PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2005. augusztus 04. (csütörtök) Csere Mátyás

MINDEN A TIÉTEK - TI PEDIG KRISZTUSÉ

Alapige: 1Krón 4, 9-10; 1Kor 3,1-5. 21-23

---

Imádkozzunk!

Szeretnénk, Urunk úgy jönni ma is a te színed elé, hogy igaz az, amit az előbb énekeltünk, hogy mindent tőled várunk. Urunk, ítéld meg bennünk, hogyha ez valamiben nem volt igaz az elmúlt héten.

Taníts minket arra, hogy a mi forrásaink egyedül benned lehetnek. S kérünk, hogy gerjessz a szívünkbe igazi irántad való vágyat, és irántad való bizalmat, hogy lehessünk olyanok, mint a kisgyermekek, hogy mindent tőled kérünk, hogyha valami hiányzik, akkor rád nézünk, hogyha valamit nem értünk, akkor tőled kérünk útmutatást.

Szeretnénk, Urunk ma is ezeket tanulni tetőled. Csendesítsd le ehhez a szívünket. Adj rád figyelést, alázatot, és áldd meg a te szavadat az emberi szavakon keresztül is.

Ámen.

---

Igehirdetés

Aki a református bibliaolvasó kalauz szerint olvassa az igét, mind a két igeszakasszal találkozhatott a múlt héten. Mind a kettőt most ajánlotta a kalauzunk. Egymáshoz közel is voltak ezek a szakaszok. Azért hoztam ma este ide a testvérek elé ezt a kettőt így együtt, mert úgy értettem meg Istentől csendességemben, hogy ezek bizonyos szempontból válaszolnak egymásra.

Az elsőnek a környezete a Krónikák első könyvének az eleje, telis-tele van nemzetségtáblázatokkal. Itt éppen, amiben ez a szakasz van elrejtve, Júda törzsének a nemzetségtáblái. Nem is egészen folyamatosan, hanem katalógusszerűen, vagyis úgy, hogy minden értékes adatot, minden kis részadatot is meg akart menteni az utókornak a krónikás. Ide írt mindent, amit tudott, amit össze tudott szedni a régi időkből, Júda törzséről, az elejétől kezdve. És ezeknek közepette találjuk a Jabécről szóló néhány mondatot is.

Nem tudunk őróla semmi közelebbit. A korát sem tudjuk pontosan meghatározni, azt sem, hogy hol élt. Összesen ennyit tudunk, amennyit az előbb felolvastam: segítségül hívta Izráel Istenét. Ez úgy látszik, hogy akkoriban nagy dolog volt, és különös dolog volt. Külön följegyezték róla, mint aki a többieknél tisztábban, világítóbban, tényleg úgy, hogy ez emlékezetes maradt róla évszázadok után is. Segítségül hívta Izráel Istenét.

Tudjuk, hogy mit jelent a neve. Abból a szóból ered, hogy fájdalom. Meg is magyarázza a felolvasott szakasz. Az édesanyja különös nagy fájdalommal szülte őt. Tudjuk, hogy abban a korban a névadásnak mindig jelentősége volt. Erről a fájdalomról nevezte el a fiát is Jabécnak. (Akik a Károli-fordításból ismerik, azoknak Jábes néven lehet ismerős: ugyanaz a héber szó.)

Elnevezte a fájdalomról a fiát, és ez a fiú úgy indult neki az életnek, hogy nagyon erős volt benne, mint minden kortársában az a tudat, hogy a névnek jelentősége van. Nomen est omen. Ezt mondták a régiek. A név előjele az életnek. És félt eleve attól a fájdalomtól, ami érheti. Valamilyen csapástól, veszteségtől, fájdalomtól. És azt olvassuk, hogy segítségül hívta Izráel Istenét.

Ezt mondta neki: bárcsak nagyon megáldanál engem, kiszélesítenéd határomat, velem lennél, és megoltalmaznál a bajtól, hogy ne érjen fájdalom.

