PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2004. június 27.
(vasárnap)

Varga Róbert


ISTVÁN A VILÁGBAN


Alapige: ApCsel 6,8-10

"István pedig - kegyelemmel és erővel telve - nagy csodákat és jeleket tett a nép között. Megjelentek azonban néhányan a szabadosok, a ciréneiek és az alexandriaiak zsinagógáiból, valamint néhányan a ciliciaiak és ázsiaiak közül, és vitatkoztak Istvánnal; de nem tudtak szembeszállni azzal a bölcsességgel és Lélekkel, amellyel beszélt."


Imádkozzunk!

Mindenható Istenünk, megvalljuk neked őszintén, hogy leginkább a te szövetségedre van nekünk szükségünk. Sokszor nem látjuk ezt, vagy nem látjuk be. Kóborlunk nélküled, barkácsolunk az életünkben, és aztán siránkozunk a romokon.

Köszönjük, hogy minden ilyen alkalmat azért készítesz, hogy közösséget találhassunk veled. Kérünk, segíts nekünk, hogy erre törekedjünk, ez a szándék legyen a szívünkben, ezért imádkozzunk, s ezért legyünk most itt.

Köszönjük azt is, Urunk, hogy ezen a mai reggelen sem úgy bánsz velünk, ahogy mi azt megérdemelnénk vétkeink és bűneink miatt. Köszönjük, hogy ma reggel is a te irgalmasságod szerint cselekszel velünk, és a te igédet nem vonod meg tőlünk. Köszönjük, hogy hűséged és szereteted kísérnek minket. Hadd legyünk most olyan szívvel itt, kérünk, amelybe te bele tudod ejteni az ige magvát, s az ott kikel és gyümölcsöt terem, s mások számára is jó bizonyság lesz. Így áldd meg, kérünk, a mi igehallgatásunkat.

Urunk, megvalljuk neked őszintén, hogy sokszor nemcsak a buzgóságunk szárnyai lankadoznak, hanem mi magunk is a hitben. Olyan sok kételkedés, bizalmatlanság, örömtelenség van az életünkben.

Köszönjük, hogy azért adod ezeket a csendes vasárnap délelőttöket, hogy megerősíts minket, hogy bátoríts, vagy megvidámítsd a mi szívünket, felemelj önmagadhoz, és aztán utunkra bocsáss minket a te áldásoddal. Cselekedj ma reggel is így, kérünk.

Ámen.


Igehirdetés

A jeruzsálemi gyülekezet fiatal gyülekezet létszáma rohamosan növekedett, de a gyülekezet tagjai nem tehetős emberekből álltak, hanem szegényekből, nincstelenekből, rabszolgákból vagy felszabadított rabszolgákból. Ez nem egyszer azt jelentette, hogy szó szerint az éhhalál szélén álltak emberek, és az az egy tál étel, amit adtak nekik, vagy amit ma is kapnak télen a hontalanok itt nálunk, valósággal az életük megmentését jelentette.

Az a szolgálat, amelyet a diakónusok, mert István diakónus volt, végeztek a gyülekezetben, azonban nemcsak ebből állt, hanem az asztalok melletti szolgálat azt jelentette, hogy a különböző pénzbeli segélyeket, különböző asztaloknál osztották szét.

A gyülekezet tehát létszámban növekedett. Az apostoloknak egyre több volt a munkájuk és a szolgálatuk, és nem tudtak már mindenre odafigyelni. Volt, ami kisiklott a figyelmük alól, és bizonyos területen zavar támadt a gyülekezetben.

Sokan azt mondják, hogy az a jó, ha egy gyülekezetben egyre többen lesznek, mert akkor erős egy gyülekezet. A Szentírás azonban ezt nem tanítja. A Szentírás azt tanítja, hogy akkor erős egy gyülekezet, ha minél több hívő keresztyén van egy gyülekezetben. Egyre több olyan ember van, aki átadja az életét, szívét Jézusnak, csak neki akar szolgálni, vele és általa élni.

Az első gyülekezetben valóságos lelki növekedés volt. Oda nem álkeresztyének jártak, és nem olyanok, akik érdeklődtek a vallások iránt, hanem az első gyülekezetekbe csak olyanokat vettel fel, és írtak be gyülekezeti tagnak, akik az életüket, szívüket átadták Jézusnak, újjászületett emberek voltak.

