PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2003. augusztus 17. (vasárnap) Csákány Tamás

SZENVEDÉS ÉS MEGTARTATÁS

Alapige: ApCsel 12, 1-17

---

Imádkozzunk!

Áldunk és dicsőítünk téged Istenünk, a te megtartó kegyelmedért, amit olyan sokszor megtapasztalhattunk már életünkben.

Köszönjük, hogy olyankor is megsegítettél már minket számtalan alkalommal, amikor talán eszünkbe se jutott, hogy hozzád forduljunk. Így visszatekintve látjuk csak, hogy hányszor volt, amikor érthetetlen módon megmenekültünk egy-egy helyzetben, amikor számunkra kifürkészhetetlen okból megerősödtünk, és úgy éreztük, mintha valaki emelt volna minket felfelé.

Kérünk, Urunk, hogy áldd meg most a te igédet. Olyan nagy szükségünk van arra, hogy te magad tegyél rendet az életünkben hétről hétre, napról napra.

Megvalljuk neked, hogy magunktól nincs bölcsességünk, és különösen azt szeretnénk most eléd hozni, hogy olyan könnyen elfogy az erőnk, a kitartásunk, az elköteleződésünk, amivel melléd álltunk, vagy engedtük, hogy te mellénk állj.

Szeretnénk azt kérni, hogy újíts meg most bennünket a hitünkben, a feléd való törekvésünkben. Add Szentlelkedet bőségesen, hogy az ige, amit elkészítettél elérkezhessen a szívünkig, hogy valóban ne csak hallgatói, de megtartói is lehessünk a te kegyelmedből.

Áldunk Urunk azokért a lelki ajándékokért, amiket a mai napra elkészítettél nekünk. Szeretnénk elkérni ezeket tőled, hogy az életünk erősebb, tisztább lehessen, amikor innen elmegyünk, és ami történik velünk, az a te dicsőségedet szolgálja.

Kérünk, legyél itt közöttünk. Tedd igazi, őszinte, neked kedves istentiszteletté az együttlétünket. Jézus nevében köszönjük, hogy meghallgatsz minket.

Urunk, Istenünk, segítségül hívunk téged, hogy ne legyünk reménység nélküli emberek. Köszönjük, hogy mielőtt mi megszólíthatnánk, te már kerestél bennünket. Légy áldott, hogy ez a mai napra is igaz. Nyisd meg a fülünket és szívünket, hogy halljunk és lássunk.

Ámen.

---

Igehirdetés

A Szentírás mindig, amikor bepillantást enged a legkülönbözőbb emberek életébe úgy az Ószövetségben mint az Újszövetségben, azért teszi, hogy példaként álljanak ők előttünk, hogy okuljunk az életükből akár pozitív, akár negatív az életpéldájuk. Soha nem a kíváncsiságunkat szeretnék a szentírók kielégíteni, hanem minden esetben célja van annak, hogy a legkülönbözőbb történetekkel találkozunk: egészen elborzasztóakkal, vagy éppen megerősítőekkel azért, hogy lássuk és értsük, hogy az Istennel való közösség, illetve az Ő figyelmen kívül hagyása életünk minden területén megnyilvánul. Világosan elkülöníthető az Istent követő, és segítségül hívó ember sorsa az istentelentől egy-egy adott szituációban.

Mai történetünkben egy olyan helyzettel találkozunk, ami nagy nyomorúsággal kezdődik, és mégis Isten szabadításáról szól. Nem olyan régen egy ifjúsági alkalomra készülve helyezte szívemre ezt Isten, azóta már néhány ismerőssel is volt még alkalmam megosztani, de annyira fontosnak tartom üzenetét, hogy Isten Lelke nem hagyott nyugodni. Úgy érzem, hogy ma ezt a testvérekkel is meg kell osztanom.

Három gondolat alapján vizsgáljuk meg ezt a történetet. Először arra figyeljünk, hogy a nehézségek, a különösen kemény próbák a hívő ember életében hogyan szemlélendők és ítélendők meg. Mindannyian keresztül megyünk néha csak szárazabb, az Isten közösségét kevésbé érző időszakokon, de néha kimondottan komoly mélyrepülések azok, amiket az ember megtapasztal.

A második pont, amire tekintetünket függeszthetjük majd, hogy mi a teendő, lehetséges kiút, amit ilyenkor Isten gyermeke akár a saját életében lévő nyomorúságos helyzetben, vagy a környezetéből valaki ilyennel találkozva, meg kell hogy küzdjön, mit tehet, amire a Szentírás is biztatja.

