PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2006. május 4.
(csütörtök)

Cseri Kálmán


AZ ÚR ŐRIZZEN ATTÓL...


Alapige:1Sám 26,1-12

A zifiek elmentek Saulhoz Gibeába, és megmondták, hogy Dávid a Hakila-halmon rejtőzik a sivatagtól keletre. Ezért elindult Saul, és elment a Zif-pusztába háromezer válogatott izráeli emberrel, hogy megkeresse Dávidot a Zif-pusztában. Saul a Hakila-halmon a sivatagtól keletre, az út mellett ütött tábort. Dávid is a pusztában tartózkodott. Amikor észrevette, hogy Saul utánamegy a pusztába, kémeket küldött ki Dávid, és megtudta, hogy csakugyan megérkezett Saul.

Ekkor elindult Dávid, és odament arra a helyre, ahol Saul táborozott, és megnézte Dávid azt a helyet, ahol Saul és hadseregparancsnoka, Abnér, Nér fia feküdt. Saul ugyanis a szekértáborban feküdt, a hadinép pedig körülötte táborozott. Dávid ezt kérdezte a hettita Ahimelektől és Abisajtól, Cerújá fiától, Jóáb testvérétől: Ki jön el velem Saul táborába? Abisaj így felelt: Én elmegyek veled. Dávid és Abisaj éjjel mentek a hadinép közé. Látták, hogy ott fekszik Saul, és alszik a szekértáborban, lándzsája pedig a földbe van szúrva a fejénél. Abnér és a hadinép pedig körülötte feküdt.

Akkor ezt mondta Abisaj Dávidnak: Most kezedbe juttatta Isten az ellenségedet. Hadd szögezzem hát a földhöz lándzsám egyetlen dobásával! Másikra már nem lesz szükség. Dávid azonban ezt felelte Abisajnak: Ne pusztítsd el, mert ki emelhet büntetlenül kezet az Úr fölkentjére?! Majd ezt mondta Dávid: Az élő Úrra mondom, hogy megveri az Úr, vagy úgy, hogy eljön halála napja, vagy úgy, hogy harcba megy, és ott vész el. Az Úr őrizzen meg attól, hogy kezet emeljek az Úr fölkentjére! Csak a lándzsát vedd el a feje mellől meg a vizes korsót, és menjünk! És elvette Dávid a lándzsát meg a vizes korsót Saul feje mellől, és elmentek. Senki sem látta, senki sem vette észre, senki sem ébredt fel, hanem mindenki aludt, mert az Úr mély álmot bocsátott rájuk.


Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyán, mindnyájan elfáradunk estére. Kérünk, üdíts fel minket igéddel és az előtted való testvéri közösséggel.

Olyan sok mindent kellett hallgatnunk ma is. Segíts most csak a te halk és szelíd szavadra figyelni, és sok hamisság után az igazság beszédét befogadni.

Kérünk, vedd el szétszórtságunkat, fáradtságunkat, ajándékozz meg minket azzal a világossággal, ami belőled árad, Urunk Jézus Krisztus.

Köszönjük, hogy mindnyájunkat ismersz, egyedül te tudsz rólunk mindent, és mégis szeretsz. Magasztalunk téged ezért.

Adj nekünk most útmutatást, tanácsot, feddést, bátorítást, melyikünknek mire van szükségünk. Minket pedig segíts, hogy az igének ne csak hallgatói, hanem megtartói legyünk.

Ámen.


Igehirdetés

A vége felé tartunk Sámuel első könyvének, amelyik lényegében Dávid életének első felét írja le részleteiben. Tudjuk a Római levélből, hogy amik megírattak, a mi tanulságunkra írattak meg. Éppen ezért ebből a viszonylag jól ismert történetből is néhány fontos tanítást próbáljunk a magunk számára leszűrni.

