PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2005. július 14. (csütörtök) Csere Mátyás

"RÁD TEKINTÜNK"

Alapige: Zsolt 84, 1-13

---

Imádkozzunk!

Köszönjük, mennyei Édesatyánk, azt a boldogságot, amit szüntelen ki akarsz árasztani a gyermekeidre. Köszönjük, hogy ezért építetted annakidején a te első házadat Jeruzsálemben, és azért engedted, hogy fölépüljön annyi sok házad azóta, ami a te templomod, és a te dicsőségednek a lakóhelye itt is, most is közöttünk.

Köszönjük, Urunk, hogy nem kevesebbet akarsz ezzel a te itt, minket befogadó házaddal sem, minthogy a te dicsőségedet oszd meg velünk. Köszönjük, hogy ezért jöttél, ezért vagy ma is itt Szentlelkeddel. Ezért szólhat még mindig a te igéd.

Kérünk, hogy áldd meg, és erősítsd meg nagyon a te igédet. Legyél a mi füleinkkel és szíveinkkel, hogy ne hiába legyen, hogy ide eljöttünk ma a te házadba.

Köszönjük az írott igét. Köszönjük a körülöttünk lévő hívő testvéreket. Köszönjük azokat is, akik most nem lehetnek itt. Kérünk, hogy áldd meg szavadat úgy, hogy mindannyiunknak együtt te feléd való lépés és a te benned való lakozásunknak az erősödése legyen ez a mai alkalom.

Ámen.

---

Igehirdetés

Amit fölolvastam, egy zarándokzsoltár a Bibliában. Kórah fiainak, azaz a jeruzsálemi első templomban szolgálatot teljesítő énekeseknek a zsoltára. Nem tudjuk pontosan a keletkezési körülményeit. Azt sem tudjuk pontosan, hogy név szerint ki írhatta. Annyit tudunk, hogy az Istennek Jeruzsálemben lévő háza istentiszteletének az egyik éneke volt. Rendszeresen énekelhették, és azt az örömöt fejezték ki a nagy ünnepeken, mindig a zarándokok érkezésekor ezzel a zsoltárral, amit a távol lakó ember érzett, ahogy Isten házát meglátta, és ahogy átélte azt az örömet, hogy most ott lehetnek együtt, és ünnepelhetik az ő Urukat.

Tudom, hogy itt a templomban is sokan vannak, akik egészen messziről jöttek ide. Olyanok is vannak, akikről tudom, hogy nem kicsi, egészen komoly áldozatot hoznak azért, hogy itt lehessenek az Isten házában. Együtt hálát adhatunk ma azért, hogy mindannyian ma is itt lehetünk. Egyáltalán megengedi Isten, hogy mindenféle akadály elgördüljön az utunkból, amikor idejövünk, és hogy legyen itt igehirdetés. Az lenne a jó, hogyha a szíveink ezzel a zsoltárral egyre egységesebben és egyre szebb összhangban valóban ugyanígy tudnák az istentisztelet végére dicsérni az Istent az Ő háza miatt.

Szeretnék először arról beszélni, hogy hogyan van kapcsolatban ebben a zsoltárban maga a zarándok, aki énekli, akinek ez az éneke, és az Isten háza. Aztán másodszor arról, hogy hogyan van kapcsolatban e szerint a zsoltár szerint is, és a Biblia egész tanítása szerint Krisztus az Isten templomával. Harmadszor arról ejtsünk majd szót, hogy van olyan is, amit így nevezhetnénk, hogy az Isten templomához tartozás életformája.

Háromszor említi ez a zsoltár, hogy boldog. "Boldog az az ember..." "Boldogok, akik házadban laknak" - írja az 5. vers. És utána hozzáteszi, hogy miért: azért, mert "szüntelenül dicsérhetnek téged!" aztán később azt írja a zsoltáros: "Boldog az az ember, akinek te vagy ereje, aki a te utaidra gondol." Másik fordítás szerint, akinek az ösvényeid vannak a szívében, a te utaid vannak a szívében. A harmadik: "... boldog az az ember, aki benned bízik!"