Tehát előre elmondja Istennek, amitől fél. Engem úgy hívnak, hogy fájdalom. Ez talán előjel az életemre. Talán veszély fenyeget, még nem is tudom honnan, de segítségül hívom az Úr nevét, és ilyen őszintén, és ilyen egyszerűen, egy az egyben kimondom neki: ne érjen fájdalom. Bárcsak megoltalmaznál. De többet is kér. Olyan szépen, őszintén: bárcsak nagyon megáldanál engem. Kiszélesítenéd a határomat, vagyis a birtokomat naggyá tennéd. És egy egyszerű tömör mondatot olvasunk ezek után: és Isten megadta neki, amit kért.

Sok száz évvel Jézus Krisztus születése előtt élt Jabéc. Nem tudhatta még, nem olvasta lejegyezve, és nem hallotta, de belülről mégis érzete azt, amit később Jézus mondott: Kérjetek, és adatik nektek. Keressetek, és találtok. Zörgessetek, és megnyittatik nektek.

Jézus, amikor ezekről beszélt, akkor elkezdett a mennyei Atyáról is beszélni. Nektek mennyei Édesatyátok van. Ki az közületek, aki hogyha a fia halat kér, kígyót ad neki? Ha kenyeret kér, akkor követ ad neki? Mennyivel inkább tud jó ajándékokat adni nektek a mennyei Atyátok.

Jabéc, az Isten nevét segítségül hívó ószövetségi ember belülről érezte, az Isten Szentlelkétől megkapta ezeket a mondanivalókat. Így hívta segítségül valóban, mint egy bizalomteli kisgyermek az édesapját. A válasz, hogy Isten megadta neki, amit kért. Ilyen egyszerűen.

Ő az, aki kiviláglott mindezzel a kortársai közül. Ezért került be ide a nemzetségtáblázatok közepébe, mint bizonyságtétel. Azt is olvastuk róla feljegyezve, hogy tekintélyesebb volt a testvéreinél. Nem egyszerűen gazdagabb. Nem többje volt neki, nem úgy jegyezték meg, hogy "nagyon felvitte az Isten a jó dolgát", hanem tekintélyesebb volt. Tekintélye is lett.

Az, aki kiábrázolja az imádságával, és utána az életvitelével azt, hogy neki mennyei Édesatyja van, és ő gyermek, annak az öröksége valóban kiterjed. Ez nem is biztos, hogy anyagiakban mérhető. De biztos, hogy mérhető szellemiekben.

Ennek az embernek például a kisugárzásában. Tekintélyes lett. Tekintélye volt - így emlékeztek rá. Őse és előképe lett ez a Jabéc azoknak, akik az Úr Jézushoz mentek gyógyításért. Nagyon sokszor ismételte Jézus, amikor betegeket gyógyított, hogy a te hited megtartott téged. Megbocsáttattak a te bűneid, menj el békességgel. Legyen a te hited szerint. Valami ugyanilyet érzett meg, és tett meg ez az ember is. Az ő hite, az atyához forduló bizalmas hite tartotta meg őt.

Hagyjuk őt ott egy kicsit, és lapozzunk az újszövetségi igaszakaszhoz, amit még fölolvastam.

Szintén szegénységről és gazdagságról van szó. Csak egészen más előjellel. Jabéc volt az, aki tudta, hogy ő rászorul, méghozzá teljesen kiszolgáltatva szorul rá az Isten segítségére, és így kiáltott. És itt vannak ezek a korinthusiak, akikhez írott levelet már jó ideje olvassuk a kalauz szerint. És minden részletéből előttünk van, hogy ezek a korinthusiak éppen nem így viselkedtek, és nem így gondolkoztak magukról.

