PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2003. május 1. (csütörtök) Cseri Kálmán

A SÁFÁR HŰSÉGE

Alapige: 1Kor 4,1-5

---

Imádkozzunk!

Mindenható Istenünk, köszönjük, hogy te valóban ilyen vagy, ahogy ez a zsoltár is leír téged. Köszönjük, hogy neked fontosak mindig a kicsik. Köszönjük, hogy aki roskadozik a terhe alatt, tereád biztosan számíthat. Köszönjük, hogy nem bűneink szerint cselekszel velünk, és elkészíted a benned bízóknak mindazt, amire szükségük van.

Köszönjük, hogy a veled való élet egyetlen nagy felfedezés, újabb és újabb ajándékokat helyezel el azon az úton, amelyen vezeted a tieidet, és az újabb és újabb próbák során megmutatod szabadításodat, hatalmadat, irgalmadat.

Köszönjük ezt a csendes délutánt. Kérünk, tedd most ajándékká ezt az órát a számunkra. Ajándékozz meg igéddel, figyelmes szívvel. Hadd ragyogjon fel előttünk a te gazdagságod és irántunk való szereteted. Hadd erősödjék meg bennünk az a bizalom, amivel nyugodtan reád bízzuk magunkat, szeretteinket, egész jövőnket.

Ámen.

---

Igehirdetés

Pál apostol néha a szívébe enged látni, és leveleiben ír olyan kifejezéseket, utalásokat, olykor rövid beszámolókat is, amik közelről engedik látnunk, hogy milyen lelki, hitbeli harcai voltak. Mi a véleménye magáról, hogy viszonyult Jézushoz, hogy viszonyult munkatársaihoz, hogy viszonyult az ellenségeihez.

Ez a részlet is egy ilyen szakasz. Ebből egy gondolatot szeretnék most kiemelni. Azt, amit itt ezekről a bizonyos sáfárokról mond. Sokszor nem is értjük már az ilyen régies kifejezéseket, pedig rendkívül fontos az, amit a Biblia erről tanít. Ezt az egy mondatot hadd emeljem most ki: "...a sáfárokban az kívántatik meg, hogy mindegyik hűnek találtassék."

Van tehát szó a hűségről, a sáfárról, de ennek egyiknek sincs értelme anélkül, hogy beszéljünk a gazdáról. Majd mindjárt kiderül, kik voltak a sáfárok. Legyen szó tehát mindenekelőtt Jézusról, aki az Úr, a Gazda, akinek az alkalmazottai ezek a bizonyos sáfárok, aztán a sáfárokról, és harmadszor: ezeknek a legfontosabb tulajdonsága kell hogy legyen a hűség. Mint jelent az, mi a hűség?

1) Jézus a Gazda

Ebben a szakaszban is, mint a legtöbb vallomásában Pál úgy beszél Jézusról, mint aki Úr. Ő ezt nem valamiféle udvariaskodó formulának tekinti. Ez az ő nyelvén azt jelenti, hogy Jézus olyan isteni személy, akinek a benne hívők naponta engedelmeskednek. Jézus szavaival szólva: Őt követik. Az, hogy követik, azt jelenti: feltétel nélkül bíznak benne. Reá bízták magukat. Ő mutatja az irányt. Ő maga az út, és mindenféle faggatózás, aggályoskodás, ellenkezés nélkül a benne hívők mennek arra, amerre Jézus megy. Azzal a szent meggyőződéssel, hogy nekik ott van a legjobb helyük és az a legbiztonságosabb út. Annak az útnak a végén van az a cél, ahova ha megérkeznek, akkor teljesedik ki igazán az életük.

Ez a Jézus-ismeret segíti az embert arra, hogy feltétel nélkül reá bízza magát. Nem akarok most ennél időzni, majd a hűségnél időzzünk inkább. Szeretném javasolni, hogy vizsgáljuk meg ma este otthon a csendünkben, hogy reá bíztuk-e ilyen feltétel nélkül magunkat, meg a szeretteinket közelben és távolban az Úr Jézusra? Akikért olykor imádkozunk és közben a szívünk szorul össze, hogy jaj, mi lesz velük. Hát nem az lesz, amit az, akit őket a legjobban szereti, elkészít, vagy amit most hittel kértünk az imádságban?