A boldogságról beszél a zsoltár, és összeköti - ahogyan a szerkesztők által odaírt cím is mutatja - a templom utáni sóvárgással, és a templomért való hálaadással. Boldog az az ember, aki Isten színe elé mehet, aki nemcsak Isten létének a tudatában, és Isten hitében él úgy általában otthon és bárhol, hanem aki átélheti annak az ünnepét, hogy az Isten jelen van, és az Isten színe előtt tehet dolgokat.

Igen, de mit jelent ez pontosan? Azt jelenti, amit a zsoltárossal és a zarándokokkal kapcsolatban is elképzelhetünk. Lehet, hogy ő közöttük is voltak olyanok, akik egészen messzi országokból, akár több száz kilométerről zarándokoltak Jeruzsálembe a nagy ünnepeken. Nem elégedtek meg azzal, hogy hisznek Istenben, hogy otthon a fiaikat tanítják az Isten rendeléseire, megvallják az Úr nevét. Sőt még azzal sem elégedtek meg, hogy voltak hívő testvéreik, voltak kisebb közösségeik messzi földön is. Ők együtt fölkerekedtek, és hosszú utakat, fáradságot, vesződséget vállaltak azért, hogy eljussanak Isten házába. Odamentek, mozdultak, fölvállalták ennek a terhét is. Menni, mozdulni, indulni, fölkelni. Tele van ilyen felszólításokkal az Ószövetség. Ránk vonatkoznak, a hívő életünkre. Kelj föl, mozdulj, indulj! Sokszor énekeljük ezt mi az ifjúsággal, ifjúsági énekeinkben is. Sokszor siralmas hallgatni, hogy milyen lagymatagon tudjuk ezt énekelni. Énekeljük, hogy indíts, Uram, és ülünk egyhelyben és inkább csak megszokásból énekeljük sokszor. Ettől óvjon meg minket az Isten a hívő életünkben.

Odamenni, fölkelni, elmenni arra a helyre, amit az akkori vallásuk, és Izráelnek az akkori hite úgy tartott számon, és úgy vett körül szeretettel, mint Isten szentséges nevének a lakóhelyét.

Azt is jelenti ez, hogy az igazán fontos dolgokat, döntéseiket, az életük kezdetét, az új kisgyermeknek a bemutatását, a fontos hálaáldozataikat, mindent Isten legszorosabb közelségében, a színe előtt akartak elvégezni. S azt is jelentette, hogy a döntéseiket Istenre nézve nyilvánosan így akarták meghozni.

Szeretnék említeni csak illusztrációképpen erre egy történetet az Ószövetségből. Ez Jósáfát király történetei között van a 2Krón 20. részben. Csak azt emeljük ki most belőle nagyon röviden, hogyan van Isten házával kapcsolatban ez a történet. Nem olvasom, hanem inkább pár szóval összefoglalom a történet elejét. Ammoniták és emóriak fenyegetése érkezett a nép ellen. Úgy tűnt, hogy hatalmas túlerővel le fogják rohanni a déli országrészt, Júdát. Erre azt olvassuk (4) "Összegyülekeztek a júdaiak, hogy segítséget kérjenek az Úrtól." Mégpedig Jeruzsálemben, az Úr házánál. És aztán elkezdenek mondani egy imádságot, mert ők nem arra gyülekeztek össze, hogy felfegyverkezzenek, csatarendbe álljajnak, megerősítsék a városokat, hanem arra gyülekeztek össze, hogy az Úr házánál segítséget kérjenek az Úrtól - ahogy olvastam. Idézek néhány mondatot most az imádságukból. ezt mondták: "Ezt a földet örökre odaadtad barátodnak, Ábrahámnak és utódainak. És itt laktak, itt építettek neved tiszteletére szentélyt, és ezt mondták: Ha majd veszedelem, fegyver, ítélet, dögvész vagy éhség jön ránk, megállunk ez előtt a templom előtt és te előtted, mert a te neved ebben a templomban van; és ha segítségért kiáltunk hozzád nyomorúságunkban, hallgass meg, és szabadíts meg minket!"(7-9) Aztán folytatják a könyörgést: De látod, hogy most ránk támadtak, túlerőben vannak, és jogtalanul el akarják venni az örökségünket, a földünket. És így fejezik be az imádságot: "... Mert nincs erőnk ezzel a nagy tömeggel szemben, amely ellenünk támadt. Nem tudjuk, mit tegyünk, csak rád tekintünk."(12)

