A bűnösségről való meggyőződést legjobban ezek a szavak fejezik ki:

„Ó Megváltóm, mily szörnyű ez,

Minden bűnöm téged sebez.”

Egyik legszokatlanabb tapasztalat az ember életében, hogy meggyőződik bűnösségéről. Ez a küszöb Isten megértésénél. Jézus Krisztus mondta, hogy amikor a Szent Szellem eljön, meggyőzi a világot bűn tekintetében (Jn 16,8). Ha a Szent Szellem rázza fel az ember lelkiismeretét és Isten jelenlétébe viszi, akkor már nem az emberekhez való viszonya bántja, hanem Istenhez való viszonya: „...Te ellened, egyedül te ellened vétkeztem és cselekedtem azt, ami gonosz a szemeid előtt...” (Zsolt 51,6). A bűnömről való meggyőzés, a bűnbocsánat és a szentség csodája úgy egybefonódik, hogy csak az lehet szent, aki bocsánatot kapott. Azzal igazolja, hogy bocsánatot kapott, hogy Isten kegyelméből ellentéte lett annak, aki volt. A bűnbánat mindig eljuttat erre a pontra: „vétkeztem”. A legbiztosabb jele annak, hogy Isten munkálkodik az emberben az, amikor egy ember ezt látja és valóban elismeri. Bármi legyen, ami ennél kevesebb, az legfeljebb csak lelkiismeret-furdalás vagy bánkódás az elkövetett hibák miatt, visszahatása annak, hogy az ember megundorodott önmagától.

Isten királyságába a bűnbánat éles fájdalmain át jutunk be, amelyek összeütköznek az ember „jóságával”. A Szent Szellem az, Aki ezt a halálos harcot elindítja benne, és elkezdi kialakítani Isten Fiának életét ettől kezdve (lásd Gal 4,19). Az új élet mindig a tudatos bűnbánat és az azt követő öntudatlan szentség által nyilvánul meg, nem megfordítva. A bűnbánat az a szikla, amelyre a keresztyénség felépül. Az igazat megvallva, az ember nem akkor bánja meg a bűneit, amikor akarja. A bűnbánat is Isten ajándéka. A régi puritánoknak az volt a szokásuk, hogy imádkoztak a „könnyek ajándékáért”. Amikor már nem tartod értékesnek a bűnbánatot, akkor a sötétségben vagy és életedben megtűröd a bűnben maradást. Vizsgáld meg magad és lásd meg, nem felejtetted-e el a bűnbánat szomorúságát, az Isten szerint való szomorúságot.