Ott rág a Jézusba vetett bizalmunk gyökerén mindig a bizalmatlanságnak a férge, és igyekszik az ördög valami kételkedést, bizonytalanságot elültetni a szívünkbe, hogy ne legyen békességünk. Jó, jó, az Úr Jézusnak adatott minden hatalom mennyen és földön, de azért... Mit de azért? De azért most nem fogja tudni, hogy mit tegyen? Vagy ennek a problémának a megoldásához kevés az Ő ereje? Vagy észre sem veszi, hogy az övéi milyen nyomorúságba kerültek, vagy közömbös lett? Ő, akiről azt mondja az Írás, hogy nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja a barátaiért? Ez is kevés volt? Ezzel sem nyerte meg a bizalmunkat?

Mindannyiunknak harcolnunk kell ezzel az ősbizalmatlansággal, ami a szívünk mélyén megbújik. De harcolnunk kell, tekintsük ezt ellenségnek. Ez a békességünknek, a nyugodt, reménykedő imádságoknak, a Jézusba vetett bizalmunknak az egyik fő ellensége.

Pál tehát itt azt mondja: Ő az Úr, és számomra az Ő szava parancs. Nem azért, mert erre kényszerít, én önként döntöttem így. Mert meggyőzött arról, hogy Ő mindig igazat mond, mindig a javamat akarja. Bolond lennék, ha nem reá hallgatnék. Eddig még mindig az volt jó, amit Ő mondott, akkor ezentúl még kérdezem is. Csak szóljon bele az életembe! Csak mondja meg, hol lesz a helyem, és hogy mi a legjobb nekem.

Micsoda kiváltság, hogy ilyen tanácsadónk lehet. Ráadásul Ő az, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. A keresztség szereztetési igéjében is. Így mutatkozik be Jézus. Az Övé minden hatalom, és nincs senkiben nagyobb szeretet irántunk, mint Őbenne. Méltán és nyugodtan reá bízhatjuk magunkat. Ez a reá bízás a neki való engedelmeskedést is jelenti.

2) Ki az a sáfár?

Jézus idejében egy olyan vagyonkezelő volt, akire a gazda sokszor egészen nagy értékeket is reá bízott pontos utasításokkal, és neki azokkal az értékekkel, azok szerint az utasítások szerint kellett gazdálkodnia. Lehet, hogy neki semmije sem volt. Sokszor egy-egy életre való, megbízható rabszolga lett sáfárrá. Tehát még ő maga sem volt a magáé. A rabszolga a gazdájának a tulajdona volt. Egy nincstelen senki volt, de a gazda azt mondta: megbízom benned. Elmegyek egy időre, itt vannak a kulcsok, tudod, mit kell csinálni, és neki a parancsok szerint kellett cselekednie.

Azt mondja a Biblia, hogy az Úr Jézus a benne hívőket sáfárokká teszi. Mindnyájunkra rábíz bizonyos értékeket, és felelősek vagyunk, hogy mit teszünk azzal. Egyszer majd el kell számolnunk. A hívő ember ebben a gazdagságban él, hogy nekem szinte semmim nincs, de adott nekem sok értéket az én Uram, hogy azokkal mások javára szolgáljak. Miközben ezt végzem, aközben bontakozom ki én is igazán. Nem magamat valósítom meg, hanem a szolgálat közben Ő kibontakoztat engem, és egyre jobban olyanná válok, amilyennek Ő elgondolt.

