Az egyéniség a külső réteg, ami beburkolja a szellemi életet. Az egyéniség csupa könyöklés és mások félretolása: elválaszt és elszigetel embereket. A gyermek életére jellemző és ott helyén is van, de ha összetévesztjük az egyéniséget a szellemi élettel, akkor mindig elszigeteltek maradunk. Az egyéniség: az Isten teremtette természetes magház a szellemi élet védelmére. Át kell adni Istennek, hogy a szellemi élet előjöhessen belőle és Istennel közösségre juthasson. Az egyéniség csak utánzata a szellemi életnek éppúgy, mint ahogy a testi vágy meghamisítása a szeretetnek. Isten a magáénak szánta az emberi természetet, az egyéniség pedig a saját céljaira alázza le azt.

Az egyéniség jellemző vonása a függetlenség és a saját akarat. Az egyéniség állandó önérvényesítése minden másnál jobban akadályozza szellemi életünket. Azért mondod: „Nem tudok hinni”, mert utadban áll az egyéniséged. Az egyéniség soha sem tud hinni, de a szellemünk nem tud mást tenni, mint hinni. Figyeld meg magadat, amikor Isten Szelleme munkálkodik benned. Odataszít egyéniséged szélső peremére s itt vagy kimondod: „Nem akarom”, vagy alárendeled magad a Szent Szellemnek, és megtöröd egyéniséged magházát, hogy előtörhessen belőle a szellemi élet. A Szent Szellem mindig egy dologra szorítkozik (Mt 5,23-24): Az a makacs valami, ami benned nem tud kibékülni testvéreddel: az egyéniséged. Isten eggyé akar tenni téged Önmagával, de nem teheti ezt meg addig, amíg nem vagy kész odaadni neki az önmagadhoz való jogodat. „...tagadja meg magát...”, - tagadja meg azt a jogát, hogy önálló legyen. És akkor lehetősége van a valódi életnek - a szellemi, isteni életnek - a kibontakozásra.