PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK |
Pasarét, 2004. augusztus 01. Csákány Tamás |
Alapige: 2Móz 33,12-16
"Majd ezt mondta Mózes az Úrnak: Lásd, te azt mondod nekem, hogy vezessem ezt a népet. De nem adtad tudtomra, kit küldesz velem. Pedig azt mondtad: Név szerint ismerlek téged, és megnyerted jóindulatomat. Ha valóban megnyertem jóindulatodat, ismertesd meg velem a te utadat, hadd tudjam meg tőled, hogy megnyertem jóindulatodat. Nézd, ez a nép mégiscsak a te néped! Az Úr így felelt: Megnyugtat téged, ha az orcám megy veletek? Mózes azt mondta: Ha nem jön velünk a te orcád, akkor ne is vigyél tovább bennünket! Mi másból tudnánk meg, hogy én és a te néped megnyertük jóindulatodat, ha nem abból, hogy velünk jössz? Ez különböztet meg engem és a te népedet minden más néptől a föld színén."
Imádkozzunk!
Mindenható Istenünk, áldunk és magasztalunk téged szabadító, életet megtartó és megújító kegyelmedért. Olyan sokan vagyunk, akik átéltük már, hogy teljesen méltatlanul megtapasztalhattuk szeretetedet, amivel lenyúltál értünk. Sokféle nyomorúságból kiemeltél bennünket, megtisztítottál bűneinktől, sokféle olyan megkötözöttségünktől, ami alkalmatlanná tett arra, hogy veled és másokkal normális kapcsolatban éljünk.
Köszönjük, Istenünk, hogy te ma is azért engedted, hogy idejöjjünk a te házadba, hogy szólj hozzánk. Könyörgünk, hogy Jézus Krisztusért, a te drága egyszülött fiadért munkáld szívünkben az engedelmességet, hogy a te igéd ne csak a fülünkig, hanem a szívünkig is eljusson, és az igéből élet és tett legyen.
Köszönjük, Urunk, hogy szereteted és kegyelmed elvégezheti bennünk, hogy Krisztus szavának cselekvői, a te eszközeid legyünk.
Szentlélek Isten, jöjj, tedd érthetővé, befogadhatóvá és az életünket megszentelővé Isten igéjét! Kérünk, hogy te teremtsd meg bennünk az engedelmességre való készséget, és te adj erőt
Ámen.
Igehirdetés
Nemrégiben valakivel beszélgetve hangzott el a következő gondolat. Az illető azt mondta, hogy végül is olyan mindegy, hogy valaki keresztyénként él vagy másként, hiszen a keresztyén embernek is van egy életszem-lélete, de vagy jobb, vagy rosszabb, mint a környezetéé. Ez a saját karakterétől függ, nem feltétlen attól, hogy keresztyén-e vagy sem. Vannak nem keresztyén emberek, és mondott példákat, akik példamutatóan élnek, sokakon segítenek, és még sincs közük Krisztushoz.
Ő azt vonta le ebből következtetésként, hogy a keresztyénség olyan plusz vagy választható lehetőség az ember életére nézve, ami vagy van, vagy nincs, vagy választja valaki, vagy e nélkül él. Így is jó, és úgy is jó.
Isten igéje egészen mást mond erről. Egyrészt azt mondja, hogy keresztyénnek, Krisztust követőnek lenni nem választható többlet, amit az ember a mai kornak a svéd-asztaláról leemel, hanem kiváltság. Ugyanúgy, ahogy Izráel népéhez tartozni kiváltság volt. Isten választott népe tagjának lenni azt jelentette, hogy Isten szövetségének a részese volt az ilyen ember. Nem azért, mert ő döntött Isten mellett, hanem azért, mert Isten döntött őmellette, és az ő népe mellett.
Kiérdemelni és kiharcolni Isten szövetségét nem lehet. Ilyen szempontból valóban nincs mire büszkének lenni a keresztyéneknek, az Isten szövetségéhez tartozóknak. Ezért - ahogyan az előbbi gondolat hibás, hogy nincs semmi különbség keresztyén és nem keresztyén ember között - a Biblia arról beszél, hogy nyilvánvaló módon mégis van. Az Istennel való kapcsolat különbözteti meg egyik embert a másiktól. Erről rövidesen kicsit bővebben beszélünk majd.