Nem látszat egyháztagokkal bővült tehát a gyülekezet, hanem olyanokkal, akik igazán hívő keresztyének voltak. Üdvözült, megtért emberekkel. Mégis egyfajta feszültség alakul ki - így olvassuk a 6. fejezet elején -, bizonyos kérdés miatt. Sokan ugyanis, különösen özvegyasszonyok visszatelepedtek Jeruzsálembe. Egyszer, fiatalabb korukban, húsz-harminc évvel azelőtt lementek a diasporába, Görögországba vagy máshova munkát vállalni, vagy oda mentek férjhez, aztán a férjük meghalt, egyedül maradtak, közben hívő keresztyének lettek. A zsidó családok pedig a keresztyénné lett zsidókat kizárták a családból. Ez azt jelentette egy özvegyasszony számára, hogy nincstelenné vált. Így visszatért oda, ahonnan elindult. Hova mehetett máshova, mint Jeruzsálembe, abba a keresztyén közösségbe, ahol Jézust prédikálták.

Egyre több ilyen özvegyasszony volt, különösen Görögországból. Mivel sokáig nem ott éltek, ahol születtek, a nyelvet vagy elfelejtették, vagy meg sem tanulhatták. Csak görögül beszéltek, és a hébert törték, így nem nagyon tudtak kiállni a saját érdekeik, életvitelük mellett, így bizonyos értelemben hátrányba szorultak a segélyek kiosztásánál.

Ezek az özvegyasszonyok kimaradtak tehát ezekből a diakóniai segélyekből. Ezt viszont a görög honfitársaik nehezményezték, akik ott voltak a gyülekezetben, bizony szóvá is tették, és figyelmeztették az apostolokat. Egyfajta zavar támadt tehát a gyülekezeten belül. Az apostolok már erre a területre nem tudtak odafigyelni. Így támadt ez a zavar és zúgolódás.

Hogyan oldották meg? Úgy, hogy összeültek, tanácsot kértek Istentől, és Isten Lelke arra vezette őket, hogy válasszanak hét megbízható, becsületes, hívő férfit, akik ezt a feladatot, az asztaloknál való szolgálatot ellátják. Összeültek tehát, megválasztották ezeket a diakónusokat, szolgákat, akik ezt végezték.

Érdekes módon a hét férfi közül hat olyan volt, aki a zúgolódók közül került ki. Milyen furcsa! Mi fordítva csinálnánk. Zúgolódsz, akkor nincs segítség, menj, amerre akarsz. Ők meg úgy voltak vele, hogyha kritizáltak valamit ezek az emberek, zúgolódtak, akkor átadjuk nekik a dolgok intézését, tessék akkor megmutatni, hogy hogyan kell csinálni. Micsoda bölcs döntés.

Egy valaki, István volt, aki nem közülük való volt, de benne akkor már mindenki megbízott, így került be ő is a hét közé. Ő is ilyen diakónus szolga volt. Végzi a szeretetszolgálat munkáját, osztja a segélyeket az asztaloknál, és közben bizonyságot tett Jézusról. Tehát nemcsak a kezével szolgált, hanem a szívével is.

Mit tudunk meg róla? Nem sokat. A neve: Stefanos, azt jelenti, hogy koszorú. Az előző életéről, mielőtt nem hitt Jézusban, semmit nem mond a Szentírás. Nem tudjuk, mivel foglalkozott. Azt sem, hogy hol született, volt-e saját családja, gyerekei, felesége. Későbbi beszédéből derül ki az is, hogy tanultabb ember lehetett, hiszen azt az igehirdetést, amit elmond, csak úgy tudta elmondani, hogy iskolázott ember volt. Nem tudjuk azt, hogy hogyan élt korábban. Erkölcsös vagy erkölcstelen életet, erről a Szentírás semmit nem mond. Valahogy jól van ez így. Végül is a hívőkké lettek előélete nem lényeges.

