PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2006. május 14.
(vasárnap)

Cseri Kálmán


SAUL HALÁLA


Alapige:1Krón 10,13

Így halt meg Saul a hűtlensége miatt, mert hűtlen lett az Úrhoz, és nem fogadta meg az Úr szavát. Sőt szellemet idéztetett, és azt kérdezte meg, nem az Urat kérdezte meg. Ezért ölette meg őt, a királyságot pedig Dávidra, Isai fiára ruházta.


Imádkozzunk!

Mindenható Istenünk, szerető mennyei Atyánk, egyedül te látod, hogy vajon úgy vágyakozik-e a szívünk utánad, mint a szomjas szarvas a vízre. Az utánad való szomjúságot is te tudod felébreszteni bennünk.

Kérünk, hogy Szentlelkeddel ajándékozz meg minket egészséges szomjúsággal és éhséggel a te igéd után. Engedd, hogy azok közé tartozzunk, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot és így megelégíttetnek.

Köszönjük ezt a csendet, és köszönjük, hogy itt állhatunk előtted imádkozó testvérek közösségében. Annyi minden történt az elmúlt napokban, Urunk, sokszor olyan összevisszaság van bennünk, a fejünkben és a szívünkben is. Nem tudjuk helyesen értékelni a múltat, tele vagyunk szorongással, elképzelésekkel a jövőt illetően.

Segíts most minket, hogy odaálljunk eléd és a te világosságodban minden a helyére kerüljön.

Könyörülj rajtunk, hogy mi is a helyünkre kerüljünk. Segíts vissza oda, ahonnan kizökkentünk, a veled való meghitt bensőséges közösségbe. Abba a hitbeli kapcsolatba, amelyik több, mint a tudás, messze több, mint mindenféle érzés. Ajándékozz meg minket azzal a bizonyossággal, hogy te vagy, te az vagy, akinek kijelented magadat, hogy életünk minden nehézsége és próbatétele közben is minket szeretsz, te jó vagy, tudod, hogy mit cselekszel, és végső soron csak az történhet velünk, amit jónak látsz.

Ajándékozz meg minket ezzel a bizalommal. És kérünk, hogy valóban úgy legyen, ahogy énekeltük, reménység kötelékével veled összeköttessünk. Sokszor éppen a reménység hiányzik belőlünk. Ajándékozz meg minket a te igédre épülő, megalapozott reménységgel. Köszönjük, hogy ígéreteid mind igazak és be fognak teljesedni.

Köszönjük, hogy megígérted, hogy ahol ketten vagy hárman a te nevedben jönnek össze, Úr Jézus, te ott vagy közöttük. A te jelenlétedben hadd töltsük el most ezt az órát, és engedd, hogy a te jelenlétedben töltsük el a testben hátralevő egész időnket és az örökkévalóságot is.

Ámen.


Igehirdetés

Sokan olvassuk a kalauz szerint a Szentírást, hetekig most a Sámuel első könyve volt az olvasmányunk az Ószövetségből. Ez a könyv elsősorban Izráel első királyáról, Saulról szól. Az utolsó fejezet, amit most az elmúlt napokban olvastunk, az ő halálát írja le részletesen.

Van itt egy megrázó mondat: "Így halt meg Saul azon a napon, és vele együtt három fia és a fegyverhordozója és összes embere."

Azt nézzük meg először röviden, hogy mi is történt itt valójában. Azután vizsgáljuk meg, hogy a Szentírás mivel indokolja azt, hogy Saulnak és egész háza népének lőn szörnyű halála. Végül pedig mivel ez az egész fejezet hátborzongatóan a halálról szól, vizsgáljuk meg, hogy mire tanít Isten igéje minket a halállal kapcsolatban.

1. Azzal kezdődött a leírás, hogy ismét erőteljes támadást indítottak a filiszteusok Izráel ellen. Saul sok filiszteus támadást átélt, és amíg Istennel járt, amíg reá támaszkodott, benne bízott, Őt kérdezte, hogy mikor mit tegyen, addig sokszoros túlerővel szemben is adott neki Isten győzelmet. Most azonban Saul már Isten nélkül él. Függetlenítette magát az Úrtól, fejébe szállt a dicsőség. Úgy volt vele, hogy megy ez már neki Isten nélkül is. Annyira megkeményedett a szíve, hogy minden prófétai intés ellenére sem fordult vissza az Úrhoz. Egyedül maradt Saul. A saját feje után vezeti a népet egyre nagyobb mélységbe és tragédiába.

