Ő VÁLLAL ..., TE VÁLLALOD?

Alapige: Mt 10,16-20; 32-33

"Ime, én elbocsátlak titeket, mint juhokat a farkasok közé: legyetek azért okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok. Óvakodjatok az emberektől, mert törvényszékekre adnak titeket, és az ő gyülekezeteikben megostoroznak titeket, és helytartók és királyok elé visznek titeket érettem, bizonyságul ő maguknak és a pogányoknak. Amikor átadnak titeket, ne aggodalmaskodjatok, hogy mit szóljatok, mert megadatik nektek abban az órában, mit mondjatok. Mert nem ti vagytok, akik szóltok, hanem a ti mennyei Atyátoknak Lelke az, aki szól bennetek. Valaki azért vallást tesz énrólam az emberek előtt, én is vallást teszek arról az én mennyei Atyám előtt. Aki pedig megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom azt az én mennyei Atyám előtt."

Imádkozzunk!

Urunk, Istenünk, dicsőítünk téged, hiszen nem hagytál bennünket magunkra ebben a világban, holott megérdemelnénk. Sőt, ezt a világot sem hagytad el. Nem fordultál el tőlünk, pedig napról napra halmozzuk bűneink, nyomorúságaink számát. Érezzük ennek eredményét és szenvedünk tőle.

Könyörgünk, Urunk, hogy szólj hozzánk, és Lelked által könyörülj rajtunk ma is. Megvalljuk, hogy magunktól nincs bölcsességünk megérteni, hogy mi az, ami jó, és mi az, ami rossz. S még kevésbé van erőnk, hogy amit megértettünk, azt valóra is váltsuk az életünkben.

Köszönjük, hogy Szentlelked mégis késszé és képessé tehet bennünket arra, hogy ennek a világnak sokfajta tévelygése közepette is gyermekeidként a te szeretetedet, szabadító munkádat végezzük, ennek legyünk eszközei közelebbi és távolabbi környezetünkben egyaránt.

Urunk, kérünk, hogy most mindenekelőtt tégy ismét szabaddá, erősíts meg, hogy legyen mit magunkkal vinnünk, továbbadnunk. Kérünk, hogy minden olyan gondolatot, érzést, magunkkal hozott terhet vagy gondot, ami nyomaszt, vagy tőled a gondolatainkat elterelheti, végy most ki a szívünkből. Add Urunk, hogy akarjunk hozzád tartozni, ismét beléd kapaszkodni. Tehessünk meg mindent, ami rajtunk múlik.

Köszönjük, hogy azért hoztál bennünket ma ide, mert szeretnéd megtenni mindazt, ami csak a te hatalmadban áll. Kérünk, munkálkodj bennünk. Krisztusért, mennyei Atyánk, köszönjük, hogy meghallgatsz bennünket.

Ámen.

Igehirdetés

Biztosan sokan olvastuk az elmúlt napokban, hetekben újságot, néztünk TV híradót, és talán többen hallottuk, hogy az Európai Unió alkotmánytervezete született meg, és ezzel kapcsolatosan komoly volt a nézeteltérés. Voltak, akik szerint Isten nevének mindenképpen szerepelnie kellene az alkotmány bevezető szövegében legalább. Többen - akik végül is az elgondolásukat érvényesítették - azt mondták, hogy Istennek nincs helye az Európai Unió közös alapokmányában.

Én a mai igehirdetésben nem erről szeretnék beszélni, de szeretném felhívni a figyelmünket arra, hogy mivel ebben a világban élünk, ennek a világnak az eseményeit is az ige mérlegén kell megítélnünk, és az alapján kell hozzájuk viszonyulnunk.

Jó, hogyha látjuk és értjük, hogy ami például ennek a kérdésnek a kapcsán zajlott és zajlik, teljesen érthető, és tulajdonképpen természetes folyamat. Ugyanis Jézus itt is arról beszél az előbb hallott igénkben, hogy az Ő neve, az Ő küldetésében járó embereknek a léte sokakat irritálni fog. Irritált, zavart már akkor is, amikor Jézus testben ezen a földön járt.

Itt most nem azokról a keresztyénekről szeretnék beszélni, akik a rossz szokásaikkal az őrületbe kergetik családtagjaikat vagy a környezetüket. Nem is azokról, akik a hanyagságuk miatt váltják ki más emberek megrökönyödését. Az ilyenek saját emberi hanyagságukért kell hogy szenvedjenek, nem az Úrért.

Az olyanokról szól itt az ige, akik Krisztushoz ragaszkodnak, és rajta keresztül Istenhez, ezért mások bolondnak tartják, félreállítják, vagy akár komolyabb hátratételben, adott esetben üldöztetésben is részesítik őket.