Azt írja az apostol ennek a szakasznak az elején: irigység, viszálykodás, dicsekvés van köztetek. Tudjuk, hogy akire az jellemző, hogy irigykedik és viszálykodik, az idegen szóval, pszichológiai szakkifejezéssel: kompenzál. Azt jelenti ez a szó, az illető éppen hogy nem biztos abban, hogy ő valóban gazdag volna, hogy ő valóban képes volna valamire, elérhetne bármit is. De minden erejét megfeszíti, és igyekszik legalább úgy látszani. Vagy pedig hiányai vannak, és látja a másik többleteit, irigykedik, és megpróbál valahogy, ahogy tud, fölébe kerekedni a másiknak. Valami ilyesmit olvasunk itt a korinthusiakról. Egészen más hozzáállás, mint Jabécé. Ő ugyanis átélte és beismerte a kiszolgáltatottságát. Ők pedig éppen hogy nem akarják átélni semmiféle kiszolgáltatottságukat. Ezért dicsekszenek.

Itt éppen Pállal, Apollóssal, Péter apostollal. Azokkal dicsekszenek, akiknek az irányzatához tartoznak, akiket a többiek fölé akarnak emelni, és ezzel saját magukat is mások fölé akarják emelni. Tudhatjuk, hogy minél hangosabban dicsekszik valaki, minél hangosabban hirdeti, hogy mi mindenre büszke, annál gyanúsabb szokott lenni a dolog - köztünk is. Írja az apostol, hogy irigység ennek az egésznek az indítéka.

Pál egyedülálló terápiát talál. Azt írja nekik egy kicsit később, ennek a résznek, a harmadik résznek az utolsó verseiben, hogy senki se dicsekedjék emberekkel, mert minden a tiétek. Minden a tiétek. Ne igyekezzetek, ne izzadjatok, ne könyököljetek át egymáson azért, hogy valamit összekuporgassatok magatoknak, hiszen minden a tiétek. Nyissátok inkább ki a szemeteket, és ezt vegyétek észre.

Erről beszéljünk most egy kicsit, aztán ne ragadjunk le ennél, mert a mondat folytatódik, és mi is folytatni fogjuk. De most egyelőre ezt a felét nézzük: minden a tiétek. Kikre vonatkozik ez? Nagyon fontos, hogy a gyülekezetre vonatkozik. Minden ehhez hasonló ígéret a Bibliában kizárólag így többes számban szerepel, és mindegyiknek a szövegkörnyezete egyértelműen mutatja, hogy a Krisztus testére, a keresztyén gyülekezetre vonatkozik, amely Krisztus földi teste. Gondolhatunk Jézus főpapi imádságára, amikor hátrahagyja a tanítványait nem sokkal halála előtt, és Istennek elmondja, elkönyörgi a velük kapcsolatos legfontosabb "végrendelkezéseit". Eközben mondja azt is, hogy azt a dicsőséget Atyám, amelyet nekem adtál, nekik hagytam. Ilyen értelemben vonatkozik Krisztus testére az, hogy minden a tiétek.

Ő a mennyben van. Ő az, aki azt mondta magáról, hogy neki adatott minden hatalom mennyen és földön, és ezt képviselte is az életében magabiztosan. És itt hagyott minket, az Ő élő egyházát, melyről azt állítja, hogy a saját teste, képviselője azóta is ebben a világban, a Szentlélek közösségében. És ránk hagyja azt, hogy minden a tiétek. Hiszen olyan Urunk van, akié minden hatalom mennyen és földön.

Aztán beszélt arról is Jézus - feltámadása után mondta -, hogy elmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz. Az én Istenemhez és a ti Istenetekhez. És hangsúlyozza ezzel is, mint ahogy életében nagyon sokszor hangsúlyozta, hogy ugyanúgy, ahogy neki mennyei Atyja van a mennyben, és mindent bizalommal kért tőle, pontosan ugyanebbe a kapcsolatba engedi be az övéit. Nekünk is mennyei Atyánk van, akitől bármit kérhetünk. Minden a tiétek.

Aztán azt is olvassuk az egyik levélben, hogy aki az Ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem Őt mindannyiunkért odaadta, hogyan ne ajándékozna vele együtt mindent minekünk.

