PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2005. április 10. (vasárnap) Varga Róbert

BOLDOG SÍRÓK 4.

Alapige: Mt 5,4

---

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük, hogy mára is elkészítetted nekünk a tőled való üzenetet. Köszönjük, hogy itt lehetünk a te színed előtt. Mindenféle gondolat kavarog bennünk, sokfajta érzés, vagy éppen egyfajta üresség van a mi lelkünkben.

Köszönjük, hogy te azért jöttél ide ma reggel is, hogy bátoríts, vigasztalj, felemelj minket, s ugyanakkor a te igéd által tükör elé állíts minket, hogy ebben a tükörben meglássunk téged, és meglássuk saját magunkat is.

Köszönünk minden olyan szót, mondatot, minden olyasmit, Urunk, ami a mi szívünkhöz szól, s ami által változás állhat be az életünkben. Köszönjük, hogy te ismersz minket a legjobban. Felnőtteket, gyermekeket egyaránt. Te tudod a legjobban, mire van leginkább szükségünk.

Köszönjük, hogy olyan világosan mondod azt, hogy a te Szentlelked az igazi Vigasztaló, a Bátorító, aki minket megvigasztalhat minden nyomorúságunkban. Így adj vigasztalást, kérünk, azoknak, akik ezen a héten álltak meg ravatal mellett. Töltsd be az ő lelküket a tőled való szeretettel és irgalommal. Így vigasztalj meg minket minden nyomorúságunk idején. Emeld fel a mi lelkünket, szívünket, töröld le a mi könnyeinket. Ajándékozz meg tőled való örömmel, békességgel és megnyugvással.

Ámen.

---

Igehirdetés

Isten kegyelméből folytatjuk a boldogmondások magyarázatát. Húsvéthétfőn arról hallhattunk, hogy Tamás a maga hitetlenségéből kigyógyult, és Jézus azt a mondatot mondta neki: "Boldogok, akik nem látnak, és hisznek." Azt megelőzően pedig Jézus a hegyen elmondott Hegyi beszédéből a boldogmondás első mondatáról hallhattunk igehirdetést. Boldogok, akik szegények lelki értelemben, mert övék a mennyeknek országa. Ez azt jelenti, hogy aki átérzi a maga gyengeségét, lelki fogyatékosságát, aki ismerni kezdi mindezt, aki fokozatosan belátja, és érzékennyé válik Isten szavára, az attól kezdve már Isten igéje, tanácsa, vezetése szerint akar élni. Aki megértette már azt, hogy ő is olyan, vagy olyan volt, mint a Jelenések könyvében a laodiceai gyülekezet, amelyiknek ezt mondja Jézus: Te vagy a nyomorult, a szánalmas, a szegény, a vak és a mezítelen. Vegyél tőlem gazdagságot. Hadd adjak neked én szemgyógyító írt, hadd ruházzalak én föl fehér ruhával. Vajon eljutottunk-e mi már erre a felismerésre, hogy ilyen értelemben a szegénység az megment minket. Ha ezt valaki belátja, akkor megkapja a bűnbánat és a bűnbocsánat mellé ezekkel együtt a belépést Isten országába.

Mert még mindig vannak olyanok, nem is kevesen, akik azt gondolják, hogy pénzzel minden elérhető, és minden megvásárolható. Nos, hallgassuk csak meg, mit is ír valaki erről a gondolkodásmódról.

"Pénzen vehetsz ágyat, de álmot nem. Pénzen vehetsz könyveket, de tudást nem. Pénzen vehetsz ételt, de étvágyat nem. Pénzen vehetsz cicomát, de szépséget nem. Pénzen vehetsz házat, de otthont nem. Pénzen vehetsz testet, de szerelmet és szeretetet nem. Pénzen vehetsz orvosságot, de egészséget nem. Pénzen vehetsz luxust, de kultúrát nem. Pénzen vehetsz szórakozást, de boldogságot nem. Pénzen vehetsz feszületet, de Megváltót nem. Pénzen vehetsz bort, de örömöt nem. Pénzen vehetsz templompadot, de a mennyet nem vásárolhatod meg."

