PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2006. február 19.
(vasárnap este)

Cseri Kálmán


AMIT VET AZ EMBER...


Alapige:Gal 6,7-8

Ne tévelyegjetek: Istent nem lehet megcsúfolni. Hiszen amit vet az ember, azt fogja aratni is: mert aki a testének vet, az a testből arat majd pusztulást; aki pedig a Léleknek vet, a Lélekből fog aratni örök életet.


Imádkozzunk!

Dicsőséges Urunk, Jézus Krisztus, köszönjük ezt a csendet, köszönjük a testvéri közösséget és köszönjük, hogy ebben a világban, amelyikben egyre több hazugság hangzik, olvashatjuk, hallhatjuk, befogadhatjuk a te igaz igédet. Kérünk, ajándékozz meg most ezzel minket. Oly nagy szükségünk van a tiszta és elegyítetlen evangéliumra.

Hálásak vagyunk, hogy a sok rossz hír között tőled jó hírt, örömhírt, evangéliumot hallhatunk. Könyörülj rajtunk, hogy ne engedjük el a fülünk mellett, mint ahogy azt talán már sokszor tettük.

Könyörülj rajtunk, és Szentlelkeddel szerezz érvényt az igazságnak. A te igéd igazság.

Ajándékozz meg minket azzal, hogy Szentlelked áttüzesíti a gyarló emberi szavakat, és azok teremtő, újjáteremtő igeként érkeznek el a szívünkhöz. Minket pedig segíts, hogy az igének ne csak hallgatói, hanem megtartói legyünk, hogy megtartson minket a te igéd.

Szeretnénk újra elmondani ezt a fontos kérésünket: "Siess belénk új szíveket adni, Szentlelkeddel lelkünk megújítni, tiszta hittel megajándékozni: add örökké szent színedet látni."

Ámen.


Igehirdetés

Szeretettel köszöntöm a gyülekezetet. Olyan zajos hetem volt, hogy arra gondoltam ma délután, hogy Istennek milyen nagy ajándéka, ha ad nekünk csendet. Sokszor magunk vagyunk a saját csendünk megrontói, de az Ő szeretete erősebb. Hiszem, hogy így készítette el ezt a csendes estét itt nekünk, és úgy meg tud minket tölteni az Ő csendjével, hogy ez kiáradhat másokra is, és elkísérhet minket akár az egész jövő héten, akármilyen zajos is lesz az. Olyan csoda, hogy Jézus Krisztus kétezer évvel ezelőtt elmondott tanítása, jelen esetben példázatai, amiket az elmúlt hét napjain olvastunk bibliaolvasó kalauzunk szerint, ennyire maiak, modernek, személyesek, időszerűek tudnak lenni. Azért könyörögtem, hogy Isten Szentlelke tegyen fogékonnyá ma este mindnyájunkat arra, amit Ő nekünk szánt, és amit Ő komolyan mond, azt vegyünk komolyan, amivel meg akar ajándékozni, azzal ne csak a mi életünk gazdagodjék, hanem másokat is tudjunk gazdagítani.

* * *

Egész héten Jézusnak az Isten országáról szóló példázatait olvastuk. Ezekben a példázatokban Ő igen gyakran használja a vetésnek a képét. Szinte minden példázat valami módon ezzel volt kapcsolatban: vetés, aratás. Mi történik a búzamaggal? Lisztté őrlik. Hogyan lesz a lisztből kenyér? Úgy, hogy kovász is kell hozzá. Hogy lesz a pici kezdetből valami mutatós, látványos, szép nagy eredmény? Úgy, ahogy a mákszemnyi mustármagot elvetik, és amikor megnő, akkor olyan bokor lesz, hogy a madarak is fészket rakhatnak rá.

Vetés és aratás. Ebben a gondolatkörben mozogtak a bibliaolvasó emberek gondolatai az elmúlt napokban. Ezért gondoltam arra, hogy mintegy összefoglalásként nézzük meg ma, milyen különös összefüggésre hívja fel Jézus Krisztus a figyelmünket, amikor ezeket a képeket használja.

Először szeretnék az Ő alappéldázatára utalni, a négyféle szántóföldről szóló példázatra, azután próbáljuk röviden kibontani a most Pál apostoltól hallott igét, és végül nézzük meg, hogyan értette Jézus azt, hogy Ő maga is olyan, mint a gabonamag.

1. Mit mondott Jézus a négyféle szántóföldről szóló példázatban?

Arra figyelmezteti minden idők igehallgatóit, hogy nem mindegy, hogyan hallgatjuk az igét. Egyáltalán hallgatjuk-e, és hogyan. Mert amikor megfejtette a tanítványoknak a példázatot, akkor azt mondta: a mag az Isten beszéde. A magvető maga Jézus Krisztus és azok, akikre rábízta az Ő igéjét, hogy mondják el másoknak. A szántóföld az emberek szíve. Egyáltalán az ember egész belső szellemi világa, az értelme. A szívet tekintették az ókorban a szellemi világunk középpontjának.