Egészen hátborzongató belegondolni abba, hogy a hatalmas Isten, a világmindenség Ura az Úr Jézusban testben eljött, és kisebb lett, kiszolgáltatottabb és szegényebb lett nálunk, mindannyiunknál. És aki ezt megtette azért, mert annyira szeretett, az már ideadta a legnagyobbat. És minden más is az Ő kezében van: tejútrendszerek, galaxisok, az egész földgolyó, minden, amiről tudunk, és amiről nem tudunk, minden, ami a jelenben a miénk, és amit a jövő tartogat. És mindez ott van az Ő kezében. Egyetlen kézmozdulatával, szavával parancsolhat neki. És ha már egyszer ideadta a legeslegdrágábbat, akkor hogyan ne adna vele együtt ráadást bármikor, bármiből, amire szükség van. Ezt is jelenti, hogy minden a tiétek.

Aztán nézzük egy kicsit közelebbről, hogy mi a tartalma ennek a kijelentésnek. Itt felsorolja először azokat az apostolokat, akik körül Korinthusban vita volt, akik körül a dicsekvések, az irányzatok, az egymás kiszorítása, irigykedés alakultak. Azt mondja, hogy Pál, Apollós, Kéfás, (vagyis Péter) szolgáitok, értetek szolgálnak az Úrnak. Ki-ki úgy, ahogy az Úr adta neki. És ők is a tiéitek. Ezt a megdöbbentő kijelentést írja. Vagyis minden és mindenki, és mindenkinek az élete, aki az üdvösségre segíti őket. Aki egyszerűen eszköz Isten kezében arra, hogy ők üdvözüljenek, és a mennyek országában uralkodjanak. A tiétek. Pálnak, Apollósnak, Kéfásnak, Luthernek Kálvinnak, Ravasz Lászlónak, Joó Sándornak, ... akárkinek a munkája azóta is értünk. Sorolhatnánk a végtelenségig a neveket, az eseményeket, mindent, ami történt, és még történni fog a mi üdvösségünk, és az Úr Jézusban való gyümölcsöző életünk érdekében. A tiétek, mert Isten arra szánta az életüket, arra rendelte őket magukat, hogy titeket gazdagítsanak. Vegyétek észre, hogy milyen szemlélet, és milyen lelkület az Isten részéről.

Aztán folytatja. Azt mondja: a világ, az élet és a halál, a jelenvalók és az eljövendők, vagyis egyszerűen minden, aminél nem lehet nagyobbat mondani, minden, ami ott van Isten kezében. És ahogy az előbb mondtuk, ha ezekből ad, ráadást adhat legfeljebb ahhoz képest, amit az Úr Jézusban már ideadott.

Valójában birtokoljuk ezeket? Úgy értem, hogy rendelkezünk velük? A világ, az élet, a jelenvalók, az eljövendők? Hogy van ez? Hiszen nem rég mindannyian hallhattuk a hírekből, ha csak a magyar állam egyoldalúan felrúg egy megállapodást, veszélybe kerülhetnek az egyházi iskolák anyagilag. És nem sorolom tovább a példákat. Hol van itt ez az ellentmondás?

Azt írja, hogy minden a tiétek, de hogyan értsük ezt a hétköznapokban? Szeretném megosztani a gyülekezettel egy élményemet, ami nem egész egy hete ért. Szabadságomat töltöttem Erdélyben. Gyönyörű hegyeken túráztunk a Kárpátokban. Ahhoz közel, ahol nagyapám szülőfaluja volt, a Kárpátok-kanyarban, a Csukás-hegységben. Néhány napot fönt tölthettünk, és sátorral jártuk az erdőt. Ahol ránk esteledett, sátrat vertünk, másnap mentünk tovább csúcsokon, völgyekben. Alig találkoztunk más turistákkal. Hatalmasak ezek az erdők. Éppen ott volt napi ige ez is, amiről ma szó van. Olyan jó volt, és annyira kézzel fogható volt átélni, hogy tulajdonképpen lehet azt mondani, hogy ez az erdő, amiben járunk, és ezek az irdatlan nagy hegyek, ezek most a mieink, nekünk vannak itt. Benne járunk, mienk a napfény, a forrásvíz, a tűzifa, a sátorhely, a szél, a gyönyörű kilátás. Minden azért van odakészítve, hogy használjuk. Ilyen értelemben mondhatjuk, hogy a miénk. Na, de rendelkezünk vele? Birtokoljuk? Nem. Ugyanezek az erdők és mezők, ahol a dédapámnak még nagy kaszálói voltak, amikor nagyapám áttelepült, a román állam tulajdonába mentek át ezek a kaszálók. Nem lehetett már visszaszerezni innen, határon túlról. Elvesztek, egyszer s mindenkorra. Fájó szívvel gondol erre azóta is a család. Ilyen értelemben nem a miénk, de mégis, amikor benne jártunk, egyszerűen mindent megkaptunk abban az erdőben és attól az erdőtől, jobban mondva az Úr Istentől, aki vezetett, és aki ott volt velünk.