Azt olvassuk, hogy keményen folyt a harc egész nap. Az ütközeteket általában hajnalban kezdték, hogy mire nagy meleg lesz, lehetőleg vége is legyen. Itt azonban még este is folyt az öldöklés annyira, hogy amire úgy vágyott a győztes fél mindig, kifosztani az elesetteket, ezt is csak másnap tudták elkezdeni.

Saul szeme láttára esik el három fia a harctéren, aztán őt is eltalálja egy nyíl. Harcképtelenné válik, és azt kéri a fegyverhordozójától, hogy ölje meg. Nem akarta azt, hogy megalázzák és meggyalázzák az ellenség katonái, amikor sebesülve, de élve elfogják majd. A fegyverhordozó nem hajlandó kezét felemelni az Úr felkentje ellen, ezért Saul maga dől a kardjába. Utána ugyanezt teszi a fegyverhordozója is, majd: elveszítette összes emberét.

Amikor híre megy ennek a totális vereségnek a környéken, akkor több városból elmenekülnek az izráeliek. Ott maradnak a városok, a lakásuk, a javaik nyitva, szabad prédául az ellenségnek. A filiszteusok be is vonulnak oda. Ez volt az oka annak, hogy sokáig, még az ország belsejében is egész nagy filiszteus tömbök éltek.

Amikor másnap elkezdik fosztogatni az elesetteket, megtalálják Saul és fiainak a holttestét is, és akkor kezdődik a hullagyalázás. Lefejezik őket, fejüket és fegyverzetüket bemutatják a maguk pogány bálványainak a templomában, testüket pedig felakasztják az egyik városban.

Olyan szép a befejezése ennek a szörnyű fejezetnek, hogy egy viszonylag távoli város, Jábes Gileád lakói meghallották ezt a szörnytettet, és egész éjjel erőltetett menetben elmennek oda, leveszik Saul és fiainak a holttestét, és tisztességgel eltemetik.

Ilyen állapotban vette át aztán az országot Dávid Saultól. Teljes vereség. Fegyverfogható férfi alig maradt a környéken. Üres városok, menekültek az egész országban. Dávidot azonban Isten hívta el erre a szolgálatra a nyáj mellől, Ő adta neki Szentlelkét, és Dávid engedelmes maradt Istennek. (A Sámuel második könyvében, amit már elkezdtünk olvasni, az ő dolgairól értesülünk majd.)

2. Ennyit az eseményekről és most azt nézzük meg röviden, hogy mivel indokolja a Szentírás azt, hogy Saulnak és háza népének ilyen szomorú véget kellett érniük.

A Krónikák első könyvének 10. részében ezt olvassuk: "Így halt meg Saul az ő gonoszsága miatt, mert vétkezett az Úr ellen, az Úr igéje ellen. Sőt szellemet idéztetett, és azt kérdezte meg, nem az Urat kérdezte. Ezért ölette meg őt, a királyságot pedig Dávidra, Isai fiára ruházta." (1Krón 10,13).

Meghalt Saul az ő gonoszsága miatt. És miben állt a gonoszsága? Vétkezett az Úr ellen, az Ő igéje ellen, és még a varázslóhoz is elment, és őt kérdezte meg, nem az Urat. Ez a három bűn ma különös erővel támad. Nekünk nagy éberségre van szükségünk.

Egymás után jelennek meg olyan könyvek, amikben szemérmetlenül gyalázzák emberek azt az Istent, akit nem ismernek. Egymás után vehetünk a kezünkbe olyan "műveket", amik kétségbe vonják Jézus Krisztus istenségét, az Ő csodáit, kereszthalálának váltságszerző erejét, feltámadását és azt, hogy Ő él. Sőt otromba módon gúnyolják Őt, és le akarják rángatni a magunk alagsori szintjére. Légből kapott rágalmakkal próbálják Őt beszennyezni.