Ebben az is benne van, hogy a hívőket az Úr Jézus a másoknak való szolgálatra hívta el. Valami módon mások javára kell kamatoztatnunk azokat az értékeket, amiket kaptunk. A hívő ember alapállása, attitűdje az: én vagyok másokért, és nem mások énértem. A magaméból vajmi keveset tudok adni, de én a leggazdagabb Atyának a gyermeke lettem, és Ő reám bízott sok mindent, akkor erre rendezkedem be, hogyan gazdagíthatom ezzel mások életét. Ha sikerült gazdagítani, akkor ne legyek beképzelt és semmi dicsőséget ne tulajdonítsak magamnak, mert nem a magamét adtam oda valakinek, hanem, amit reám bíztak, azt adtam tovább annak, akinek címezte az én Atyám. Ez az én nagy örömöm, hogy eltalálom a címzettet.

Aki végez ilyen szolgálatokat, tudja, hogy milyen öröm az, és ha sokszor ez áldozattal jár együtt, az áldozat szinte még felfokozza ezt az örömet és békességet az ember szívében, hogy használ engem a világmindenség Ura, az én szerető Istenem.

3) Itt érkezünk meg a hűséghez. Miért mondja itt az ige, hogy a sáfárokban egy az, ami feltétlenül megkívántatik: mindegyik hűséges legyen. Mi a hűség?

Legjobb, ha ezt az Úr Jézus fogalmazza meg nekünk, aki éppen a sáfárokról szóló egyik példázatában ezt mondta: "Kicsoda hát a hű és bölcs sáfár, akit az Úr gondviselővé tett az Ő háza népén, hogy adja ki nekik élelmüket a maga idejében?" (Lk 12,42)

Kérdésben a felelet. Az tehát a hű sáfár, aki kiadja a Gazda háza népének a Gazdától kapott eledelt a Gazda utasításai szerint meghatározott időben. Minden a Gazdáé. A Gazdáé a háznép, az eledel, a sáfár, az uralom. A sáfár bizalommal néz a Gazdára, és ami feladatot tőle kap, azt elvégzi, és eközben lesz ő is egyre gazdagabb lelkiekben, szellemiekben, és eközben lesz a helyén és tölt hasznos életet.

A hűség tehát azt jelenti, hogy az Istentől kapott értékeket arra használjuk, amire Ő adta.

(Van a hűségnek a Bibliában egy olyan értelme is, hogy ragaszkodni valakihez vagy valamihez, amit már igaznak ismertünk fel. Ma nem erről szeretnék beszélni. Ez is nagyon fontos. A hívő ember ragaszkodik Istenhez, a házastársak ragaszkodnak egymáshoz sokféle kísértés között. Hűség az imádságban azt jelenti, hogy állhatatos maradok és tovább is mondom, de ez más vonatkozása a hűségnek.)

Itt most ezt hozza elénk Isten, hogy akkor leszünk hű sáfárai a mi szerető Gazdánknak, Jézusnak, hogy ha mindazt, amit tőle kaptunk, arra használjuk, amire adta. Ez mit jelent? Csak néhány példát hadd említsek, aztán ki-ki folytathatja magában otthon.

Minden nap kapunk huszonnégy teljes órát Istenünktől. Ezt az időt nem mi biztosítjuk magunknak. Ő az idő Ura, és majd Ő szab véget is a mi földi életünk idejének. Minden nap huszonnégy teljes órát ad tehát valamilyen célra. Arra használjuk-e? Olyan könnyű időt eltékozolni, időt üresen hagyni, üresjáratban elfecsérelni, s közben mulasztásaink halmozódnak, amire azt az időt kaptuk.

Aztán próbáljuk a kutyaharapást kutyaszőrrel gyógyítani, és kapkodás, ebből fakadóan pedig felszínesség, sekélyesség lesz az életünkben. Akiben ez tudatos, hogy az idő ajándék, nagyon nagy dolog. És megkérdezi: Uram, mire adtad ezt a mai napot? Ez például jellemző lesz, hogy a mostani három napot ki, mivel tölti. Kinek jut eszébe (még a hívőknek is), hogy Uram, ez minek az ideje? Mi az, amit most kell elvégezni? Nem lehet mindent most elvégezni, amit szeretnénk. Aztán megint nem jut egymásra meg Istenre egy perc sem.