Ez az, amiért fölolvastam ezt az imádságot, ez a mondat. "Nem tudjuk, mit tegyünk, csak rád tekintünk." Tanácstalanok vagyunk mi is sokszor, sokféle élethelyzetünkben. Úgy érezzük, hogy nem bírjuk tovább, erőre van szükségünk, vezetésre. Egyáltalán arra, hogy valaki megmondja nekünk, hogy jól gondoljuk-e a dolgokat, vagy nem. Merre van kiút. Lehet olyankor azt mondani Istennek: nem tudjuk, mit tegyünk, csak rád tekintünk. Nyilvánosan együtt, az Isten házában mondják el ezt az imádságot.

Úgy folytatódik a történet, hogy jön egy próféta. Azt mondja nekik: ne féljetek, és ne rettegjetek ettől a nagy tömegtől, mert nem a ti háborútok ez, hanem Istené. És elmondja, hogy nem a harcra kell fölkészülniük, hanem Isten dicséretére. Dicsérjék nagyobb erővel és nagyobb odaadással az Istent a holnapi csata előtt, és a csata napján! És akkor olvasunk szintén Kórah fiairól, ugyanazokról, akiknek a neve a zsoltár feliratában szerepel. Kórah fiait és a lévitákat fölállították a hadrend elé, és azt írja a Szentírás: "és egyre hangosabban dicsérték az Urat, Izráel Istenét". Így énekeltek: "Adjatok hálát az Úrnak, mert örökké tart szeretete! Amikor elkezdték az ujjongást és a dicséretet, az Úr lázadókat támasztott a Júdára támadó ammóniak, moábiak és a Széír-hegyvidék lakói között, és ezért vereséget szenvedtek." (21/b-22) Lemészárolták egymást a támadók, és Izráel hadseregének csak annyi volt a dolga, hogy összeszedje a zsákmányt a csatamezőn. Három napig szedték össze a zsákmányt, és a negyedik napon, ismét olvasom: "A negyedik napon összegyülekeztek az Áldás-völgyében, hogy ott áldják az Urat. Ezért hívják azt a helyet Áldás-völgyének még ma is. Aztán visszatértek Jósáfát vezetésével a júdaiak és a jeruzsálemiek mindnyájan. Örömmel tértek vissza Jeruzsálembe, mert örömöt szerzett nekik az Úr: megszabadította őket ellenségeiktől. És bevonultak Jeruzsálembe lantokkal, citerákkal és harsonákkal az Úr házához." (26-28) Eddig idéztem csak illusztrációképpen ezt a történetet. Az Úr házánál kezdődik, és az Úr házánál ér véget.