Ugyanígy támadja a világ - és most már az egyházon belül is van ilyen mozgolódás - Isten igéjének az igaz voltát, a Biblia történelmi hitelességét, isteni eredetét, ihletettségét. Azt olvassuk itt, hogy vétkezett Saul az Úr beszéde ellen. Így is lehet vétkezni az ellen, meg úgy is, hogy valaki ismeri a Bibliát, csak éppen nem engedelmeskedik neki, és nem tekinti azt magára nézve kötelezőnek. És noha hívő embernek vallja magát, mégsem az a gyakorlata, hogy kérdezi az Urat, hanem - és itt jön a harmadik - virágzik körülöttünk az ezoterika is. Isten helyett sokan az ördögtől kérnek segítséget. Az ördög mondja meg a jövőjüket, tőle kérnek sikert, tőle kérnek gyógyulást.

Sault az ő gonoszsága miatt pusztította el Isten, mert hűtlen lett az Úrhoz, vétkezett az Ő igéje ellen, és a szellemidézőhöz is elment.

Nekünk érzékenyeknek kell lennünk ezekkel a szörnyűségekkel szemben. Itt semmilyen irányban nem szabad engedményeket tenni. Mi valljuk - ha valljuk, és kérem ezt ma becsületesen megvizsgálni -, hogy az egyetlen igaz, vagyis igazi, valódi, valóban élő Isten a Jézus Krisztus Atyja, aki nekünk magát a Szentírásban kijelenti - ez egyre veszedelmesebb hitvallás lesz ám -, és mi valljuk azt, hogy Isten igéje igaz, ennek az írásos megjelenése a Biblia. Mi semmi körülmények között nem óhajtunk segítséget kérni és elfogadni az ördögtől, akármilyen tetszetős csomagolásban kínálja is azt.

Saul vétkezett az Úr ellen, az Ő igéje ellen, és az ördögtől kért segítséget. Ezért kellett elpusztulnia.

3. Harmadszor egy kicsit részletesebben nézzük meg azt, hogy mit tanít a Szentírás a halálról.

Ebben a rövid fejezetben több mint tízszer fordul elő valamilyen változatban ez, s szinte nyomasztóan hat már az emberre a fejezet vége felé.

Sokan egyáltalán nem akarnak a halálra gondolni, és arról beszélni. Pedig Isten gyermekeit az jellemzi, hogy ugyanolyan szabadon, nyugodtan, sőt derűsen gondolkoznak és beszélnek a halálról, mint az életről. Mennyivel nagyobb ügy a halál-ügy, mint az élet-ügy?

Jézus Krisztus azért jött, hogy megtanítson minket élni és meghalni. Ő világosan elmondta, hogy mi az élet, sőt ki az élet, és mit jelent meghalni. Különös dolog ez, hogy sokan becsukják a szemüket, fülüket, és nem akarják látni, hallani az ezzel kapcsolatos dolgokat, pedig ez az egy dolog, amiben biztos, hogy mindannyiunknak részünk lesz. Holt biztos, hogy egyszer mindnyájan meghalunk, ha az Úr Jézus addig vissza nem jön. De ha visszajön, akkor is ugyanúgy hirtelen vége lesz a földi létnek, és egy szempillantás alatt átváltozunk, ahogy Pál apostol mondja.

Most mindössze két gondolatot szeretnék ezzel kapcsolatban kiemelni a Szentírásból.

Az egyik, amit éppen Dávid írt le a 31. zsoltárban: "Életem ideje kezedben van." Ezt a mondatot ő akkor mondotta el először, amikor folyamatosan életveszélyben volt. Minden irányból orgyilkosok leselkedtek rá, és komolyan számolnia kellett azzal, hogy fiatalon, életének a delén esetleg meghal. Egyáltalán meddig fog élni? Vajon elvégezheti e azt a feladatot, amit Isten rábízott? Mikor fog meghalni? Ez az, amit egyikünk sem tud.

Kiderül ebből a szép zsoltárimádságból, hogy miután eljut oda, hogy leteszi a földi életét Isten kezébe - mivel hogy az egyébként is ott van, csak ezt tudatosítja magában, hogy életem ideje kezedben van -, egy csapásra megszabadul minden félelemtől és szorongástól. Minden találgatás feleslegessé válik. Az ilyen embert már nem lehet ijesztgetni a halállal. Életem ideje a te kezedben van. Ez a te dolgod, Uram, s akkor most már lássak utána az én feladataimnak, amiket tőled kaptam.

