PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK |
Pasarét, 2005. október 9. Cseri Kálmán |
Alapige: Lk 9,10-11
Amikor az apostolok visszatértek, elbeszélték neki mindazt, amit tettek. Akkor maga mellé vette őket, és elvonult velük külön egy Bétsaida nevű városba. De amikor a sokaság észrevette, utánament. Jézus örömmel fogadta őket; beszélt nekik az Isten országáról, és a gyógyulásra szorulókat meggyógyította.
Imádkozzunk!
Mindenható Istenünk, megalázzuk magunkat előtted és valljuk, hogy egyedül téged illet minden dicséret, dicsőség, tisztesség és hálaadás.
Bocsásd meg, Urunk, valahányszor abból a dicsőségből, ami egyedül téged illet, ellopunk a magunk számára.
Bocsásd meg, valahányszor csak élvezzük ajándékaidat, de elmarad a hálaadás, pedig tudjuk, hogy aki hálával áldozik, az dicsőít téged. Tudjuk igédből azt is, hogy minket arra teremtettél, hogy a te dicsőségedre éljünk.
Bocsásd meg, amikor ennek az ellenkezője történik. Amikor miattunk káromoltatik a te szent neved a pogányok között.
Bocsásd meg valahányszor a téged dicsőítő és hálaadó ének és imádság helyett panaszkodás, elégedetlenség, zúgolódás szólal meg az ajkunkon.
Isten, légy irgalmas, nekünk, bűnösöknek!
Kérünk, ragyogtasd fel előttünk most a te nagy ajándékaidat. A legnagyobbat is, Jézust, az Ő kereszten aratott győzelmét, azt a nagy szabadítást, amit kivívott ott nekünk. Hadd teljék meg a szívünk hálaadással és dicséretmondással.
Megvalljuk, Urunk, hogy az a sok nyomorúság és csapás, amiről az elmúlt napokban is hallottunk, egyre jobban emlékeztet minket arra, hogy közeledik a te második eljöveteled. Olyan pontosan megmondtad mindezt előre. Bocsásd meg, ha nem hiszünk neked. Szeretnénk sokkal komolyabban venni azt, amit te komolyan mondtál a mi érdekünkben.
Segíts, hogy a te kijelentett igéd segítsen felkészülni az előtted való megállásra és legyen a reménységünk alapja.
Kérünk, ajándékoz meg reménységgel és vigasztalással azokat, akiknek ezen a héten kellett ravatal mellett megállniuk.
Kérünk, legyen most a te igéd mindannyiunk számára vigasztalássá, bátorítássá, intéssé, feddéssé. ajándékozz meg minket azzal, amire szerinted szükségünk van. Köszönjük, hogy te minden szükségünket ki tudod elégíteni.
Ámen.
Igehirdetés
Evangelizációs hetünk témája ez volt: Ki a mi Istenünk? Szeretnénk az egy, igaz, élő Istent egyre jobban megismerni, hogy aztán teljes szívvel, teljes bizalommal reá bízhassuk magunkat.
Ha Isten segít minket, most néhány alkalommal arról lesz majd szó: Kicsoda Jézus Krisztus? Tudniillik a mi Megváltónk isteni személyével kapcsolatban is sok a tudatlanság, és sok hamis, téves elképzelés él sokaknak a fejében. Márpedig a láthatatlan Istent Jézus mutatta be nekünk, Ő hozta közel hozzánk, Ő élte elénk.
Amikor egyik tanítványa, Fülöp, arra kérte, hogy mutasd meg nekünk az Atyát, akkor Jézus így válaszolt: "Annyi ideje veletek vagyok, és nem ismertél meg engem, Fülöp? Aki engem lát, látja az Atyát. Ha ismernétek engem, ismernétek az én Atyámat is" (Jn 14,7-9).
Vagyis: helyes istenismeretre csak az jut el, aki igazán megismeri Jézus Krisztust. Nekünk, döntő fontosságú, hogy helyes istenismeretre jussunk, mert ez határozza meg a földi életünket és az örök életünket is. Hiszen "az az örök élet - mondta Jézus -, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust." (Jn 17,3).