Összegyűlnek, de nem azért, hogy fölfegyverkezzenek, hanem azért, hogy elmondják Istennek ezt a gyönyörű imádságot, hogy nem tudjuk, hogy mit tegyünk, csak rád tekintünk. s azután hallják Isten válaszát már kinn a csatamezőn. Az a feladat, hogy teljes erővel, harci elszántsággal ... dicsérjétek az Urat! Utána, ahogy ezt elkezdik, komolyan veszik, a zsoltáréneklőket állítják az első sorba - milyen szép ez a kép is, és milyen szemléletes. Próbáljuk a szívünkben hazavinni. Ahogy ez a furcsa hadsereg vonul, egyszer csak az Isten megvívja előttük a csatát. Annyi a dolguk, hogy összeszedjék a zsákmányt, és hogy aztán rögtön, megállás nélkül elmenjenek abba a völgybe, amit azután Áldás-völgyének neveztek el. Ezt a nevet megörökítette a Biblia, mert itt áldották az Istent, mert örömöt adott nekik. Visszatér ez a történet ugyanoda, az Isten házához az Áldás-völgyéből.

Azt olvastuk a 84. Zsoltárban, hogy nap és pajzs az Úr. Igen, annak, aki Istent keresi, vagy úgy is mondhatnánk, hogy annak, aki komolyan veszi, hogy ő maga zarándok, erre a két dologra biztosan szüksége van. Napra és pajzsra. Napra azért, hogy tájékozódjon a nap állása iránt. Legyen mindig megkérdőjelezhetetlen és világosan biztos pontja az égen. Pajzsra, mindenféle veszély elől, ami érheti az úton.

Ha ugyanezt követjük, amit ebben a történetben olvastunk, az Isten jelenlététől indulva, az Isten színe előtti nyilvános imádságtól és az Ő előtte való megalázásunktól indulva követjük, amit Ő mond, akkor arra lesz leginkább szükségünk, hogy harcedzetten és teljesen elszántan kezdjünk el ... mit csinálni? Nem harcolni, hanem áldani az Istent! És visszatérhetünk tényleg az életünknek olyan helyeire, pillanataihoz, amikor el lehet nevezni e itt a bibliai történet nyomán "áldás helyének" az életünknek ezeket a pontjait. Jó, hogy ezt megörökíti a Biblia. Jó lenne, ha mi is minél többet megörökítenénk ezekből.

Nézzük tovább. A 10. versben azt olvastuk ebben a zsoltárban, hogy "Istenünk, pajzsunk nézz ránk, tekints fölkented személyére!" Fölkented. Ezt a zsoltár leírásának idejében talán úgy érthették, hogy tekints a fölkent királyodra, akit magadnak választottál. Vagy tekints esetleg a papokra, akik neked szolgálnak ebben a házban, és akiket te szenteltél meg. De tudjuk az Úr Jézus Krisztus után, hogy ez leginkább, és elsősorban őrá vonatkozik.

Istenünk, nézz ránk, de ne ránk tekints csak, hanem tekints az értünk meghalt és értünk feltámadott Fölkented személyére! Olyan csodálatos, hogy ebben a zsoltárban benne lehet ez a legerősebb és leglényegesebb imádság, amit csak keresztyén ember mondhat.

Úgy nézz rám Istenem, hogy Jézusra tekints! Ő érte hallgass meg! Ő érte adj nekem új életet, és Ő érte légy velem!

Hogyan volt Jézus kapcsolat az Isten házával? Nagyon sok igét idézhetnénk, történetet a Bibliából. Csak válogassunk közülük. Mindannyiunknak eszébe jut talán az a történet, amikor Jézus megtisztította a templomot. Az Isten háza iránti féltő szeretet emésztett engem. Ezt a zsoltáridézetet jegyezték le utána az evangélisták ennek a történetnek a kapcsán. Eszükbe jutott, hogy Jézusban teljesedik be leginkább, amit a Biblia ezekről ír. Az Isten háza iránti féltő szeretet, ahogyan nem engedte, hogy bármi az imádságtól, az Isten-dicsőítéstől, az őszinte alázattól idegen dolog befurakodjon a templomba. Ez mindenestől leírta az ő akkori és ottani viselkedését. Az Isten háza iránti féltő szeretet.