Minek az ideje van most? Mindennek rendelt ideje van - ezt olvassuk a Bibliában. Isten azt akarja, hogy rend legyen az életünkben. Ne kapkodás. Félig mindig a következő feladatomnál vagyok, és nem figyelek igazán oda, amit most csinálok, mert már az izgat: odaérek-e, meg ott mit is mondjak, meg mit mondanak nekem, de ott sem vagyok egészen, mert már a következőnél vagyok.

A múltkor tragikusan szemléletesen mondta el ezt valaki, hogy ő soha sincs ott igazán, ahol van, mert félig mindig a következő helyen van. Érdemes így élni? Ehhez hozzászokunk, és amikor a hozzánk legközelebb állóval beszélgethetnénk, akkor sem vagyok ott, csak félig. Vajon az melyik felem? Csak a zakóm meg a nadrág? A szívem meg az eszem hol van? Akkor kire számíthat ő?

Isten szeret minket annyira, hogy leleplezi az összevisszaságainkat. Tudatosítsuk magunkban, hogy az idő az Ő ajándéka. Tetszik, nem tetszik. Tessék meghosszabbítani, vegyen valaki pénzért még időt. Nem lehet. Ez az Ő ajándéka, azt pedig bizonyos célra adja. Hű sáfár akkor vagyok, ha egyáltalán eszembe jut, hogy Uram, melyik idő mire való, és kész vagyok arra használni. És Ő majd segít az embernek ebben. Fontos tehát, hogy az Ő ajándékaira hogyan tekintünk.

Olyan kedves az a kis gyermekének, amelyik így kezdődik: "Nem az enyém a napom, ajándékba kapom." Tudatos-e ez bennünk?

Vagy: Ott van a testünk. Nem mi faragtuk magunkat ilyenre. Ezt kaptuk készen, mégpedig a legtöbben egészséges testet kaptunk az indulásnál. És mit csinálunk vele? Módszeresen tesszük tönkre. Tömjük mérgekkel. Pedig ez Isten kezében eszköz, és nincs jogom tönkretenni azt az eszközt, amit Ő alkotott magának, hogy az általa fontos célokat vele elérje. A legtöbb ember saját tulajdonaként kezeli a testét, semmi köze hozzá senkinek, Istennek legkevésbé. Megnézhetjük, hogy mit csinálunk magunkból.

Ott van az a sok lehetőség, amit Isten elkészít napról-napra, újra és újra. Egyáltalán észrevesszük-e a lehetőségeket, amikor véletlenül találkozunk valakivel? Átfut ez rajtunk: Uram, ez nem véletlen? Most mire akarsz használni? Nekem sietős dolgom lenne, de ő a második mondatnál már sír. Kinek fogja kisírni magát? Nem azért küldtél engem most ide? S akkor felfedezhetünk egy elkészített alkalmat. Enélkül, ha akárhogy kerestük volna és akartunk volna beszélni vele, nem jött volna létre olyan beszélgetés, mint ami ott elhangozhat. Lehet, hogy őt is sikerült megvigasztalni, de mi leszünk a legboldogabbak, hogy Isten újra használt.

Ott vannak a szeretteink. Persze hogy hozzátesszük a birtokos személyragot: férjem, feleségem, gyerekeim. Azt azonban tudnunk kell, hogy nem az én tulajdonom. Isten tulajdona minden ember. A gyerekeinket például reánk bízza egy időre, hogy amit nekünk kell elvégeznünk az életükben, azt elvégezzük. Aközben mi is kapunk jutalmul sok örömet, hálát, boldogságot. Jár vele sok gond, áldozat, éjszakai felkelés... de eközben bontakoztat ki minket is. Oda-vissza neveljük egymást (majd látni fogjátok ti is, hogy nevelnek ők titeket). Ez így van rendjén. De nem akarjuk-e kisajátítani sokszor? Ennek a gyereknek az életében meg kell valósulnia annak, ami az én életemben nem valósulhatott meg. - Milyen buta beszéd ez? Annak a gyereknek az életében annak kell megvalósulnia, amit Isten meg akar valósítani, mert akkor lesz boldog, meg én mint szülő is akkor leszek boldog.