Az utóbbi időben többször volt szó róla, most csak átismételjük, hogy a Biblia szerint megismerni valakit nem csupán értelmi tevékenységet jelent, hanem közösséget. Azt, amit az egyszerű szólásunk így fejez ki: lakva ismerni meg egymást. Valakit megismerni azt jelenti - a Biblia szerint -, hogy vele bensőséges, meghitt és folyamatos közösségben élni. A megismerés a teljes bizalmon alapuló életközösség. Jézus Krisztust az ismeri, aki vele ilyen lelki közösségben él a hit által.
Bibliaolvasó kalauzunk szerint a Lukács evangéliumát olvassuk most, és közülünk sokan használják ezt a kalauzt. Ennek az evangéliumnak minden története egy-egy ablak, amin keresztül beláthatunk a mi Megváltónk gondolataiba, és ha szabad így mondani: szívébe. Ez a történet is, amit most hallottunk. Most ennek a történetnek csak az elejéről szeretnék beszélni. Ha Isten éltet minket, a csütörtök esti istentiszteleten majd folytatjuk.
Az elejének az alapján pedig négy egyszerű, de minden hívő ember számára fontos igazságot szeretnék kiemelni.
1. Amikor az apostolok visszatértek missziói útjukról, és beszámoltak Jézusnak, akkor Jézus elvonult velük egy csendes helyre. Ő ezt többször tette, hogy vagy egyedül, vagy tanítványaival időnként elvonult egy puszta helyre. Jézus tudott dolgozni, éppen az evangéliumokból láthatjuk. Volt olyan, hogy reggeltől estig, olyan is volt, hogy megszakítás nélkül, mert olyan sokan vártak tanításra és gyógyításra. Márk egy helyen, szinte mintha csak zárójelben jegyezné meg, ezt írja: még enni sem volt időnk azon a napon.
De néha tudta abbahagyni a munkát, és akkor félrevonult egy csendes helyre. Miért? Azért, mert Ő tudatosan és rendszeresen kereste az Atyával való meghitt, csendes együttlétet, az Atya előtti megállást, az Atyára való figyelést. Rohanás közben, a tevékenység lázában, a sokaság közepette ezt nem lehet megvalósítani. Pontosabban: rohanás közben, tevékenység lázában is az marad közösségben az Atyával, aki néha félretesz mindent, és csak Őreá figyel, és csak az érdekli, hogy az Atya mit akar most mutatni, mondani neki és elvégezni benne.
Hívő életem és lelkészi szolgálatom egyik alappillére, amire felépül, az, amit Oswald Chambers így fogalmazott meg: "Az Istennel való magános, csendes közösségünk mélységétől függ érte végzett nyilvános szolgálatunk értéke." Úgy érzem, itt minden szó helyén van. Mániánk az, hogy a nyilvános szolgálatunkról beszéljünk mindig. Még az egyházban, lelkészi körökben is: ki mit csinál, hogy lehetne többet, jobban. Te hogyan csinálod, rendezzünk tapasztalatcserét.
Ez fontos és hasznos, itt azonban nem a szolgálat mennyiségéről beszél ez a mondat, hanem annak az értékéről. Annak a gyümölcséről, a következményeiről, az erejéről. Azt mondja: a nyilvános szolgálatunk értékének van egy egészen világos feltétele, ez pedig az Istennel való magános, csendes közösségünk mélysége. Nem a közösségünk csupán, hiszen minden hívő embernek van valamelyes közössége Istennel. Csakhogy sokszor ez felszínes, esetleges, alkalmi. Ez a hitvallás azt mondja: a közösség mélységétől függ a szolgálatunk értéke.
Jézus Krisztus a benne hívőket olyanokká akarja formálni, akik értékes szolgálatot végeznek. Ennek a feltétele viszont, hogy keressük a vele való csendet ugyanúgy, mint ahogy Ő kereste az Atyával való csendet. Tudatosan és rendszeresen.
Tudnunk kell, hogy ez a világ, amiben élünk, igyekszik lehetetlenné tenni ezt a csendet. Azt sugallja, hogy felesleges az ilyen csend. Aminek értelme van, az a tevékenység. A teljesítés, a teljesítmény. Igyekszik kiölni is belőlünk azt a igényt, hogy vágyakozzunk erre a csendre. Könnyű dolga van a világnak, mert az Istentől elszakadt, megromlott természetünk irtózik a csendtől, és nem vágyakozik az Istennel való közösség után. A megromlott természet tenni akar mindig. Az Isten nélkül élő ember maga vette kezébe dolgai elintézését. És figyeljük meg, ha van bátorságunk önkritikára, hogy milyen sokszor meg vagyunk győződve, hogy akkor lesz az jól elintézve, ha én csinálom meg. Ha megcsináltam, akkor van jó érzésünk. Akkor volt értelme valamit tenni, ezt a napot eltölteni.