Aztán beszélt arról is Jézus: aki engem látott, látta az Atyát. Mutasd meg nekünk az Atyát - kérték a tanítványai. Nagyon jól tudták, zsidó emberek voltak, hogy a templomban nem lehet Istent kiábrázolni. Az ő vallásuk is nagyon szigorúan azt vallotta, hogy a templomban nem maga Isten lakik, hiszen Ő olyan hatalmas, hogy az egész világmindenség sem fogadhatná be. De valahogy mégis az Ő neve, az Ő szentsége jelképesen ott lakozik abban a templomban. Az Úr Jézus azt mondta: aki viszont engem látott, az látta az Atyát.

A samáriai asszony egy másik alkalommal, amikor kérdezte tőle, hogy hol kell dicsérni az Istent, hol kell keresni, imádni? Jeruzsálemben, a szent templomban, vagy itt, Samária földjén, egy másik szent helyen? Akkor Jézus megint csak ilyen választ adott neki: Lélekben és igazságban kell imádni az atyát, mert ilyen imádókat keres magának. Olyan szép és szelíd abban a történetben, ahogy maga Jézus ül ott szemben azzal az asszonnyal, és Ő beszélget vele arról, hogy lélekben és igazságban hogyan lehet imádni Istent. Minthogyha maga a valóságos, egyetlen igazán szent és örök Isten temploma, két lábon járó formájában elment volna ehhez az asszonyhoz, és leült volna vele beszélgetni. Jézus volt maga ez a szent templom.

Egy másik helyen is megerősíti ezt az Újszövetség. Ott, ahol Jézus arról beszél az írástudóknak, hogy romboljátok le a templomot, és három nap alatt felépítem. Azt jegyzi meg az evangélista, hogy az Ő testének templomáról beszélt. Vagyis arról a "templomról", Akiben nemcsak, hogy közeljött az Isten neve, és ahonnan valóban tisztán és gátak nélkül áradt az Isten igéje, akiben megismerhető volt az Isten szentséges személye a lehető legvilágosabban, minden addigit felülhaladva; hanem arról is szó van ebben a mondatban, hogy az ő testének temploma az a "hely", ahol az Úr Jézus áldozatot mutatott be Istennek. A jeruzsálemi templom oltárának is ez volt a történelmi rendeltetése hosszú évszázadokig. Legyen áldozat az Istennek a nép bűneiért. Jézus volt az, aki egyszer, s mindenkorra a mi bűneinkért is áldozatot mutatott be a saját testének templomában.

Egy másik zsoltár, a 100. ír arról, hogy juhok vagyunk, az Isten kezében lévő nyáj. Menjünk be az Ő oltáraihoz hálaadással, és énekeljünk dicséreteket az Ő tornácaiban.

Egy misszionárius, Jim Elliot, ezt írta a naplójába erről az igeszakaszról: Vajon miért mennek be a juhok a kapun? Nem azért, hogy dallamosan bégessenek, és élvezzék a nyáj társaságát, hanem a juhok a templomba azért mennek be, mert ott ők lesznek az áldozat. Az oltárra szánják őket. Ez a misszionárius egyébként néhány évvel később meghalt a dél-amerikai őserdőben. Azok, akiknek társaival az evangéliumot vitte, félreértetésből, félelemből megölték őket. Minthogyha sejtette volna, a Szentlélek kijelentette volna neki, hogy őneki is ilyen sorsra kell fölkészülnie.

Aki egyszer, s mindenkorra mindannyiunk bűneiért, és mindannyiunk örök élete érdekében meghozta ezt az áldozatot, az az Úr Jézus volt. Hogyha azóta az Ő templomához járulunk, akkor nekünk nem a bűneinkért való áldozatot kell vinnünk, hanem vihetünk hálaáldozatot úgy, ahogy itt a zsoltár írja. Boldogok, akik házadban laknak, dicsérhetnek téged szüntelen. Hálát adhatnak.

