuk, hogy te most is gazdagon megajándékozol minket. Légy áldott ezért. Jézus nevében
Ámen.
Igehirdetés
Az adventi időszak a most mögöttünk álló vasárnappal kezdődött el. Ebben a periódusban különösképpen is figyeljünk Istennek arra a tanítására, vezetésére, ami az Úr visszajövetelével kapcsolatosan áll a Bibliában, és biztat mindannyiunkat.
Az előbb hallott igeszakasz alapja, hogy Isten kegyelme Jézus Krisztusban öltött testet. Hisszük ezt mindannyian, akik itt vagyunk ma este? Mit végez Ő a mai hívő életében? Legyünk nagyon gyakorlatiasak! Kérdezzük meg, hogy mit jelent az, hogy meghalt értünk Krisztus, és mit jelent az, hogy visszavárjuk Őt, hiszen mi e két esemény Jézus első és második visszajövetele között éljük az életünket. Ez az a bizonyos adventi idő, amiről a Biblia beszél.
Az ige három szempontot ad most elénk, röviden ezekről szeretnék beszélni. Először is arról, hogy Isten megszabadítja azokat, akik ezt kérik és elfogadják tőle Krisztus által. Ő formálja utána az övéit, végül pedig felszabadítja őket bizonyos dolgokra. Tehát megszabadít, formál és felszabadít.
Mitől szabadít meg? Így hallottuk az előbb az ige elején, hogy: "Megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek." Isten nem automatikusan ismerhető meg. Erről szól a Szentírás, és a mi emberi tapasztalatunk is. Az Istennel való találkozás nem úgy működik, hogy valaki elhatározza, hogy én holnaptól fogva hívő leszek. Vagy, hogy kicsit egyszerűbben fogalmazzunk, én mától vagy holnaptól az Isten akarata szerint élem az életem, járom az utamat.
Sokan megpróbáltuk, gondolván, hogy ez csak rajtunk múlik. Amikortól változtatni akarunk az életünkön, tudunk változtatni rajta. Meg kell, hogy valljuk, hogy ez nem ment. Ugyanis az Isten igazi megismerése - a Szentírás szerint - már csak kegyelem lehet, vagyis olyan előre elkészített lehetőség, amivel az ember - hogyha ez a döntés megszületik a szívében -, élhet.
Vagyis Istent keresni lehet. Kutatni és vágyakozni utána pozitív lehetőség, de csak - legalábbis ebben az értelemben - Ő találhat ránk. Én engedhetem, hogy megtaláljon, de mindig Ő az aktív, cselekvő, akinek én legfeljebb válaszolhatok. Ezt nagyon fontos megértenünk, hogy Isten kegyelme olyan aktív valóság ebben a világban, ami alapvetően meghatározza Isten hozzánk való viszonyulását. Isten féltő szeretete, irántunk való odaadó gondoskodása az, amiről az a karácsonyi ünnep szól, amire készülünk. Azért jött el Jézus - ahogy Ő saját maga mondja -, hogy "megkeresse és megtartsa az elveszettet". Mert Isten nem akarta tovább nézni, hogy sötétben botorkálunk. Nem akarta tovább nézni, hogy gúzsba kötnek bennünket olyan dolgok, amik kényszerpályákra állítják az életünket. Sokféle ilyen kényszer létezhet. Van, ami jobban látható, és van, ami kevésbé, de tapasztaltuk, tapasztaljuk ezeknek feszítő és életet romboló hatását.
Isten elküldte az Ő Fiát, hogy életünket megszabadítsa ezektől a kényszerpályáktól, és azoktól a nyomorult megkötözöttségektől, amikben mindannyian élünk nélküle.
Az a szó, ami az eredeti szövegben itt szerepel, és így fordították a Biblia fordítói: "Megjelent az Isten üdvözítő kegyelme", így is lefordítható lenne, hogy "kézzel foghatóvá vált". Előttünk öltött testet.
Csak az tudja megérteni, hogy mit jelent az Úrral való kapcsolat, és csak az tud igazi keresztyénként, Krisztust követőként élni, akinek az életében ez kézzel fogható valósággá vált, és napi élmény maradt. Aki rácsodálkozhatott a saját lelki szemével arra, hogy Krisztusban kinek ismerhető fel Isten.