Azt, amit hívő eleink termékeny tétlenségnek neveztek, azt ma vajmi kevés hívő ismeri. Amikor valaki tudatosan azért áll oda Isten elé, félretéve sok tennivalót, hogy most csak Őreá figyeljen. Engedje, hogy Isten dolgozzék benne igéje és Szentlelke által, hogy végiggondolja Isten nagy tetteit, hiszen Őt abból ismerjük meg, amit tett értünk, és amit kínál nekünk. Ennek nyomán hálaadás ébredjen a szívében, és ha tetszik - néhányszor voltam így - alig tudja abbahagyni a hálaadó imádságot, mert végre látja már, hogy ki az az ajándékozó, aki őt elhalmozza ajándékokkal, mert látja az ajándékait. Látja, hogy semmit nem érdemelt azok közül. A hála és a bűnbánat erősíti egymást, és a helyére kerül az ember. Oda kerül teremtő Istene elé, vele beszédes közösségbe jut. Az ilyen emberek tudnak úgy szolgálni másoknak, hogy nem a magukét mondják, vagy nem a magukét mondják meg neki, hanem helyén mondott igét tudnak majd szólni, és erő lesz abban, amit mondanak, és közvetíteni tudnak valami jót abból, amit ők is Istentől kaptak.
Ebben a világban, amelyik menekül a csend elől, ahol mindig szól valami zene, vagy zenének olykor alig nevezhető torz utánzat, valami ritmikus favágás, és ez szól a munkahelyen, otthon és bömböl az autóban. A fekete fülvédőt nem veszi le sok ember a füléről, inkább üsse el az autó, még a dudálást sem hallja, ebben a világban Isten gyermekeinek tudniuk kell, hogy különös kiváltságuk a hívőknek, hogy újra és újra odaállhatnak a Mindenható elé, és csak ennyit mondhatnak: itt vagyok, szólj Uram. Vagy: tégy velem, amit akarsz. Végre nem ők akarnak valamit tenni, hanem engedik, hogy Isten munkálkodjék bennük.
Ez az első, amire figyeljünk fel itt. Jézusra ez jellemző volt, és ezzel Ő példát is adott nekünk.
2. A másik, amit vegyünk észre, hogy egyebek között azért is nagy szükség van erre, hogy Isten gyermekei engedjék magukat megajándékozni, és tudatosan töltsenek időt az Uruk előtt, mert amit tőle kapunk, arra van nagy szüksége a világnak. Azt sehol másutt nem lehet beszerezni, csak Istennél. Akinek meg nincs vele közössége, az megkaphatja azoktól, akik már ismerik Istent, és közvetítik ezeket az értékeket - úgy, mint ahogy itt a tanítványok közvetítették a kenyeret. Ők nem a zsebükből szedték elő a kenyeret, amivel jóllakatták a sok ezer embert, hanem odamentek üresen Jézus elé, Ő megpakolta őket, vitték és kiosztották. Visszamentek üresen, megint megpakolta, vitték és kiosztották. Erre a közvetítő szolgálatra hív minket a mi Urunk. Ebben teljesedik ki igazán minden hívőnek az élete. Ennek viszont feltétele, hogy engedjük magunkat megajándékozni.
Itt is kiderül, hogy alig, hogy megérkezik Jézus, már ott van egy nagy sokaság. Valahonnan megtudták, hogy a tanítványokkal egy puszta helyre akar menni csendesnapot tartani, és nem hagyják. Miért nem? Mert olyan sok a szükség, olyan nagy a nyomorúság. Annyira igaz az, hogy "éhe kenyérnek, éhe a szónak, éhe a szépnek..." és sorolhatnák a gyönyörű versidézetben említetteket tovább, hogy miminden utáni éhség gyötri az embereket. Megsejtették, hogy Jézus minden éhséget ki tud elégíteni és tódulnak hozzá.