Mint, ahogy egy házasságkötésnél sem az a lényeges a házasságkötés után, hogy kinek, milyen volt az előélete. Bizonyos értelemben nem is tartozik a másikra. Jó dolog, ha elmondja, jó, ha megvallja, ha voltak bűnei, a társának, hogy később semmilyen meglepetés ne érje egyik felet sem. De igazából nem tartozik, egyedül csak Istenre, hogy valaki a hívő élete előtt milyen életet élt. Isten nélkül úgysem tudunk olyan életet élni - senki sem -, ami Istennek tetsző élet lenne. De egy új élet, ahogy egy férfi meg egy nő elkezdi a házasságával, az attól kezdve számít, és attól kezdve tényleg be kell számolni mindenről, amiről szükséges a másiknak, és felelősek vagyunk a másik emberért is.

Pál apostol minden addigit egyébként, ami hitre jutása előtt volt az életében - így olvassuk -, hogy kárnak és szemétnek ítélt. Sőt ő eljutott addig az istentelen életében, hogy üldözte és gyilkoltatta a keresztyéneket. Milyen jó, hogy többet nem kell erre emlékezni. Egyszer említi meg, hogy én üldöztem az anyaszentegyházat, és ebből a nyomorult helyzetből hozott ki engem Jézus Krisztus. Ezért én nagyon hálás vagyok.

Többet ezt a bűnét, ezt a gyalázatos vétkét nem emlegeti. Bocsánatot kapott a múltjára, Isten elé vitte, megtisztította Isten, többet nem kell emlegetni. Az időnként előfordul, hogy átnyúlik egy húsz évvel azelőtti bűn következménye az új életbe. Ez sajnos a dolgok rendjéhez tartozik, hogy amit vet az ember, azt időnként aratni kell. De, amire bocsánatot kaptunk, azt Isten többé nem emlegeti.

Nagyon sokan nem hiszik ám el azt, hogy az Isten nélküli élet az maga a halál, pedig a Szentírás világosan tanítja ezt. Akiben nincs meg az Isten Fia, az a halál állapotában van. Akármilyen kedves ember, akármilyen szép ember, akármilyen tanult ember, nem számít az Isten előtt sem a eredményei, sem a teljesítményei. Az ember az Isten nélkül biológiailag él, de lelki értelemben a halál állapotában van. Ha Isten nélkül marad, akkor az Isten nélküli élet végez vele. Ezen felháborodhat bárki, ezt valaki negligálhatja, félreteheti, legyinthet. A Szentírás világos és egyértelmű tanítása ez.

A diakónusokkal kapcsolatban három feltétele volt az apostoloknak. Olyan férfi legyen, akiről jó véleménnyel vannak a többiek, a hívő testvérek, aki Szentlélekkel teljes férfi volt, és Isten bölcsessége van benne. Ugyanis a segélyosztásnál elengedhetetlen feltétel az, hogy valaki bölcsen végezze ezt a munkát.

Az apostolok pedig az által, hogy megválasztották a hét diakónust, megmaradhattak az imádság és az igehirdetés szolgálatában. Miután megtörténik ez a választás, megszűnik a zúgolódás, helyreáll a békesség, a diakónusok pedig szolgálatba állnak. Sőt ez a hét férfi egyfajta fogalom is lett a keresztyén gyülekezeten belül. Tisztaságukban, erkölcsi életükben, és abban, ahogyan szolgáltak.

Vannak-e ilyen hűséges, példaértékű férfiak? Kevesen. A legtöbb gyülekezetben alig van. Vajon miért van ez így? Hova tűntek a megbízható, erős idegzetű, kitartó, strapabíró férfiak a gyülekezetekből, akikre felnézhetnek a fiatalok? Akik példaképül maguk előtt láthatják ezeket a férfiakat, akik terheket visznek a vállukon, és akik példaképekké válhatnak sokak számára? Kevés van. Miért nincs több? Nem kellene akkor ezért imádkozni? Vagy a jelen levő férfiak: ilyenek vagyunk? Strapabírók, erősek, felnéznek ránk? A hitben példák mások számára? Otthon a családban, a munkahelyen, a gyülekezetben? Hova tűntek azok a férfiak, akik bírják ezeket a terheket? Miért van olyan kevés, miért nincs több? Tiszta, nemes, és mindazzal, amivel szolgál egy ilyen férfi, az arannyá válik a kezében.

