Jézus nem azt kéri tőlem, hogy meghaljak érte, hanem hogy életemet engedjem át neki. Péter azt mondja: „Az életemet adom érted” (Jn 13,37) és így is gondolta; nagyszerű volt a hősiességérzéke. Baj volna, ha képtelenek lennénk hasonló kijelentést tenni, mint Péter. Kötelességérzetünkből csak akkor válnak tettek, ha hősiesen elszánjuk rá magunkat. Kérdezte-e már valaha tőled az Úr: „Leteszed-e az életedet énértem?” Sokkal könnyebb meghalni, mint napról napra letenni az életemet „felülről való” elhivatásom tudatában. Nem a ragyogó pillanatokért születtünk, de fényükben kell járnunk hétköznapi útjainkat. Jézus életében csak egy ragyogó pillanat volt: a megdicsőülés hegyén, amikor másodszor is megüresítette önmagát a dicsőségtől és lejött a gonosz szellemektől megszállt völgybe (lásd Márk 9,1-29). Jézus harminchárom éven keresztül mindig letette az életét azért, hogy az Atya akaratát cselekedje, és János azt mondja: „mi is kötelesek vagyunk odaadni életünket a mi testvéreinkért” (1Jn 3,16). Pedig ez ellenkezik az ember természetével.

Ha Jézus barátja vagyok, határozottan és figyelmesen le kell tennem az életemet érte. Nehéz dolog ez és hála Istennek, hogy nehéz. Könnyű a váltságot elfogadni, mert az Istennek olyan sokba került. De életemben nehéz kifejezésre juttatni azt, hogy megváltott vagyok. Isten megment egy embert, megtölti Szent Szellemével és így szól: „Most munkáld ki életedben, légy hű hozzám, noha a körülötted levő dolgok hűtlenségre csábítanak.” És Jézus azt mondja, „Titeket pedig barátaimnak mondalak.” Légy hű barátodhoz, gondolj arra, hogy e testben élt életedben az Ő becsülete forog kockán.