A harmadik ezzel összefüggésben pedig az a kísértés lesz, ami ennek kapcsán minket, Isten gyermekeiként újra meg újra környékez. S legvégül, befejezésként röviden arra figyelünk, hogy mindezek a nehézségek, nyomorúságok milyen hasznára lehetnek többek között a hívő, illetve a körülötte élők életére nézve.

Világosan tanít a Szentírás arról, hogy a nehézség a hívők, Isten gyermekei életében egyrészt nem véletlen tragédia, másrészt nem mindig, sőt az esetek többségében nem Isten büntetése az emberre nézve. Természetesen lehet olyan is - és ezt azért ne zárjuk ki teljesen -, hogy valaki a saját bűnei miatt jut nyomorult helyzetbe. De minden egyes nyomorúságot és megpróbáltatást arra visszavezetni, hogy biztos valamiben vétettem, vagy vétett a másik Isten akarata ellen, ez igeellenes nézőpont lenne.

Emlékezzünk arra, amikor Jézus elé viszik a vakon születettet, és Isten akaratát tudakolván azt kérdezik tőle - így hangzik pontosan a kérdés -: ki vétkezett? Ő vagy az ő szülei? Akkor Jézus azt mondja, hogy egyik sem vétkesebb, mint bárki más. Azért van mindez így, hogy az Isten hatalmas, csodálatos dolgai nyilvánvalóak legyenek ennek az embernek az életében. Megdöbbentő a válasz.

Tehát amikor hívő emberként saját életünk, vagy mások nehézségeivel szembesülünk, akkor ez az első, amit ki kell, hogy mondjunk: Isten akarata és bölcs terve a megpróbáltatások közepette is ugyanúgy megáll ránk és erre a világra nézve. Isten olyan összefüggésekben tud gondolkodni, amikben mi nem. Mert mi egészen egyszerűen, nem látjuk át az összefüggéseket. Nem tudjuk, hogy az életünkben mi, hogyan kapcsolódik egymáshoz, egyik lépés a másikhoz, és a mi életünk hogyan kapcsolódik más emberek életéhez. Mi csak nagyon szűk sávban tudunk gondolkodni, s ami azon túl van, az teljesen érthetetlennek tűnik. Isten azonban látja azt is, ami nekünk homályos.

Bocsánat, hogy ilyen profán példát hozok, de amikor annakidején gyermekkoromban volt egy hullámos-papagájunk, szegény igen buta jószág lévén, mindig, amikor a kedvelt madáreleségét szerettem volna neki adni, s közeledtem a kalitkához, nyújtva felé, elkezdett verdesni összevissza, és próbált menekülni. Azt hitte, hogy valami szörnyű dolog fog történni. Traumatikus volt neki az élmény, hogy valaki hirtelen közelíti meg. Azután, amikor rájött arra, hogy eleséget kap, megnyugodott egy kicsit, utána pedig már helyreállt a dolgok rendje az ő számára is.

Nagyon sokszor nem tudjuk, és nem látjuk, hogy Isten mit miért tesz. Nem értjük azt, vagy talán elhinnünk is nehéz, hogy amit tesz, azt Ő mindig céllal teszi.

A Hegyi beszédben beszél arról Jézus, hogy egy hajszál sem eshet le a fejünkről úgy, hogy az Úr ne tudna róla. Semmi nem történhet velünk tudta nélkül: sem jó, sem rossz dolog.

Egyébként azért fontos megfigyelnünk, hogy Jakab kivégzése és Péter megmenekülése közvetlen egymás után következik ebben az előbb hallott részben, mert ez világosan rámutat arra, hogy mennyire nem lehet sémákban gondolkoznunk. Mi hajlamosak vagyunk ilyen következtetésekre jutni, ha az Isten meghallgatja az imádságomat, akkor megszabadulok, vagy akkor így vagy úgy kell, hogy történjen. De az Isten országában nincsenek sémák. Az Istennel való közelség van, és ez teszi érthetővé vagy legalább is élhetővé az adott helyzetet a hívő számára.

Mit látunk itt? Jakab, aki Isten országának az építésén munkálkodik, akárcsak Péter, szintén fogságba kerül, és kivégzik. Isten nem szabadítja őt ki a börtönből, ellentétben Péterrel, akit kiszabadít ebben az esetben. Akkor azt kellene, hogy mondjuk, hogy Jakab bűnösebb volt, mint Péter, vagy Jakabot kevésbé szerette az Úr, mint Pétert? Semmiképpen.