Ezzel szembe kell néznünk, és nem szabad semmiféle álomban ringatni magunkat. Az evangélium mindig is idegen test lesz ebben a világban. Az Istenhez való tartozás, ha ezt valaki komolyan veszi, mindig is egyfajta megrökönyödést és döbbenetet fog kiváltani másokból. Nem véletlen, hogy az előbb említett vita kapcsán olyan sokan mondták azt, hogy nem kerülhet be Isten neve még említés szinten sem abba a bizonyos bevezető szövegbe. Mi történne, ha bekerülne? Ugyanúgy élhetnék az életüket tovább, de például százharminchárom Európa parlamenti képviselőnek még ez a lehetőség is fájt. Külön aláírtak szépen egy beadványt százharminchárman, hogy még ez se történhessen meg.

Ugyanis az a helyzet, hogy Isten jelenléte, egyáltalán az Ő jelenlétére való utalás mindig piszkálja az embert, mert Isten szent Isten. Isten az Ő igéjében tükröt tart elénk, és ez soha sem kényelmes. Ha az ember a saját életét Isten igéjétől és lényétől függetlenül akarja élni, akkor az Isten jelenlétéről való beszéd, vagy annak egyáltalán a jelzése tövis lesz az életében. Újra és újra arra fogja emlékeztetni, hogy az az életmód, ahogyan él, kárhozatra méltó, és nemcsak a keresztyének, hanem elsősorban Isten igéje szerint.

Egyszerűbb, ha ilyenkor az ember struccként a homokba dugja a fejét, és jó magasra tornyozza a homokot maga körül. Akkor biztosan nem látják. Ne is beszéljenek Istenről, akkor biztosan nincs. Ne tegyünk említést a keresztyénségről sem, sőt arról a szűk két évezredről sem, ami - úgymond - a keresztyén kultúra jegyében telt el. Ha nem beszélünk róla, akkor talán nincs, és nem is volt meghatározó soha.

Ugye érezzük, hogy ez a fajta gondolkodás egyrészt érthető, hiszen az ember menekülni szeretne azok elől a kérdések elől, amikre nem tud választ adni, másfelől azonban meglehetősen gyermeteg sok szempontból.

Ám még mielőtt megmaradnánk a sajnálkozás szintjén, azt kell hogy mondjuk, ennek a fajta gondolkodásnak ebben a világban igen komoly következményei vannak időnként.

János evangéliuma 1. fejezete beszél arról, hogy Jézus eljött a világba, és eljött vele együtt a világosság, de a sötétség nem fogadta be Őt. Ez a "nem fogadta be" annyit jelentett, hogy keresztre feszítette Őt, aki által pedig Isten világossága jött el közénk.

Az, hogy Krisztus jelenléte, és az Őt követők személye zavarja ezt a világot, néha igen komoly ellentéteket és problémákat eredményez a keresztyének életében.

Az olyan ember, aki úgy gondolja, hogy Isten nélkül is élheti világát minden probléma nélkül, az elhiszi - ami már olvasható a Biblia első lapjain - a hitető megtévesztését, hogy olyanok lesztek, mint az Isten. Nincs szükségetek arra, hogy tudjatok, beszéljetek róla, még kevésbé, hogy beszéljetek vele. Hiszen ti magatok lesztek olyanok, mint Ő. Higgyétek el! Megcsináljátok! Bennetek van az energia, a lehetőség! Ez az a világ, amiben nekünk ma, ennek az országnak állampolgáraiként, ebben a világban meg kell élnünk a Krisztusba vetett hitünket. Úgy, hogy azok, akik azt mondják, hogy fölösleges Istent még csak említeni is, ne azt érezzék, hogy mi úgy tekintünk rájuk, mint a másik térfélen álló, számunkra elfogadhatatlan valakikre. Azt érezzék rajtunk keresztül is, hogy Isten szeretete őket is, mindannyiunkat keres, és meg akar szólítani.

Fontos megértenünk, hogy az Isten nélküli ember csak ennyire képes, amire ez az előbbi példa is utal. Isten még az emlékezetéből, a gondolataiból is megpróbálja kitörölni. Ez a természetes reakció. Ne csodálkozzunk ezen. Mindannyian így kezdtük, vagy lehet, hogy még ma is így élünk. Ne a másikra vessünk követ, csak legyünk tisztában azzal, hogy ez lelki alapszabály. Az ember magától ennyire képes.

Semmiképpen nem az a feladatunk, hogy megbélyegezzünk másokat. Hát akkor mi?