Van egy másik nagyon gyakori tévedés és félreértés, ami keresztyén körökben üti fel a fejét. Mégpedig az, hogy Krisztushoz tartozni feljogosíthat bárkit is arra, hogy bizonyos dölyffel vagy gőggel nézzen másokra. Azokra, akik nem ismerik Isten igéjét, vagy nem a szerint élnek. Hogyan jogosítana fel bárkit is Isten szövetsége arra, hogy lekezeljen, elítéljen, megítéljen másokat.
Isten már Izráel népének is azt mondta, hogy nem azért választottalak ki benneteket, mintha bármelyik népnél is nagyobbak lennétek, hanem ti vagytok a legkisebbek. Rajtatok akarom megmutatni hatalmamat.
Pál apostol a korinthusi levélnek az elején azt mondja, hogy kevesen vannak, akik természettől fogva bölcsek közöttünk, vagy hatalmasok. A régi fordítás szerint Isten a világ szemetjét választotta ki, hogy megszégyenítse a bölcseket és a nagyokat.
Isten szövetségének a tagjává, részesévé válni kiváltság és kegyelem. Egyedül az különbözteti meg a hívő embert bárki mástól, hogy ő már kegyelmet nyert bűnös. Olyan ember, akinek az életén láthatóvá válik az a szeretet, amivel Isten az elveszni készülő, és félig meddig tönkre ment életű emberek után nyúl.
Hogyan lehetne bárki is gőgösen büszke erre? Ez olyan, mint hogyha valaki, akinek az alkohollal problémái voltak, és egy kúra végén sikeresen letette a poharat, odamenne másokhoz, akik még küzdenek ezzel a szenvedéllyel, és elkezdené ócsárolni őket, és azt mondaná: hát, ilyen gyenge emberek vagytok. Visszás. Örüljön, hogy ő megszabadult, és próbáljon inkább segíteni másoknak. Ő is azért szabadulhatott meg, mert a többiek segítettek neki. Ő is váljon olyan emberré, aki segít azoknak, akik még küzdenek.
Mózes bizonyságtétele nagyon komoly figyelmeztetés mindannyiunk számára. Figyelmeztetés arra nézve, hogy egyetlenegy megkülönböztető jegye van Isten népének. Mégpedig az, hogy Isten jár előtte. Így is mondhatnánk, hogy az Istennel való szoros kapcsolat! Mert aki Isten közelében van, azon látszik Isten jelenlétének a visszatükröződése békessége, a gondolkodásán egyre jobban érződik Isten szeretete. Nem azért, mert meg-tanulta, hanem mert sokat, naponként együtt van az ő Urával. Egyre jobban kezd hasonlítani rá. Ahogyan ezt az Írás mondja, a Krisztus képére és hasonlatosságára formálódik az ilyen ember.
Azt mondja az ige, hogy jól vigyázzon, aki azt hiszi magáról, hogy áll, el ne essék. Sok olyan hívő van, aki büszke arra, hogy ő milyen erkölcsös életet él, milyen szolgálatokat végez, hogy milyen gyülekezetnek a tagja, vagy milyen közösségekbe tartozik. Elfelejti azt, hogy mindez az Úr ajándéka. Ha az Úr egy pillanatra is levenné rólunk a kezét, menthetetlenül összeomlana az életünk. Nem inkább hálásnak kell lennünk? Nem inkább Rá kell mutatnunk, ahogyan és amikor csak lehet, hogy engem, az elvesző, nyomorult bűnöst az Ő szeretetével megtart? Nincs olyan mélység és távolság, amibe utánunk ne nyúlna, hogyha hozzá kiáltunk segítségért. Ennek a felismerése biztathat bennünket arra, hogy másoknak is továbbadjuk az örömhírt.
Mózes tehát először ezt állapítja meg, és ennek a felismerésének ad hangot Istennel beszélve, hogy Uram, csak az különböztet meg bennünket másoktól, ha te velünk vagy.
Hadd kérdezzen most bennünket Isten igéje. Vajon akik bennünket lát-nak és hallanak - akár a családunkban, a munkahelyünkön, a baráti körben, az utcán, bárhol - vajon eszükbe juthat-e, látva a viselkedésünket, hallva a szavainkat, egy-egy hirtelen reakciónkat, hogy ez az ember másképpen beszél, másképpen viselkedik, mint ahogy az a többiektől megszokott? Vajon látják-e az Úrnak a visszatükröződését az életünkön? Vajon tapasztalják-e bennünk és rajtunk a szabadítás az örömét és szabadságát?