Mi lesz a magnak a sorsa? Mi lesz azokkal az igékkel, amiket olvasunk a Bibliából, és amiknek a magyarázatát olykor hallgatjuk egy-egy igehirdetésben?

Azt mondja Jézus: van olyan mag, amelyik a keményre taposott útra, ösvényre esik. Azt a madarak jól meglátják, onnan könnyű felcsippenteniük, mert nem a rögök közé esett, nem takarja be a föld, ott mutogatja magát, ki van szolgáltatva. Abból nem lesz termés. Azt a madarak könnyen felcsipegetik. Ilyen azoknak az embereknek a szíve, ami valami miatt keményre van taposva.

A múltkor azt mondta valaki: cserzett lelkű emberré váltam. Keményre tapossa sokszor sok minden az ember lelkét. Sok csalódás ér bennünket. Emiatt lesznek fenntartásaink másokkal szemben, és Istennel szemben is. Mondhat, amit akar, sose lehet tudni, mi igaz, mi nem. Egyáltalán van-e arra nekem szükségem? Időszerű az még? Sok ostoba kétely, fenntartás van a szívünkben, és ez olyanná teszi az ember szívét, mint a keményre taposott ösvény. Nem fogadja be az igét, nem hatol bele az ige. Lepereg a keményre taposott szívről minden.

Azt mondja Jézus: van olyan, amikor köves helyre esik a mag.

Palesztinában sok helyütt köves a talaj és egészen vékony, mindössze néhány centis földréteg van a köveken. Ha ilyen helyre esett a mag, akkor bekerült ugyan a földbe, ki is kelt, de nem tudta a gyökerét mélyre ereszteni. A felszínes emberek ilyenek, aki mindent csak úgy feliből, harmadából, hebehurgyán tesz. Aki semmit sem enged magába mélyen. Aki nem szokott gondolkozni. Hall ezt is, azt is, különböző információk érik, az egyik kicsit hosszabb életű, a másik egészen tiszavirág életű, de nem megy mélyre. Nem is engedi magában mélyre.

Sőt azt mondja Jézus ennek a részletnek a magyarázatánál, hogy ezek azok, akik hallgatják az igét, be is jut a szívükbe, azonosulnának is vele, csakhogy előbb-utóbb kiderül róluk, hogy befogadták az igét. És ezt az igét nem ismerő, az igét hintő Jézust gúnyoló környezetük megjegyzésekkel kíséri. És abban a pillanatban úgy tesznek, mintha soha nem hallották volna. Nem vállalnak semmi áldozatot az evangéliumért, és az evangélium uráért: Jézus Krisztusért.

A harmadik az, amikor gyomok közé esik. Kikel, szépen növekszik, de nőnek körülötte a gyomok és ezek a végén megfojtják. Szegény nődögélt volna, már-már a kalász is megjelent, szemek lettek volna a kalászban, de nagy a verseny, és az ellenség megfojtotta. Jézus három g betűs szót említ itt: a gondok, a gazdagsággal kapcsolatos szorongattatások, és a világ gyönyörűsége megfojtja az igét.

Gondjaink mindnyájunknak vannak, ha nem is a gazdagsággal való tennivalóink, meg szorongásaink, de a megélhetéssel kapcsolatosak vannak, és az élvezetekre minden ember vágyik valamilyen formában. Ezek körülveszik a növekvő igét, és a végén megfojtják.

A negyedik: van olyan, amelyik a tiszta és jó földbe esett, ott gyökeret ver, a végén gyümölcsöt terem és hasznos lesz másoknak.

A gyümölcsökről eszünkbe juthat az, amit ugyanebben a levélben ír (a Galatákhoz írt levélben) az apostol a Lélek gyümölcséről, hogy akiben Isten igéje valóban meggyökerezik, azoknak az életében megjelenik a szeretet, öröm, békesség, türelem, jóság, hűség, szelídség, szívesség, mértékletesség. Sokszor örülnénk, ha ezek közül egy ott lenne igazán az életünkben. Isten azt ígéri, hogy ez mind, mert ez egy gyümölcs. Nem azt mondja, hogy a Lélek gyümölcsei, hanem a Lélek gyümölcse: - és akkor felsorol kilencet. Mint a szőlőfürtön a kilenc szőlőszem. Ez egy gyümölcs, csak több gerezdje van, mint a narancsnak. És mindegyik ott lesz annak az embernek a szívében, aki Isten igéjét olvassa, hallgatja, gondolkozik rajta, azonosul vele, meggyökerezik benne, növekszik benne és folyamatosan gyümölcsöt terem.