Nem régen beszélgettem valakivel, aki azt mondta - egy fiatal nő -, hogy ő nagyon érdekesnek tartja mindazt, amit a Biblia mond Istenről, de hát a régieknek könnyű volt. Ott volt Jézus. Lehetett látni, hallgatni Őt. Mai emberként ez a lehetőség nem áll fenn a számunkra. Ha megmutatná magát Isten, ha valamilyen módon biztos jelet adna, akkor hinnék - folytatta ez a kedves leány.
Az igének az az örömüzenete, ezért is hívjuk evangéliumnak, hogy Isten minden ember számára elkészítette a megbizonyosodás lehetőségét. Krisztus nemcsak némelyekért jött el, és halt meg, hanem mindenkiért. Minden emberért.
Olyan jó lenne, ha ez most újra áttüzesítené a szívünket! Ugyanis Ő szabadítóként érkezett, és ez az a bizonyos üdvözítő kegyelem, amiről itt az ige beszél, és amit a 14. versben így bont ki, magyaráz Pál apostol: "aki önmagát adta értünk - mármint Jézus -, hogy megváltson minket minden gonoszságtól, és megtisztítson minket a maga népévé".
Isten üdvözítő kegyelme, amikor Isten nekem először megjelenik Jézus Krisztusban, rácsodálkozom, és azt mondom: Uram, ez a kegyelem nagyobb, mint amit valaha is elképzelhettem volna. Átadom Jézusnak mindazt, ami terheli, nyomasztja az életem, mert Ő értem halt meg, értem is meghalt. Megtapasztalhatom azt, hogy Isten felszabadít sok minden teher alól. Ezt hívja úgy a Biblia, hogy megtérés, és ezt éli át az, aki Isten gyermekévé lett újra meg újra, amikor Isten az Ő szeretetével felfrissíti az életét.
E nélkül a Krisztusra való rácsodálkozás nélkül nem lehet gyümölcsöző, hívő életet élni. Nem elég megtanulni bizonyos igazságokat. Krisztusban kell megtanulnunk gyönyörködni. Krisztusba kell megtanulnunk fogódzni, mert egyedül Őbenne van a mi üdvösségünk. Egyedül Őáltala lehet miénk az a rengeteg ajándék, ami kibeszélhetetlenül több, mint amire mi egyáltalán vágyni tudunk, amit Isten készített el az övéinek. Hiszen szintén Jézus mondta - a János evangéliumában olvassuk -, hogy "én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bővölködjenek".
Isten nem egy nyomorult, nélkülöző életre hív bennünket, hanem olyanra, ami mindenben bővölködik, ami csak a mi békességünkhöz, boldogulásunkhoz, boldogságunkhoz szükséges. Ez nem azt jelenti feltétlenül, hogy óriási vagyonnal ajándékoz meg Isten mindenkit, aki az Ő gyermekévé lesz - erről nem szól a Biblia -, de arról igen, hogy minden olyannal, ami csak az élete teljességéhez szükséges. Tehát Isten szabadítóul küldte el Jézust.
Hadd legyen első kérdése ma az igének hozzánk: vajon ez az adventi este lehetőség-e arra az én életemben is, hogy Isten először vagy talán sokadszor megmutassa az Ő szabadító hatalmát és kegyelmét rajtam is?
Lehet, hogy nincsenek nagyon nagy bukkanóim az elmúlt napokban vagy hetekben. Lehet, hogy csak picit fásultam bele abba, hogy mindig az Úrra nézzek. Lehet, hogy tudom, hogy mi az, amitől szabadulnom kellene, de nem megy. Lehet, hogy "csak" a saját akaratom vagy kényelemszeretetem köt - olyan sokan vagyunk így. Úgy vagyok-e ma itt, hogy várom, könyörgök azért: Uram, szabadíts meg újra mindattól, ami Neked nem kedves!
Akiket Isten megszabadít és megtisztít, ezeket tudja Ő formálni. Erről beszél az ige, amikor ezt mondja: "Isten üdvözítő kegyelme arra nevel minket, hogy megtagadva a hitetlenséget és a világi kívánságokat, józanul, igazságosan és kegyesen éljünk a világban." Csak az olyan embert lehet nevelni, aki engedi, hogy őt neveljék.
A Krisztus követése folyamatos, egész életen át tartó formálódást jelent, kellene, hogy jelentsen. Döbbenetes módon mégis, sok hívő életében ez nem így van. Sőt a fejlődésnek igen gyakran egy negatív változatát lehet látni. Valaki megtapasztalta a szabadságot Krisztusban, és úgy gondolja, hogy most már minden jó, és mindent elért, amit csak Isten adhat neki, és elkezd a hitében szépen, lassan gyengülni és leépülni.