Ugyanezt élheti át nagyban is Krisztus egyháza, amit most kicsiben elmeséltem. Ő vezet, Ő az Úr, és Ő a tulajdonos. És hogyha egyszer az övéi vagyunk, és a legfontosabbak vagyunk neki, akkor a kezéből bármikor a szükségeinkre, sőt még bőven azon felül is ad, és bőkezűen ad.

Gondoljunk bele, hogy mit mondhat el magáról akármilyen földi birodalomnak az ura, a vezetője, egy császár, egy nagyhatalom? Legfeljebb azt, hogy egy ország, néhány ország, egy kontinens az övé. Birtokolja a kőolajat, a természeti kincseket, hadseregeket, pénzt. De mi ez ahhoz képest, hogy mi pedig azt mondhatjuk el magunkról, hogy a mindennapi kenyeret megkapjuk Istentől!

Valamit birtokolni, egy véges dolgot, rátenni a kezét azzal az illúzióval, hogy tényleg az övé, sokkal kisebb annál, mint amit nekünk ígért az Urunk, hogy minden szükségünk ott van őnála, és a mindennapi kenyeret mindig elkérhetjük, és meg is kapjuk. Nem lesz olyan, hogy kevés lesz az ereje, a készlete gondoskodni rólunk. Nem fog kimerülni. Ezt is jelenti, hogy minden a tiétek. S nemcsak a kenyérről, hanem például a ruházatról is külön beszél Jézus, amikor a mező liliomát hozza fel példának. Vagyis mindennapi szükségeink, a mindennapi jóltartásunk, mindez sokkal több, mint amire mi tudnánk figyelni. Az Isten figyel rá.

De menjünk tovább, mélyebb üzenetek felé: ugyanennek a levélnek a bevezetésében azt találjuk, "mindenben meggazdagodtatok..." Hogyan is folytatja? Úgy, hogy "meggazdagodtatok minden beszédben, és minden ismeretben, amint a Krisztusról való bizonyságtétel megerősödött bennetek. Azért nincs hiányotok semmiféle kegyelmi ajándékban, miközben az Urunk Jézus Krisztus megjelenését várjátok." (1Kor 1,5-7)

Tehát a meggazdagodásnak a tárgya e szerint az, hogy minden beszédben, minden ismeretben, a Krisztusról való bizonyságtételben. Vagyis nem egyszerűen tárgyi dolgokban, és még csak nem is gondviselésben keresendő ez a gazdagság. Sokkal inkább abban, amiről a világnak fogalma sincs, amiről nem is tudják, hogy létezik, és hogy mennyire hiányzik nekik. Mi tudjuk azt, hogy megkaphatjuk. Ez pedig Krisztus közössége! Ezt jelenti a róla való bizonyságtétel, és hogy az megerősödik, és hogy róla egyre többet tudunk. Ő maga személyesen mutatkozik be. Kapcsolatba lép velünk. Ez olyan, mint az előző példához visszatérve, az erdőnek, a hegyeknek maga az Ura, a gondviselője, a teremtője volt ott velünk, és vezetett ott minket. Mondhatnánk ugyanígy nagyban is. Ennek a világnak az Ura azt mondja, hogy Ő maga bizonyságot tesz saját magáról. Mellénk lép. Tudja, hogy hogyan kell mindent használni, mindennel élni, és ebbe akar bevonni minket is. Így vagyunk birtokosok, így vagyunk gazdagok.

