Az Igében a testté létel nagy csodája egy közönséges kisgyermek életébe csúszik bele, a megdicsőülés nagy csodája a démonoktól megszállt völgybe fakul, a feltámadás csodája pedig egy tengerparti reggelibe ereszkedik le. Ezek nem csalódott kimenetei a dolgoknak, hanem Isten nagy kijelentései.

Hajlamosak vagyunk arra, hogy keresztyén tapasztalatunkban valami csodálatosat várjunk, és összekeverjük a hősies tetteket a valódi hősökkel. Diadalmasan átmenni egy válságon egészen más, mint mindennap Istent dicsőítve élni, amikor annak nincs tanúja, nincs rivaldafény, amikor senki a legcsekélyebb figyelemre sem méltatja. Ha tán nem is kívánjuk a középkori szentek dicsőségét, mégis legalább annyit megkívánnánk, hogy az emberek megjegyezzék rólunk: „Milyen csodálatos, igazán az imádság embere ő!”, vagy „Milyen igazán odaszánt nő!” Amikor igazán odaszántad magad Jézus Krisztusnak, elérted azt a fenséges magaslatot, ahol már soha senki nem gondol arra, hogy észrevegyen téged, hanem csak azt az egyet veszik figyelembe, hogy Isten hatalma mindig újra kiárad rajtad át.

Azt szeretnénk mondani, hogy „csodálatos elhívást kaptam Istentől!”. De a testettöltött Mindenható Istennek kell munkálkodnia bennünk ahhoz, hogy a legkisebb feladatunkat is Isten dicsőségére végezhessük el. Ahhoz, hogy észrevételenek legyünk, Isten bennünk munkálkodó Szellemére van szükségünk, hogy emberileg teljesen Magáévá tegyen. A szent életének próbája nem a siker, hanem a hűség. Keresztyén munkánk céljaként a sikert akarjuk látni; pedig a cél az, hogy Istent dicsőítsük emberi életünkkel, Istenben Krisztussal elrejtve éljünk mindennapi emberi körülményeinkben (Kol 3,3). A mi emberi kapcsolataink olyan körülmények, amelyek talaján meg kell látszodjon Isten tökéletes élete.