Jakab esetében az Úr úgy látta jónak, hogy egyrészt hazahívja őt, mert Isten dönti el, hogy kinek, mikor érkezik el az utolsó pillanata az életében, és ugyanakkor Jakab halála, vértanúsága által kívánta megdicsőíteni magát. Hogy lehetett ez? Úgy, hogy megerősítette abban az adott helyzetben, és megadta neki azt az ajándékot, hogy a belé vetett hitét így pecsételje meg.

Emlékszem, amikor konfirmációi-előkészítőre jártam jó néhány évvel ezelőtt ide a gyülekezetbe, az egyik foglalkozáson elhangzó történet az egyik reformátorról szólt, akit a reformáció után nem sokkal a hitéért máglyahalálra ítéltek. A siralomházban várva a másnapi kivégzést, elmerülve gondolkozott, imádkozott, s észre véve az asztalon lévő gyertyát, arra jutott, hogy próbát tesz a kis gyertyával, hogy hogyan fogja másnap bírni a nagy máglya kínjait. Elkezdte a kisujját belelógatni a lángba. Minél tovább tartotta, annál inkább érezte a perzselő hőt, és nem tudta benne hagyni a kezét a gyertyalángban, annyira nagy volt a fájdalma. Elkezdett buzgón imádkozni: Uram, nem tudom én ezt a próbát kiállni, meg foglak téged tagadni. Valahogy könyörülj rajtam! Isten őt akkor nem úgy szabadította meg, hogy kijöhetett a börtönből, vagy elmúlt volna a feje fölül a halálos veszedelem, hanem úgy, hogy mellé állt abban a helyzetben. Az szolgálta akkor Isten dicsőségére, hogy ez az ember lelki énekeket énekelve, bizonyságtevő módon ment vissza az Ő Urához, és akik akkor őt látták, azok azt az Istent is látták, aki megerősítette őt.

Ez a történet, ami Péter szabadulását is elénk tárja, egészen világosan beszél arról, hogy Isten számára nincs lehetetlen helyzet. Nincsen olyan kötelék - itt ezt páratlan szemléletességgel írja le Lukács -, amit Isten le ne tudna venni valakiről. Pétert dupla lánccal odaláncolva két őréhez, teljes fegyverzetben őrzik. Mozdulni sem tud, úgyhogy ne figyelnék azt. Az ajtó előtt is áll két teljes fegyverzetben lévő római katona. Rácsok veszik körül, meg egy hatalmas kapu, és még ez sem tudja visszatartani Istent. Úgy látja jónak, hogy Péter szabadulása által világossá tegye az akkori hívőknek, sőt a maiaknak, és mindazoknak, akik valaha is halljuk, hallják ezt a történetet, hogy az Úr számára nincs lehetetlen. Akár egy nehéz helyzetben kell megerősítenie, akár egy hasonló helyzetből kell kimentenie valakit. Ő dönt. A lényeg, hogy az Úr számára nincs lehetetlen. Hisszük-e ezt?

A gyülekezet, amint meghallja, hogy Péter börtönbe kerül - és ez a második gondolatunk -, azonnal azt teszi, amit ilyenkor egyértelműen tennie lehet egy Istenre figyelő közösségnek. Az Úr elé borulva viszi elé imádságban Pétert is. Nem hagyják őt magára.

Két téves gondolat tartja magát manapság az imádsággal kapcsolatban. Az egyik, hogy az imádság része a keresztyén életgyakorlatnak, de végül is teljesen mindegy, hogy elmondunk-e valamit imádságban az Úrnak, vagy nem. Imádkozom-e az Afrikában éhezőkért vagy családom egy tagjáért, vagy akár a saját dolgaimért, ez sokat nem változtat. Elmondok valamit. Talán hallgatja valaki, talán nem. De úgy is úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt a körülmények meghatározzák. Ez olyan látásmód, ami Istent teljesen figyelmen kívül hagyja.

Ha ezt észrevesszük magunkon, akkor legyünk becsületesek, és ragadjuk üstökön ezt a gondolkodást, mert teljesen erőtlenné teheti az imaéletünket.

