PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2005. november 20. (vasárnap este) Cseri Kálmán

KICSODA JÉZUS KRISZTUS?
2. ETTEK ÉS JÓLLAKTAK

Alapige: Lk 9,10-17

---

Imádkozzunk!

Bevalljuk őszintén, hogy nagy jóságodra mi sem vagyunk méltók, kegyelmes Istenünk, de abban bízunk, hogy Jézusra nézel, és rajtunk könyörülsz meg. Az Ő áldozatára tekintesz, és minket ajándékozol meg.

Kérünk, segíts itt ebben a csendben belsőleg is elcsendesedni, és azt, amit hallunk rólad, hittel párosítani. Magunktól erre sem vagyunk képesek, ezért kérünk Úr Isten, Krisztus Jézusért, hogy irgalmasságod közöld mivelünk, és tárd ki szíved, végy be, Istenünk!

Ámen.

---

Igehirdetés

Szeretettel köszöntöm a testvéreket ezen a csendes vasárnap estén. Jó esik a hidegről a meleg templomba bejönni. Néhányszor a gondjaim, nyomorúságaim között szinte odabújtam Isten meleg szeretetéhez ennek a világnak a hidegéből. Jól lenne, ha ezt élhetnénk át ma is. Annál is inkább, mert a megkezdett történet folytatásáról lesz szó, amikor Jézus jóltartott éhes embereket, és "éhe kenyérnek, éhe a szónak, éhe a szépnek", éhe sok minden másnak hajt minket, csak kérdés: hova? Ha Őhozzá hajt, akkor biztos, hogy megelégedünk. Adja Isten, hogy így legyen ma este is!

* * *

Ennek a történetnek az elejét tanulmányoztuk néhány héttel ezelőtt. Próbáljuk meg ott folytatni, ahol abbahagytuk. Akkor arra figyeltünk fel először, hogy Jézus itt is, mint több más alkalommal mennyire kereste a csendet, amikor megállhatott mennyei Atyja előtt, csak rá figyelhetett, és vele beszélgethetett. Próbáltuk ízlelgetni ennek a megállapításnak az igaz voltát, hogy az Istennel való magányos, csendes közösségünk mélységétől függ érte végzett nyilvános szolgálatunk értéke.

Ha Jézusnak ilyen fontos volt az Atyával való közösség, mennyivel inkább rászorulunk mi, erőtlen emberek, arra, hogy szüntelenül, bármi árat megfizetve érte, keressük a vele való közösséget.

Aztán láttuk, hogy nem hagyták Jézust csendesnapot tartani a tanítványaival. Kifigyelték az emberek hova mennek, hol vannak, és tódultak hozzá sokan. Vitték a betegségeiket, betegeiket és sokféle nyomorúságukat. Jézus nem zavarta el őket, sőt ezt olvastuk: örömmel fogadta őket. Miért? Mert bizonyos volt abban, hogy nem véletlenül jönnek. Az Atya küldi őket hozzá, és akit az Atya hozzá küldött, azt Ő semmiképpen el nem küldte sem akkor, sem ma. Azt olvastuk: megszánta őket, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok.

Végül odáig jutottunk, hogy jóltartotta ezt a nagy sokaságot igével, az Ő gyógyító erejével és kenyérrel. Mi fordított sorrendben tartjuk fontosnak a dolgokat. Ha imádkozunk is, főleg a kenyerünkért visszük mi is a betegségünket, mert nem tudom van-e köztünk valaki, akinek semmilyen betegsége nincs, ha végén Ő igét is akar mondani, hát mondja, udvariasságból meghallgatjuk, vagy közöljük, hogy arra már nincs időnk, majd valamikor máskor.

Jézus szerint az ige a legfontosabb, mert az sokszor önmagában már gyógyít is, sőt még a fizikai erejét is megsokszorozza az engedelmesen megtartott, befogadott ige sokszor a hívőnek.

Nos, innen folytassuk, és ma csak arról legyen szó, hogyan történt ez, hogy több mint tízezer embert jóltartott Jézus ennek a napnak a végén.