A második, amire szeretnék rámutatni, hogy a világnak igenis szüksége van Jézus Krisztusra. Két kézzel próbálja kitépni minden lehetséges helyről azt, ahol ez le van írva, próbál úgy tenni, mintha nem érdekelné, de valójában egy hatalmas űr tátong ebben a világban, amit egyedül Isten képes az Ő lényével betölteni.

Vajon ezt komolyan vesszük? Ahogy a Róma 8, 19 mondja: "A teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését." És még mielőtt itt nagyon messzire mennénk, jó hogyha tudatosítjuk magunkban naponta, hogy mi vagyunk az Isten fiai, ha már befogadtuk a szívünkbe Jézus Krisztust. Nem mások, nem is a lelkipásztorok vagy a lelki munkások csupán. Mi, akik egy munkahelyre bemegyünk naponta, akik iskolatársakkal tartjuk a kapcsolatot, akik nyugdíjasként családunk körében éljük a hétköznapjainkat, és a szolgálatunk is a családunkat öleli fel elsősorban. Mi vagyunk az Isten gyermekei.

Tehát így is behelyettesíthetjük ezt az igét, hogy a teremtett világ sóvárogva várja, hogy mi, mint az Isten fiai jelenjünk meg, és nem azt várja, hogy én, mint X. Y. ismertessem meg magam másokkal, és itt mindenki nyugodtan helyettesítse be a saját nevét. Mi is aranyosak, kedvesek, ügyesek vagyunk sok szempontból, de alapvetően nem tudunk sokat hozzátenni ehhez a világhoz - legyünk őszinték. Nincs válaszunk a világ égető kérdéseire. Nagy, szép, kerek általánosságokat tudunk csak mondani, de ez nem old meg semmit. Istennek viszont vannak válaszai, mert Ő maga a válasz. Mert benne van az Istennek teljessége testileg Jézus Krisztusban. Mert, aki megismeri Jézust, az megismeri az Atyát. Ezek mind bibliai idézetek.

Ha Jézus Krisztust engedem az életemen keresztül megismerni másnak is, vagy legalábbis ismergetni, akkor a lehető legjobbat teszem a környezetemmel. Itt a kérdés természetesen mindig az, hogy ez a jól ismert, és sokunk által fontosnak tartott megállapítás, hogyan válhat a mi hétköznapi életünkben, mindennapjainkban gyakorlattá.

A Kolossé 1, 14 mondja ezt: "Jézusban van a mi váltságunk, az Ő vére által, és a mi bűneink bocsánata." Azt kell, hogy mondjuk, akár könnyű, akár nehéz Jézusról bizonyságot tenni, akár tetszik ez másoknak, akár nem, mi egyszerűen nem beszélhetünk másról. Nem mutathatunk fel más alternatívákat. Ez nem azt jelenti, hogy egy ilyen helyzetben, mint ez az előbb említett szituáció, feltétlenül az asztalt kell verni, hogy csak azért is úgy kell, hogy legyen minden, ahogy azt mi jónak tartjuk. Ha mások nem helyeslik, hogy benne legyen Isten neve a dokumentumban, akkor egy ponton túl, bármennyire is másként gondoljuk, mégis azt kell hogy mondjuk, hogy a lehetőségeink végére értünk, és elfogadjuk.

A mi személyes kapcsolatainkban sincs más mód, ahogy tehetnénk. Társadalmi szinten nincs más, akire mutathatnánk. Komolyan vesszük-e ezt? Amikor társadalmi krízis-jelenségekről beszélünk: bűnözésről, drogról, családok széthullásáról, nincs más, mint Jézus Krisztus, aki ezeket a helyére tudná tenni. Mondjuk ezt? Beszélünk erről? Tükrözi-e ezt az igazságot az életünk bármilyen kezdetleges szinten is?

Nem egyházi állásfoglalásokra van elsősorban szükség. Azokra is, és ez az egyház dolga, hogy ezek végre megszülessenek. De a mi személyes kapcsolatainkban nyilvánvalóvá válik-e, hogy van megoldás ebben a szétesett világban a megtévesztett emberiség számára is.

Ugyanis, és ez a harmadik gondolat, amiről szeretnék szólni, néha nagyon nehéz Krisztust felvállalni egy-egy helyzetben, még inkább beszélni róla. Sokszor kerül elő beszélgetésekben, hogy azt sem tudom, hogy mit kellene mondanom, meg ilyenekről nem szoktam beszélni. Ezek olyan legbelső kérdések. Mindez teljesen jogos, igaz. Mégis gondoljuk el: adva van egy házaspár, de milyen házassági kapcsolatról tanúskodik, ha mondjuk a férj letagadja a feleséget, vagy a feleség a férjet egy adott esetben. Milyen házasság ez? Eljuthat ez odáig, hogy valaki megkérdezi: ki az a csámpás fiatalember ott a sorban. Erre azt válaszolja a feleség: nem tudom, még nem láttam. Nekem sem tetszik. Hazamenet kérdezi a férj: miről beszéltetek? Hát az időjárásról, semmi érdekesről.