Nem az a hívő, aki minden második mondatában egy-egy bibliai igét idéz. Mert lehet Isten nevével is, és a Bibliával is visszaélni. Az az Isten szívének kedves ember, aki kérdezi az Ő akaratát, és enged annak. Mózes ilyen emberré vált. Ő sem ilyennek indult.
Az a történelmi környezet, amiben ez a beszélgetés zajlik Mózes és Isten között, Izráel történetének az egyik mélypontja. Ez az a pillanat, amikor az aranyborjú lerombolása után Mózes küzd Istennel, és utána kéri az Ő vezetését. Hiszen a választott nép is hűtlenné vált az Úrhoz, a szövetséghez. Ennek a következménye az lett, hogy sokan meghaltak, és Isten ítéletet akart gyakorolni az egész nép fölött.
Mózes az az ember, aki a kezdet kezdetén még indulatától hajtva gyilkolt, használni akart, és szörnyű bűnt követett el. Az az ember, aki Isten hívását minden módon visszautasította, most odaáll, és küzd a népért.
Azt mondja, ha őket el akarod Uram pusztítani, akkor először engem pusztíts el. Erre azt válaszolja Isten, hogy csak azt pusztítom el, aki vétkezett. Tehát: miattad megkegyelmezek a népnek is.
Mózes hatalmas változáson ment át, amíg Isten embereként így állhat előttünk. Isten ilyen változáson viszi végig mindazokat, akik behívják, segítségül hívják az Ő nevét az életükbe, és engedik, hogy változás történjen bennük és rajtuk keresztül.
Vajon mi ilyen emberek vagyunk-e? Akik kérjük és várjuk, hogy az Úr változtasson bennünket. Akik nemcsak a szavainkban vagyunk keresztyének, hanem a tetteinkben is. Akik nem beszélünk az Úr szabadításáról, de naponta küzdünk azért, hogy ez valóság legyen az életünkben, és küzdünk másokért, hogy megtapasztalhatóvá válhasson számukra is.
Isten népének ugyanis nemcsak ismertetőjele, az Úrral való kapcsolat, hanem feladata is, és erről beszél itt Mózes. Azt mondja: "Uram, te azt bíz-tad rám, hogy vezessem ezt a népet. Így folytatja: De nem adtad tudtomra, kit küldesz velem. Pedig azt mondtad, név szerint ismerlek téged, és megnyerted jóindulatomat."
Mózes arról panaszkodik Istennek, ami sokunk tapasztalata, érzése gyakran, hogy Uram, jó hogy velem vagy, megtapasztalhattam kegyelmedet, de az a feladat, amit rám bízol, meghaladja az erőmet, a képességeimet. Ha te nem könyörülsz rajtam, nem állsz mellém, nem fogod meg a kezemet újra meg újra, akkor képtelen vagyok megérteni a feladatomat, és helytállni abban.
Mi volt Mózes feladata? Az ige szerint nem más, mint Isten embereként ott állni az Isten akarata iránt süket nép és az Úr között. Tolmácsolni Isten szavát a népnek, és az Ő útján vezetni őket, amennyire az lehetséges.
Nem vagyunk próféták, mint Mózes volt, de a feladatunk mégis hasonló. Jézus így mondja ezt a Máté evangéliuma végén: "Elmenve tegyetek tanítványokká minden népeket." Tanítvánnyá tenni nem azt jelenti, hogy kiállok, és nagy bölcsességeket mondok magas lóról másoknak. Tanítvánnyá tenni azt jelenti, hogy megvallom - nem kell mindig mindent feltétlenül elmondani mindenkinek az életünkből -, felvállalom azt, amit az Úr tett velem, ahonnan kihozott. Arra a Jézusra mutatok, aki megszabadított. Odaviszem azt is, aki reménytelennek látja magát, és azt hirdetem, hogy Jézus az, aki rajtam is tudott segíteni.
Aki teljesen vigasztalannak látja a helyzetét, annak elmondom, hogy van vigasztalás. Aki úgy gondolja, hogy már nincs erő, ami megtarthatná, annak megmutatom, hogy van, akiből erő és élet árad.
Sokszor azt gondoljuk, hogy tanítvánnyá tenni valakit, az csak némely kiválasztott feladata. Mindannyiunkat erre hívott az Úr, hogy ne csak a vele való közösséget éljük meg, hanem általa feltöltekezve kérdezzük újra meg újra, hogy Uram, most mit akarsz, hogy cselekedjem? Kinek az életében szeretnél használni? Akár úgy, hogy imádkozom érte, akár úgy, hogy csendesen, talán úgy, hogy az illető nem is tud róla, anyagilag támogatom. Akár úgy, hogy mellé állok, és amikor nagyon mélyen van, akkor számon tartom, és utána megyek, vagy akármilyen egyéb módon. A szolgálatnak annyiféle lehetősége van. Nem csak szervezett keretek között lehet Isten országát építeni. Nem csak jól láthatóan, úgy, hogy mindenki észre vegye. Isten országa a hétköznapi beszélgetéseinken keresztül is épülhet, és kell hogy épüljön.