Mi volt az első jellemző Istvánra, az első diakónusra? De mondhatjuk így nyugodtan, hogy hívő emberre. Először is az, hogy a jelentéktelent jelentőssé tette. Amihez nyúlt, az áldott lett a kezén. Fura dolog ez, de így van. Elhívja Isten erre a szolgálatra, s ezt a szolgálatot úgy végzi, hogy a jelentéktelennek tűnő szolgálat, végül is egy asztalnál állni, és bizonyos kiszámolt összegeket valakinek odaadni ez látszólag nem nehéz és bonyolult feladat.

De úgy végezte ezt a feladatot István, hogy az példaértékűvé vált mások számára is. Mondhatjuk így is nyugodtan, hogy a Szentlélek által az addig rosszul vitt ügyeket a helyére tette. Tényleg ez történt. A helyére kerülnek a dolgok. Kézbe vette azzal az erővel és bölcsességgel, amit Istentől kapott, és a helyére kerültek a dolgok.

A legtöbbször nem az számít, hogy egy hívő ember milyen munkát végez. Végül is ez nem olyan lényeges, de az sokkal lényegesebb, hogy hogyan végzi. Milyen lelkülettel. Isten Lelkével tölti meg mindazt, amit végez, vagy lelketlenül, mint egy hivatalnok. Szürke hétköznapok során végzi a maga munkáját.

Általunk, ahogy mi végezzük a dolgunkat, a lefelé nivellálódás hat, vagy felemeljük a dolgokat, és az embereket egyre közelebb Istenhez? Nagyon lényeges kérdés ez, hogy Isten Lelke által odavisszük Isten elé a dolgokat, vagy pedig nem. Szentebb és tisztább lesz velünk és általunk az a hely, ahol élünk, vagy ahol az emberek körülöttünk vannak, vagy velünk csak sűrűbben vannak, de nem használ semmit az, hogy mi ott vagyunk? Véghezvihetünk nagy dolgokat is kicsinyes módon, és kicsiny dolgokat is Isten Lelke által nagyvonalúan és nagyszerűen úgy, hogy az fölfelé nivellálódik, és emeljük a dolgokat és az embereket.

István ilyen lélekkel átitatott, szent módon végezte még a legegyszerűbb feladatát is. Nagyon lényeges az, hogy megjelenik-e ott Isten Lelke, ahol mi élünk, mozgunk és dolgozunk?

Egy férfi mondta el a lelkigondozójának, hogy a feleségem nagyon sokszor okkal megszidott, mert sáros lábbal bementem a tisztaszobába. Aztán elutazott egyszer egy konferenciára, onnan hazajött, és akkor ugyanezt a vétket elkövettem, és nyakamat behúzva próbáltam kiosonni a szobából - mondta a illető -, a feleségem pedig szó nélkül feltörölte a sarat. Megdöbbentem. Attól kezdve kezdtem érdeklődni a lelki dolgok iránt. Nem tette szóvá, nem mondott semmit, csak csendben feltörölte. Következmény? Attól kezdve kezdett a hitetlen férje érdeklődni a lelki dolgok iránt.

Nagyon lényeges ám az, amikor egy konyhaasztal, egy tanári asztal, egy igazgatói szobában a munkaasztal, a műhelyben az asztal, vagy a munkahelyen, ahol dolgozunk, az ilyen szent asztallá válik. Vagy emlékszem egy orvosprofesszorra, egy sebészre, minden műtét előtt ott térdelt a Rókus kápolnában, és imádkozott, mert szent volt az a műtőasztal is, ahol a nagyon felelősségteljes munkáját végezte. Emberileg emberi életek múltak a keze munkáján. Érdekes módon nála a mortalitás sokkal kisebb volt, mint a kollégáknál. Vajon miért? Csak nem Isten Lelke munkálkodott? Dehogynem! Ő ezt pontosan tudta, ezért térdelt újra és újra ott a műtétek előtt a templomban.

A léleknek jó illata van, ahogy neveli valaki a gyerekeit, ahogy leteszi az ételt a család elé otthon, az is munkaasztal.

Egyszer az egyik gyerek mondta azt, hogy a mamám nem dolgozik, de otthon mindent elvégez. Nem dolgozik, de otthon mindent elvégez. Nem mindegy, hogy a mama hogyan végzi el a dolgokat otthon. Ilyen szentül és tisztán úgy, hogy minden arannyá válik a kezében és a keze által, vagy pedig nem. Ezt mások is észreveszik. A Léleknek jó illata van.