Ez a történet az, amit mind a négy evangélista leírt. Olyan fontosnak tartották, vagy annyira megrendítette őket, hogy azt mindnyájan leírták. Egyik az egyik részletet hangsúlyozta, másik egy másik részletet is beleírt. Egyikük írja, hogy ötezren voltak csak a férfiak asszonyokon és gyermekeken kívül. Nem tudjuk, mennyivel kellene beszorozni az ötezret, hogy a teljes számot megkapjuk, kettővel biztos. Tízezer körül. Egy kis városnak a lakossága gyűlt ott össze, és Jézus őket lakatta jól.

Ez a történet, amit most olvastam, párbeszéd. A tanítványok előállnak egy javaslattal, erre Jézus egyetlen mondattal válaszol. Aztán megint ők adnak elő valamit nagy részletességgel, Jézus erre megint egyetlen mondatot mond. Mindössze ez a két mondat hangzik el Jézus ajkán. Nem volt bőbeszédű, de annál hatalmasabban cselekedett. A végén kerül sor erre a különös vacsorára.

1. Mit mondanak a tanítványok? "Bocsásd el a sokaságot, hadd menjenek el a környező falvakba és településekre, hogy ott megszálljanak, és élelmet szerezzenek, mert itt lakatlan helyen vagyunk."

Az ember először meghatódik. Micsoda gondoskodás ez. Mennyire próbálnak a többiek fejével gondolkozni ezek a tanítványok, és milyen józanság van mögötte. Alkonyodik. Ott gyorsan leszállt a sötétség. Fejezzük be az összejövetelt most már. Hadd menjenek és gondoskodjanak magukról.

Csak ha az ember a szavak mögé lát, meg a folytatást is gondolkozva olvassa, akkor kiderül, hogy a tanítványok szívében nem annyira az emberekről való gondoskodás munkált, hanem az, hogy szabadulni akartak tőlük. Ennek a nagyon szépnek tűnő javaslatnak, amit itt Jézus elé terjesztenek, két nagy hibája van: az egyik, hogy egyáltalán nem számolnak Jézussal. Mintha Ő ott sem lenne, mintha nem tudnák kicsoda Ő.

Egyáltalán nem jut eszükbe, hogy itt most tőle várjanak segítséget, megoldást. Vagy ha ezt teljesen elképzelhetetlennek tartják, olyan vaskos a hitetlenség bennünk, vagy olyan szűkös a fantáziájuk, mint a miénk is sokszor, akkor legalább megkérdeznék, már csak udvariasságból: Uram, itt te vagy a Főnök, egész nap te voltál a szószóló, van valami elképzelésed arról, hol alszik ez a tízezer ember? Vagy mit esznek ma este? Mi a javaslatot? Eszükbe sem jut. Nem érdekli őket, hogy Jézus mit gondol, vagy mit akar cselekedni. Nekik van ötletük, és mintegy utasítják Jézust: Bocsásd el őket! Mi tudjuk, hogy mi itt a megoldás. Elküldöd, és aztán gondoskodnak magukról.

Nem tudom, mire gondolhattak? Hova mennek ezek az emberek? Minden lakott településtől viszonylag távol voltak. A sötétedés közel volt. Ott nem volt semmiféle közvilágítás. A pusztában még ma sincs. Nagyon szegény háztartások voltak, többnyire egy helyiségből álló kicsi házacskák. Hol szállásolják el őket? Ki ad nekik ilyen mennyiségű eledelt? Mire gondoltak?

Valószínű, hogy csak szabadulni akartak tőlük. Menjenek, és ránk ne számítsatok! Oldja meg mindenki a maga problémáját. Ez egyébként is természetes, ugyebár?

Kiderül, hogy Jézus szerint ez nem volt természetes. Ő másként gondolkozott.

Lehet így is "segíteni", meg lehet úgy is segíteni, ahogy Jézus tette: foglaljatok helyet, itt a vacsora, jó étvágyat!

Melyik lelkület van bennünk? Ha segítünk, hogyan szoktunk? Vagy egyáltalán hogyan nézzük mások szükségét, nyomorúságát?

Egyszer egy családban az édesanya hirtelen beteg lett, kórházba kellett vinni. Ott maradt a férje, akinek minden reggel hat órára kellett munkába járnia, négy, viszonylag kicsi gyerekkel. Többen is felajánlották a segítségüket ily módon: ha majd szükség lesz valamire, szóljál, jövünk, és szívesen segítünk. Egy olyan baráti házaspár volt, akik azt kérdezték: szabadságot veszel ki, vagy hogyan lesz megoldva a gyerekek helyzete? Mire azt mondta: nincs több szabadsága, nem tudja, hogy lesz megoldva. Akkor - folytatták -, ha adsz egy lakáskulcsot, holnaptól kezdve mi felváltva minden reggel fél hatkor itt leszünk, megreggeliztetjük és elbocsátjuk a csapatot. Délután te már összeszeded őket.