Úgy is épülhet, hogyha a szomszéd vagy a munkatárs látja Isten munkáját gyümölcsözni kinek-kinek az életében közülünk. Talán nem is tudunk róla, de elég, ha Isten tudja.
Isten tehát engedi, hogy az az ismertetőjel, hogy hozzá tartozik valaki, megkülönböztesse a kegyelmet nyert bűnöst a többitől. Feladatot is - aho-gyan Mózesnek, bátorítást is ad - az ilyen bűnös embernek, aki már megtisztíttatott Krisztus váltsága által.
A harmadik, amire most figyelünk. Isten azt mondja Mózesnek, hogy "én magam megyek veletek. Az én orcám megy majd veletek." Olyan kedves az a kérdés, ahogyan bátorítja Mózest: "Megnyugtat vajon téged, ha az orcám megy veletek?" Hiszen Mózes elpanaszolja: Uram, te azt mondtad, hogy kedves vagyok neked. Azt mondtad, hogy vezessem a népet. De képtelen vagyok rá. Erre Isten megkérdezi: "Mózes, elég neked az, ha én magam veled leszek?" Mi többet kérhetne ennél Mózes? Maga az Úr jár előtte! Az Ő közelsége az, ami megoltalmazza őt, és a népet is. Hogyan tévedhetne el, ha ott van vele az Úr?
Olyan sokszor érezzük, hogy meghaladja az erőnket az, hogy Isten törvényei szerint éljünk. Képtelenek vagyunk megküzdeni az egyedülléttel, a bűneink lehúzó súlyával, a ránk zúduló kísértésekkel, azzal a rengeteg problémával, ami elhalmoz bennünket: például a depresszióval és sok minden mással. Csendesen megkérdez most bennünket az Úr: elég, ha én magam megyek előtted? Elég, ha én fogom meg a kezedet? Isten nem azt kéri tőlünk, hogy éljünk az Ő törvénye szerint magunktól, hanem arra hív bennünket, hogy az Ő kezét megfogva, vele együtt járjunk azon az úton, amit mutat nekünk Krisztus által.
Benne van ebben a kérdésben az is, hogy Isten tudja, hogy Mózes szívében ott a szorongás, a félelem. Hatalmas a feladat. Ott van az a nép, amelyik folyamatosan lázad Isten ellen, és Mózes mintegy magára hagyatva áll a nép előtt, hogy képviselje Isten akaratát. Lehetelten feladat. Isten ezt a félelmet, a szorongást, a belső letörtséget el akarja venni övéinek a szívéből. Nem erre hívott bennünket az Úr.
Emlékezzünk, mit mond Pál a Filippi börtönből! Azt mondja: "Örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom, örüljetek." Pedig a külső környezet nem sarkallja őt örömre. De az Úrral való kapcsolat elvehetetlen örömet és békességet ajándékoz neki. Ezzel a közösséggel bátorítja Isten Mózest. Ezzel a közösséggel akar bátorítani Isten ma délelőtt bennünket is. Ő tudja, hogy melyikünk életében milyen feladat, út az, ami kétséggel tölt el bennünket. Talán a ránk nehezedő külső elvárásoknak a súlya. Talán a gyásznak a terhe, amit próbálunk hordani, de hihetetlenül nehéz, úgy érezzük, hogy maga alá temet. Talán az egyedüllétnek a súlya, amivel nem tudunk magunktól megbirkózni, vagy egyszerűen csak a megfáradásunknak az ólmos nehézsége, ami - úgy érezzük - képtelenné tesz bennünket arra, hogy továbbmenjünk.
Isten ma ezt kérdezi tőlünk: Elég-e, ha az én orcám megy veled, ha én veszlek körül, ha én emellek fel, ha én, a mindenható Isten fogom meg a te jobb kezedet?
Nincs okunk, amire hivatkozva ezek után azt mondhatnánk, hogy képtelenek vagyunk helytállni az Isten által nekünk adott feladatban. Ő maga készíti el a vezetést, és adja az erőt. Nem azt várja, hogy mi legyünk okosak, ügyesek, kitartóak, csak annyit kér, hogy tegyük az életünket a kezébe, és Ő végzi a többit.