A másik gondolkodás éppen az ellenkező végletet hozza elénk, amikor valaki úgy tartja, hogy az imádság csodafegyver. Ha imádkozom, és nagyon akarok valamit, akkor az úgy lesz. Vannak egyes gyülekezetek, csoportok, akik ezt tanítják. A Szentírás nem erről beszél. Nem az imádságban van az erő. Az imádság önmagában - most ezt értsük jól - nem sokat számít, ha csak úgy magamban beszélek. Akkor az nem több, mint motyogok magamban. Az imádságban akkor van erő, ha ahhoz az Istenhez köt engem, aki minden erőnek forrása, aki ennek a világnak teremtő és fenntartó Ura. Amikor hozzá megyek, akkor az Ő erőterébe kerül az életem. Ezért mehetek bizalommal hozzá. Ezért vihetem bizalommal minden kérésemet elé, mert tudom, tapasztaltam, és a Szentírás is erről beszél, hogy Ő szeret engem, és az Ő számára nincsen lehetetlen. Tehát elmondom neki azt, amit úgy érzem, hogy kérnem kell, vagy kérni szeretnék, és ott van a bizalom a szívemben, hogy meghallgat, akár látom éppen a választ az imádságomra, akár nem. És úgy intézi majd a dolgokat, ahogy az nekem és a másiknak a legjobb lesz.

A harmadik gondolat, amire figyelnünk kell: a gyülekezet, amikor imádkozik - itt az előbb hallott részben -, akkor egyrészt példa előttünk, hiszen komolyan veszi azt a lehetőséget, hogy Isten elé lehet vinni mindenfajta helyzetet, de nem veszi komolyan azt, hogy az Úr számára nincs lehetetlen. Nem veszi komolyan, hogy az Úr úgy működik, ahogy Ő azt jónak látja. Nem mi szabjuk meg, hogy mi lehetséges, és mi nem.

A történtekből kiderül, hogy nekik van egyfajta elképzelésük legbelül, hogy hogyan szabadíthatná meg Pétert az Úr. Talán arra gondoltak, hogy a másnapi kihallgatáson meglágyítja majd a bírák szívét. Talán másra tippeltek. Nem tudjuk, nem is ez a lényeg. Az a fontos, hogy amikor Péter kiszabadul a börtönből - emberileg logikátlan és számunkra hihetetlennek tűnő módon -, akkor nem is tudják elképzelni, hogy ez megtörténhetett, és nem is tudják elfogadni.

Annyira szemléletes, ahogy ezt leírja a Biblia. Péter kopogtat az ajtón. Ott van az élő válasz az imádságukra. Kimegy a Rodé nevű szolgálóleány, annyira meglepődik, hogy be sem engedi Pétert. Ez veszélyes mozzanat volt, hiszen bármikor arra mehetett volna egy római őrjárat. Szalad be, újságolja a többieknek, akik éppen Péterért könyörögnek - nagyon helyesen -, hogy abba lehet hagyni az imádkozást, mert itt van Péter. Megérkezett a válasz az imádságra. Mit mondanak erre? Maradj csendben, ne zavarj minket, fontos dolgot teszünk, éppen imádkozunk. És folytatja: de hát ott van kinn Péter. Most már nem az imádsággal kell foglalkozni, Isten meghallgatta. Hanem ki kellene menni, és meg kellene kérdezni, hogy mi is történt. Dicsőíteni kellene Istent. Megint lehurrogják. Azt mondják, hogy biztos képzelődik. Biztos az ő angyala áll ott. Alig sikerül meggyőznie őket arról, hogy Isten valóban meghallgatta az imádságukat. Amikor kimennek végre, teljesen ledöbbennek: Jé, tényleg ott áll Péter.

Ez a kép, amit itt a gyülekezet elénk ad, s a belső hozzáállás, amivel imádkoznak, kísértetiesen hasonlít arra, hogy időnként mi, mai keresztyének Isten elé visszük a dolgainkat. Elmondjuk, s talán el is hisszük, hogy Istennek bármire van lehetősége, de valójában nincs meg bennünk az a Jézusra néző, mindeneket átívelő hit, ami azt sugallja: Uram, a te akaratod szerint bármi, bármikor megtörténhet. Neked van egy akaratod, ami teljesen szuverén, tőlem független. Te döntöd el, hogy kiszabadítasz-e a helyzetemből, és a másikat kiszabadítod-e vagy sem. De te mindenképpen adsz szabadítást, erősítést úgy az egyik, mint a másik esetben. Vagy alkalmassá teszel engem, és a másikat is a helyzetünk elhordozására, vagy pedig adsz kimenekedést ebből a szituációból, de valamelyik biztosan megtörténik, mert te ezt megígérted.

