Küldetésünk alapja Jézus Krisztus tekintélye, nem pedig az elveszettek rászorultsága. Hajlamosak vagyunk arra, hogy Urunkat úgy tekintsük, mint aki segítség az Istenért végzett vállalkozásainkban. De Urunk teljhatalmú Úr a tanítványai felett. Ő nem mondja azt, hogy a pogányok elvesznek, ha mi nem megyünk közéjük. Egyszerűen ezt mondja: „Menjetek el azért, tegyetek tanítványokká minden népeket”, azaz „menjetek, az én korlátlan hatalmam kijelentése alapján, tanítsatok és hirdessétek az Igét a velem való élő megtapasztalás alapján”.

„A tizenegy tanítvány pedig elment... a hegyre, ahova Jézus rendelte őket” (16). Ha meg akarom ismerni Krisztus egyetemes és korlátlan hatalmát, ismernem kell Őt magát. Tudnom kell, hogyan lehetek vele egyedül, rá kell szánnom az időt, hogy imádhassam azt, akinek a nevét viselem. „Jöjjetek énhozzám!” (Mt 11,28). Ez az a hely, ahol találkozunk az Úr Jézussal. Azokat hívja, akik fáradtak és meg vannak terhelve. Istennek milyen sok szolgája van így! A világ egyetemes, fenséges Urának ezeket a csodálatos szavait elhanyagoljuk és figyelmen kívül hagyjuk, pedig ezeket Jézus a tanítványainak mondta, és itt és most érvényesek.

„Menjetek el ezért...” A „menj” egyszerűen azt jelenti: „élj”. A Cselekedetek 1,8-ban írja le, hogyan menjünk. Nem azt mondta: „Menjetek Jeruzsálembe és Júdeába és Samáriába”, hanem „lesztek nekem tanúim” mindezeken a helyeken. Elvállalja, hogy Ő építi ki útjainkat.

„Ha énbennem maradtok és az én beszédeim bennetek maradnak...” (Jn 15,7) - így kell „mennünk” személyes életünkben. Mindegy, hogy hova helyez, mert Isten tervezi el az utakat, teljesen az Ő elgondolása szerint.

„De semmivel sem gondolok, még az én életem sem drága nékem, csakhogy elvégezhessem az én futásomat örömmel, és azt a szolgálatot,...” (Csel 20,24). Ez az, ahogy járnunk kell az utat mindaddig, míg hazaérünk.