S hogy fogadja őket Jézus? Önkritikusan arra gondoltam, hogyan fogadom azokat, akik rosszkor jönnek, megzavarnak valami fontos dologban, akik meghiúsítják a szépen felépített terveimet.
Jézus nem bosszankodik. Olyan sokat elárul Megváltónkról ez az egyetlen kicsi szó: örömmel fogadta őket. Miért, hiszen mást akart csinálni? Miért fogadta örömmel? Kiderül abból a képből, amit róla alkothatunk az evangélium alapján, hogy azért, mert Ő tudta: semmi nem történik véletlenül. Az eseményeket az Atya rendezi és időzíti. Jézus komolyan vette azt, amit a János evangéliumában olvasunk tőle: "Mindenki, akit nékem ád az Atya, énhozzám jön. És aki énhozzám jön, azt én semmiképpen el nem küldöm." Most jönnek Őhozzá, akkor úgy látszik, az Atya szerint most ennek van az ideje. Akkor félretesszük a csendesnapra elkészített terveket és segítünk a sokaságnak. Mindenféle morgás, bosszankodás nélkül.
Hogy lehet ezt megvalósítani? Úgy, ahogy Jézus élt, abban a tökéletes függésben az Atyától. Abban a teljes szív szerinti engedelmességben, amit Ő többször megfogalmazott: "Nem azért jöttem, hogy a magam akaratát cselekedjem, hanem azét, aki elküldött engem." Nem azt akarom mondani nektek, ami az én mondanivalóm, hanem annak a mondanivalóját, aki elküldött engem. Jézus mindig küldetésben járt, és ezért volt mindig nyugodt. Sose olvasunk olyat, hogy ideges lett volna.
Aki maga szervezi a programjait, az izgul mindig. Akinek az Atya szervezi a programját, és ő csak felismeri és végrehajtja, az mindig nyugodt. Annak mindenre lesz ideje, amire kell, hogy legyen ideje. Az nem zsúfolja tele a programját felesleges tennivalókkal. Az nem tékozolja el az energiáit pótcselekvésekkel. Ebben az Atyával való szoros közösségben érti meg Jézus azonnal, hogy most ennek az ideje van, és ezen lesz áldás. - Nem marad el az imádkozás, mihelyt a sokaság elmegy, az első mondat így hangzik: Jézus elmegy imádkozni. Csak máskorra kellett tenni, mert az Atya így rendelkezett. Mindenféle bosszankodás nélkül.
Ismerünk-e mi valamit ebből a mély közösségből a mi Urunkkal? Ebből a békességből, ami egy csomó bosszúságtól megmentene bennünket? Ebből a teljes függésből, hogy valóban mindig azt akarom tenni, aminek te látod az idejét és a helyét, és ami az én dolgom.
3. A harmadik, amit említeni szeretnék, az, amit Márk evangélista itt közbeszúr. Mind a négy evangélium leírja ezt a csodálatos történetet, de Márk itt beszúrja ezt a mondatot: "Megszánta őket - vagyis a sokaságot -, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélkül való juhok."
Ez gyönyörű kifejezés az Újszövetség eredeti görög nyelvében, amit így fordít a Bibliánk: megszánta. Ez betű szerint lefordítva azt jelenti: megmozdultak a belső részei. Szépen visszaadja a magyar kifejezés is: összeszorul a szíve. Látom valakinek a nyomorúságát, és egyelőre még nem jut eszembe semmi, hogy ez rám is tartozik-e, vagy tudok-e segíteni, fogok-e, de nem tudom közömbösen nézni. Azt mondják az orvosok, hogy valóban van ebben igazság, hogy egy rendkívüli élménytől átmenetileg összeszűkül az ereknek az átmérője. Nézi a másik baját, és összeszorul a szíve. Nem azt mondja: az ő baja, hanem valami módon az enyém is. Mit lehetne tenni? Mert akinek összeszorul a szíve, megmozdulnak a belső részei, annak mozgásba szoktak jönni a kezei, meg lábai is, és elkezd segíteni. Megtalálja a módját annak.