Nehéz lenne összeszámolni, hogy hányszor hallunk, egy-egy beszélgetésben ilyen mondatokat, hogy igen, én láttam egy hívőt, aki szeretetlen, pökhendi volt. Bementem egy templomba, és keresztülnéztek rajtam. Sírtam, és elfordult tőlem az, aki hívőnek mondta magát. Szívtelen, kemény volt és így tovább.
Hatalmas ítélet ez rajtunk, és a kritikák, amikkel a világ illet bennünket, nagyon sokszor alappal bírnak. Nem mondhatjuk, hogy ez csupán az irigységnek, vagy az istentelenségnek a szava. Sokszor annak a minősítését is halljuk, de ne mossuk magunkat tisztára! Vajon nevelhető emberek vagyunk-e? Olyanok-e, akiknek az életében Isten az Ő Lelke által kiformálhatja egyre inkább a Krisztus gondolkodását, az Ő indulatát?
Aki - ahogy erről a Filippi levél 2. fejezete ír - "megalázta magát, és alázatos volt mindhalálig". Erre hivatkozva mondja Pál apostol, hogy "ez az indulat legyen bennetek" is. Ez az indulat van-e bennem? Engedem-e, hogy az Úr formáljon?
Ez a második kérdés ma este hozzánk: úgy olvasom-e a Bibliát, úgy jövök-e találkozni az Úrral, úgy élem-e az életem, hogy frissen és ma is megerősítve ott van a szívemben a kérés: Uram, én szeretnék neked engedelmeskedni. Taníts, ahogy erre csak te vagy képes. Te mutasd meg, hogy mi a jó az életemben, és mi a rossz! Mi az, amire igent mondjak a körülöttem levő világból, és mi az, amire nemet?
Olyan gyakran megpróbáljuk ezt megspórolni, és keresztyén általánosításokat próbálunk megfogalmazni a saját és mások életére nézve is. Mert engedelmeskedni, naponta kérdezni az Urat, nehéz. Általánosítani könnyű. Az a baj, hogy amikor valaki az Úrral való élő kapcsolatot engedi kihűlni az életében, akkor erősödik meg mindig a törvény, a törvényeskedés. Akkor válik igazi problémává a képmutatás, amit sokszor észre sem veszünk. Milyen hívőnek mutatom magam, vagy látnak engem mások? Milyen nyomorult, istentelen ember vagyok belülről? Ilyenkor hozunk rossz döntéseket. Azt gondoljuk, hogy minden rendben van. Az Isten szempontjai alapján döntök, és közben nem kérdezem Őt. A saját elgondolásaim, amik vezetnek gyakran, és nem az Úrra való nézés irányít, és nem úgy követem Őt.
Mire tanít bennünket Isten az Ő igéje, kegyelme által? Azt mondja Pál, hogy tagadjuk meg a hitetlenséget és a világi kívánságokat. Mi az a hitetlenség, illetve világi kívánság, amiről itt szól az ige? A hitetlenség szó így is visszaadható lenne: minden, ami istentelen. Vagyis mindent tagadjak meg, ami szemben áll azzal, amit nekem eddig Isten megmutatott, és engedett megértenem.
A világi kívánság itt nem csak úgy értendő, hogy minden, amit mások csinálnak. Ezt hajlamosak vagyunk így látni. Világi kívánság mindaz, ami az Isten nélkül élő világból engem Istentől távolabb vonz. Nem kevesebb. Ez lehet olyan is, ami jónak tűnik. Lehet nagyon rossz dolog is. A végeredmény szempontjából mindegy. Minden, ami Istentől távolabb vinne engem. Minden, amire Isten azt mondja, hogy rossz. Minden, ami az Ő tiszteletével, szeretetével szembe akar állítani. Ezért fontos az, amiről az előbb beszéltünk, hogy Isten taníthasson bennünket arra, hogy mi a jó, és mi a rossz, mert magunktól nem tudunk rájönni. Erre egyedül Isten Lelke vezethet rá bennünket. Ez igen fontos a családi életünk tekintetében, az emberi kapcsolataink összefüggésében, a munkahelyünkön, a gyülekezeti életben, hogy rájöjjek, hogy mi az én feladatom, és mi az, amit másra bíz az Úr, és másnak kell átengednem. Mi az, amit abba kell hagynom, bármennyire is jónak tűnő ötlet. Mi az, amit el kell kezdenem az Úrral, az Úrért?