A harmadik dolog, amiről Isten Szentlelke beszél ma közöttünk, az, hogy Isten templomát nemcsak akkor látta az Ószövetség népe, amíg állt, és nemcsak az Úr Jézusban jelent meg és járkált az emberek között, mint két lábon járó Isten temploma, hanem Isten templomát belsőképpen, a szívünkben mi is magunkkal vihetjük, mert átélhetjük. Létezik olyan, hogy Isten temploma-életforma.

Azt írja Péter első levele, hogy: Épüljetek fel ti magatok is Isten házává, szent hajlékká. (1Pt 2,5) Egy olyan épületté, amelyben a szegeletkő, vagyis a boltívnek a záróköve maga Jézus Krisztus. Egy másik helyen azt írja az Újszövetség: Nem tudjátok-e, hogy a ti testetek a Szentlélek temploma?

Ez a magunkkal vitt templom az, amikor komolyan vesszük, és megtanultuk, hogy a döntéseinket úgy, ahogy az ószövetségi példában láttuk, Isten elé vigyük, és ott tárjuk ki az Ő színe előtt. Amikor megtanultuk, hogy nem azok a boldogok, akiknek jó körülményeik vannak, és jó társaságban vannak, hanem azok, akik teljesíthetik a valódi rendeltetését az emberi életnek. Mármint azt, amit itt olvastunk, hogy "dicsérhetnek téged szüntelen". Boldogok azok, akiknek te vagy az erőssége - mondja Istennek a zsoltáros -, és akinek a te utaid vannak a szívében. (6) Aki úgy megy az élete útján, hogy a szívében vagy a fejében, a belsejében megvan az Isten útja, mert azon gondolkozik, azt keresi éjjel-nappal. Az a legfontosabb kérdése, hogy Isten hogyan vezet az Ő útjain. Melyik az az előttem álló lehetőségek közül, ami Isten útja, és melyik, ami nem?

Jól tudják, akik már jártak erdőben, hogy jó az, hogyha az ember térkép nélkül tudja az utat, mert a fejében van, vagy annyira szereti, annyira összenőtt ezzel a tájjal, hogy a szívében van - kis túlzással ezt mondhatnánk. Valami ilyesmit állít a zsoltáros arról a zarándokról - rólunk -, aki Isten útján akar haladni, és ismeri, táplálkozik az igéből. Ebben akar mélyülni és meggyökerezni. S az Isten útjait már a szívében hordja.

Ezek azok az emberek, akikről így olvastuk, hogy mennek erőről erőre. Máshogy fordítja az új fordítás, de olyan szemléletesen és szépen énekeltük az elején a zsoltáros könyvből. Mennek erőről erőre, segítségről segítségre, míg hozzád jutnak a Sionra.

Ezek az emberek tudják, hogy akármilyen jó körülményeket is ad nekünk ajándékba Isten, akármennyire megáldja is az életünket itt vagy ott, még fontosabb, hogy lehet a keresztyén ember körül olyan áldás és olyan atmoszféra, mint amit itt olvastunk: hogy ha a Siralom völgyén mennek is át, források völgyévé teszik azt. Az a titkuk ezeknek az embereknek, hogy mégsem maradnak ott a források völgyében. Mégsem nyugodnak. Nem az a céljuk. Hogyha van körülöttük egy vonzó atmoszféra az Isten Lelkéből eredően, akkor sem oda hívják maguk köré a többieket, hanem mennek együtt, és hívják őket az Isten színe elé.

A Jelenések könyve szintén egy templomot ígér nekünk az új Jeruzsálemben, odaát, ahol azt is olvassuk, hogy nem lesz többé nap, mert maga Isten fogja sugározni és ontani a fényt. (Jel 22,5) Ebbe a végleges templomba igyekeznek az ilyen emberek.