Nos, itt erről van szó. És ha szabad ilyen emberien fogalmazni, ez arra utal, hogy a mi Megváltónknak érző szíve van. Jézus nem közömbösen járt-kelt ezen a világon. nem úgy gondolkozott: ti csináltátok magatoknak a sok bajt, miért hagytátok ott Istent, most igyátok meg a levét. Ez annyira távol áll Jézus gondolkozásától. Az a közöny, ami ma egyre jobban terjed és fertőzi a közgondolkozást, hogy egyrészt: nem rám tartozik, másrészt: oldja meg mindenki a maga baját, vagy nagy okosan elmondjuk: minek hozta magát ilyen helyzetbe. Mi el tudnánk mondani milyen helyzetbe kellett volna hoznia magát, hogy most ne legyen bajban. Nem vesszük észre, hogy ez mentegetőzés, hogy ne kelljen valamit tennem érte, megideologizálom a másik nyomorúságát.
Jézusnak érző szíve van. Ő látja a nyomorúságot és megszánja ezeket az embereket. Miért szánja meg, mi annak az oka? Mert olyanok voltak, mint a pásztor nélkül való nyáj. Az milyen? A pásztor nélküli nyáj gazdátlan, éppen ezért kiszolgáltatott és védtelen. A bárány gyámoltalan állat. Egyáltalán nem tud tájékozódni. Még a neki szükséges élelmet sem találja meg, csak megy az orra után, arra, amerre a pásztor vezeti vagy tereli. A bárány nem tudja megvédeni magát, mert nincs karma, foga sincs, amivel harapjon. Rendkívül kifejező ez a képe itt a Szentírásnak: Mint a pásztor nélkül való nyáj. Az ilyen nyáj könnyű prédájává válik a rablóknak és a vadállatoknak. Rablókból és vadakból pedig bőven van a mai társadalmunkban is.
Mint a pásztor nélkül való nyáj - szomorúan találó képe az Isten nélkül élő emberiségnek. Annak a sokaságnak, amelyiknek nem kell a jó pásztor, nem kell Jézus, aki megmondaná, hol találunk legelőt, hogyan vagyunk védve, mi lenne a feladatunk, mit tehetünk egymásért. Nem kell a jó pásztor. Pásztor nélkül, egyedül. Ez volt a célkitűzésünk a bűnestben. Isten nélkül, majd mi...
És látjuk, hogy ez hova vezetett. Mert egyedül a pásztor az, aki a nyájnak az érdekeit tartja szem előtt, és azért kész áldozatot is hozni - ahogy Jézus a jó Pásztor példázatában mondja. Mindenki másnak, főleg a rablóknak és a vadaknak, a nyáj csak zsákmány. Arra vágyik, hogy minél olcsóbb zsákmány legyen. A tömeg csak eszköz, hogy egy csoport, vagy egy kiemelkedő egyén elérje a maga céljait, és felhasználja a sokaságot a maga érdekében. A pásztor nélkül való embernyájat rendkívül könnyű manipulálni.
Ennek szomorú tanúi vagyunk napjainkban is. Az ilyen sokasággal könnyű elhitetni, hogy megvásárolja, amire neki nincs szüksége, de azt akarja eladni a kereskedelem. Egy ilyen sokaságból könnyű sok politikai pártnak szavazókat gyűjteni, mert nem az a célja mindegyiknek, hogy hosszú távon a nyájért hozzon áldozatot. Dehogy akar ő áldozatot hozni! Ő uralkodni akar. A hatalom kell neki. Ha kell, a nyáj árán is. Csak használni kell a nyájat és felhasználni. És sorolhatnánk még tovább, most ezt a két dolgot csak kiragadtam.
Ebbe a pásztor nélküli világba jött el Jézus Krisztus, aki azt mondta magáról: Én vagyok a jó pásztor. És mit csinál a jó pásztor? A jó pásztor életét adja a juhokért. A tolvajok és rablók - akikről Jézus ugyanott beszél - a juhokat áldozzák fel a maguk érvényesüléséért. A jó pásztor életét adta a juhokért. (Jn 10,1-15).
4. Még egy negyedikre szeretném felhívni a figyelmet, hogy otthon továbbgondolhassuk ezeket. Mit csinál a jó pásztor? Enni ad a nyájnak. Mit adott Jézus ennek a sokaságnak enni? Igét, egészséget és kenyeret. Beszélt nekik az Isten országáról és a gyógyulásra szorulókat meggyógyította, utána pedig jól tartja ezt a több, mint tízezres sokaságot. Azt olvastuk, hogy ötezren csak a férfiak voltak, asszonyokon és gyermekeken kívül. Nem tudjuk, mennyien voltak összesen, de minimum tízezren. Az egy kis város. Óriási tömeg. Ez messiási jel volt. Ez, amit Jézus itt tett, egyebek közt arra is felhívta hitetlen hallgatóinak a figyelmét, hogy gondolják meg: kicsoda Ő, ki tud ilyet tenni? Mondjam így: ki tudja utána csinálni? Tessék, álljon elő, lehet. Éhes emberből van elég, csináljátok! Ez teremtés volt. Teremteni pedig csak a teremtő Isten tud.