Még mindig tart az az áldatlan állapot, hogy Saul király üldözi Dávidot, mert tudja, hogy Isten Dávidot választotta utódául, sőt már fel is kente királlyá Sámuel próféta a fiatal Dávidot. Saul azonban olyan betegesen féltékeny, hogy nem tudja abbahagyni ezt az üldözést. Milyen szép lenne, ha magától félreállna! Ha azt mondaná: mindezt tudom, az Úr megmondta, hogy véget vetett uralkodásomnak. Megérdemlem. Elrontottam sok mindent.

Vagy ha megbánná azt, amit elrontott és őszinte bűnbánattal odaborulna Isten elé és azt mondaná: ha az Úr így döntött, hogy Dávid az utódom, akkor átadom neki a hatalmat. De az ilyen Saulok képtelenek erre. Képtelenek magukat megalázni Isten előtt, és képtelenek tudomásul venni Isten döntéseit és a maguk cselekedeteit ahhoz igazítani.

Tovább folyik az üldözés. Szerencsétlen Dávidnak már elege van belőle. Valóban: "Bújt az üldözött, s felé kard nyúl barlangjában". Egyik barlangba be, a másikból ki, egyik erdőbe be, a másikból ki menekül Saul elől. Ráadásul még a nép közül sem számíthat mindenkinek a jóindulatára.

Ezzel kezdődik a mai fejezetünk: feljelentették Saulnál Dávidot. Az egyik néptörzs megsúgja Saulnak, hogy ott rejtőzik, ott bujdosik Dávid az ő területükön. Erre Saul, mint akinek nincs fontosabb dolga, háromezer válogatott vitézzel elindul, hogy Dávidot elfogja. Milyen szánalmas dolog ez! Egy nép meg a király, egy uralkodó, akinek kormányoznia kellene, a népet védeni az ellenségtől, mert a filiszteusok állandóan támadták őket, a nép jólétén törni a fejét, vagy ha van valamicske Isten-félelem még benne, imádkozni, meg Isten előtt felelősen gondolkozni. Ehelyett háromezer embert mozgósít egy olyan ellen, aki a legtöbb jót tette az utóbbi években az országgal, mert a filiszteusokkal szemben Dávid sok győzelmet harcolt ki.

Felvonul tehát Izráel királya háromezer vitéz élén Dávid ellen - ez ennek a fejezetnek az első mondata. És a fejezet utolsó mondata "elment Dávid a maga útjára, Saul pedig visszatért a maga lakóhelyére." A háromezer vitéz dolgavégezetlenül visszavonul.

Mi lehetett ennek az oka? Hogy tud egy valaki háromezret megfordítani, megfutamítani?

Nagy dirrel-dúrral felvonul Saul, és szép csendesen visszavonul a végén. Nem volt vérontás, és mégis nagy győzelem született. Dávid egyedül legyőzte Sault és háromezer katonáját. Mi történt itt, és hogy történhetett? Erről szeretnék most beszélni.

Az egész történet azt szemlélteti, hogy milyen az a hívő ember, aki szoros közösségben él Istennel. Mi jellemezte Dávidot?

A maga nagyon mostoha körülményei között üldöztetve, elhagyatva, besúgóktól, feljelentőktől körülvéve, kiszolgáltatottan, étlen szomjan, fegyvertelenül azzal a bizonytalansággal, hogy ki tudja meddig tart ez még, ő van az egyik oldalon, a másik oldalon ott van egy kisebb hadsereg, mögötte a gyűlölet, féltékenység, haditerv. El kell kapni, meg kell ölni Dávidot. Végül mindez az indulat meghiúsul, visszavonulnak a katonák, és ebből a csatából Dávid kerül ki győztesen.

Az volt az ő titka, hogy mindig kizárólag Istenre volt tekintettel. Senki és semmi nem érdekelte a döntéseinél, mindig az volt neki fontos: mit mond neki az Úr. Ebben a helyzetben mi Isten akarata? A legjobb barátja tanácsolhatott neki valamit, azt mondta: ez más, téged szeretlek, de nem teszem, amit mondsz, mert az Úr mást mond. Mindig az Úrra nézett.