És beszédben, ismeretben, bizonyságtételben, úgy is mondhatnánk: kegyelmi ajándékokban, melyekről szintén ugyanez az első korinthusi levél a 12. és a 14. fejezetben részletesen szól, ezeket a Lélek akarata szerint osztogatja. (1Kor 12,11) Arra valók, hogy tovább osztogassuk, hogy gazdagon éljünk vele, mert az a gazdagság igazából, ami nem nálam áll és porosodik, hanem amit tovább tudok adni.

Péter apostol a 2. levelében hasonlóan fogalmaz: "Az ő isteni ereje megajándékozott minket mindazzal, ami az életre és a kegyességre való". (2Pt 1,3) Vagyis nemcsak az életre, hogy megvan mindig az elégséges, hanem a kegyességre, az Isten szerinti életre, a magasabb rendű életre, ami Istennek tetszik. Ebben is gazdagok lehetünk, mert ezt is ígéri a Biblia a gyülekezetnek.

Mi a feltétele mindennek, amiről eddig szó volt? Itt következik a mondat második fele. Minden a tiétek, ti viszont a Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig Istené.

Hogyha valaki hazamenne erről az istentiszteletről ma, és annyit jegyezne meg, hogy minden a tiétek, és még néhány gondolatot, amit erről mondtam, akkor nem lenne igaz, amit hazavisz. Akkor hazugság lenne. Egybetartozik ez a mondat. Minden a tiétek, ti pedig a Krisztuséi vagytok. Csak így igaz. Arra érvényes, aki az Úr Jézushoz tartozik. Aki nemcsak egyszerűen hozzá tartozik, hanem a tulajdona Őneki.

Hogyha továbbolvassuk ezt a szakaszt, egy fejezethatáron átugrunk, de itt rögtön a következő versek kifejtik ezt. Ezekről volt szó vasárnap az istentiszteleten, most nem részletezem. Tudjuk, itt volt a két kifejezés, hogy az Úr Jézusnak a szolgái vagyunk, és úgy tekintsenek ránk, mint az Úr sáfáraira. Elhangzott az igehirdetésben mind a kettőről, hogy mit jelent. Rabszolga, méghozzá nem is akármilyen rabszolga, hanem az evezős rabszolgák képét használja itt az apostol, akik ott ülnek a gályán, kezük az evezőn, és az irányító a hajó végében üti a taktust egy fakalapáccsal, és ők erre a ritmusra húzzák az evezőt. Ilyen tőle függő, egészen ráfigyelő és az Ő ütemére mozgó rabszolgákról ír.

A másik pedig a sáfár, akiről tudjuk, hogy maga is az Úrnak a tulajdona volt. A kezére van bízva minden. Minden a tiétek. Rendelkezhet azokkal a dolgokkal bizonyos határok között, az Urának a tulajdonával. De hiszen őróla és az ő életéről is az ő Ura rendelkezik. Az életünk Istené. Hogyha ez nemcsak egy szólam, és nemcsak a szánkkal valljuk, hanem tényleg átéltük, és valóban az életünket Istennek adtuk, az Úr Jézuséi vagyunk, akkor kezdjük el érteni, hogy minden a miénk, mert Ő ad belőle, és Ő vezet kézen fogva mindenhová.

Nincsen öncélú sáfárság. Nincsen olyan sáfár, aki magának gyűjt, a magáét gyarapítja. Olyan sincs, aki gátlásosan és visszahúzódva ül, és panaszkodik az Urának, hogy nem engedelmeskednek nekem. Nem mehetek ki a földekre, nem engednek oda, azt mondják, hogy nem is az enyém. Hiszen a sáfár, hogyha tudja mi a feladata, és tudja, ki ő, akkor tudja, hogy az urának az egész birtoka fölött rendelkezhet. Bejárhatja, gyarapíthatja, oszthat ki parancsokat, részesülhet a haszonból is, de igazából az egyik sem az övé, és az egyikkel sem tehet olyant, ami az urával ellenkezik.