Sok mindenért hajlandók vagyunk mi pénzt kiadni, de a boldogságot nem lehet megvásárolni, azt csak ajándékba kaphatjuk Istentől. Hiszen valójában ára sincs, de Isten bárkinek adja, aki ezt tőle kéri, és elfogadja. Mert a boldog Isten, és újra megismétlem, amit minden alkalommal elmondtam: a boldog Isten azt akarja, hogy az Ő embergyermekei szintén boldogok legyenek. A boldog Isten evangéliumát (1Tim 1,11) hirdetjük mi itt vasárnapról vasárnapra azért, hogy akik ide eljövünk, úgy mehessünk innen el, hogy a szívünkben ott van az a boldogság, az a kiegyensúlyozottság és az a békesség, amit csak Isten tud nekünk megadni.

De nincs itt valami ellentmondás, amiről ma reggel hallunk majd, hogy boldogok, akik sírnak, mert ők vigasztalást nyernek? Hogy lehet valaki boldog, aki sír? Hogy kaphat valaki vigasztalást, aki ilyen módon sír?

Nincs itt semmiféle ellentmondás, mert az ige azt mondja, hogy sem elnyomás, sem kényszer, sem szenvedés, sem anyagi szegénység nem csökkenti azok boldogságát, akik Jézus Krisztussal a szívükben élnek, akiket egyszer megkereshetett és megtalálhatott a mindenható Isten, és ezzel - mondhatom nyugodtan, tulajdonképpen - földön túli, föld fölötti boldogsággal, mennyei örömmel ajándékozhatott meg.

Azt mondja itt Jézus, hogy boldogok, akik még tudnak sírni önmaguk felett, mások miatt, mások bűne miatt. Sokan annyira sivár lelkűekké váltak, hogy már semmi nem hatja meg őket. Teljesen érzéketlenné, üressé és halottá vált a lelkük. Már régen nem éreznek semmi iránt, és senki iránt semmit sem. Nem tudnak szeretni, és nem tudnak érezni sem. Talán már nem is akarnak.

Ha egy halálesetről hoz a postás gyászjelentést, az sem hatja meg már őket igazán. Még akkor sem, ha rokonról, közeli barátról vagy ismerős haláláról kap értesítést.

Hogyan is hangzik ez egy-egy ember szájából? Valaki ezt így fogalmazta meg: "Élet, célok nélkül. Egy balesetben elvesztettem a kezemet, a semmi van bennem. Eszem, hogy dolgozhassak, és dolgozom, hogy ehessek."

Van cél sokak életében, de mire eljutnak a célhoz, addigra céltalanná és üressé válik az életük. A szemünk előtt történt. Szemben velünk, építettek egy nagy, háromszintes nyaralót, és mire felépült, addigra a férjet elvitte az infarktus. S a feleség a következőt mondta: "Mindennek vége. Életem értelmetlenné vált."

Sokak életében vannak vágyak, de nincs reménység. Hányan a gyógyíthatatlan betegséggel küzdve tudják, nagyjából behatárolhatják, hogy mikor fognak meghalni, s nincs reménység a szívükben. Vannak vágyaik, de reménységük nincs már arra, hogy a vágyakból egyszer valóság lesz.

Sokan rendelkeznek ismerettel, de nincsen szeretet a szívükben. Pedig akit igazán szeretünk, azt mélyebben kell megismernünk. Minél jobban megismerjük, annál inkább tudjuk szeretni.

Vannak házasságok hűség nélkül. Pedig egyszer azt fogadták meg, hogy hozzá hű leszek, vele tűrök, vele szenvedek, és még sincs már hűség, és nincsen szeretet sem. Hányan beszélnek tartalom nélkül. Mondanak mindenfélét, de maguk sem tudják pontosan, hogy mit beszélnek.

Sokan vígan élnek, de öröm nincs az életükben. Szerelmeskednek szerelem, érzelmek és érzés nélkül. Hányan jó vallásos emberek, de az élő Krisztushoz nincsen semmi közük. Szomorúak, keserű szívűek, de sírni sem tudnak már igazán, mert a lelkük üres és sivár.

Mit mond Jézus? Azt mondja, hogy boldogok azok, akik még nem váltak ilyenné. Boldogok azok, akik tudnak sírni, mert őket még meg lehet vigasztalni.