A Zsidókhoz írt levél második fejezetében van egy sötét mondat, amelyik nagyon igaz, hogy vannak olyanok, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok. Ismerek én is ilyeneket. Isten gyermekeire nem ez jellemző. Ők szabadok. Ők elmondták, hogy életem ideje kezedben van, és nagy békességgel, belső szabadsággal töltik - ahogy Péter apostol írja - a testben hátralevő idejüket.

Nézzük meg, hogy Jézus hogyan halt meg. Mert végső soron most már hosszú ideje tanulmányozzuk, hogy milyen élethelyzetben Ő hogyan viselkedett, Ő a mi példánk, Ő ad nekünk példát erre is.

A kereszten szörnyű szenvedései között Ő is egy zsoltárimádságot mond. Azt mondja: "Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet." Nyugodtan fordíthatnánk így is: az én életemet. A te kezedbe letettem az életemet. Ezzel ez a probléma ki van kapcsolva. És ettől kezdve mit tesz? Utolsó erejével is végrendelkezik. Onnan a keresztről gondoskodik az édesanyjáról, hogy legyen eltartója, és a legfiatalabb tanítványára, Jánosra bízza. Utolsó leheletével is üdvözít pokolra szánt embereket, megnyitja a mennyet a lator előtt. Azt mondja: "még ma velem leszel a Paradicsomban." És valóban az utolsó erejével és leheletével már közbenjár az Atyánál, esedezik azokért a gonoszokért, akik keresztre juttatták. Esedezik érettünk: "Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják mit, cselekszenek."

Vagyis mit tesz Jézus a kereszten haldokolva? Végzi a küldetését. Ugyanazt, amit előtte éveken keresztül. Mert Ő ezért jött, hogy kinyissa a mennyet olyanok előtt, akik végképp nem érdemesek arra. Azért jött, hogy közbenjárjon és esedezzék érettünk. Ma is ezt teszi. Megígérte, hogy szüntelen esedezik értünk. Azért jött, hogy bajban levő emberekről gondoskodjék. Még a kereszten, az utolsó pillanatig is, küldetését végezte. Letette lelkét az Atya kezébe, és ez nem foglalkoztatta tovább. Szabad volt arra, hogy minden csepp erejét arra használja, amivel az Atya Őt megbízta.

Van egy régi római mondás, hogy az élet a boldog halálra való felkészülés ideje. Nem tudom, hogyan hangzik ez a mondat a testvérek fülének. Számomra ez semmit nem mond. Ez üres mondat. A Biblia nem ezt tanítja.

Az élet nem a boldog halálra való felkészülés ideje. Én nem úgy szeretném eltölteni a hátralevő időmet, hogy készülök a boldog halálra. Én kész vagyok arra, hogy bármelyik pillanatban hazavigyen magához az én Uram. Ezzel nem kell foglalkozni, hiszen Jézus megmondta, "hogy aki hisz Őbenne, ha meghal is, él az." Aki valóban hisz Őbenne, annak ez a kérdés el van intézve.

És mivel töltheti az idejét? Azzal, hogy az élet az üdvösség elfogadásának nagy alkalma. Az Istentől kapott küldetésünknek a végzése Isten dicsőítésére. Erre adta nekünk Isten az életet, és nem arra, hogy felkészüljünk a boldog halálra. Arra az készül fel, aki összeköti az életét Jézussal, aki nem formálisan vallásoskodik, meg nem hitetlenül okoskodik, hanem meghajol Jézus mint Megváltó és Úr előtt, és ezzel átment a halálból az életbe. Az ha meghal is él. Ezért nem foglalkoztatja többé, főleg nem a szorongás szintjén ez a kérdés. Ezért marad meg minden ereje arra, amire a mi Megváltónk ad példát még a kereszten szenvedve is, hogy azt végezze, amit Isten rábízott. Hogy Isten arra használjon minket, amire akar, és hasznosak legyünk a körülöttünk élőknek az Isten dicsőségére. Erre kaptuk mi az életet.