Istvánnak az a kicsi munkaasztal, ahol a pénzt osztotta, ilyen szent asztallá vált. Valaki ezt így fogalmazta meg: Amit a keresztyén tesz, azt teszi a keresztyént. Nem mindegy tehát, hogy a napi munkánkat milyen lélekkel végezzük.

A második, ami kiderül Istvánról, hogy becsületes ember volt. Szíve mélyéig. Olyan férfi, akivel kapcsolatban - az Apostolok cselekedeteiben azt olvassuk -, hogy jó bizonyságuk volt az embereknek.

Belegondoltam abba, hogy milyen lenne ez az ország, ha ilyenek lennének többségében, mert van becsületes vezető, de a többségében ilyenek lennének a vezetők. Tisztakezűek, becsületesek, odafigyelők. Szolgálnák a nemzetet, és sokszor nem uralkodni akarnának az embereken. S mindegy, hogy most melyik oldalra gondolunk. Mindegyik oldalon ha egyre több ilyen vezető beosztású ember lenne, aki az ország érdekét nézi, s nem csupán a saját zsebét.

Sokszor eszembe jut egy - a két világháború közt élő - gróf, országgyűlési képviselő. Egy fénykép készült róla a Déli-pályaudvaron, meg egy pár mondatos beszélgetés, ahogy éppen jegyet vásárolt Siófokra. Megkérdezték tőle, hogy miért vesz jegyet, hiszen Ön képviselő, szabadjegye van? A válasz: de magánügyben utazom. Kivesztek ezek az emberek. Magánügyben utazik, saját pénzén megveszi a jegyet. Nem ez a természetes? Egyáltalán nem az. Hova tűntek a becsületes férfiak, nők? Vannak a nem hívők között is nagyon szorgalmas, becsületes, emberileg szólva teljesen tisztességes emberek, akik a maguk törvénye és belátása szerint viszik a dolgokat.

Istvánt, az ő keresztyén hite tette ilyenné. Ezért nagyon fontos kérdés ez, mert néha előfordul még az is, hogy egy-egy nem hívő ember sajnos becsületesebb, mint sok templomba járó ember. Jobban meg lehet benne bízni. Többet lehet rábízni. Ez nem sértegetés vagy bántás. Ez az igazság. Jobb ezzel szembenézni. Hogy állunk mi a becsületesség kérdésében? Becsületesség a pénzügyekben, becsületesség a családi ügyekben és tisztaság. Tisztaság és átlátszóság a nemi kérdésben, a szexualitásban. Hogy állunk mi ezekkel a kérdésekkel?

A Szentírás világosan tanítja azt, hogy meg kell állnunk Isten színe előtt is ezekben a kérdésekben. Valahol mindig ez a legvégső kérdés: vannak-e olyan körülmények, amelyek között egy hívő ember is képes arra, hogy ne az igazat mondja. Nagyon fontos kérdés, és ezzel jó, ha szembenézünk. Ki hogy áll ezzel a kérdéssel?

Egy munkahelyen a próbaidő alatt az volt a feltétel, hogy ahhoz az élelmiszerhez, amivel dolgoznak a beosztottak, ne nyúljanak. Különböző módokon megfigyelték a próbaidősöket, aztán a végén egy valakit tartottak meg, mert egyetlen egy volt, aki ezt az alapszabályt nem szegte meg. Megkérdezték tőle, hogy hogy tudta megállni? Azt mondta, hogy neki is nehezére esett, hogy ne kóstoljon bele, de ő hívő keresztyén, és ő Istennek engedelmeskedett ott is, ebben a helyzetben. Mondhatjuk azt, hogy nem nagy dolog, hát nem kóstolt bele. De nem volt olyan egyszerű nap mint nap, sokszor éhesen bemenni reggel a munkahelyre, nem nyúlni ahhoz, amire azt mondták, hogy nem lehet. Jézus azt mondja a Lukács 16,11-ben: "Ha a hamis mammonon nem voltatok hűségesek, ki fogja rátok bízni az igazi kincset?"