Talán feltűnt, hogy volt egy szakasz ebben, ahol minden mondatban előfordult: az Úr. Az Úrra nézett, az Urat kérdezte, az Úrhoz imádkozott. Egyedül az élő Istenre volt tekintettel. Valami történt, mintegy fölnézett: mit szól ehhez az én Uram, és akkor azt teszem. Na de ez most nem jó neked, Dávid. Valami mást kellene. Okosabbat, ravaszabbat, cselesebbet. Nem kellene most még cselekedni, még várjunk. Ő csak mosolyog, és azt mondja: amit az Úr mond... És amikor Ő szabja meg az idejét valaminek. És amilyen eszközöket Ő a kezembe ad. Semmilyen más eszközt nem hajlandó használni.

Isten azokat, akiket megajándékozott a benne való hittel, ebben a vele való közösségben akarja naponta erősíteni. Hívő életet élni ezt jelenti, hogy az élő Úrral - ez a kifejezés itt többször előfordul - valóságos közösségben élni. Ez működő közösség. Ővele állandó párbeszédben maradni azzal a permanens, folyamatos készséggel, hogy kész vagyok engedelmeskedni neki, mondjon akárki akármit. Nekem Ő az Uram. Ez nem valami üres szólam, hanem ez hitvallás. Az élő Úrra mondom - mondja itt Dávid. Ő az élő Isten jelenlétében él. Isten számára a legfőbb tekintély, aki a leghétköznapibb dolgokban is megszabja, hogy mit tegyen. Ő akkor is azt teszi, ha ellene mond a szokás, ellene mond a józan ész, ellene mond a maga kényelme, a benne való szorongás, félelem. Minden ellene mondhat, ő akkor is azt teszi, amit Isten akarataként felismert. Ez nem görcsös erőlködés, hanem ez az életstílusa. Így gondolkodik és így él, ebből nem lehet kizökkenteni még akkor sem, ha ennyire összefog ellene minden, mint itt, ebben a különös jelenetben.

Miről van itt szó ebben a különös jelenetben? Értesül Dávid is arról, hogy Saul felvonult ellene ismételten. Az, hogy Dávidnak ilyen szoros hitbeli közössége volt Istennel nem azt jelentette, hogy a fellegekben járt. Azt olvastuk: elküldte a barátait, hogy derítsék fel pontosan, hol vannak Saulék, hányan vannak, hogy mozog az ellenség tábora, mire lehet számítani, hogyan tudnak védekezni ellene. Azért mert valaki hívő ember, nem ejtették a fejére. Nem azt jelenti, hogy nem számol ennek a világnak a reális dolgaival. Csakhogy az egész világnak a realitását komolyan veszi, és ebben benne van az egész világot teremtő mindenható Isten is. Sokkal többet lát a hívő, mint a nem hívő, mert a láthatatlanokkal is számol. Számol Istennel és számít rá. Ezt jelenti hinni.

Ugyanakkor itt mozog a földön, két lábbal itt áll. Tájékozódik, és amikor meghallotta Dávid, hogy mi a helyzet, egy különös gondolata támad. Mégpedig az, hogy újabb bizonyságát szeretné adni ennek a gonosz Saulnak arról, hogy ő nem ellensége. Nem kell tőle félni. Egyszer már bebizonyította ezt - néhány fejezettel előbb olvastuk ezt -, és most újra szeretné erről meggyőzni Sault, hogy nem kell félnie tőle. Furcsa gondolata támadt Dávidnak: éjszaka beszökik Saul táborába, elhoz valamint onnan az ő holmija közül, hogy bizonyíthassa neki: ott jártam, de nem bántottalak. Itt van az a tárgy a kezemben, ez a bizonyíték. Nem kell tőlem félned.

Ez a bizonyos Abisaj, aki valószínűleg unokaöccse volt Dávidnak, a nővérének a fia, vállalkozik arra, hogy elmegy vele.

Koncentrikus körben táboroztak abban az időben a katonák. Azt olvastuk: szekértábor volt kívül, aztán a harcosok, a tisztek, a középen a vezér, Abnér, akinek az volt az elsőszámú feladata, hogy a király testőreként őrizze testi épségét. Ő azonban az igazak álmát alussza. Mellette Saul alszik mélyen.