Melyik az igazi segítség? Melyik mögött van őszinte segíteni akarás? Ha majd szükség lesz rá, szólj, és majd jövök, vagy pedig, aki tudja, hogy most van rá szükség, és mire van szükség, azt mondja: ha megbízol bennem, add ide a kulcsot és holnaptól kezdve korábban kelünk, és hol én, hol az emberem ott leszünk és elbocsátjuk a csapatot?

Egy másik családban hasonló baj történt. Ott is kórházba kellett vinni az édesanyát, és várhatóan hosszú ápolásra volt szüksége. Ott is egyedül maradt a férje, csupa fiúval. Senki nem tudott főzni közülük. Jöttek a szomszédok, rokonok és jó tanácsokat adtak. Most a szükség majd megtanít titeket, hogy megtanuljatok főzni. Mennyi hasznát veszitek majd később is! Ha megnősültök, a feleségetek is örülni fog neki.

Aztán elindult valahogy az élet, elég zötyögősen. Mindenki evett, ahol tudott, meg amit tudott. Egyik reggel, amikor munkába indult a férfi, majdnem felbotlott az ajtón kilépve két fazékban. Étel volt bennük. Ki hozhatta? Kinek köszönjük meg? Kinek kell visszaadni a két fazekat? Mindenesetre bevitte és két napig jól élt a társaság. Két nap múlva, amikor megy munkába, másik két fazék. De akkor már egy kis levélke is volt, amelyik így szólt: "Amíg magatok lesztek, fogadjátok el tőlünk ezt a kis segítséget. Nem kell hálálkodni, szívesen adjuk. Csak az edényeket tegyétek ki majd mindig, mert nincs több fazekunk. Ha nem ízlik, írjátok meg. Jó étvágyat! XY-ék."

Most már lehetett tudni, hogy kinek lehet megköszönni, és kinek kell visszaadni a két fazekat.

Ebben a hirtelen támadt bajban mi volt az igazi segítség? A jó tanács vagy a főtt étel?

A tanítványok tanácsokat adnak. Ötletekkel állnak elő. Jézust utasítják és ők maguk egyre inkább háttérbe vonulnak. Ettől még nem lakott volna jól senki. Jézus másként segített. Nekünk ilyen Megváltónk van, aki nem tanácsokat ad, hanem azt adja, amire szükségünk van.

Sokan úrvacsorára készülünk. Szeretném kérni, hogy csendesedjünk el otthon és vizsgáljuk meg, nem jellemez-e minket sokszor ez, hogy látszólag segíteni akarunk, de valójában szabadulni akarunk mások gondjától is, a reánk terhelődő felelősségtől is, a feladatoktól, az emberektől. Elég a magunk baja! Nekünk sem segített senki ekkor meg akkor, és sokféle magyarázatot tudunk adni, de ez nem mentség, csak magyarázat. Vizsgáljuk meg azt is, hogy akarunk-e őszintén szabadulni mindenféle látszattól. A képmutatásnak mindenféle formájától, s engedjük-e, hogy ez a jézusi lelkület, az Ő irgalmas Lelke és lelkülete hasson át, irányítson és használjon bennünket.

Ez az első fejezet.

2. A második: mit válaszol erre Jézus? Azt mondja: "Ti adjatok nekik enni!"

Hogy érti ezt? Nem tudja, mennyien vannak? Nem tudja, mire képes valaki és mire nem? Dehogynem! Sokkal jobban tudja, mint a tanítványok! Akkor miért mond ilyen képtelenséget? Azért, mert sokszor láthatjuk, és mi most Jézus Krisztust szeretnénk jobban megismerni ezeken a vasárnapokon, hogy Ő hihetetlen bölcs pedagógiával nevelgette tanítványait.