Ismételten elhangzik ma reggel az a kérdés, amit Pál tett fel egyszer az egyik gyülekezet tagjainak: "Hova lett a ti boldogságotok?" (Gal 4,15) Akik itt vagyunk, mi ki merjük ezt mondani, hogy én Krisztusban boldog ember vagyok? Történjék bármi, ez a boldogság akkor is elvehetetlen az én szívemből? Boldog emberek vagyunk-e? Mert Isten azt akarja, hogy azok legyünk. Mindent megtett és megtesz azért, hogy a szívünkben ez a békesség, öröm és boldogság legyen, ami mindent kibír. Jöjjön akármilyen történelmi helyzet, alakuljanak az anyagi és családi dolgaink úgy, ahogy azt Isten megengedi, vagy jónak látja, vagy éppen akarja. Ezt a boldogságot, ami belül, mint egy mag ott van a hívő ember szívében, senki el nem veheti tőlünk. Vagyis ez azt jelenti, hogy vele élünk, vele járunk, és a végén hozzá megyünk.

Amikor kiűzettetett az első emberpár az Édenből, ott vált boldogtalanná az ember, és azóta is tart ez a küzdelem és harc, hogy mindenféle módon boldogságmorzsákat próbálunk begyűjteni siralmas erőlködéssel.

Jézus azt mondja, hogy boldogok, akik sírnak, mert ők vigasztalást nyernek. Hadd kérdezzem meg, hogy mikor sírtál önmagad fölött utoljára? Mikor sírtál önmagad fölött utoljára? Nem vagyunk mi olyan siralmasak időnként? A cselekedeteinkben, a kicsinyes önzéseinkben, a piti kis hazugságaink miatt, az üzleteink miatt, ami tulajdonképpen csalás folyamatosan. Azzal, hogy mindenkit átverünk, s mi vagyunk a jó fejek. Hányszor dicsekednek emberek az üzleti sikereikkel, de az semmi másból nem áll, mint adócsalásból, áfacsalásból, a kuncsaftok becsapásából a legtöbb esetben. Nem mindig és mindenkor. De hányan eldicsekedtek már egy-egy beszélgetés során is az ő üzleti ügyességükkel. De ez semmi más, mint az, amit az előbb említettem.

Tudunk-e sírni saját magunk fölött? Figyeljük csak meg, micsoda tülekedés volt most is a Bazilikában egy temetés kapcsán. Ott állt mindenki, aki két nappal korábban fröcsögött a gyűlölettől a keresztyénekkel és a keresztyén egyházakkal kapcsolatban. Szépen fölsorakoztak, mert közelednek a választások. Milyen siralmas, nem? Ahogy mi is megfordulunk, amikor az érdekünk azt kívánja, amikor rájövünk egy pillanat alatt, hogy jó lesz váltani, mert különben mi lesz velünk?

Olyan siralmasak a mi lelkiállapotaink időnként, ahogy gyűlölködünk, ahogy a másiknak odavágjuk az igazságot. Tényleg csak sírni lehet a viselkedésünk fölött.

Mikor volt az, hogy úgy igazán, belsőleg, szívből sírni tudtál azon, amilyen vagy, amilyenek vagyunk? Ahogy viselkedünk, beszélünk, a szeretetlenségünk és a többi egyéb gonosz indulatunk miatt és fölött.

Félelmetes, ahogy a férfiak nem tudnak sírni. Egész férfigenerációk nőnek fel így, hogy azt hiszik, ha egy férfi könnyezik, az feltétlenül a gyengeség jele. Elhitetik a fiatal fiúkkal is. Öregem, csak nem akarod kimutatni az érzéseidet? Csak nem akarod, hogy belelássanak az érzelmi világodba? Aztán ezt kihasználják és fölhasználják. Nevetséges legyél, főleg a lányok előtt? Hát csak nem fogod kimutatni, hogy igazán, őszintén érzel valaki iránt. Keményen, Rambosan odavágva, mindent félresöpörve, legyűrni, letaposni, könyökölni, szétverni, ütni, vágni. Ez az igazi férfi. De ennek semmi köze nincs ahhoz, amit a Szentírás az igazi férfiről mond.