Ugye ez mosolyogni való, és egyúttal katasztrófa. Hányszor vagyunk mi is így az Úrral? Szóba kerül akár Isten neve, személye, akár egy helyzet, amiben tudjuk, hogy az Úr az egyedüli megoldás. S akkor kedvesen hümmögünk, elnézünk, mintha süketek lennénk. Mintha semmi nem történt volna, és mi tiszták maradhatnánk.

A keresztyén élet, a Krisztust követő élet egy szövetség Istennel, amit Isten kötött, ajánlott fel nekünk, és amire a keresztyén ember igent mondott.

Szerintetek Istennek mit kellene tennie egy olyan esetben, amikor valaki a szövetség, sőt a szövetséges a létét is letagadja? Az én egyszerű meglátásom szerint abban a pillanatban fel kellene bontania a szövetséget. Emberileg ez így lenne logikus. És Isten mégsem ezt teszi. Ez a legérthetetlenebb a dologban.

Jézus, amit itt mond: "Aki megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom azt az én mennyei Atyám előtt." - az közülünk nagyon kevesekre nem vonatkozna valamilyen összefüggésben. Ha nem is úgy, hogy direkt azt mondtuk, hogy én nem ismerem Istent, vagy engem nem érdekel, de a tetteinkkel, a hallgatásunkkal - egy-egy helyzetben -, a bűnös igenlésünkkel vajon nem tagadtuk-e, nem tagadjuk-e meg számtalanszor az Urat?

Vajon a társadalmunk nem azért tart-e itt, mert mi keresztyének hallgatunk, és nem mondunk ki néha nagyon határozott és egyértelmű igeneket az Úr mellett. Az életünk sokszor nem arról tanúskodik, hogy az Úr Szabadító. Gyártunk elméleteket, ezeket adott esetben elmondjuk, de az elmélet kevés embert érdekel. A gyakorlat, az Isten szabadításának valósága, a Krisztus követésének a mindennapokban megélt csodája látható-e rajtunk és bennünk?

Isten szeretete abban nyilvánult meg irántunk, hogy az Ő egyszülött Fiát küldte értünk, és Őbenne felvállalt minket. Ahogy ezt az Újszövetség mondja: "Jézus Krisztus maga vitte fel a mi bűneinket testében a keresztfára." Ennyire felvállalt minket. Nemcsak azt mondta, hogy én nem szégyellem ezt a mások által talán nagyon is elítélhető férfit vagy nőt, fiút vagy lányt, hanem azt mondta, hogy én átvállalom tőle mindazt, ami nyomorúság és ítéletre méltó az életében.

Keresztyénekként mi sem elégedhetünk meg kevesebbel. Nem arra van elsősorban szükség, hogy morális dolgokat hangoztassunk újra meg újra, de arra is, adott esetben. Hanem, hogy a körülöttünk élők életére nézve Isten kezében hajlandóak legyünk eszközzé, az üdvösséget továbbsugárzóakká válni.

Nem sokkal később, a Máté 10-ben beszél arról Jézus - ezt az előbb nem olvastam külön fel -, hogy nem feljebbvaló a tanítvány a tanítónál, sem a szolga az ő Uránál. Elég a tanítványnak, ha olyan, mint a Mestere, és a szolga, mint az Ő Ura.

Nem lehetünk mások, mint az Úr Jézus. Az Úr Jézus felvállalt bennünket. Felvállalod-e azokat az embereket, akiknek a nyomorúsága olyan nyilvánvaló a környezetedben, a családodban, a munkahelyeden, az iskolában, az országban, ezen a világon? Vagy megmaradunk ott, hogy szörnyülködünk. "Ezek a hitetlenek" Isten nevét sem veszik bele az alkotmányba. Csalnak, lopnak, hazudnak. Milyen szája van ennek? Hogy képes haragudni az a másik stb.? Megmaradhatunk itt.

Komoly figyelmeztetés azonban, amit Jézus a felolvasott rész végén mond. "Aki vallást tesz énrólam az emberek előtt, én is vallást teszek arról az én mennyei Atyám előtt." De aki megtagad engem az életével, a szavaival, az maga teszi semmissé a szövetséget, amit én kötöttem vele, hiszen én hűséges vagyok. De ha valaki minden áron ki akar lépni a vele való közösségből, az egy idő után kiléphet. Isten minden áron szeretne bennünket benntartani a szövetségben, de ehhez ránk is szükség van.