Itt például mire akarja nevelni őket? Arra, hogy sokkal több a valóság, mint amit abból ők érzékelnek. Ezek a tanítványok itt, ha bibliai kifejezéseket használunk, csak a láthatókra néznek. Kezd lemenni a Nap, alkonyodik. Vége ennek a mai napnak. Hála Istennek, vége van minden feladatunknak is! Ezeket az embereket el kell küldeni. Egyébként sem azért jöttünk, hogy másoknak szolgáljunk. Mi akartunk most csendesnapot tartani, nem engedték. Talán még csúnyább gondolatok is támadnak ilyenkor az emberben. Mindenképpen menekülni akarnak a további feladatoktól, de csak a láthatókra néznek. Eszükbe sem jut, hogy mennyi csodát láttak már eddig Jézustól. Nehéz, kényes, reménytelen helyzetekben miket tett Ő a maga isteni teljhatalmával. Ő itt is Isten! Most is van teljhatalma. Nem arra kellene apellálni? Nem. A láthatatlanokra nem gondolnak, csak a láthatókra.

Jézus itt el akarja vezetni őket oda, hogy rájöjjenek arra, hogy aki csak a láthatókra néz, annak sok helyzetben nincs megoldása. Ez sem lett volna megoldás, hogy menjenek és szerezzenek maguknak. Honnan, mit? Annyi élelem nem volt ott az egész környéken. Ők is képtelenséget mondanak. Ez nem megoldás. Jézusnál már kész van az igazi megoldás! Az nem jut eszükbe, hogy Jézustól kérjenek megoldást, vagy kérdezzék Őt, hogy a láthatatlanokat is komolyan vegyék.

A múltkor, amikor a hitről volt szó, akkor próbáltuk így megfogalmazni, hogy hinni azt jelenti: számolni Istennel, és számítani Őreá. Itt ez hiányzott ezekből a derék tanítványokból. Sem nem számoltak Istennel, csak magukkal meg a szűkséggel, meg a jelenlevőkkel, sem nem számítottak Őreá. Az imádkozó ember számol Istennel és számít Őreá. Jézus tehát oda akarja őket elsegíteni, hogy vegyék komolyan az Ő isteni mivoltát. Ezért tőle várjanak itt megoldást.

3. A tanítványok azonban változatlanul csak a láthatókra gondolnak. Ezért elmagyarázzák Jézusnak, hogy mi itt a valós helyzet, ha esetleg Ő nem látná. "Nincs nálunk több, mint öt kenyér és két hal, hacsak el nem megyünk, és nem veszünk eledelt ennek az egész sokaságnak".

Az első javaslat az volt, hogy küldd el őket, és mindenki gondoskodjék magáról, ahogy tud, csak ne nekünk kelljen itt semmiben részt vennünk.

János részletesebben leírja ezt a történetet, mint Lukács, és megemlíti, hogy az egyik tanítvány, Fülöp, elkezd számolni: száz, százötven, kétszáz dénár kellene körülbelül ahhoz, hogy ennyi kenyeret vegyünk, de ennyi kenyér itt sehol nincs, különösen éjszaka nincs. S még ha lenne, hol a szállítóeszköz, amivel idehozzuk? Se kenyér, se pénz, se szállítóeszköz. Megoldhatatlan a helyzet. Ez egy képtelen feladat, amit Jézus mondott: "Ti adjatok nekik enni!", ez lehetetlenség!

Akkor megszólal András, ő egy kicsit már közelebb kerül a megoldáshoz, hogy ha ilyen kereső játék lenne, azt mondanánk neki: langyos, langyos, langyos. Azt mondja: van itt egy gyerek, annak van öt kis árpakenyere, meg két hala. Figyeljük meg, sürgősen utána teszi, nehogy valaki azt higgye, hogy ő nem elég józan vagy nem tud számolni: de mi az ennyinek! Már-már kezd elszakadni a láthatóktól, mintha egy kicsit tágulna a horizontja, de visszazökken megint: mi az ennyinek?!

Menjenek el és gondoskodjanak. Elővesszük a matematikát, a nagy eszünket, a tudományt, s megállapítjuk: nincs megoldás. Aztán eszünkbe jut: valami kicsi lehetőség itt van, de az jelképes, az szintén nem ad megoldást.