Vagy egyszerűen azért nem sírnak már nők és férfiak, mert nincsenek könnyeik, mert megüresedett az életük, és kiüresedett a szívük, mert semmilyen érzelmi indulatuk nincs már. Mert a sivárság mellett nincsen semmi, csak az üresség és a kilátástalanság.

Pedig egy híres filozófus a következőt mondta: "Vagy a jézusi indulat lesz ebben a világban úrrá, vagy nincs segítség a világ számára." Jézus tudott sírni másokért is. Együtt tudott érezni másokkal. Tudott sírni Jeruzsálem fölött. Ott áll a Dominus Flevit kápolna az Olajfák-hegyén. Annak az emlékére, hogy ott állt Jézus, és siratta Jeruzsálemet. Ránézett a városra a domboldalról, a templomhegyre, és folytak a könnyei. Megindult lelkében. Prófétai szemei már azt is látták, hogy mi lesz Izráellel, és mi lesz Jeruzsálemmel, amikor az idegen csapatok megszállják és elpusztítják, mert nem akarták fölismerni a Messiást, a meglátogatás idejét.

Ott áll Jézus Lázár sírja mellett, és siratja a meghaltat, és együtt érez a testvérekkel. Átérezte, hogy micsoda csapás volt a két nőtestvér számára, hogy a családfenntartó, a férfitestvér meghalt. Mi lesz velük ezután? Aztán Jézus csodát tett, föltámasztotta Lázárt, de ott folynak a könnyei az együttérzéstől és a szeretet miatt.

Jézus mindig vállalta a könnyeit, mert Ő igazi férfi is volt. Nemcsak Isten Fia és Megváltó, hanem emberi testben tökéletes volt ebben az értelemben is. Egyfajta mintát mutatott elénk is, férfiaknak és nőknek egyaránt, hogy merjük vállalni az érzelmeinket. Merjük fölvállalni, ha valami megszomorít, ha valami kikészít, ha valami miatt elkeseredünk. Mikor sírtunk mi utoljára magunk fölött, mások miatt, az ország siralmas helyzete miatt, ahova tart egyre lefelé gazdaságilag és erkölcsileg? Tudunk mi sírni azért, hogy Isten könyörüljön meg ezen a nyomorult népen, meg a szomszédságban élő magyarságon? Mikor sírtunk mi utoljára magunk miatt, meg mások miatt is?

Jézus vállalta azt, ami a szívében volt. Őbenne ott volt a reménység Istenben, és látta a láthatatlant is, és ezzel a reménységgel akar minket is megajándékozni.

Jézus itt a boldogmondásokban nem mondja meg azt, hogy aki sír, az mi miatt, vagy ki miatt sír. De mennyi megaláztatás, hátratétel, nyomorúság érhet minket, sérelem, bántás és szeretetlenség nap mint nap.

Sokszor látom azt, hogy olyan nehéz az élet terhe egy-egy embernek, vagy egy-egy családnak, hogy csoda, hogy bírják még cipelni, hogy még nincsen végük. Idegileg, lelkileg nem mentek rá teljesen azokra a megoldhatatlannak tűnő nehézségekre és bajokra, csapásokra, ami jön egyik a másik után az életükben.

Hányan keseredtek el a magányosság, a betegség, a családi bajok, a munkahelyi nehézségek, a munkanélküliség, a csalódások miatt, s kerülnek egyfajta lesújtott állapotba.

Jézus arra biztat ma reggel minket, hogy merjünk előtte sírni. Vállaljuk föl az érzelmi világunkat. De hol máshol lehetne igazán kisírni magunkat, mint a mi Megváltónk előtt? Hol borulhatnánk le igazán, mint előtte? Hol önthetnénk ki máshol a mi lelkünket, akár a mi siralmas lelkiállapotunkat, mint Jézus Krisztus előtt.