Fontos a sorrend: Jézus igét, egészséget és kenyeret adott nekik.
Mit jelent, hogy az Isten országát hirdette nekik? Amikor a Bibliában ezt olvassuk: Isten országa, akkor mindig azt értsük ezen, hogy: az Isten királyi uralma, mert az a szó ezt jelenti.
Tehát amikor Jézus azzal kezdi, hogy az Isten országáról beszél az embereknek, akkor bejelenti nekik az Isten királyi uralmát. Vagyis azt, hogy az élő Isten, akinek a küldetésében Ő itt járt, érvényesíteni akarja a maga jogát mindannyiunk életében. Milyen alapon? A teremtés alapján, mert Ő teremtett mindnyájunkat és a megváltás alapján.
Ennek a világnak az ura a mindenható Isten. Ő alkotta meg a hitünk szerint - én ezt hiszem -, Ő tartja kezében továbbra is az irányítását, és Ő viszi minden ellenerővel szemben az általa kijelölt cél felé, ahova egészen bizonyos, meg fogunk érkezni. Ez az Isten bejelenti az Ő királyi igényét minden egyes emberre. Jézus minden akkori hallgatójára, és mindnyájunkra, akik most itt vagyunk.
Ez azt is jelenti, hogy ennek a világnak van gazdája. Úgy tűnik, ez a sokaság pásztor nélkül való nyáj, de van gazdája a világnak, meg a sokaságnak is, csak Ő nem erőszakolja magát rájuk. Aki azonban felismeri, hogy Ő ennek a világnak az Ura, és elismeri Őt a maga életében is kizárólagos, teljhatalmú Úrnak, az értelmes életet fog élni. Miért? Mert az megismerte a valóságot. E nélkül a valóságnak csak egy töredékén tájékozódik mindenki. E nélkül minden egyéb csak látszat és hazugság.
Az, ami a zsoltárokban újra és újra ismétlődik, hogy Isten uralkodik, Jézus igehirdetésének a fő gondolata. Hirdette nekik az Isten királyi uralmát. Pontosan ez ellen lázadt fel az ember. Az ember akar uralkodni, ezért lett Isten ellenségévé, és ez az oka mindannak a nyomorúságnak, amivel szemben tehetetlenül áll ma is az egész emberiség. Az éhezésnek, a háborúknak, a járványoknak, a halálnak - egyiken sem tudunk változtatni.
Ebből hív vissza magához Jézus. Ezért jött Ő, hogy meghirdesse, hogy az Isten országa elközelített. Visszaléphettek az elveszettség, a reménytelenség, a kiszolgáltatottság állapotából az eredetibe: az Istennel való közösségbe. Akinek az élete így visszazökken az ősi rendbe, abban és akörül rendeződik sok minden más is. És ezt Jézus Krisztus tette lehetővé, az Ő megváltó, kiengesztelő halálával.
Ezt jelenti az, hogy hirdette nekik az Isten országát. Ha valaki ezt komolyan veszi és hiszi, akkor az kihat az egész emberre, a testi valójára is. Az ilyen embernek megváltozik a gondolkozása és az életvitele. Éppen ezért nem fogja pusztítani magát és a többieket tovább. Ezért van itt szó gyógyulásról is. - És mivel ennek a világnak a teremtője és királya a mi szerető mennyei Atyánk, aki jól tudja, mire van szükségünk: kenyérre is, ezért elégíti meg Jézus ezt a nagy sokaságot, mint egy messiási jelként, hogy lássák, ki a mi Istenünk, és lássák, hogy Ő ennek az Istennek a küldetésében járt itt.