A teljes tehetetlenségüket élik át, és Jézus nyugodtan vár. Mert ezt kell átélniük. Rá kell jönniük arra, hogy Jézus nélkül teljesen tehetetlenek. Vannak olyan helyzetek, amikből nem találják a kiutat, amire nincs megoldás, ahol eljutnak oda, amit Reményik Sándor ír a közismert Kegyelem című versében: először sírsz, aztán átkozódsz, s a lehetetlenség konok falán zúzod véresre koponyád - és nem megy a dolog. Nincs megoldás. Aztán úgy folytatódik: egyszer csak "magától" megnyílik az ég, és ez a "magától": ez a kegyelem.

Isten érthetetlen kegyelmét csak az ismeri fel, és csak az tud két kézzel utána kapni, akármilyen kicsi is a hite, aki átéli a szíve mélyéig a maga tehetetlenségét. Itt van tízezer ember, itt vagyunk mi tizenketten, se kenyér, se pénz, se szállítás, se idő nincs már rá... Mindenki éhes. Akkor nincs megoldás! Éhen maradunk. Ez sem megoldás! De sokszor ebbe a beletörődésbe torkollik a tehetetlenség.

Megpróbál az ember sok mindent. Megpróbálja a tudományt és az áltudományokat. Az összeköttetéseket és a pénzt. Próbál szelíden és próbál agresszívebben megoldást keresni. Odanyúl a valláshoz, aztán odanyúl az okkultizmus által kínált álmegoldásokhoz, de megoldás nincs. Se kenyér, se pénz. Éhes marad mindenki.

Ide kell eljutniuk a tanítványoknak, hogy jobban megismerjék, kicsoda Jézus. Ne közhely legyen a számukra, hogy Jézusnál viszont van megoldás. Hogy csak Jézusnál van igazi megoldás. Miért? Mert egyedül Jézus halt meg helyettünk a kereszten. A bűneinkkel vívott harcunk tehetetlen helyzeteiben is ez az evangélium szólal meg. Egyedül csak az Ő áldozatát fogadta el érvényes elégtételnek a mindenható Isten. Egyedül csak ez volt elég mindnyájunk bűnéért. Egyedül csak Őreá való tekintettel kaphatunk bocsánatot, békességet, reménységet, esetleg gyógyulást, de mindenképpen kiutat, megoldást, erőt. De az Ő áldozatáért kaphatunk. Elég néked is, nekem is az Ő kegyelme.

Ehhez át kell élni a tehetetlenségünket, és nem szabad lemondani arról, hogy Ő Isten, és nála készen van a megoldás, mint ahogy készen volt már akkor is, miközben ezek a tanítványok ott okoskodtak, számolgattak, javaslatokat tettek, ötletbörzét tartottak. Jézusnál meg már készen volt a megoldás. Csak abban az állapotukban még képtelenek voltak elfogadni, mert ott még ők vették kezükbe a dolog megoldását. Ezzel kezdődött: mi tudjuk, hogy mit kell neked tenned. Mi tudjuk, hogy mit akarunk. Ők akarták forgatni a világot, és Jézus engedi, hogy megnézzék: forog-e attól.

4. Amikor eljutnak oda, hogy nekünk ez nem megy, akkor mondja Jézus: ültessétek le őket, és hozzátok ide azt az öt kis árpakenyeret. (Ezek nagyobb fajta lángosfélék voltak abban az időben, nem ilyen kilós vekni, mint amiket ismerünk.) Hozzátok ide és azt olvastuk: hálát adott. Jézus is imádkozott evés előtt. Ennek a lényege a hálaadás volt. Aztán felsorakoztak a tanítványok: Péter, János, Jakab, Júdás, Tamás és a többiek. Tartották a kezüket. Megpakolta őket Jézus, és amikor már elég magas volt az oszlop, vitték az embereknek. Aztán üresen vissza, megint megpakolta őket és vitték éheseknek. Micsoda áldott ingajárat ez! Minden igazi Krisztus-tanítványnak ez a nagy lehetősége és kiváltsága. Mehet a maga ürességével, szegénységével Jézushoz, aztán Ő gazdagon megrakja azzal, amire szükségük van a többieknek, és viheti. Nem a magáéból, Jézuséból. Ő csak közvetít, de a végén jóllakik a sokaság.