Jézus pontosan tudja, hogy mi van itt belül. Ezért mondja azt nekünk, ezért tanácsolja azt, ezért biztat minket arra: merj előtte sírni. A világ pont az ellenkezőjét mondja. Nyeld le, fojtsd el, titkold el, ne vállald föl, és végképp ne beszélj róla, hogy mi van itt belül! Sokan valóban így is tesznek, s jön a stressz, a gyomorfekély, a bélgyulladás, az infarktus és a korai halál. Mert lenyomjuk, elfojtjuk, nem adjuk ki magunkból. Nem borulunk le, ezért kiborulunk újra és újra. Jézus arra bátorít, hogy merjük átérezni azt, ha valami fáj. Ha valami nem sikerült, ha kudarc ért, ha megbántottak, ha megsértettek, ha kihasználtak, felhasználtak, eldobtak, s ez nagyon fáj. Talán pont a családon belül történt valami hasonló. Vagy egy bukás, bűnünk miatt kellene zokognunk. Vállaljuk ezt is. Elbuktam, megvallom, bocsásd meg. Siralmas, ahogy viselkedtem és beszéltem.

Nem szégyellni való az, ha valami itt belül nagyon fáj. Arra biztat minket Jézus ma reggel, hogy valljuk meg neki, mondjuk el neki, borítsuk oda elé, és majd tőle vigasztalást nyerünk. Merj sírni Jézus elé borulva!

Péterről azt olvassuk, hogy keservesen sírt, amikor kiment a főpapok udvarából, mert amikor megszólalt a kakas, akkor emlékeztette őt arra, hogy Jézus előre megmondta hősködése ellenére, Péter el fogsz árulni engem. Meg fogsz tagadni engem.

Mikor volt ilyen, hogy a tagadás bűne miatt, nem vállaltuk a Krisztus-hitet, a tagadás bűne miatt sírtunk? Kicsordultak-e már a könnyeink saját álnokságaink, kérlelhetetlen keményszívűségünk miatt? De úgy igazán és őszintén. Mert van hamis bűnbánat is!!

Kain nem azt mondja Istennek, amikor Isten számon kéri rajta Ábel megölését, hogy nagyobb az én bűnöm, hogysem elhordozhatnám, hanem azt mondja, hogy nagyobb az én büntetésem. Csak a büntetéstől fél, de a bűnét nem vállalja föl. Gyilkoltam, Uram, bocsáss meg. Nem. Jaj, mi lesz velem? Rám találnak, és bárhol megölhetnek. Csak a következményektől fél, de a bűnét nem bánta meg Isten színe előtt.

Az olyan csodálatos dolog, amikor valakinek a szíve eljut oda, hogy fájnak a bűnei. Odaborul Isten elé, kéri a bocsánatot, és feltámad a szívében, hogy Isten szerint szeretné - az igazi bűnbánat jellegzetességével - a bűn jóvátételét is, ha lehet, elvégezni. Mert az igazi Isten előtti sírásban a vétek, a bűn után ott van az a vágy, hogy hogyan tudnám helyrehozni azt, amit még lehet.

Dávid, aki vétkezett Isten ellen, elvette más valaki feleségét, aztán a férjet álnokul megölette, így borul le Isten színe előtt. Azt mondja: Uram, tisztítsd meg az én szívemet, mert szörnyű bűn az, amit elkövettem te ellened, Úriás ellen, Betsabé ellen, mindenki ellen Izráelben. Igazi bűnbánat volt a király szívében.

Azt is olvassuk az 56. Zsoltárban: "Gyűjtsd tömlőbe könnyeimet." Ha merünk az Isten előtt sírni, akkor átéljük azt a csodát, hogy Isten összegyűjti a mi könnyeinket. Tőle igazi, elvehetetlen vigasztalást nyerhetünk.

Zákeus odaáll Jézus elé, és azt mondja, hogy ha valakitől valamit elvettem, zsarolással, csalással - ő is üzletember volt, vámszedő -, ha valakitől valamit álnok módon szereztem, négyszeresét fizetem vissza, és abból, ami maradt, annak még a felét odaadom a szegényeknek. Egyszer végiggondoltam, amit Zákeus tett, nem sok vagyona maradt. De ez így volt rendjén. Amikor rádöbbent a bűnére, akkor azt megpróbálja helyrehozni. És Zákeust többé nem érdekelte, hogy mennyi fog maradni. Ma lett üdvössége ennek a háznak - mondja Jézus válaszként.