Mint ahogy egy házasságot nem lehet megmenteni, és nem lehet jól működtetni, ha csak az egyik fél akarja. Egy fős házasságot még nem találtak ki, a párkapcsolathoz mind a két emberre szükség van. Az Istennel való kapcsolattal is így van ez.

Ahhoz, hogy Isten Lelkét segítségül hívhassuk egy-egy olyan helyzetben, amikor fogalmunk sincs, hogy mi jót lehetne tenni vagy gondolni: kell, hogy a kapcsolatunk rendben legyen vele. Akkor általa megtudhatjuk, megérthetjük, hogy mit is kell mondanunk és tennünk.

Vegyük komolyan, hogy az a szükség, ami ebben a világban van, sokkal nagyobb, mint ahogy azt mi gondolnánk. Vegyük komolyan, hogyha mi nem tesszük meg, amit Isten ránk bíz, akkor ez sok embernek az üdvösségébe kerülhet, soknak az életéből vehet el értékes éveket, amíg más módon megismeri az Urat, mert Isten más utakon is elvégezheti az ő megszólításukat. Ez a világ ilyen vagy még ennél is rosszabb lesz, ha mi keresztyének nem fohászkodunk ismételten az Úrhoz, és nem vagyunk hajlandóak Őt mindenki számára láthatóan, érthetően felvállalni mindig, minden helyzetben.

Imádkozzunk!

Köszönjük neked Jézus, hogy te felvállaltál bennünket. Ez egészen odáig elment, hogy a kereszten azoknak a bűneinknek a súlyát is magadra vetted, amik a leginkább terhelnek bennünket, amik a múltunkat egészen feketévé teszik, ha visszatekintünk rájuk. Elvetted őket, és amiket elvettél, azokról soha többet meg nem emlékezel.

Köszönjük neked, hogy te így szereted ennek a világnak minden lakóját. Így szeretsz minden embert. Bocsásd meg, Urunk, hogy olyan sokszor a reménytelenség, a félelem, a kilátástalanság érzése környékez bennünket, keresztyéneket is. Elfelejtjük, hogy ennek a világnak te vagy az Ura. Te vagy az, aki mindent elvégeztél azért, hogy legyen valódi szabadulás ezen a földön.

Urunk, szeretnénk most mindenek előtt megvallani előtted, hogy számtalan helyzetben nem vállaltunk fel téged úgy, ahogy lehetett, kellett volna. A hallgatásunkkal, a félreérthető mondatainkkal, az erőtlen szavainkkal, vagy éppen a meg nem szólalásunkkal elvettük tőled azt a dicsőséget, ami egyedül téged illet. Nem tettük nyilvánvalóvá, hogy te vagy az, akinél lehet a kérdésekre választ kapni, és a bűnökre bocsánatot. Urunk nincs mentségünk, mert azok a helyzetek, amikor ezeket tettük, nem jönnek vissza többé már.

Kérünk, hogy ne a bűneink szerint ítélj meg bennünket, hanem a te kegyelmed szerint. Valamilyen módon kárpótold azokat az embereket, akiket megszegényítettünk. Urunk, kérünk, hogy vésd a szívünkbe a bizonyságtételnek, a rólad való vallástételnek a fontosságát.

Add, hogy csendesen, egyértelműen a saját helyünkön hadd legyünk olyan keresztyének, akik rólad beszélnek az életükkel, s mindennel, amit tesznek.

Urunk, így kérünk egyházunkért és országunkért egyaránt. Olyan sok minden bajt, nyomorúságot látunk magunk körül. Kérünk, hogy te újíts meg bennünket. Te adj nekünk szabadulást. Te add, hogy a gazdasági, lelki, társadalmi problémák hadd mutassanak mind egy kivezető irányba, rád.

Urunk, különösen is kérünk azokért, akik betegséggel, lelki, testi nyavalyával, halálos kórral, gyásszal, különféle kísértésekkel küzdenek. Te légy kérünk, az erőtlenek erősítője, a bűnösök feloldozója, a tántorgók megerősítője.

Kérünk, Urunk a neszmélyi csendes-hetekért, a most zajlóért és a többiért is. Te adj áldást, igét ezekre az alkalmakra. És add, hogy gyülekezetünk hadd gyarapodjon napról napra az üdvözülőkkel. A te nevedben kérünk, hallgass meg, és indíts most a te Lelked által minket további imádságra.

Ámen.