Ha nincs meg ez a hit a hívő szívében, akkor is Isten nagyon sokszor munkálkodik, de ő rengeteg fölösleges, és nem Istentől jövő aggodalmaskodásnak, félelemnek teszi ki magát és a környezetét.

Olyan jó lenne végre megtanulni, hogy elkezdjünk mindenek és mindenki előtt Jézusra nézni és koncentrálni. Olyan jó lenne felfedezni annak felszabadító erejét, hogyha valamit elmondok az én Uramnak, Ő azt számon tartja. Ő válaszol rá. Ahogy a zsoltáros mondja: "Még ajkamon sincs a szó, te már valóban egészen érted azt Uram." És így folytatódik ez a zsoltár: "Elől és hátul körülzártál engem, és fölöttem tartod a te kezedet."

Ennek a történetnek a kapcsán ismét megerősödhetünk abban, hogy Isten gondoskodása az övéi tekintetében minden képzeletet felülmúl. Ez nem csak régen, és nem csak egyesekkel volt így. Aki Jézussal összeköti az életét, vagy így is mondhatjuk: aki az Ő jelenlétébe, az Ő erőterébe helyezi magát, vagy engedi - ez így még pontosabb -, hogy Isten helyezze őt, az nem kell, hogy aggodalmaskodjon akár maga, akár a szerettei, akár a rábízottak miatt. Olyan sokszor nem vesszük ezt komolyan.

Nincs olyan betegség, egzisztenciabeli probléma és kérdés, a lakáshelyzet, az étkezési gond, nevelési probléma vagy szülőkkel való konfliktus, párkapcsolati feszültség, vagy olyan önértékelési zavar, ami túl nagy lenne ahhoz, hogy az Isten meg ne szabadíthasson bennünket ebből, vagy éppen meg ne erősíthessen bennünket ezekben, hogy az Ő akarata szerint megálljunk. Vegyük ezt komolyan!

Ennek a világnak nem arra van szüksége - és ez már a zárógondolat -, hogy mi folyamatosan azt ismételgessük, hogy milyen nyomorultak vagyunk. Mennyire reménytelen a helyzetünk, milyen ellenséges ez a világ. Mennyi minden rossz dolgot látunk. Ez sok szempontból igaz. De példa itt előttünk az, ahogy Péter viselkedik. Amikor találkozik a gyülekezettel, nem szúrja le őket, hogy miért nem hittek abban, amiért imádkoztak? Ez most már nem lényeges. Isten majd meggyőzi őket. De nem is arról kezd el beszélni, hogy milyen szörnyű volt a börtön, mi volt a katonákkal, hogy durváskodtak, s mennyi félelmen ment keresztült. Nem magára mutat.

Lehet, hogy mondott egy-két magyarázó mondatot, de nem ez volt a lényeg, hanem az Úr szabadítása a fontos. Az Úr az, aki cselekedett, és nyilvánvaló, hogy itt, most Ő állt a középpontban. Azt kéri a többiektől, hogy ezt adják tovább azoknak, akik nincsenek épp ott.

Nagyon lehangoló hívő embereket hallani úgy beszélgetni egymással vagy kívülállókkal, hogy csak a panasz árad belőlük időnként. Csak az, hogy mi minden nincs. Miért vagyunk alkalmatlanok, miért nyomorult a másik, akiről épp talán a háta mögött beszélünk, vagy egyenesen pletykálunk. Miért kilátástalan a helyzete az országnak, és ennek a világnak.

Erre hívott el bennünket a mi Urunk, hogy így legyünk sóvá, kovásszá, világossággá ebben a világban? Nem. Semmiképpen nem. A mi Urunk azt a kiváltságot adta nekünk, hogy Jézus Krisztus által az Ő gyermekei lehetünk. Megtapasztaljuk az Ő szabadítását, bűnbocsátó kegyelmét, és betöltekezhetünk az Ő Lelke által a vele való közösség örömével és békességével, bármi történjék is. Ha ez tényleg így van, s tényleg valóság az életünkben, akkor miért tartanánk meg magunknak? Ha nem adjuk tovább az Úr szabadításáról szóló örömhírt, amit újra és újra megtapasztalunk, ezzel másokat szegényítünk meg. Sőt, ahelyett, hogy reményt keltenénk a szívükbe, tovább növeljük azt a reménytelenséget, amiben Isten nélkül egyébként is van ez a világ.