A harmadik, ami kiderül Istvánról, hogy teljes volt hittel és erővel. Itt a szöveg így mondja, hogy kegyelemmel és erővel, és nem véletlen a sorrend. Kegyelem van először, s aztán van az Isten ereje, és nem lehet megfordítani. Sokan megfordítják. Azt mondják, hogy én szeretnék erős keresztyén lenni, akit Isten jól tud használni, és sok mindenre.

A Szentírás azt mondja, hogy nem ez a sorrend. A sorrend az, hogy először az Isten kegyelme, és aztán jön, és kapja a hívő ember az Isten erejét. Isten nem minket akar az erő által a középpontba állítani, hanem Ő azt akarja, hogy Ő maga legyen az életünk középpontjába. Megajándékoz minket az Ő kegyelmével, és akkor majd kapjuk az erőt is. Ha az erőnk van a középpontban, akkor az egónk, az énünk kezd el növekedni. Sok hívő ember nem érti, hogy miért hagyja benne Isten az erőtlenségben? Miért van hosszabb, rövidebb betegség? Miért fogy el az ereje? Az erőtlen ember sokkal jobban rászorul Istenre, mint aki magát erősnek tartja, vagy valóban erős is.

Ha a kegyelem az első, akkor a központ az Isten és nem mi. Akkor az ember sóvárog az Isten után, amikor erőtlen, hogy Isten erősítse meg. Tulajdonképpen örülnünk kellene annak, hogy erőtlenek vagyunk, mert akkor Isten erejét kaphatjuk, és az Isten kegyelme meg megtart minket az erőtlenség idején.

Jézus azt mondja az erőtlen és félő apostoloknak Jeruzsálemben a mennybemenetel előtt: "Vesztek tőlem erőt, és lesztek nekem tanúim." Vesztek erőt, és aztán lesztek tanúim. Nem kiküldte őket a nagy semmibe Lélek és erő nélkül, hanem adja az erőt, adja az Ő Lelkét, a kegyelmet, adja az erőt, és aztán küldi ki őket a szolgálatba.

A negyedik, István teljes volt Lélekkel és bölcsességgel. A hívő emberben Isten Lelke lakik. Benne él. Attól él a hívő ember, hogy a Lélek megeleveníti. Amikor mi tenni akarunk a Lélek nélkül valamit, akkor olyanok vagyunk, mint az a bibliai kisfiú, akinek volt öt kenyere és két hala, aztán körülnézett és elkeseredett, hogy ötezer férfi, egy csomó asszony meg gyerek várt az ételre. Azt mondják a tanítványok is, hogy de mi ez ennyinek? S igazuk van. A mi erőnk, lehetőségeink önmagában nem érnek semmit sem. Aztán odaadták az öt kenyeret és két halat Jézus kezébe. Jézus teremt, és amikor Jézus erősítette meg őket, és Jézus teremtett, adott nekik erőt, sokasította meg a kenyeret és a halakat, akkor az elég volt ötezernek, és elég lett még a gyerekeknek és az asszonyoknak is. Még maradt tizekét teli kosár is.

Átadjuk a dolgokat, odaadjuk? Uram, nem tudok mit kezdeni vele. Nekem nem elég az erőm. Én nem bírom ezt megoldani. Én túl kevés vagyok ehhez. Add a te kegyelmedet, erődet és Lelkedet, hogy tudjak neked szolgálni.

Nem elég a Lélek a szolgálathoz, a bölcsességre is szükség van. Azt mondja a Szentírás, hogy az Úrnak félelme a bölcsesség kezdete. Nem félni kell az Istentől, nem ezt jelenti, hanem félem az Istent. Ez egy szép, régies, magyar kifejezés. Tisztelem Őt, becsülöm, tőle akarok függeni. Mindent az Ő segítségével akarok elvégezni.

Azt olvassuk itt Istvánnal kapcsolatban, hogy a vitatkozók nem tudtak ellenállni a bölcsességének, s a Léleknek, amely által István szólt.

Valójában meg se lehet mondani, hogy hol ért véget a Szentlélek hatalma, munkája ereje Istvánban, és hol kezdődött a sajátja. A kettő teljesen egy lett, és ez a legjobb. Amikor a hívő ember már észre sem veszi, hogy most ezt én tettem, erre meg az Isten indított. Amikor úgy egybeolvad az Isten útja meg az enyém. Ez nem reménytelen vállalkozás. Elvégzi ezt az Isten. Sokszor nem is tudunk róla, amikor bizonyságot teszünk, hogy a Lélek szól, de bizonyosak lehetünk abban, hogy Isten Lelke, ha hívő emberek vagyunk, bennünk él, és a Lélek szól belőlünk. Amit mondunk, az akkor is igaz és jó, ha látszólag ott, mindjárt nincs látható gyümölcse és eredménye.