És akkor mit mond Abisaj Dávidnak? Azt mondja: Ez Istentől elkészített helyzet. Itt van a te ellenséged, az én kezemben itt van a dárdám. Egyetlen mozdulattal a földhöz szögezem. Nem kell még egyszer szúrni. És meg van oldva a helyzet. Nem kell többé bujdosnunk, menekülnünk. Nem kell félni senkitől. Egyébként is erre vár az egész nép, hogy megszabaduljunk ettől a Saultól, aki egyik bajból a másikba viszi a népet. Te is erre vársz, mert Isten megígérte, hogy király leszel. Mindenki örülni fog. Ilyen elkészített helyzetet csak Isten tud teremteni.

Erre mit mond Dávid? Azt mondja: nem. Másodszor is nem. És megindokolja, miért nem. Miért nem? Néhány fontos szempontot említ itt.

1. Dávid azonban így felelt Absíjnak: "Ne pusztítsd el, mert ki emelhet büntetlenül kezet az Úr fölkentjére?!"

Azt mondja Abisaj Dávidnak: itt alszik a te ellenséged. Mire Dávid: itt alszik az Isten fölkentje.

Sault Isten választotta ki királynak, És Saul sokáig Isten akarata szerint uralkodott. De most már nem aszerint uralkodik! Most már egyik bajt a másik után hozza a nép nyakára. Már rég hátat fordított Istennek, már ő istenkedik. Életében emlékművet állított magának. Még a diktátorok közül is kevesen tették ezt meg. Legyen vége ennek! - így Abisaj. Dávid azonban azt mondja: nem. Ő így, gonosz állapotában is az Isten fölkentje.

Dávid a gonosz Saul mögött is azt az Istent veszi komolyan, aki eredetileg királlyá tette Sault. Egyedül az Úr tudja, hogy miért tette Sault királlyá. Egyedül az Úr tudja, hogy miért tartja még mindig életben. Ez nem Dávid hatásköre. Ő nem nyúl egy ujjal sem ahhoz, aki az Isten fölkent királya. Itt nem lehet most ideologizálni, hogy mennyi rosszat cselekedett, meg hogyan vár a tömeg arra, hogy megszabaduljanak tőle. Itt a tényeket kell nézni, mondja Dávid. Rövidre kell zárni a dolgot, s nem kell spekulálni. Az Isten fölkent királya, ezért nem nyulunk hozzá. Az mind igaz, hogy ilyen gonosz, meg olyan gonosz, de ez nem az Istentől elkészített helyzet itt, Abisaj. Tedd a hátad mögé a dárdádat, nem szúrunk agyon senkit, mert következmények nélkül nem lehet az Isten fölkentje ellen vétkezni.

Megkérdezem: ott van-e bennünk az a készség, hogy kivétel nélkül mindenkire úgy nézünk, hogy ő is az Isten teremtménye? Ő is ember. Na de gonosz ember, és mennyit ártott nekünk! Ez az egyik része, de nem változtat azon, hogy ő is az Isten teremtménye. Nem biztos, hogy Isten gyermeke, azt tudjuk, mást jelent. Ezzel a tisztelettel nézni egymásra.

Mint aki sok családban meg kellett, és meg kell, forduljak, az életkor két végén levőket nézem mindig a legnagyobb szeretettel és együttérzéssel. A kicsi gyerekeket, meg az öregeket. Olyan sokszor őket nem veszik emberszámba. Mert ő még olyan kicsi. De attól ugyanolyan ember, mint mi vagyunk. Még nem nőtt meg kétméteresre, majd megnő, de ugyanolyan teremtménye Istennek. És ugyanúgy nem gúnyolom ki, nem nevetem ki. A kis titkait, amiket reám bízott, nem pletykálom el a szomszédasszonynak, hogy nagyot nevessünk rajta, ő meg ott van és hűledezik. Aztán majd öt év múlva nem nekünk fogja elmondani titkait, hanem másnak. Ugyanolyan ember, mintha húsz vagy negyven évvel idősebb lenne.