Az a három jelző, amit szembeállít a világi kívánsággal és a hitetlenséggel Pál: a józanság, az igazságosság és a kegyesség, az istenfélő élet. - A józanság tulajdonképpen sokkal teljesebb fogalom a Szentírás eredeti gondolkodása szerint, mint amilyen összefüggésben ezt a szót ma szoktuk használni. Itt nem csak arról van szó, hogy végiggondoltan hozzon az ember döntéseket. Erről is. Hanem sokkal inkább arról, hogy egyfajta alapállásként az Isten bölcsességére támaszkodva tegye mérlegre újra meg újra az élete dolgait.
"A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme" - ahogy ezt mondja az Írás. Józanul gondoljam végig a dolgaimat, de ne a rációm legyen a végső döntőbíró, hanem az: Uram, te mit mondasz.
A józanság tulajdonképpen a tisztaságnak és szentségnek a tettekbe való átültetése, megélése a hívő ember életében. A józansághoz természetesen nagy adag önfegyelem is szükséges, hogy tudjak és akarjak magamon, a saját vágyaimon - amikről az előbb szó volt, amik egészen másfelé vinnének, mint amerre Isten szeretne engem vinni - tudjak és akarjak uralkodni. Ez tudatos döntés eredménye lehet, amit sokszor nem bírunk meghozni, megtartani, de rajtunk múlik, hogy akarjuk-e kimondani: Igen, én az Úr útján akarok járni. Meg akarom ismerni ezt az utat, és Tőle akarok erőt kérni. Elfogadni mindazt, amit Ő készít nekem. Itt az "akarok" szót értsük jól. Nem azt jelenti, hogy mi minderre magunktól képesek lennénk. De azt igen, hogy Isten kegyelmének ki kell tenni magunkat. Engedni kell, hogy működjön az Ő Lelke által az életünkben, hogy bármi is történik, előre mehessünk a hitünkben, a mindennapi dolgainkban.
A másik szó a józan után az igazságosság, ami itt áll a hívő ember életére nézve jellemzőként. Ahogy a józanság a hívő alapállása, az igazságosság az egymással való kapcsolatunknak az alapvonása kell, hogy legyen.
Isten által megigazított, megtisztított módon viszonyulok a családtagjaimhoz, a beosztottaimhoz vagy a főnökömhöz, a testvérekhez és mindazokhoz, akik körülöttem élnek. Igazságosan, vagyis az Isten által igaznak és helyesnek mondott mértéket alkalmazva. Nem rövidítem meg a másikat az idejében. Nem kérek tőle olyat, amivel kiszolgáltatom magam, mármint, hogy szolgáljon ki engem mindenben csak azért, mert visszaélek az ő engedékenységével. Nem megyek bele olyan üzletbe, amiről tudom, hogy a másikat hátrányos helyzetbe hozná akkor is, ha ő erre nem jön rá esetleg és így tovább.
Igazságosan igyekszem élni az életemet, mert Isten újjá formálja a gondolkodásomat, a hozzáállásomat, ha engedem, a többi, körülöttem élő emberrel kapcsolatosan is.
A kegyes szó így is visszaadható lenne, hogy istenfélő. Vagyis olyan valaki, akinek az életében meghatározó, döntő szerepe van az Istennel való kapcsolatnak. Amiről eddig beszéltünk, tulajdonképpen az istenfélő, vagyis a kegyes embernek a hozzáállása. Ilyen kegyes emberek vagyunk-e, akik józanul és igazságosan igyekszünk élni, és véghezvinni a dolgainkat?
Az ige arról beszél, hogy olyan reménységünk van, ami azon túl, hogy megtanít bennünket bizonyos igazságokra, felszabadít arra, hogy mint olyanok, akiket Isten az Ő maga népévé tisztított meg, jó cselekedetekre törekedjünk. Állandó reménységben lévén a mi nagy Istenünk és üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsőségének megjelenését várjuk.
Isten azért tanít meg bennünket bizonyos dolgokra, és azért formál, hogy utána használhasson bennünket. Olyan kevesen vagyunk használhatóak. Annyi misszionáriusnak kellene lenni, ahány hívő ember van. Annyiunknak kellene továbbadnia Isten megmentő örömhírét, ahányan megtapasztaltuk ezt. Hányan vannak, akiknek halvány fogalmuk sincs arról, hogy van menekülés, van szabadulás, és ott élnek mellettünk. Beszélgetünk lényegtelen dolgokról, magunkról vagy másról, ahelyett, hogy azokban a jócselekedetekben járnánk, amiket nekünk Isten előre elkészített.