Ez a bölcsesség tette Istvánt alkalmassá arra a feladatra, amely túl nehéz volt. Igazságosan elosztani a segélyeket. Ha valaki osztott már jutalékot, jutalmat vagy segélyt, az tudja, hogy milyen emberfelettien nehéz feladat segélyeket szétosztani, hogy az tényleg igazságos módon tegyük.

Ne rémüljünk meg attól, ha látszólag emberfelettien nehéz, vagy erőnket meghaladó feladatokat kapunk Istentől, vagy bíznak ránk a munkahelyünkön. Ez azért van, hogy tanuljunk meg imádkozni. Forduljunk oda Istenhez, mondjuk el neki. Kérjük Őt. Vagy ha valaki nem bír egy-egy gyerekkel, mert ez előfordulhat. Nem tudok már mit csinálni vele, hogy nyugton maradjon. Lehet bölcsességért az Istenhez fordulni.

Mivel az apostolokban is Isten Lelke volt, tudták ilyen nagylelkűen és nagyszerűen megoldani a feladatot. Rábízták azokra a dolog megoldását, akik nem voltak megelégedve. Így kénytelenek voltak becsületesen, tisztességesen a Lélek által elvégezni a segélyek szétosztását. Kénytelenek voltak helyesen cselekedni és bölcsen dönteni, nem különbséget tenni. Ez a feladat formálta Istvánt is. Ettől sem kell megijednünk. Újra mondom, ha egy nehéz feladat formál minket, ha látszólag nem bírunk vele. Isten áll mögötte, mert formálni akarja a mi lényünket, természetünket, hogy egyre korrektebb, becsületesebb emberek legyünk. Örüljünk tehát a nehéz feladatoknak.

Az utolsó: István áthidalta a dolgokat a világi és a szent között. A legtöbb hívő embernek ez megy a legnehezebben. A világi és a szent között áthidalni a dolgokat, a különbségeket. Mindent megszentelt módon végzett István, de ez nem azt jelentette, hogy nem volt ideje az evangéliumot hirdetni. Érdekes módon az ő kezén a világi dolog szent lett, és a szent nem lett világi. Pénzzel foglalkozni elég világi dolog. Még ez is szent lett a szent asztala mellett. És a világ hatásai - benne élt a világban - nem vették el a szentségét. Nagyon sok hívő embernek ez nem sikerül. Egyszerűen nem tudja, hogy hogy kell bánni a világi dolgokkal. Túl világias lesz, mert a világi dolgok jobban hatnak rá. István kezében a világi szent lett, és a szent nem vált világivá. Valójában - mondhatjuk ezt is -, hogy ő igazán evangéliumi szolgálatot végzett. Érdekes módon nem az apostoloktól olvassuk a leghosszabb beszédet az Újszövetségben, hanem Istvántól. Ő - ha most ezt a szót használjuk, nem szívesen mondom, de így érthetőbb - nem volt pap. Ezzel a kifejezéssel élve laikus volt. Nem volt lelkész, nem volt apostol. Mégis ő mondja el a leghosszabb beszédet, amit az Újszövetségben olvasunk.

Vagy ott van egy másik diakónus, Filep az Apostolok Cselekedetei 12. fejezetében olvassuk azt: Filep szolgálata nyomán olyan ébredés támadt Samáriában, hogy két apostolt kellett kiküldeni, hogy mederbe tereljék a dolgokat. Micsoda ereje és átütő ereje volt Filepnek, a másik diakónus, a szolgálatának. Két apostolt kellett kiküldeni, hogy mederbe kerüljenek a dolgok.

