Lehetetlen harc nélkül élni mind a természetes, mind a kegyelmi természetfeletti világban. Tény az, hogy végig vonul a természeti, értelmi, erkölcsi és szellemi életben az ellentét és küzdelem.

Az egészség sem más, mint egyensúly a fizikai életünk és a külső világ között, és csak elégséges belső életerő tarthatja fenn a külső dolgokkal szemben. A fizikai életemen kívül eső dolgok mind halálra szánnak engem. Ugyanazok a dolgok, amelyek amíg élek fenntartanak, felbomlasztanak, amikor meghalok. Ha elég erőm van a harcra, megteremtem az egészséghez szükséges egyensúlyt.

Így van ez az értelmi élettel is. Ha azt akarom, hogy értelmi életem erőteljes legyen, küzdenem kell; csak így jön létre az egyensúly, amit gondolatnak hívunk.

Erkölcsi téren is így van. Ami nem erősít meg erkölcsileg, az mind ellensége bennem az erénynek, és erkölcsi kiválóságomtól függ, hogy legyőzöm-e ezt az ellenséget. Ha igen, akkor létrejön az erény bennem. De harcolnom kell, hogy erkölcsös legyek. Senki sem azért erényes, mert másként nem tehet, hanem mert harc árán szerezte meg.

Ez igaz szellemi téren is. Jézus mondta: „E világon nyomorúságtok lesz” – azaz minden, ami nem szellemi, vesztemre tör, és le akar győzni; – „de bízzatok, én legyőztem a világot” (Jn 16,33). Meg kell tanulnom visszaverni és legyőzni a támadásokat, és így lesz meg a szentség egyensúlya. Így már öröm szembenézni a támadásokkal.

A szentség az egyensúly a természetem és Isten törvénye között, ahogy ez Jézus Krisztusban kifejezésre jut.