Ismerős-e nekünk ez a közvetítő szolgálat? Ebben szoktunk-e elfáradni? Volt-e az elmúlt héten olyan, hogy Jézustól vittünk valakinek valamit? Talán csak egy jó szót, egy igét. Sokszor csak egy mosolyt, egy biztató kézszorítást, amiben benne van az, hogy számíthatsz rám, hogy megértelek, hogy egyek vagyunk, hogy fel a fejjel, hogy van alapja a reménységünknek, vagy valami kétkezi segítséget. Egyáltalán így vagyunk-e jelen ebben a világban, hogy másokért vagyunk itt?

Lehet, hogy ugyanolyan éhesek vagyunk, mint ők, s ugyanarra vagyunk éhesek, mégis tudunk nekik adni. Nem a magunkéból. Mi már ismerjük azt, aki ennek a világmindenségnek az Ura, Gazdája, és aki az Ő teljes gazdagságát szívesen szétosztja a rászorulók között, de kellenek közvetítők.

Így vagyunk-e jelen a családban? Vagy mindig amiatt morgunk, hogy miért nem azok szolgálnak nekünk, meg mihez van jogunk? Így vagyunk-e jelen ott, ahol egész nap dolgozunk vagy tanulunk? Így vagyunk-e jelen a gyülekezetben? Nem úgy, mint egy étteremben, hogy szolgáljanak fel, aztán majd megállapítom, milyen volt és megyek tovább minden belső változás nélkül. Így vagyunk-e jelen mindenütt, még az utcán és akár a villamoson is?

Ki képes erre? Aki ehhez hozzá akar látni, annak ez jogos kérdése. Csak az, aki küldetésben jár. Jézus azért tudta örömmel fogadni ezeket az éhes embereket, amikor áthúzták az aznapi tervét, amikor meghiúsították a csendesnapot. Ezt olvastuk: "örömmel fogadta őket..." - mert Ő ott is az Atya küldetésében járt. Nem Ő állította össze a programját, pontosabban nem ragaszkodott a maga programjához, mindent kész volt félretenni azért, amit az Atya mondott neki. Láttuk legutóbb, hogy az Atyától való teljes függésben élt, és ez adott neki teljes szabadságot arra, hogy azt végezze, ami az Atyától kapott feladata volt. Ebben bontakozik ki ma is minden engedelmes hívő ember. Nem a magam útját akarom járni, nem a magam feje után akarok menni, hanem a szívem vágya: taníts engem a te akaratodat teljesítenem, mert te vagy Istenem. Nem én vagyok a magam Istene. A te jó Lelked vezéreljen engem az egyenes földön. (Zsolt 143,10)

Azzal kezdődött, hogy segítsenek magukon. Jézus azt mondta: segítsetek rajtuk ti! Azzal folytatódott: Uram, ez képtelenség! Ezzel fejeződik be: Ami az embereknél lehetetlen, az lehetséges az Istennél.

Ebben a történetben teremtés történt. Itt a teremtő Isten van jelen az emberré lett Jézus Krisztusban. Az Ő hatalma nem lett kisebb kétezer év alatt. Mi ugyanígy számíthatunk Őreá. Kérdés: számolunk-e vele és számítunk-e rá?

Még két buta kérdést hadd tegyek fel. Azért buta, mert ezekre a kérdésekre nincs válasz ebben az igében és találgatni nekünk nem szabad, és nem érdemes. De ezek felmerültek bennem készülés közben.

Az egyik: vajon mi lett a visszhangja ennek? Tízezer ember jóllakott. Ki tudja meddig tartott ez az áldott ingajárat. Ki tudja, mikor és hol tértek nyugovóra? Ez itt nincs leírva, mert itt csak Jézus teremtő nagyságát akarja felragyogtatni ez a történet. Mi lett ennek a visszhangja? Nem tudjuk. Mi szokott lenni ilyenkor? Azt a magunk szempontjából érdemes meggondolni.

Vannak emberek, akik gyorsan napirendre térnek a dolgok felett, azok azt mondhatták ott is: jóllaktunk, ő jól érzi magát ennyitől. Mindig voltak és vannak finnyásak, akik azt mondják: jobban is megsüthették volna ezt az árpakenyeret, én finomabbat sütök. Aztán vannak haspókok, akik megállapítják: már régen ettem ennyit, de most nem kellett érte fizetni. A potyából annyit akar az ember, amennyit csak bír. Aztán mindig vannak elégedetlenek, akik úgy szólnak: milyen későn került rám sor, ők az elején már régen jóllaktak, mire én kaptam.