Ezt csak az tudja felszabadultan, teljes erővel mindvégig végezni, akinek elrendeződött a halál kérdése, Mert amíg az elrendezetlen, addig vagy belemenekül a homokba, mint a strucc, hogy nem akarok erről hallani, vagy hetykén, cinikusan beszél róla, miközben tele van szorongással és félelemmel, vagy ott marad benne egy csomó nyitott kérdés.

Életem ideje kezedben van - ezt az tudja elmondani, aki ismeri azt az Istent, akinek a kezébe tette az életét, és tudja, hogy szereti őt.

Pál apostol őszintén leírja a filippi gyülekezetnek, hogy kíván elköltözni, és a Krisztussal lenni. Elege van a penészes római börtönből, az emberekben való csalódásból. Egyáltalán, ahhoz képest, ami ott vár rá, ez borzasztó. De - folytatja - e testben itt maradnom szükséges tiértetek. Ha ebben a pillanatban haza hív az én Uram, én járok jól. Ha még itt maradok és szolgálok köztetek, ti jártok jól. Ezt majd Ő eldönti, ki járjon jól. Én minden esetre kész vagyok mindkettőre.

Micsoda emelkedettség! Micsoda szabadság! Mert érti, miről van szó. Hogy mi az élet, mi a meghalás. Hogy ki az élet. És azzal a Krisztussal neki közössége van. Hogy aki Őbenne hisz, ha meghal is él. De aki Őbenne hisz, amíg él, akármilyen küzdelmes az élete, addig is boldog lesz, mert Isten terve valósul meg az életében. Teljesen mindegy melyik történik. Nem ragaszkodik tíz körömmel görcsösen egyikhez sem. Nem lesz öngyilkos, és nem akar minden áron életben maradni. Majd az élet és halál Ura eldönti. Ez egyébként is az Ő hatásköre, és Ő mindig mindent jól szokott eldönteni.

Sault éppen az jellemezte, hogy egyáltalán nem volt így kész a halálra. Sajnos, az a nyíl, ami őt eltalálta, készületlenül találta. Mindannyiunkat váratlanul ér majd, csak ne találjon készületlenül az utolsó óránk és percünk.

A másik, amire szeretném felhívni a figyelmet, hogy a Biblia több helyen hangsúlyozza, hogy minden ember életének, minden hívő ember életének is különösen fontos szakasza az utolsó szakasz. Na de honnan tudjuk, hogy mikor kezdődik az utolsó szakasz? Fogalmunk sincs róla. Éppen ezért bátorít az ige arra, hogy amikor valaki erről hall, akkor kell elrendeznie az elrendezendőket, hogy akármikor következik be az utolsó szakasz, lehet, hogy ez ma lesz, lehet, hogy ötven év múlva, akkor az ne találjon készületlenül.

Szintén a Zsidókhoz írt levél végén, a 13. részben van egy nagyon elgondolkoztató mondat, amikor arra figyelmezteti a levél olvasóit az író által a Szentlélek, hogy "becsüljétek meg azokat, akik az Isten igéjét hirdetik nektek. Figyeljetek életük végére, és kövessétek hitüket." Mert minden hívő ember életének a vége hitelesíti igazán azt, ami előtte volt. Ott derül ki, hogy formális vallásosság volt-e, amit ügyes színészként megjátszott, vagy pedig tény volt, hogy "él többé nem ő, hanem él benne a Krisztus."

Gedeonnak milyen áldott élete volt és a végén mégis csak betolakodott egy bálvány az életébe és beszennyezte. Salamon király messze földön híres volt Istentől kapott bölcsességéről és gazdagságáról, és öregkorára pogány feleségei a bálványok felé fordították a szívét. Szégyen, gyalázat!

Ennek az ellenkezője István vértanú. Élete utolsó pillanataiban is, amikor már záporoznak rá a kövek, és percek múlva meghal, még ott is Jézust dicsőíti, az ellenségeiért imádkozik. És ott áll egy fiatalember, aki szintén javasolta, hogy ezt az Istvánt ki kell végezni, és látja, hogy ragyog az arca Istvánnak, mint egy angyalnak, és hallja, hogy imádkozik őérte is, az ő ellenségeiért. És ez a fiatalember ezt nem tudta többé elfelejteni. Ő volt Saul. És amikor már Pál apostol lett belőle, még akkor is visszaemlékezik arra, hogy micsoda élmény volt látni valakit, aki az utolsó pillanatig hűséges volt az ő Megváltójához.