Ne részletezzük tovább ezeket a képeket. Inkább térjünk vissza közelebb magunkhoz. Miben nyilvánul meg ez a két dolog, hogy minden a miénk az Úr ígérete szerint, és hogy mi pedig Krisztuséi vagyunk? Miről lehet látni, hogyha mind a kettő igaz a mi életünkre? Megint a korinthusi levelet hozom föl példának, most a másodikat. Nagyon jól látszik benne, hogy az apostol hogyan élte át ezt a két dolgot. Minden az övé, vagyis az ő Uráé, ő pedig mindenből részesülhet, de csak úgy, mint aki Jézus Krisztus taktusától függ és arra mozog, és aki Jézus Krisztusnak számol el mindennel. Főképpen pedig, mint aki odaadta magát mindenestül, testestül, lelkestül az Úr Istennek.

A 2Kor 6. részében így ír erről az állapotról: "Úgy ajánljuk magunkat mindenben, mint Isten szolgái: sok tűrésben, nyomorúságban, szükségben, szorongattatásban, verésekben, bebörtönzésben, fáradozásban, virrasztásban, böjtölésben, tisztaságban, ismeretben, türelemben, jóságban, szelídségben, képmutatás nélküli szeretetben, az igazság igéjével, Isten erejével, az igazság jobb és bal felől való fegyvereivel, dicsőségben és gyalázatban, rossz hírben és jó hírben, mint ámítók és igazak, mint ismeretlenek és jól ismertek, mint halálra váltak, és íme élők, mint megfenyítettek, és meg nem öltek, mint szomorkodók, de mindig örvendezők, mint szegyének, de sokakat gazdagítók, mint akiknek nincsen semmijük, és akiké mégis minden." (2Kor 6,4-10) Így éli át az Úr Jézus tulajdona, a hozzá tartozó ember, hogy az övé minden.

Nem biztos, hogy az életünkön az fog látszani, hogy az életet birtokoljuk úgy "édességében" és egészében. Lehet, hogy inkább az fog látszani kívülről, ahogy alapigénk mondja: élet és halál a tiétek, s inkább a halálnak az erői, a hatásai. Lehet, hogy nem a jó hír lesz a jellemző, hanem a rágalmak, a rossz hír. Lehet, hogy nem az öröm és a napsugaras dolgok, hanem a verések, bebörtönzések, fáradozás, virrasztás, böjtölés - ahogy az apostol írja. De akkor is annak a tudatában él, hogy minden az övé. A mindenbe ez is beletartozik. Az Istene most éppen ezekbe vezette. Most éppen ezeket valósítja meg abból a számára, hogy a minden az övé. De mindenben az a lényeg, hogy ő ott van az Úr Jézus kezében, és nagyon-nagyon kiszélesítette az Úr Jézus az ő határait. Sokkal inkább, mint ahogy Jabéc ezt annakidején gondolhatta volna.

Befejezésképpen csak nézzük meg még, hogyan ír a szegénységről és a gazdagságról egy-egy tömör mondatban a Jelenések könyvének az eleje. Két mentalitás, amik közül mi is választhatunk, amikről az igehirdetés szólt. Itt van két különféle levélben, amiket az Úr Jézus a Jelenések könyve elején a gyülekezetek vezetőinek ír. A szmirnai gyülekezetnek ezt írja: "Tudok nyomorúságodról és szegénységedről, pedig gazdag vagy." (Jel 2,9) És felolvasom mellé a másodikat, a laodiceai gyülekezet vezetőjének írt levélből: "Mivel ezt mondod, gazdag vagyok, meggazdagodtam, és nincs szükségem semmire, de nem tudod, hogy te vagy a nyomorult, a szánalmas és a szegény, a vak és a mezítelen. Tanácsolom neked, hogy végy tőlem tűzben izzított aranyat, hogy meggazdagodj, és fehér ruhát, hogy felöltözz, és ne lássék szégyenletes mezítelenséged. És végy gyógyító írt, hogy bekend a szemed, és láss." (Jel 3,17-18)

Az egyik azt mondja, hogy szegény vagyok, és nyomorult, és ott van e mögött, hogy rászorul Istenre minden pillanatban. Mindig úgy éli az életét, hogy ha az Isten meg nem könyörül a szegénységemen, a nyomoromon, akkor semmi vagyok.