Vajon volt-e és van-e ma sok olyan hívő, aki Jézus ajándékait átvéve dicsőíti az Istent és hálát ad neki? Vajon odament-e ott valaki Jézushoz, hogy ennyit mondjon: köszönöm? Ismerünk egy történetet, amikor tíz beteget gyógyított meg Jézus egyszerre. Kilenc rohant haza, csak egy ment vissza. Leborult előtte és megköszönte. Egyedül ő került személyes kapcsolatba Jézussal. A többi csak az ajándékát ismerte meg, az ajándékozót nem.

Jó lenne, ha megvizsgálnák sokféle hálátlanságunkat, és elkezdenénk bővölködni a hálaadásban.

A másik ostoba kérdés: vajon a tanítványok vacsoráztak-e? Biztos vagyok benne: igen. Erről sincs itt szó, de Jézus nem szokta éhen dolgoztatni az Ő szolgáit. Lehet, hogy csak utoljára kaptak, mert a szolga általában így szokta: előbb kiszolgálja a reá bízottakat. De biztos, hogy kaptak. Sőt az egyik bibliamagyarázó megkérdezi: miért tizenkét kosár maradt? Mert tizenkét tanítvány volt. Ezek csendesnapokra mentek. Íme, így gondoskodott róluk Isten, hogy megvolt a csendesnapokra szükséges elemózsia. (Ez csak feltételezés.)

A lényeg az, hogy a megoldást ebben a reménytelen, lehetetlen helyzetben Jézus Krisztus adta, mégpedig minden erőlködés és ügyeskedés nélkül. Az Ő isteni hatalmával és az éhesek iránti végtelen szeretetével. Nem az lenne az egyetlen értelmes és hívő emberekhez méltó magatartás, ha mi mindig Őnála kezdenénk? Akkor is, ha nem reménytelen egy helyzet. Akkor is, ha úgy érezzük, hogy valamicskét mi is tudunk tenni a megoldásért. Mindig Őhozzá menni először: Uram, mi a javaslatod? Mi a gondolatod? Miért engedted, hogy ez bekövetkezzék? Mi a célod ezzel? És egyedül csak benne bízni és egyedül tőle várni mindent. Akkor csendes csodákká válna az életünk és nem ilyen erőlködéssé, amilyen gyakran.

---

Imádkozzunk!

Dicsőséges Urunk, Jézus Krisztus. Áldunk téged és valljuk, hogy te ma is ugyanolyan hatalmas vagy, mint amilyen azon a puszta helyen voltál ennek a történetnek a tanulsága szerint.

Áldunk téged, hogy irgalmas szíved nem változott, és ma is megszánod mindazokat, akik bármi miatt éhesek.

Dicsőítünk azért, mert minden szükségünket ki tudod elégíteni, és sokszor még a szükségünket is arra használod fel, hogy közelebb kerüljünk hozzád, hogy végre odaforduljunk teljes szívünkkel, akitől egyedül várhatunk igazi segítséget.

Köszönjük, hogy ismered mostani szükségeinket is. Pontosan tudod, melyikünk milyen nyomorúságban, gondok között van. Köszönjük, hogy ismered a gőgünket is, a magunkban bízást, a veled szembeni kételyeket, fenntartásokat. Azt az őshitetlenséget, ami velünk születik, és mégis szeretsz minket. Köszönjük, hogy a te kimondhatatlan szereteted bizonysága ez az egyszerű tény, hogy itt lehetünk és szóltál hozzánk.

Bátoríts minket, hogy merjünk hinni neked. Hogy csak reád bízzuk magunkat. Hogy azt a megoldást akarjuk, amit te kínálsz. Hogy legyen bátorságunk elvetni minden egyebet, ami úgy sem vezetett célra eddig sem.

Szeretnénk azzal dicsőíteni, hogy bízunk benned, hogy reád bízzuk magunkat. Reád bízzuk azokat is, akikért felelőssé tettél minket, akikért aggódunk, akiknek a nyomorúságát talán tehetetlenül nézzük, de hisszük, hogy neked ma is minden lehetséges, az is, ami az embereknél lehetetlen.

Kérünk, beszélj velünk tovább is ennek az igének az üzenetein keresztül, és segíts, hogy amikor a te szavadat halljuk, meg ne keményítsük a szívünket.

Segíts ebben a csendben most őszintén beszélni veled.

Ámen.