És ugyanígy az idősek is, ha lehet még inkább. Mert már a papa nem is hallja, meg nem emlékszik rá, meg összekeveri. Akkor annál inkább kell szeretni. Annál gyöngédebben komolyan vesszük, hogy ő is ember. Ráadásul ő többször használta a kezét nehéz munkára, mint a fiatalabbak. S amink van, annak egy részét neki köszönhetjük. De ettől függetlenül, ő úgy ahogy van, a maga elesettségében, ugyanolyan ember, mint a másik. És ha naponta borsot tör az orrom alá, akkor is.

Ha akárhányszor Saul, akkor is az Isten fölkentje. Ettől Dávid nem tágít. Ez nagyon sajátos szemléletet, sőt lelkületet tükröz.

Ahogy Jézus nézett mindazokra, akikkel találkozott. A házasságtörőre, a rómaiakkal kollaboráló vámszedőre, Zákeusra, akinek a bőre alatt is lopott pénz volt, meg a sokszoros bűnösre, és nem tett különbséget. Mindenki azt kapta tőle, amire az illetőnek szüksége volt. Ő meg adta, és adta.

Aki egy kicsit is ismeri azt a kort, és elolvassa a János 4. részből a samáriai asszony történetét, az elképed azon, hogy Jézus hogyan beszélt egy nővel. Abban az időben szóba sem álltak egy nővel, egy ilyen nővel meg, aki a hatodik férfit koptatta, végképp nem. Mindenkinek megvolt a véleménye róla, és Jézus milyen tisztelettel beszél vele. Az mindig a megtisztelés volt, ha kértek valakitől valamit. Jézus ezzel kezdi: adj innom! El is csodálkozik az asszony: Hogyan kérhetsz tőlem, amikor asszony is vagyok, meg samáriai vagyok? Akkor arról még nem beszélt, hány férje van.

Ez a jézusi lelkület bárcsak a mienk lenne! Amiből valami kicsi itt az ószövetségi Dávidban már megjelenik.

2. A másik szempontja az volt Dávidnak: nem kapkodunk. Abisaj azt javasolja, hogy egy kicsit hozzuk előbbre a dolgokat. Előbb-utóbb úgyis meg fog halni Saul, most egy kicsit besegítünk ebbe. Isten azt mondta, hogy te leszel az ő utóda, akkor hozzuk előbbre a trónra lépésedet. Itt van a dárda, földhöz szögezem.

És mit mond Dávid? Szó sem lehet róla! Mintha fölnézne itt egy órára, Isten órájára és látja: még nincs ott a mutató. "Majd az Úr megveri őt, amikor eljön az ő ideje. Vagy úgy, hogy eljön a halála napja, vagy úgy, hogy egy harcban vész el" vagy valahogy másként. Nem piszkáljuk a mutatókat. Abisaj azt akarja, hogy hozzuk előbbre, előbb-utóbb úgy is odaér, mi besegítünk Istennek. Dávid: nem segítünk be. Az Úr cselekszik, ahogyan és amikor akar. Pedig Dávidnak már nagyon elege volt ebből a bujdosásból. Szerette volna, hogy vége legyen, de nem "segít be" Istennek, mert azzal csak ártana az ügynek.

Emlékszünk Ábrahám esetére. Ott is egy kicsit előbbre akarták hozni. Ha nem lesz gyerek úgy, legyen gyerek emígy. Hol van az a Hágár? Mindenki így csinálja. Akkor tényleg ez szokás volt. És mennyi baj lett belőle. Dávid azonban nem akar magának bajt azzal, hogy belenyúl Isten munkájába. Isten nem szorul arra, hogy ő okvetetlenkedjék, fontoskodjék. Majd eljön mindennek az ideje.