Talán hallottátok ezt a történetet a külmisszióból, hogy volt egy hűséges misszionárius, aki egész életében egy helyen szolgált, és egész idő alatt senki nem tért meg. Miután meghalt és jött az utóda, rövid idő alatt sok ember kérte a megkereszteltetését és vallást tettek Jézusról. A lelkész szégyellte magát: még semmit sem tett, vajon komoly ez a megtérés? Minek köszönhető ez most, új seprő jól seper? Ez nem megy így a lelki munkában. Elmondták ezek az emberek, hogy számukra sokat jelentett az, amit mondott az ő elődje, de még többet az, ahogyan élt. Csak kíváncsiak voltak, hogy kitart-e ez az élet a haláláig. És amikor látták őt meghalni, azt mondák: ez igaz, amit ez az ember mondott. És akkor teremte meg a gyümölcsét a szívükben az evangélium. "Nézvén életük végére, kövessétek hitüket."

Miért fontos ez? Azért, mert az életünk vége felé, ha Isten engedi, hogy megöregedjünk, sokféle szempontból gyengülni kezdünk. Sokféle betegség jelenik meg az ember életében, s ha az fájdalommal jár, még inkább önmagára irányítja a figyelmet. Nehéz megmaradni abban a nyitottságban, hogy én az Úrnak akarok szolgálni, és nekem mindig fontosabbak mások, mint magam.

Aztán az a tapasztalat, hogy az idős hívőket is az életük vége felé még egyszer támadja az ördög, és minden után odateszi a maga kérdőjelét. Azt, amivel kezdte a Mózes első könyvében: "Csakugyan azt mondta az Isten?" Csakugyan azt gondolod te, hogy minden bűnöd megbocsáttatott? Emlékszel, amikor huszonöt éves voltál, mit csináltál akkor? Sok idős hívőnél tapasztalom ezt kórházi ágy mellett ülve, meg otthon beszélgetve, hogy még egy össztüzet zúdít az ördög a hívőkre és igyekszik elbizonytalanítani őket mindenben. Az egész életét szentül töltötte el, és halála előtt elbizonytalanodik: hívő-e egyáltalán? Ilyenkor szükség van arra, hogy igével erősítsük egymást.

Nem beszélve arról, hogy ahogy gyengül az embernek az önkontrollja, egyre inkább előjön az igazi természete. És ha nem történt valódi újjászületés az életében, ha nem igaz, hogy él benne Krisztus, akkor egy vallásos ember még kiállhatatlanabb öregasszony meg öregember lesz, mint egy hitetlen. De, ha valóban él benne a Krisztus, akkor egyre inkább meglátszik ez is. A mi külső emberünk megromlik, s ahogy a régi természetünk, vagy a külsőnk, a testünk gyengül, annál valóságosabban meglátszik, ami benne van.

Pál írja Korinthusba: "A mi kincsünk cserépedényekben van." Ez a cserépedény repedezik, és a végén összetörik. Minél megviseltebbé válik, annál jobban meglátszik, hogy mi van benne. Krisztus van-e benne és akkor még jobban ragyog a kincs; vagy önmagával volt tele valaki (ez a legszörnyűbb tartalom), vagy üres volt, és az is meglátszik, amikor szétesik, vagy megrepedezik a cserépedény.

Olyan különös tapasztalat az, amikor már értelmileg is gyengülő hívő idős emberekkel beszélgetek. Elkezdünk beszélgetni, és az nehezen megy. Ez se, az se jut eszébe. A végén mosolyog és legyint, hogy nem lehet vele már beszélgetni sem. Elkezdünk imádkozni, s egyszerre tiszta, kerek mondatok jönnek egymás után, és az van bennem: Uram, bár én is tudnék ilyen mélyen, ilyen gyermeki hittel imádkozni. Mert ott a Lélek szólal meg. A Lélek imádkozik benne. És a Lélek nem öregszik meg. A mi külső emberünk megromlik - írja az apostol a korinthusiaknak -, de a belső emberünk megújul napról napra, ha van.