Először azt láttuk, hogy Jézus miért és mennyire kereste a csendet, az Atyával való együttlétet, azután, hogy mivel mindig küldetésben járt, örömmel fogadta azokat is, akik megzavarták a csendjét, Jézus csendje ilyen lett, hogy dolgoznia kellett egész nap. Aztán láttuk: neki érző szíve van, Ő tud szánakozni, de ez nem sopánkodást jelent, hanem aktív segítségbe torkollik. Végül: a jó pásztor annyira szereti a nyáját, hogy enni ad neki. Mindenkinek mindig azt, amire éppen szüksége van.
Sokszor olyan ajándékokat kapunk tőle, amikről nem is tudtuk addig, hogy vannak olyanok. Hányszor volt olyan, hogy könyörögtem valami megoldásért vagy ajándékért, és valami egészen mást kaptam. Sokkal többet, sokkal értékesebbet, de nem tudtam, hogy olyan is van, mert nem ismerem igazán az én Atyám gazdagságát. De jó Őreá bízni még az ajándékok kérését is, és utána tenni a kéréseinknek: hogy mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te!
Mivel ilyen a mi Megváltónk, aki Ővele szoros közösségbe kerül, az egyre inkább hasonlítani kezd hozzá. Figyeljük meg, hogy egyre jobban vágyakozni fogunk a vele való csendre. Egyre természetesebb lesz, hogy mindent tőle fogadunk el, és sok bosszúságtól megszabadulunk, és küldetésben járunk. Egyre érzékenyebb szívünk lesz, és nem esik nehezünkre lehajolni és segíteni a bajbajutottakon. És nemcsak mi fogunk megelégedni a jó pásztor ajándékaival, hanem ezeket tovább tudjuk adni másoknak. Nem a magunkéból fogunk már gazdálkodni, hanem mint jó sáfárok, az Ő gazdagságát hittel elfogadjuk és abból adunk tovább másoknak. Ez már a történet folytatásában van.
Csak légy egy kissé áldott csendben:
Magadban békességre lelsz.
Az Úr-rendelte kegyelemben
Örök, bölcs célnak megfelelsz.
Ki elválasztá életünk,
Jól tudja, hogy mi kell nekünk.
(274,3 dicséret)
Imádkozzunk!
Urunk, Jézus Krisztus, hálásan köszönjük, hogy megismerhetünk téged. Ez azt jelenti, hogy egyre közelebb engedsz magadhoz, és egyre több kincset bízol ránk.
Köszönjük, hogy munkatársaiddá teszel minket. Köszönjük, hogy nem a magunk szegénységéből kell adnunk másoknak, vagy sajnálnunk, hogy nem tudunk adni semmit, hanem te újra és újra megajándékozol gazdag kincsekkel.
Köszönjük, hogy a te egész földi életed példa a számunkra. Szentlelkeddel segíts, hogy tudjuk követni ezt a példát. Segíts, hogy mi is küldetésben járjunk. Olyan sok felesleges bosszúsággal gyötörjük magunkat és egymást. Taníts örömmel fogadni tőled mindent, amit adsz.
Kérünk, Urunk, hogy ebben a cserzett lelkű, fásult világban adj nekünk érző szívet. Add, hogy tudjon a szívünk összeszorulni mások nyomorúságán. Tedd világossá mindig, hogy mi a feladatunk ilyen esetben. Nem akarunk fontoskodni, de nem szeretnénk a mulasztásainkat sem szaporítani. Szeretnénk mindig alázatosan hivatásunk magaslatán állni, a te szolgáidként jelen lenni ebben a világban.
Köszönjük, hogy te jó pásztor vagy, és nemcsak az életedet adtad értünk, hanem enni is adsz nekünk. Kérünk, elégítsd meg mindenféle éhségünket. Adj nekünk többet, mint amire szükségünk van, hogy tovább tudjuk adni szeretettel másoknak.
Köszönjük, hogy reád bízhatjuk minden személyes gondunkat, és így könyöröghetünk népünkért, amelyik sok tekintetben valóban olyan, mint a pásztor nélkül való juhok.
Kérünk, jó Pásztor, hogy a te evangéliumod jusson el minél több szívbe, és minél inkább hadd zárkózzunk össze egyre többen olyan nyájjá, amelyiket te vezetsz. Nemcsak kies legelőkre, hanem szolgálatba másokért. Adj nekünk figyelő szívet.
Kérünk, hogy már ezen a héten is add jelét annak, hogy meghallgatod a mi imádságunkat.
Ámen.