És ott van a másik, aki azt mondja, hogy meggazdagodtam, nincs szükségem semmire. És elmondja neki az Úr Jézus, hogy dehogynem. Tőlem vegyél aranyat, ruhát, mert mezítelen vagy, szemgyógyító írt, mert igazából vak vagy.

Azzal fejezem be a mai igehirdetést, hogy válasszunk mi is a kettő közül. Vagy azok vagyunk, akik tudják, hogy kiszolgáltatottak, hogy napról-napra kell kérniük, de tudják azt is, hogy fognak kapni napról-napra. És maga az Úr Jézus mondja akkor az övéinek, nekünk, hogyha ilyenek vagyunk: "...pedig gazdag vagy". Itt van az egész gazdagság a rendelkezésedre. A mennyország itt ígéretben, itt tűrésben, nyomorúságban is, és odaát a teljességében. És ne legyünk erre a másikra hasonlítók, akik azt mondanák, hogy minden a miénk, és meggazdagodtunk, és nincs szükségünk semmire. Így legyen. Ámen.

---

Imádkozzunk!

Köszönjük, Édesatyánk, hogy olyan fontos volt neked a mi megmentésünk és az életünk megtartása, hogy ezért a legdrágábbat adtad oda, a te Fiadat. Köszönjük, hogy akkor nem voltál tekintettel arra, hogy neked mi a gazdagság. Akkor mindent értünk adtál. Köszönjük, hogy ugyanezt folytatod azóta is.

Köszönjük, hogy azért vagyunk itt egyáltalán ebben az életben és ezen a világon, mert még mindig ránk árasztod a szeretetedet, és még mindig megtartasz minket.

Köszönjük, hogy azért vagyunk itt a te házadban is, mert méginkább ránk árasztod a te szereteted, és beszélsz is velünk. Saját magadat jelented ki nekünk.

Köszönjük, Urunk, hogy csak rajtunk áll, hogy bővölködhessünk ebben, hiszen te tartod a kinyújtott tenyeredet, és minden szükségeset, és még annál jóval többet megadsz nekünk.

Urunk, kérünk, hogy segíts átélni azt, hogy valóban csak az a gazdagság, ami tőled származik. Segíts nekünk minél egyszerűbb szavakkal, és minél világosabban kimondani először vagy többedszerre azt, hogy minket is őrizz meg a fájdalomtól. Ránk is vigyázz. Minket is áldj meg nagyon. Úgy ahogy Jabéc annakidején kimondta.

Szeretnénk, Urunk világosan mutatni a körülöttünk lévőknek is, hogy honnan származnak a mi erőforrásaink. Engedj minket úgy élni, hogy rólad való bizonyságtétel legyen a rád szorultságunk is, meg minden gazdagság is, amit tőled kapunk.

Kérünk őértük is, Urunk, hogy értsék meg a körülöttünk élők a mi példánkon is, és az egyházad teljes bizonyságtételén keresztül, hogy nekik is minden csak benned van elkészítve.

Kérünk a munkatársainkért, a családtagjainkért, a vezetőinkért, azokért, akik abból élnek, hogy másokat megkárosítanak, azokért, akik maguknak gyűjtenek, azokért, akik nekünk is okoztak kárt, és minden emberért, Urunk, hogy áraszd ki a te Szentlelkedet, és hirdesd a te igédet ő közöttük is teljes hatalommal.

Köszönjük, Urunk, hogy az a reménységünk, hogy végül te leszel minden mindenekben, és hogy te vagy a mi kincsünk, akik végül színről színre is láthatunk majd.

Kérünk, hogy segíts ennek a gazdagságnak a végleges és teljes örömében élni.

Ámen.