Ha valóban családiasan vagyunk együtt, akkor hadd tegyek olyat, amit nem szoktam, hogy személyeskedem, de mivel Marci és Lilla hosszú útra és hosszú időre indul ezekkel az apróságokkal, nekik most különösen is örömhír lehet ez, hogy nemcsak ti vagytok felelősek ezért a négy gyermekért. Jézus azt ígéri: osztozik a felelősségben. Ezért nagy dolog, hogy az Ő szövetségébe hozzátok most a gyerekeket, aztán majd később, reméljük ők is megértik, mi történik itt ma velük, vagy mi kezdődhet el. Nem nektek kell csupán a miatt aggódni, hogy megadtok-e mindent, amire szükségük van. Biztos, hogy nem tudtok megadni mindent, amire szükségük van. Biztos, hogy mindent csak a mindeneknek tulajdonosa tud megadni. Viszont micsoda kiváltság, hogy hittel mehettek oda, hogy mennyei Atyánk: erre, meg erre lenne szükségük, egyelőre nekünk kell sáfárkodnunk, mert ők még közvetlenül nem mehetnek hozzád, kérjük szépen, adjál nekünk, hogy adhassuk nekik.

Én közelről látom, hogyan működik ez hívő családokban. Micsoda kiváltság ez! Egy kincseskamra közelébe jut az ilyen ember, és közvetít az élő Isten és gyermeke között. És gazdagodnak a gyerekek, nem azért, mert olyan kivételesen értékes szüleik vannak, hanem mert kapcsolatuk van a mindenek Urával.

Az énekkarral is szeretnék személyeskedni. Ma egy csendesnapon voltam. A Nagyvárad téren volt egész napos csendes-napja a Biblia Szövetségnek, és tanultunk egy éneket. A 83. Halleluját, aminek van egy ilyen verse, és rátok gondoltam, amikor ott ezt énekeltük:

Itt a hangom, csak neked
S rólad zengjen éneket;
Ó fogadd el ajkamat,
S rája szent igédet add.

Aztán sorolja még tovább a testrészeit. Minden porcikáját felajánlja mint sáfár, az Úr Jézusnak.

De ennek is tudatosnak kell lennie. Nincs mindnyájunknak szép hangunk és jó hallásunk. Van más. Mindnyájunknak adott valamit Isten. Akinek hangot adott, annak az ajkán ez egészen természetes imádság, hogy itt a hangom is, Uram. Tőled kaptam. Mire kaptam? Csak neked és rólad hadd zengjen éneket. Egészen más így énekelni, sáfárként, megbízatásból, mások javára, Isten dicsőségére.

Lehetne még sorolni, hogy mennyire igaz az, hogy mindenünk Istené. Ha ez tudatos, az az embernek nagy felszabadultságot ad. Soha ki nem fogy a hálából. Csodálja a gazdag Istent, aki még nekem is adott ezt, azt... Nem azt soroljuk, amink nincs, hanem hálásan tudatosítottuk, amink van, amit kaptunk. S ha tényleg használjuk mások javára, ez a hála állandósul.

Fontos a sáfárról szóló bibliai kijelentésben az is, hogy adja ki a reá bízottaknak mindig azt, amire szükségük van. Itt megint szeretném kérni, hogy tartsunk ma este önvizsgálatot. Megkapják a körülöttünk élők azt, amire szükségük van? Tényleg ilyen az alap beállítottságunk, hogy én vagyok másokért, és nem mások énértem?