Van olyan, hogy nagyon szeretne már az ember a végére jutni valami rossznak. Egészen világos, hogy mi Isten terve, és hogy az meg fog valósulni. Akkor is az a feladatunk, hogy várni, tűrni, ha kell amiatt, hogy késik a megoldás, szenvedni, de kivárni az Istentől rendelt időt. Soha nincs áldás azon, amikor valaki kinyújtja a kezét, és Isten helyett akar intézkedni.

Látom azokat a fiatalokat, akik nagyon szeretnének már találni maguknak társat. Erre többféleképpen lehet várni. Aki elveszíti az Istenben való bizalmát és hitét, elkezdi kelletni magát, kiteszi a portékát a kirakatba, és árulni kezdi magát, annak mindig szörnyű következményei lesznek. Ha nem is azonnal, később biztos. Előre lehet sajnálni az ilyeneket. Majd én elintézem, mert úgy látszik, az Isten késik, vagy nem ért hozzá, vagy elfeledkezett rólam. Nem feledkezett el. Dávid egészen bizonyos abban, hogy mindennek rendelt ideje van.

3. A harmadik, amit Abisajnak mond: egyáltalán hogyan jut ilyen eszedbe, hogy te akarsz itt végrehajtani valami ítéletet? Az Úr az igaz bíró! Ez nem a te hatásköröd, és nem is az enyém. "Majd az Úr megveri őt" - mondja.

Van igazságszolgáltatás és Isten igaz bíró. Csak Ő néha sokáig vár az ítélet végrehajtásával. Egyebek között azért is, hogy a bűnös megtérjen az ő útjáról, és ne kelljen végrehajtania az ítéletet. Erre nézve sok igét olvasunk a Bibliában. Istennek van ideje, és van hatalma, hogy kivárja, amíg eljön az ítéletnek az ideje. Fontos, hogy mi se legyünk türelmetlenek. Azt mondja az Úr: enyém a bosszúállás, én megfizetek. Egy másik helyen: magatokért bosszút ne álljatok. Dávid ezt komolyan veszi és ezért beszéli le Abisajt erről a bosszúról.

Az Lámeknek a természete volt, hogy önkényesen bosszút állt, és amikor hazament, elújságolta feleségeinek: Ifjat öltem, mert megütött, embert öltem, mert megsebzett. Ő megütött, én meg agyonütöttem. És ezzel még dicsekszik is. A Dávid-féle emberek így szólnak: ha megütnek, én akkor sem ütöm meg, és főleg nem ütöm agyon. Azért nem ütök vissza, mert óhatatlanul nagyobbat ütnék, mint amekkorát kaptam. Ezért jött az a szabály az Ószövetségben, hogy fogat fogért, és egy fogért nem kettőt verünk ki. Dávid szerint pedig: legjobb, ha egyáltalán nem ütünk vissza.

És Jézus mit mondott? Ő azt mondta, hogy a gonoszt jóval győzd meg. Ő szenvedvén nem fenyegetőzött, és szidalmaztatván viszont nem szidalmazott, hanem hagyta az igazságosan ítélőre. Dávidban ilyen jézusi indulat mozdul meg.

Az előző fejezetben tegnap olvastuk Nábál történetét. Ott többször ismétlődik ez a kifejezés: Dávid nem akar maga segíteni önmagán. Az Istenben bízó embert ez jellemzi. Az ügyemet egészen Őreá bíztam. Ez nem valami tutyimutyi passzivitást jelent, hogy akkor semmit sem teszek, majd mindent Ő végez el. Nem! Azt én végzem el, amit Ő reám bíz. Ami viszont az Ő hatásköre, abba nem kotnyeleskedem bele, hanem hagyom az igazán ítélőre.