Urunk erősítsen meg bennünket, hogy a harcainkat, amikkel mindannyian szembesülünk, tudjuk, akarjuk vele együtt megharcolni!

Ez a történet - meggyőződésem szerint - mindannyiunkhoz szól, akik ma ezt halljuk akár Isten gyermekei vagyunk már Krisztus által, akár mostanában kezdtük csak nyitogatni a szívünket felé. Az első világos üzenet tehát, hogyha Isten gyermeke vagy, Ő mindenféle körülmények között megtart. Ha még nem vagy az, akkor pedig itt a lehetőség, hogy azzá legyél.

Bármi történik bennem és körülöttem, lehet imádságban az Úr elé vinni magamat és a környezetemet is. Ez a második üzenet. A harmadik pedig, hogy ne kételkedjem az Úr hatalmában. Bízzam rá azt, amit elmondtam neki. Ne akarjam én eldönteni, visszavenni tőle a döntés jogát. Amit cselekszik szabadítást, erősítést, azért dicsőítsem Őt, és bátran mondjam tovább másoknak is. Belőle minél többet adjak tovább, magamból egyre kevesebbet. Így lesz ez jobb a környezetemnek és nekem is.

---

Imádkozzunk!

Hálát adunk neked, Istenünk, hogy a szavad kegyelmesen biztat még ma is bennünket. Megvalljuk előtted őszintén, hogy olyan gyakran elerőtlenedünk. Elveszítjük a reménységünket, s az életet taposómalomként éljük meg sokszor. Úgy teszünk, mintha semmifajta reménységünk nem lenne. Bocsáss meg nekünk ezért!

Máskor azt gondoljuk, hogy nekünk magunktól is sikerül megtartani a te beszédedet, akaratod és parancsaid szerint élni, és amikor kudarcot vallunk, csodálkozunk magunkon, és talán még téged is hibáztatunk.

Urunk, szeretnénk most mindenfajta örömünket és terhünket eléd hozni. Hálát adunk neked az örömökért. Tudjuk, hogy tőled kaptuk ezeket ajándékba. Kérjük, hogy tőled jövő bölcsességgel ajándékozz meg minket a terheinkre nézve. Mutasd meg, hogy ezekből meg akarsz szabadítani, vagy ezekben meg akarsz erősíteni. Add Urunk, hogy bármit is mutatsz, elfogadjuk akaratodat, hogy ne ellened hadakozzunk, hanem veled álljunk meg mindezekben. Ne téged próbáljunk kényszeríteni a mi elgondolásaink teljesítésére, ami egyébként is lehetetlen, hanem merjük elhinni, hogy a te szereteted a legjobbat készíti el nekünk.

Szeretnénk tőled kérni, hogy taníts meg minket Jézusra nézni! Olyan sokszor elcsüggedünk, mert magunkra és a környezetünkre vetjük a tekintetünket.

Köszönjük, Urunk, hogy ma is lehet megújulni a veled való kapcsolatunkban. És hadd kérjünk, ha még nem ismerünk igazán téged, ajándékozz meg minket világos látással, hogy tudjunk és akarjunk lezárni mindent, ami nélküled volt, és kezdeni egy új életet, új szakaszt veled.

Könyörgünk, azokért, akik valakit, akit szerettek, ezen a héten el kellett, hogy engedjenek. Te légy mellettük, légy vigasztalójuk, erősítőjük. Add Urunk a feltámadás reménységét nekik.

Könyörgünk, országunk vezetőiért, áldd meg az ő életüket gazdagon. Add, hogy akár tudnak rólad, akár nem, a te akaratodat cselekedjék, és a mi javunkat szolgálják. Ha lehetséges, kérünk, Urunk, minél többeknek közülük jelentsd ki magad, hogy a te gyermekeiddé legyenek.

Hasonlóképpen könyörgünk egyházunk vezetőiért. Erősítsd a hitüket. Adj nekik Urunk olyan látást, hogy tudják szerinted való módon vezetni népedet, mindannyiunkat.

Végül kérünk, hogy most, ahogy a csendben magunkban folytatjuk a beszélgetésünket veled, Lelked által mutasd meg, hogy mit hozzunk még eléd.

Köszönjük, hogy mielőtt megszólalunk, te már elkészítetted a választ. Légy áldott ezért.

Ámen.