Itt szó sincs arról, hogy Isten azt várná bárkitől is, hogy magától nagy tetteket, Istenre mutató dolgokat vigyen véghez. Mi ehhez kevesek, és alkalmatlanok vagyunk. De az Úr készít el nekünk lehetőségeket. Alkalmassá formál, és utána lehetőséget ad, hogy mindaz, ami kiformálódott, a tettek mezején is megvalósulhasson. Ahogy Jézus mondja: "gyümölcseiről ismerszik meg minden fa. A jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa rossz gyümölcsöt terem." Van-e gyümölcs az életemen, az életemben?
Azok az emberek, akik körülöttem élnek, látják-e, tapasztalják-e az Úr szabadító hatalmát először az én gyenge, bukdácsoló életemen keresztül, és aztán talán azon a bizonyságtételen, vagy tetteken keresztül, amiket Isten ad nekem.
Ez az advent arra is irányítja a figyelmünket, hogy nyomorult, egyre inkább széteső világban élünk, ami minden erővel keres biztos pontokat. Sokszor mindenáron Istenen kívül, az Ő kegyelmén kívül. Adventi emberként, Krisztust követőként, Őrá váróként megszületik-e az életünkben az a bizonyságtétel, hogy mi az Ő visszajövetelére várunk? Ezért nem félünk, nem csüggedünk, mert tudjuk, hogy Ő lesz majd, aki igazságot tesz az életünk dolgaiban, a peres ügyeinkben, s mindenféle egymással való nézeteltéréseinkben. Ő lesz az, aki elrendezi majd, ami hátrányosan érint bennünket, és egy sokkal nagyobb, maradandó örökséget készít nekünk.
Aki megszabadított, tanít, formál és felhasznál. Olyan nagy ajándék lenne, hogyha ez a néhány nap, ami még karácsonyig hátravan, a lelki elmélyülésnek az ideje lehetne számunkra. Próbáljuk a készülődés közepette ezt tudatosan is munkálni. Időt félretenni reggel vagy este az Úrral való közösségre. Többet, mint amennyit szoktunk, és tegyük fel magunknak ismét ezeket a kérdéseket, hogy engedem-e, hogy az Úr megtisztítson? Mitől kell, hogy megtisztuljak? Engedem-e, hogy formáljon? Terem-e gyümölcsöt - Ő szerinte való gyümölcsöt - az életem?
Imádkozzunk!
Köszönjük, Jézus azt a reménységet, amit elhoztál nekünk, és amivel megajándékoztál bennünket. Nincs olyan mélység, nyomorúság, amiből te meg ne szabadítanád azokat, akik hozzád kiáltanak.
Köszönjük, Úr Jézus Krisztus, hogy te minden ember számára megismerhetővé, átélhetővé tetted azt a csodát, amit kereszthalálod által elvégeztél értünk, hogy az életünk minden kudarca, nyomorúsága, zsákutcája a hátunk mögé, és ami sokkal fontosabb, az Atya háta mögé kerüljön, és teljesen újat kezdhessünk veled.
Szeretnénk Urunk most arra kérni, hogy újíts meg bennünket! Tedd világossá, hogy mit szükséges tennünk! Miben szükséges újat kezdenünk, vagy a régit abbahagynunk. Urunk, nagyon kérünk, hogy tedd ezt az adventet egy különlegesen megszentelt időszakká az életünkben.
Megvalljuk előtted bűnbánattal, hogy habár ez a világ valóban sóvárogva várja Isten fiainak a megjelenését, mi mégis olyan sokszor akarva, akaratlanul titkoljuk a hozzád fűződő viszonyunkat. Azt, hogy a te kegyelmedből élünk, és ha te nem lennél mellettünk, akkor összeroppanna az életünk.
Könyörgünk, Urunk, hogy bocsáss meg, újíts meg, és készíts olyan jócselekedeteket, gyümölcsöket, amiket a te dicsőségedre teremhetünk! Kérünk, nem hívő barátainkért, szeretteinkért, a körülöttünk élőkért. Kérünk, hogy adj nekik esélyt és lehetőséget a megmenekülésre, és ebben használj a te akaratod szerint minket is!
Tedd világossá azt az utat, amin járnunk kell! Szeretnénk nevelhetőek, taníthatóak lenni.
Ámen.