Dávidnak ilyen szempontjai voltak. Talán feltűnt a történet olvasása közben, hogy milyen nagy nyomás nehezedett rá. Egyáltalán nem volt könnyű ragaszkodnia hitbeli meggyőződéséhez. Rajta volt már régóta az a nyomás, hogy a nép várta tőle, hogy oldja már meg ezt az áldatlan helyzetet. Ezt neki kell megoldania, mert ő az Istentől kiválasztott király. Ott van mellette egy bajtárs. Egyetlen egy bajtársa van, és még ez is az ellenkezőjét tanácsolja annak, mint ami az Isten megértett akarata volt. Az egyetlen kísérője a kísértője is lesz. És milyen vallásosan magyaráz. Isten adta kezedbe ellenségedet. Itt a dárdám, s majd én elintézem... Mit? Amit az Istennek kell elintéznie? Ez nem tűnik fel az Abisajoknak. Erre csak a Dávidoknak van fülük, hogy azonnal észrevegyék, hogy itt a buktató. Te az Isten helyére akarsz állni. Én meg nem. Én a magam helyén akarok maradni, mert Isten is a helyén van, és majd Ő elvégzi azt, amit akar. Abisaj fel van háborodva. Nem mondja itt, de a sorok között olvashatjuk: ne csináld már! Ne nevettesd ki magadat! Ne tégy engem is gúny tárgyává! Nem egy korsóért jöttünk ide! Miért jöttünk ide? Van nekünk korsónk otthon. Most el kell vinni innen a korsót, ez a feladat? Mindenképpen a fegyverrel szeretnék valamit csinálni.

Itt juthat eszünkbe a korinthusi levélből az a mondat: "a mi fegyvereink nem testiek, hanem erősek az Istennek erősségek lerontására." Dávid fegyverei nem testiek. A másik handabandázik a megszokott fegyverekkel, Dávid meg azt mondja: az Úr vívja ezt a harcot. Mi csak annyit tehetünk, amennyit Ő mond és enged nekünk.

Mi védi meg Dávidot?

A nagy nyomás ránehezedik. Erős a kísértés. És mit tesz a kísértés közepén? Azt, amit Jézus tanácsolt tanítványainak a Gecsemáné-kertben. "Legyetek éberek és imádkozzatok, és ne menjetek bele a kísértésbe, mert lehet, hogy a lélek kész, de a test erőtlen." (Mt 26,41). Megint egy újszövetségi ige, amit egy ószövetségi hívő tudatlanul is gyakorol. Dávid éber, figyel arra, hogy mit tanácsol a jó barátja, de akármilyen jó barát, nem teszi, ha mást mond, mint ami Isten akarata; és imádkozik. Itt van egy egymondatos imádság. Szinte felkiált Istenhez. "Az Úr őrizzen meg attól, hogy kezet emeljek az Ő fölkentjére!". Két kézzel kapaszkodik, mert nagyon nagy a centrifugális erő, amelyik őt ki akarja dobni az Istennel való közösségből.

Nem tudom, ki volt a testvérek közül olyan éles kísértéshelyzetben, amikor eszébe jutott ez a megoldás, és kiáltott és kapaszkodott. Ilyenkor életfontosságú a hívő számára, hogy kapaszkodjék Jézusba. Kapaszkodjék az igébe, ami meg van írva - Jézus is a kísértések idején mondta ezt mindig: meg van írva... -, és ragaszkodjék ahhoz, amit már hittel igaznak ismert fel. Mondhat aki amit akar. Most nem érünk rá elmélkedni, vitatkozni, most ragaszkodom ahhoz, amit igaznak ismertem fel. Mondják, hogy korlátolt meg szűklátókörű vagyok, de én meg akarok maradni az én Uram mellett. Életben akarok maradni ebben az éles helyzetben is.

Dávid életében egyébként többször volt erre példa, és ezek a példák világítanak a számunkra is. Nem tutyimutyi módon beletörődni, hogy erős a kísértés, én meg gyönge vagyok... Utána vádolni másokat, mentegetni magunkat, magyarázni a bizonyítványunkat, hanem kiáltani és kapaszkodni. Legyetek éberek - mondja Jézus. Ismerjétek fel, hogy az hazugság. Nem igaz, hogy Istentől elkészített helyzet. Nem nekem kell földhöz szögeznem Sault. Ha érzitek az erőtlenségeteket, kiáltsatok! Az Úr legyen irgalmas nekem és őrizzen meg, hogy ilyet cselekedjem! És az Úr megőrzi az ilyeneket attól, hogy engedetlenekké váljanak, ha saját szíve mást mond az embernek, ha az egész környezete mást mond, akkor is.