István magában egyesített Márta és Mária képességét. Szolgált az asztaloknál, figyelt az igére, és szolgált lélekben is. Benne Isten Lelke volt. Ha csak hallgatja valaki az igét, de nem tesz semmit sem, az kevés. Ha a cselekedet kerül előtérbe, az megint kevés. Ha a világi dolgok elvisznek valakit, most jön a nyár. Sokan úgy kikapcsolódnak, és úgy kipihenik magukat, hogy alig lehet őket összekaparni szeptemberben itt a gyülekezetben. Úgy kikapcsolódnak, mert a világ elviszi őket. Túl világiasakká válnak a pihenés meg a nyaralás során. Lehet ezt kérni Istentől: Uram, hadd maradjak meg szentnek, s minden, ami a kezembe kerül, hadd váljék azzá. A szent meg ne legyen világiassá. Hadd tudjak világosan különbséget tenni, hogy ezzel kell foglalkoznom, ezzel pedig nem.

A legjobban azok tudják hirdetni az evangéliumot, akikben ez az indulat megvan, és ezt elkérheti bárki Istentől. Az az indulat legyen bennem Uram, ami benned volt.

István benne élt a világban, de a világ nem hatott rá. Amit Jézus kér a főpapi imában: Atyám, nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem azt, őrizd meg őket a világban. Hadd váljon az enyéim kezén minden szentté, és a szent pedig ne váljon világiassá.

Egyedül Jézus élete volt ilyen, de az övé valóban ilyen volt. Teljes élet volt meg benne. Benne élt a világban, de az Atya határozta meg a dolgait. Az Atya kezére figyelt, és amikor eljött az Atya órája, akkor cselekedett. Ő határozta meg Jézus dolgait. Prédikált, gyógyított, táplált másokat, de ezt úgy tette, hogy az Isten országa egyre inkább nyilvánvalóvá lett, akik között szolgált, abban a környezetben. Egyre inkább és egyre többen hitre jutva azt mondták: ez az Isten Fia, Megváltó. Egészen addig élt így Jézus, amíg meg nem feszítették, és meg nem halt mindnyájunk bűnéért. Mert végül is oda vezetett, tisztasága és szentsége, hogy a világ kivetette magából, és érdekes módon István vértanúnak is ugyanez lett a sorsa. Ugyanúgy megölték, mint Jézust. És ő ugyanúgy belátott a mennyek országába. Megnyílt az ég, és belelátott a mennybe, s olyan volt az ábrázata, mint egy angyalé. Ahogy szolgált, ahogy minden szent lett a kezén, úgy fejezte be az életét is.

Hadd mondjam ilyen egyszerűen: Isten mindnyájunknak ilyen életet és ilyen szolgálatot szán. Hogy egyre kevésbé hasson ránk a világ, mi meg egyre jobban tudjunk hatni a világban és a világra.


Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük a te igédet, amely élő és ható, és eligazít minket. Kérünk téged arra, hogy úgy formálhasson minket a te Lelked, hogy egyre inkább olyanokká lehessünk, amilyen te voltál, Úr Jézus Krisztus. Mi sokszor elkeseredünk, hogy lehetetlen vállalkozás ez, te pedig azt mondod, hogy aki benned bízik, annak minden lehetséges, sőt nálad, teneked minden lehetséges. Még az is, hogy úgy megváltoztass minket, hogy folyamatosan változhassunk, hogy egyre inkább ilyenekké legyünk, benne a világban, de olyanok, mint te.

Köszönjük Urunk, ha már világíthattunk. Köszönjük, hogyha nyitott könyv, ha levél lehettünk a te kezedben, amelyet olvashatott és ismerhet minden ember. Kérünk téged, tegyél minket ilyenekké, hadd tudjunk úgy szolgálni neked, hogy a szent még szentebb lesz a mi kezünkben, az igaz még igazabb, a tiszta még tisztább, és az engedelmességben még tovább tudunk lépni. Ha pedig ez még sosem volt így, hadd legyen ma reggeltől így. Köszönjük, hogy te még ebben is tudsz nekünk segíteni.

Így áldj meg bennünket kegyelemmel és erővel. Hadd hirdessük a te hatalmadat, és éljünk abból. Hadd lássák meg a te dicsőségedet a mi életünkön.

Köszönjük, Urunk, hogy nyomorult, por és hamu létünkre megkönyörülsz rajtunk, s megajándékozol minket a te Lelkeddel, ezzel a kegyelemmel és erővel, s a tőled való békességgel hadd szolgáljunk így neked, kérünk.

Ámen.