Sok mindent kaptam Istentől, nézzük, melyikre kinek van szüksége. Itt egy kis türelemre van szükség, nem kell mindent szóvá tenni. Ott viszont ezt most meg kell mondani neki a saját érdekében. Nem azért, mert dühös vagyok, hanem mert neki van szüksége arra. Egyáltalán ez természetes-e, hogy adni, adni, adni? Mint ahogy Jézusnak az egész földi élete ebből állt. Mindenkinek azt, amire neki szüksége van. Még négyüknek sem ugyanarra van szükségük, mert hol erre, hol arra. A kisebbnek inkább ez, a nagyobbnak inkább az.

Ez nem könnyű feladat. De itt lesz megint nagy örömhír, hogy a gazdag Isten ide adta nekünk a kulcscsomót. Sok-sok értéket máris adott, sokat még ezután kérhetünk el, és sáfárkodhatunk. De jó másokért élni! De jó az Isten kincseit szívesen osztogatni!

Ez tartja az embert alázatban is, és ez tanít meg bennünket veszíteni is. Akár valamit, akár valakit veszítünk el, talán a hozzánk legközelebb álló szeretteink közül, egészen más, ha valaki abban a tévedésben él, hogy most Isten elvette az enyémet, - vagy látja a valóságot, és azt mondja: az Isten egy időre reám bízott valamit vagy valakit, és most visszavette - az övét. Mert mindennek Ő a tulajdonosa.

Ilyen konzekvenciái vannak annak, ha csakugyan komolyan vesszük. Nem engem fosztott meg az enyémtől, hanem valami miatt véget ért az, hogy azt reám bízta. Így engedem el és adom át neki. Egészen más a lelki állapota az ilyen embernek. Lehet, hogy ő is sír, de másként sír, és egészen más indulatok vannak a szívében.

A Biblia beszél még arról, hogy hűnek lenni a kevésen is, és meg kell tanulni hűnek lenni a sokon is. A keveset sokszor lebecsüljük, a sokkal meg nem bírunk. Mindkettőt meg kell tanulni. Egyáltalán, mi az, hogy kevés meg sok. Mihez viszonyítjuk? Ha Ő a Gazda, akkor Ő tudja, hogy reám mennyit lehet bízni, és annak örüljek, akármennyit is reám bízott. Ha Ő jónak látja, majd egyszer elhangzik: "Jól van, hű és bölcs szolgám. Hű voltál a kevésen, sokra bízlak ezután." És folytatódik a mondat: "Menj be a te Uradnak örömébe." Vagyis aki hű a kevésen, annak a jutalma, hogy többre bízza, és még közelebb engedi magához. Még bensőségesebb és még mélyebb lelki közössége lesz az ilyen sáfárnak az Úr Jézus Krisztussal.

Ha pedig hűtlen, akkor nem kerüli el az ítéletet. Erről is szó van a Bibliában.

De lehetünk hűségesek. "A sáfárokban egy az ami megkívántatik: mindegyik hűségesnek találtassék." Nekünk nem kell drukkolnunk, hogy elég hűséges vagyok-e, nehogy hűtlen legyek. Tenni kell azt, amit megértettünk, hogy a feladatunk: áldani Őt azért, hogy ránk is bízott kincseket, és közben figyelni rá. Mert a mi hűségünknek az Ő hűsége a forrása, és Ő mindvégig hű marad.

---

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük, hogy amikor még semmit sem tudtunk rólad, te már örökkévaló szeretettel szerettél minket, és elkészítetted mindazt, amire szükségünk van ebben az életben és az örökkévalóságban.

Köszönjük hűségedet, hosszútűrésedet. Köszönjük mindazt, amit eddig kaptunk tőled. Bocsásd meg, ha magunk használjuk fel azt is, amit másnak szántál. Köszönjük, amikor sikerült továbbadni a reánk bízottaknak. Köszönjük, hogy bízol bennünk. Köszönjük ígéreteidet. Köszönjük, hogy mi is teljes nyugalommal reád bízhatjuk magunkat. Erősítsd meg bennünk, kérünk, ezt a bizalmat.

Segíts most ebben a csendben is őszintén beszélni veled erről.

Ámen.