Miről beszélt ma velünk az ige? Hadd foglaljuk össze röviden ezt a három gondolatot. Először is arról, hogy Isten hívása, az Ő kegyelmes megszólítása, a vele való kapcsolat az, ami megkülönböztet bennünket más emberektől. Nem vagyunk jobbak vagy rosszabbak a többiektől. Isten gyermekei vagyunk, akiket Ő megszabadított, ez az ismertetőjelünk.
Másodszorra azt mondta Isten igéje, hogy azért szabadított meg bennünket az Úr - ha már megszabadíthatott -, hogy feladatot adjon nekünk, hogy a körülöttünk lévőket hozzá vezessük. Amilyen utat erre Isten mutat, olyan úton és olyan módon.
Végül, harmadszor: Isten az Ő jelenlétének a gazdag áldását kínálta nekünk, hogy ne csak a feladatot ismerjük fel, hanem örvendezhessünk azon, hogy maga az Úr jár előttünk. Ezért nincsen lehetetlen, teljesíthetetlen feladat, hanem csak a hálaadásnak és az örömnek a bősége.
Isten adja, hogy ne csak halljuk és a tudatunkig jusson el az Ő bátorítása, hanem mindannyian ahhoz a helyzethez mérten, amiben vagyunk és élünk, megragadhassuk Őt, és az Úr megtarthasson minket! Így legyen!
Imádkozzunk!
Köszönjük neked, mennyei Atyánk azt a mérhetetlen türelmet és szeretett, amivel ismét bátorítasz bennünket. Köszönjük, hogy te nem a szárnyaló hitet, a számunkra lehetetlent kéred rajtunk számon, hanem a Te csodálatos jelenlétedet, áldásaidat kínálod nekünk ma is.
Szeretnénk Urunk bűnbánattal megvallani, hogy olyan sokszor szűkölködött az elmúlt héten is az életünk csak azért, mert magunk próbáltunk helytállni. Olyan sok félelem, szorongás környékez bennünket, mert a láthatókra nézünk, és nem a láthatatlanokra.
Szeretnénk most tudatosan, elhatározásunkat komolyan véve segítségül hívni téged. Kérünk, könyörülj rajtunk. Ne engedd, hogy ugyanúgy menjünk el, mint ahogy idejöttünk.
Urunk, szeretnénk neked adni a dicsőséget mindért, ami jó az életünkben. Megvallani a te szabadításodat, amennyire ez már valóság a szá-munkra. Szeretnénk úgy nézni azokra, akik nem ismernek még téged, mint a te drága teremtményeidre, akik nagyon kedvesek neked, és akikért Krisz-tus szintén meghalt.
Szeretnénk könyörögni Urunk, hogy minél többeket szólíts meg, és ha neked kedves, akkor ebben a munkában használj bennünket is. Mindenfajta gőgöt, beképzeltséget vagy fölösleges alázatoskodást tisztíts ki a szívünkből, hogy használhatóak legyünk.
Szeretnénk Urunk könyörögni azokért a testvéreinkért, akik gyászban járnak, akiknek az elmúlt héten kellett megállniuk szerettük ravatala mellett. Könyörülj rajtuk! Te adj hozzátartozóknak erősítést és olyan vigasztalást, ami csak tőled jöhet, hogy megtapasztalhassák azt, hogy a veled való közösségben valóban erő van.
Kérünk betegeinkért, te légy az ő gyógyítójuk, és azoknak az erősítője, akik hozzád hazakészülnek, hogyha lehet, még ebben a földi életben rád bízhassák magukat azok, akik még ezt nem tették meg!
Kérünk, Urunk azokért, akik megfáradtak, elcsüggedtek, te erősítsd és újítsd meg őket!
Hadd kérjünk most különösképpen is azokért a jelenlévők közül, akik még nem találkoztak veled személyesen, akiknek talán mindez - ami itt elhangzott - annyira furcsa és idegen. Kérünk, hogy te karold fel és emeld magadhoz az életüket, hogy ne emberi szavaknak higgyenek, hanem neked magadnak.
Kérünk, hogy most az imádság csendjében te vezess bennünket tovább Lelked által, hogy őszinték lehessünk veled, és elmondjunk mindent, amit te helyezel a szívünkre! Jézus Krisztus nevéért köszönjük, hogy meghallgatsz bennünket.
Ámen.