Ezt szeretném most kérdezni: van-e neked belső embered? Vagy csak te élsz? Vallásosan vagy nem vallásosan, ahogy éppen sikerül. Hívő a maga módján - szokták mondani. Él benned a Krisztus, vagy nem él benned? Ha él, akkor egy cseppet se foglalkoztasson mi lesz, ha meghalsz. Ez el van intézve. Életem ideje kezedben van. Atyám, a kezedbe tettem az életemet. És akkor foglalkozzunk azzal, amihez még van erőnk.

Mert ez is olyan nagy kegyelem, hogy Isten senkitől nem kíván többet, mint amennyi ereje még van. Ha ereje teljében van, akkor azzal végezze az Istentől kapott küldetést, Isten dicsőségére. Ha meg fogyóban van az erő, vagy már alig van, akkor azzal végezze, de ugyanazt, és ugyan úgy az Isten dicsőségére. Az ilyen embereknek van nagy békességük és reménységük. Erre értettem azt, ami félreérthető egyébként, hogy ezek az emberek tudnak nyugodtan, sőt derűsen gondolkozni az élet és a halál kérdéseiről.

Az, hogy derűsen, nem azt jelenti, hogy viccelődve, meg komolytalanul. Az élet kérdéseiről sem szabad komolytalanul gondolkozni. De felszabadultan, ahogy egyik szép énekünkben van: "Elválni kedvesinktől fájdalmas és nehéz, de szívem szent reménnyel a jövendőbe néz." Mert nekünk van jövendőnk, és tudjuk, hogy mi az a jövendő. Sőt tudjuk, hogy ki az a jövendő. Az a Jézus, akivel már itt járjuk a sokszor rögös földi utat, aki visz minket győzelemről győzelemre, és aki megígérte az Ő dicsőségét nekünk.

Két banális igazságról nem volna szabad elfeledkeznünk:

az egyik, hogy egyszer mindnyájan meghalunk,

a másik, hogy egyikünk sem tudja, mikor.

Éppen ezért most kellene elrendezni ezt a kérdést. És akkor adja a szívünkbe Isten ezt a békességet, s megtanít örömmel végezni a küldetésünket, a tőle kapott feladatunkat, mindig annyi erővel, amennyit Ő éppen ad.


Imádkozzunk!

Édesatyánk, köszönjük, hogy Saul rossz példája is figyelmeztet bennünket, és teljes szívünkkel feléd fordulhatunk, aki magad vagy az élet forrása.

Magasztalunk téged, megváltó Urunk Jézus Krisztus, hogy még meghalni is tőled tanulhatunk meg. Köszönjük, hogy megtanítod a benned hívőket élni, és megtanítod kilépni ebből az életből. Köszönjük, hogy mi csak átlépünk a teljes életbe, a mennyeibe.

Bocsásd meg, Urunk, hogy olyan sok bizonytalanság, szorongás, találgatás, menekülés, félelem van bennünk ezzel a kérdéskörrel kapcsolatban. Adj nekünk világosságot. Taníts minket túllátni a láthatókon. Segíts, hogy nyugodtan, komolyan vegyük azt, amit mondasz igédben. Köszönjük, hogy az is igaz, amit a meghalásról, az életről és a halálról mondasz.

Segíts minket, hogy reménységgel tudjunk előre nézni, és így tudjunk másokat is vigasztalni, bátorítani, ha kell inteni és tanítani.

Köszönjük, hogy reád bízhatjuk mindannyian a testben hátralevő időnket. Segíts ezt azzal tölteni, amire adtad. Olyan sok időt és erőt eltékozoltunk már eddig más célokra. Szeretnénk neked engedelmes életet élni.

Könyörgünk hozzád szeretteinkért a közelben és távolban.

Könyörgünk az evangélium terjedéséért, és azokért, akik a mienknél sokkal nehezebb körülmények között hisznek annak és hirdetik azt.

Könyörgünk népünk lelki felébredéséért, erkölcsi megújulásáért.

Könyörgünk országunkért.

Könyörgünk hozzád, az aratás Urához, hogy te küldj munkásokat a te aratásodba.

Vezess minket a jövő hét napjain is. Szeretnénk téged kérdezni, és szeretnénk igéd szerint gondolkozni és élni.

Kérünk, beszélj velünk ezen az igén keresztül még tovább is, és segíts most a csendben őszintén imádkozni.

Ámen.