Olyan szemléletesen lehet látni a cselekvő Istent és az Ő hatalmát ebben az egyszerű megállapításban is, hogy az egész tábor aludt, senki nem vett észre semmit, senki nem ébredt fel, mert az Úr mély álmot bocsátott rájuk.

Ez azért egészen abnormális dolog, hogy senki nem ébredt fel, legfőképpen az az Abnér, akit azért "fizettek", hogy őrizze a királyt. Ott durmol mellette. Alszik mindenki mélyen, mert Isten itt egy újabb szép illusztrációt akart adni ennek a szerencsétlen Saulnak, meg a hívő-hitetlen népnek arról, hogy van ilyen Dávid-féle gondolkozás is. Meg arról, hogy kicsoda az az Isten, akinek mindenre van hatalma.

Azzal szeretném befejezni, hogy Dávid utána visszaadta a dárdáját Saulnak. Tisztes távolba elmentek, onnan kiabált, felébredtek, és valaki elment, mert a király dárdája az mintegy a király jogara is volt. A hatalom gyakorlásának a szimbóluma volt a dárda. Dávid nem akarta magához ragadni a hatalmat. Majd, ha az Úr a kezébe adja, akkor igen. Ő csak meg akarta mutatni, hogy nem kell tőle félnie Saulnak. Visszaadja a dárdáját. Saul meg visszaveszi, és úgy tesz egy ideig, mintha uralkodna. Pedig nem tud már uralkodni magán sem, a népen sem. Elszakadt Istentől régen.

A következő fejezetekből kiderül, hogy ezzel, hogy nem szögezték Sault ott a földhöz, Isten adott neki még egy esélyt. Egy kicsit meghosszabbította az életét. Isten elvetette Sault mint királyt, de nem vetette el mint embert. Dávidnak ez a jósága, ezen keresztül az Isten szeretete, hogy a kegyelmi időt meghosszabbította neki, megtérésre indíthatta volna. Saul azonban annyira megkeményedett már, nem élt ezzel a lehetőséggel.

Jó lenne minden napunkra így nézni, hogy Isten adott nekem még időt. Miből kell megtérnem, miben lehet megerősödnöm? Mi az a feladat, amit Ő bízott rám? Mi az a csoda, amit Ő akar mutatni ma? És minden napot ilyen kegyelmi időnek, ajándéknak tekinteni, és arra használni, amire Ő adta. Ezt pedig jegyezzük meg nagyon, hogy a mi vitézkedéseink fegyverei nem testiek, hanem erősek az Istennek erősségek lerontására. Nekünk lelki fegyverekkel és lelki módon kell harcolnunk. (2Kor 10,3-4; Ef 6,10-20).


Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, magasztalunk azért, mert kizárólag lelki fegyverekkel harcoltál lelki célok érdekében. Szeretnénk példádat követni.

Bocsásd meg, hogy oly sokszor teljesen világi módon kezdünk el hadakozni. Nagy haditervet agyalunk ki. Sokszor engedünk a bennünk megmozduló bosszúnak, keserűségnek. Sokszor magunkért akarunk bosszút állni, és nem hagyjuk az igazságosan ítélőre.

Kérünk, szabadíts meg minket minden ilyen felesleges akarnokoskodástól. Ajándékozz meg minket a te lelkületeddel. Taníts minket nagy tisztelettel nézni mindenkire, bármilyen ember is az a másik. Taníts minket szeretni még azokat is, akik ártanak nekünk. Add, hogy tudjunk örömmel imádkozni a rosszakaróinkért. Tudjunk jót mondani azokról, akik minket rágalmaznak.

Tölts meg minket, kérünk, a te Lelkeddel, a te Szentlelkeddel. Adj nekünk növekedést, mélyülést ebben a veled való közösségben, hogy a nehéz helyzetekben, a kísértések között is tudjunk éberek maradni, kapaszkodni, ragaszkodni hozzád.

Ámen.