Mi kell nekünk? Az üdvösség, az ítélet alóli megmenekülés, vagy ragaszkodunk a további csalásainkhoz, bűneinkhez, álnokságunkhoz, vagy megvalljuk, és akkor mi is hallhatjuk ma reggel, hogy ma lett üdvössége ennek az embernek.

Legyünk hálásak, ha fájnak a bűneink. Nyugodtan szomorodjunk meg a mi álnokságaink fölött, és várjuk a vigasztalást Jézustól. Mert boldogok, akik úgy sírnak, hogy van vigasztalójuk. Mert csak azt lehet ám megvigasztalni, csak azt tudja Isten megvigasztalni, aki ismeri már a vigasztaló Jézus Krisztust.

Mi még vigasztalni sem tudunk igazán. Figyeljük meg egy-egy temetés után, ott téblábolnak sokan, és ilyeneket mondanak: Majd az idő begyógyítja a sebeket. Az idő nem gyógyít be semmit sem. Vagy az Isten vigasztal meg valakit, aki nyomorúságba esett, vagy soha nem fog megvigasztalódni semmi által sem.

Jób azt mondja a barátainak: rossz vigasztalók vagytok. Mi nem tudunk a legtöbbször semmi értelmeset és használhatót, bátorítót és vigasztalót mondani saját magunktól. Ezért van szükségünk ama Vigasztalóra, akiről a Szentírás beszél.

Azt mondja János apostol Isten Lelkéről: a vigasztalni tudó. Isten Lelke az, aki megvigasztalhat minket, minden nyomorúságba esteket. Isten időnként azért enged könnyes napokat, hogy átérezzük: rászorulunk az Isten vigasztalására. Azért engedi meg azt, hogy sírjunk saját bűnünk, mások nyomorúsága miatt, hogy meg tudjon minket vigasztalni, hogy átérezhessük a mások nyomorúságát. Ezért beleenged minket is időnként nyomorúságokba.

Van, akivel másképp már nem tud beszélni. Engedi, hogy nyomorúságba jusson. Talán akkor a sivár lelke még megfordul, odafordul az Istenhez, elfogadja a bocsánatot, és boldog ember lehet.

Olyan jó lenne, ha ma reggel itt megállnánk, és ezt az igazi vigasztalást kérnénk és elfogadnánk Istentől.

Tulajdonképpen, amikor itt Jézus a sírás szót használja, akkor ebben benne van egy kicsit a gyásszal összefüggő kifejezés is, amikor meggyászoljuk azt, ami nem sikerült. Amikor csalódunk vagy kudarcok érnek minket, gyászoljuk el, sirassuk meg, boruljunk az Isten elé, s átéljük az Ő vigasztalását és szabadítását.

Előfordult már az, hogy mertünk csalódni saját magunkban? Felismertük a mi álnokságunkat? Rádöbbentünk, hogy valójában milyen emberek vagyunk? Nagy dolog ám az, amikor ez valakivel előfordul, amikor elgyászolja önmagát. Amikor azt gondolta, hogy ő olyan jó ember. S egy adott helyzetben kiderült, hogy ebből semmi nem igaz. Nagy csalódás, de túl kell jutni ezen mindenkinek. Át kell élnünk ahhoz, hogy igazán megismerjük saját magunkat is. Meglássuk azt, hogy Isten mércéjéhez képest milyen rettenetesen kevesek vagyunk. Milyen mélyen alatta vagyunk mindnyájan az Isten erkölcsiségének is. És ott is maradunk, ha Isten nem könyörül meg rajtunk.

Jézus azt mondja, hogy az előtte síró élet boldog élet lehet. Miért? Mert megvigasztal az Isten utána. Ahogy Illés is sírt Isten előtt. Isten végighallgatja, fölemeli, megvigasztalja, letörli a könnyeit, altatja, aztán újra szolgálatba állítja.

Megvigasztalni minket csak az Isten tud. Aki nem az Isten szerint szomorodik meg, az csak üres szomorúságra jut. De ha mi engedjük, hogy Isten vigasztaljon, miután elmondtuk - mint Illés - ellőtte a nyomorúságunkat, akkor átéljük azt a csodát, hogy Isten fölemel, letörli könnyeinket úgy, ahogy azt a Jelenések könyvében olvassuk. "Letöröl az ő szemükről minden könnyet." Megvigasztal, és utána újra szolgálatba állunk.