Egy pillanatra térjünk még vissza arra, amit az előbb idéztem: Ha a Siralom völgyén mennek is át, források völgyévé teszik azt. Őket belülről már átformálta az élő Isten. Ők azért, mert az Úr Jézus áldozatát elfogadták, a Szentlélek temploma lettek. Őbennük is dolgozik Istennek az ereje, és belülről átformálódtak ehhez. Két lábon járó templomok lettek úgy, ahogy Jézus. És azért, mert belülről átformálódhattak, a környezetüket is átformálják. Gyönyörű, szemléletes ez a kép. Ilyen zarándokok érkeznek a Siralom völgyébe, de a szívükben hordozzák az Isten Szentlelkét, ezért ők ilyen átformálódott templomok, és a környezetük ennek a hatására megváltozik.

Talán Siralom völgyének neveztük már valaha mi is körülöttünk az életet. Talán nagyon jó okaink voltak, vagy még vannak is erre. De kapaszkodjunk Istennek abba az ígéretébe, hogy aki belülről így átformálódott, az maga körül is áldássá formálhat nagyon sok mindent. Nem ők teszik ezt. Nem az ő érdemük. Itt a mondaton belül még hozzá is teszi a szentíró, az őszi eső is elárasztja áldásával, újult erővel haladnak, mennek Isten felé a Sionra.

Ez az, amire ma mindannyiunkat hív Isten igéje. Legyünk tudatosan és felvállaltan olyan zarándokok, akik mindent az Isten jelenlétében akarnak kezdeni és véghezvinni. Akik arra akarják használni az életük fontos helyeit és időit, hogy Áldás-völgye legyen, mármint úgy, hogy mi áldjuk Istent, és annak az emléke marad meg bennünk. Kapaszkodjunk az Úr Jézus kegyelmébe, aki értünk jött áldozat volt, és legyünk ilyen két lábon járó templomok, hogy egy másik értelemben is Áldás-völgyévé változzon körülöttünk az élet. Ezt kérjük most imádságban mindannyian Istentől.

---

Imádkozzunk!

Köszönjük, Úr Jézus Krisztus, hogy attól lett olyan nagy a dicsősége a jeruzsálemi templomnak, hogy te tanítottál benne az áldozatról, a saját magad feláldozásáról, és te ott a templomban mondtad azt, hogy aki szomjas, jöjjön énhozzám, és igyék. Látod, Urunk, mindannyiunk életét, hogy szomjúhozik teutánad, akár a tudatában vagyunk ennek, akár nem.

Köszönjük, Urunk, hogy ma is szólhat az igéd. Köszönjük, hogy itt van a gyülekezetünk, a hívő testvéreink, a hitben előttünk járók. Köszönjük, hogy vannak olyanok, akik szoktak értünk imádkozni. És köszönjük mindenek fölött, hogy te, Úr Jézus nem szűnsz meg esedezni értünk a te mennyei Atyád előtt.

Kérünk, hogy ne hagyd az életünket mindenféle más utakon csatangolni úgy, hogy a te templomod felé sem nézünk, vagy a szó szoros értelmében sokszor, vagy lelkiekben. Kérünk, hogy formáld az életünket olyanná, hogy ráérezzünk annak az ízére, hogy mit jelent egyre erősebben és egyre elszántabban belelásni magunkat a te neved áldásába.

Kérünk, adjál nekünk olyan iránytűt a te igédben, amiből az utaid a szívünkben lehetnek. És kérünk azokért, akik otthon várnak minket, vagy a munkahelyünkön, vagy bárhol, akik látni fogják az életünket, és akiknek még nincsen templomuk, ahova rendszeresen járhatnának. Kérünk, hogy tedd a mi életünket olyanná, hogy hordozza a te neved dicsőségét és szentségét.

Köszönjük, Urunk, hogy ez a te célod. Köszönjük, hogy kiáraszthatod a Szentlelked arra, aki tőled kéri. Kérünk most mindannyian, segíts az imádságot folytatni ebben a csendben.

Ámen.