A vigasztaló, ez a szó, hogy paraklétosz, benne van már a klasszikus görögben is. Már Arisztotelész is használja, s azt mondja, hogy ez azt jelenti: áttüzesít, fellelkesít, fellobbant. Valami hasonló módon használja ezt az Újszövetség is. Azt mondja, ha engedjük, hogy fellobbantsa a hitet, ha engedjük, hogy megvigasztaljon, akkor mi is tudunk majd vigasztalni másokat. Mert másokat vigasztalni csak az tud, aki maga is ismeri a vigasztaló Szentlelket, a mindenható Istent.

A szüntelenül önmaga körül forgó ember szó szerint becsavarodik, ahogy ezt látjuk újra és újra. Jézus ezzel, hogy boldogok a sírók, akik előttem sírnak, és vigasztalást nyernek, azt is mondja, hogy a keresztyén élet excentrikus élet. Elfordul önmagától. Van, amikor magunkkal kell természetesen foglalkozni, de alapvetően nem önmaga körül forgó élet, hanem mások felé kinyíló, nyitott élet. Ki magunkkal a középpontból!

Aki Jézus előtt sír, az átéli, Isten végighallgatja, meghallgatja, megvigasztalja, letöröl a szeméről minden könnyet, és aztán szolgálatba állítja. Boldogok, akik mernek sírni előttem - mondja Jézus -, mert ők vigasztalást kapnak. Boldogok, akik még tudnak sírni, mert ők átélik az Isten vigasztalását, és tudnak majd vigasztalni másokat is ezzel a vigasztalással. A megvigasztalt ember vigasztaló lesz más számára is.

A bűnünk, a bűneink csak Jézusnak kellenek. Merünk-e sírni előtte? Vállaljuk-e azt, hogy kisírjuk magunkat, aztán kapjuk azt a békességet, boldogságot és bocsánatot, amit csak Ő tud megadni nekünk.

Jézus vállalta a mi vétkeinket és bűneinket a golgotai kereszten. Vállalta, hogy elszakadt az Istentől azért, hogy megvigasztalhasson, megválthasson minket, s megbocsássa minden vétkünket.

Boldogok, akik sírnak, mert ők vigasztalást nyernek.

---

Imádkozzunk!

Urunk, mi olyan könnyen dalra fakadunk, olyan könnyen vigadozunk, s annyira szégyelljük azt, amikor a mi siralmas lelkiállapotunk miatt sírnunk kellene. Olyan kevéssé merjük felvállalni a mi érzelmeinket.

Bocsásd meg, hogy sokszor hat ránk a világ mentalitása, a könnyek szégyellni való dolgok. S pont ez gyengít meg minket.

Köszönjük, hogy ma reggel arra is biztattál minket, vállaljuk, ha valami fáj. Vállaljuk azt, hogyha megbántottak, megaláztak, kihasználtak. Vállaljuk azt, hogyha fölismertük egy-egy bűnünket, s emiatt csak sírni lehet.

Köszönjük, hogy te azt mondod, ha valaki előtted sír, az átéli a tőled való csodálatos, elvehetetlen, sokáig, hosszan tartó vigasztalást, s aztán újra és újra leborulhatunk előtted, s ez megőriz minket attól, hogy végképp kiboruljunk nélküled.

Köszönjük, Urunk, hogy akik előtted sírnak, azok átélik a te vigasztalásodat. Köszönjük, hogy azokat is képes vagy megvigasztalni, akiknek már nincsenek könnyeik, akik nem tudnak, vagy nem akarnak sírni semmi és senki miatt. Köszönjük, ha könnyekkel ajándékozol meg minket.

Köszönjük, hogyha mélyen szántasz a mi lelkünkbe, s aztán beleveted abba a vigasztalás igéit, s ez által vigasztalást nyerhetünk. Taníts minket sírni, kérünk, hogy aztán elvehessük tőled a tőled való igazi, elvehetetlen vigasztalást, békességet és örömöt!

Ámen.