Ezért hívogatott Jézus magához akkor is embereket, hogy hallgassák az Ő igéjét, ezért bátorít minket is arra, hogy olvassuk és hallgassuk azt, mert igazi életváltozás csak annak következtében van, ha valaki Isten igéje előtt egészen kinyitja magát. Ha Istennel és az Ő beszédével szemben nincsenek fenntartásai, hanem Istenbe vetett teljes bizalommal előlegezi neki azt a bizalmat, hogy amit te mondsz az igaz. Ha most mondod, az a legidőszerűbb számomra. Ha nekem mondod, az reám érvényes. Nézzük: hogyan fogadhatom be minél jobban, aztán majd az elvégzi az ő munkáját bennem, és gyümölcsözővé teszi az életemet.

Hogyan olvassuk és hallgatjuk Isten igéjét? Miért nem olvassuk, és nem hallgatjuk Isten igéjét, ha nem olvassuk, és nem hallgatjuk? Hogyan lehetne a mostaninál sokkal jobban hallgatnunk, hogy gyümölcsöt teremjen?

2. Pál apostol a felolvasott igében egyszerű, de fontos törvényszerűségre hívja fel a figyelmünket. Azt mondja: "Amit vet az ember, azt fogja aratni is." Ezt elvileg mindenki tudja, csak amikor ez a törvény és törvényszerűség érvényesül, akkor sokan csodálkoznak. Pedig azt mindenki magától értetődőnek tartja, hogy ha búzát vetett, akkor nem kukoricát fog szüretelni az ősszel. Ott az kel ki és az terem, amit elvetett.

Pál itt egy kicsit részletezi is: "... mert aki a testének vet, az a testből arat majd pusztulást; aki pedig a Léleknek vet, a Lélekből fog aratni örök életet."

Aratni mindenki szeretne. Betakarítani, gyarapodni, gazdagodni, kincseket, értékeket begyűjteni mindenki szeretne. De az aratást mindenképpen meg kell előznie a vetésnek. És a vetés fáradságos munka, és nem azonnal követi az aratás. Néha sokáig kell várni. Ahhoz, hogy valaki jó szakember legyen, sok mindent kell tudnia. Ahhoz, hogy sok mindent jól tudjon, sokat kell tanulnia. Ahogy valaki mondta: a tudás édes gyümölcsének a gyökere a tanulás, az keserű olykor. Ahhoz, hogy valaki kamatokért jelentkezzék, valamikor a tőkét el kellett helyeznie. A tőkéért meg szebb időkben szorgalmas és becsületes munkával meg kellett dolgoznia. Ma már ezt némelyek másként teszik.

Mindenképpen: ahhoz, hogy kamatot kapjak, kell valami, ami kamatozik. Azt valamikor össze kellett gyűjteni, és el kellett helyezni. Amit vet az ember, azt aratja, és csak az arathat, aki vetett.

A Példabeszédek könyve azt írja: "Aki álnokságot vet, nyomorúságot arat." Ezekről a törvényszerűségekről feledkezünk meg sokszor, mert bizonyos álnoksággal rövidre lehet zárni egy ügynek a megoldását. Egy kis huncutság, umbulda belekeveredik, de mindenki így csinálja, és így meg van oldva. De valamikor később kiderül: nincs megoldva. Az nem volt igazi megoldás, és sokféle keserű következménye van annak, hogy ha valaki álnokságot vetett.

Nekünk azt fontos tudatosítani magunkban, hogy végső soron minden, amit mondunk, teszünk vagy mulasztunk: magvetés. Minden cselekedetünk, vagy annak elmulasztása olyan, mint egy magvetés, ami előbb-utóbb kikel és terem. És amit vetettünk, az kel ki és az terem. Ez egyrészt óriási felelősség, hogy egyáltalán nem mindegy, mit mondok, mit teszek, még az sem, hogy hogyan mondom és hogyan teszem. Ugyanakkor, aki ezt komolyan veszi, és jó magokat vet, abban ez kimondhatatlanul nagy reménységet szül: előbb-utóbb bizonyos, hogy ki fog kelni, és gyümölcsöt fog teremni. Mivel tudom, hogy az jó mag volt, mert azt akartam vetni, egészen bizonyos, hogy valami jó fog kikelni belőle és áldott jó gyümölcse lesz.

Akkor is érdemes ezt tenni, ha nem mi takarítjuk be? Ez is a mai torz gondolkozás egyik szörnyűsége, hogy mindenki maga akarja learatni azt, amit vetett. Hol van ez megírva? Jézus kimondottan beszél arról, hogy van olyan, hogy más a vető és más az arató. A mi feladatunk nem az aratás, hanem a vetés. A vetés gyönyörű munkája. Előkészíteni a jövendőt, gazdagítani az életet, amely gazdagság nem most mindjárt látszik. Most csak azt tudom, hogy mivel a befektetés megtörtént, mivel áldozatot hoztam, csíraképes, tiszta, jó magot vetettem, egészen bizonyos, hogy ki fog kelni és gyümölcsözni fog. Kinek? Majd valakinek. Lehet, hogy én is élvezhetem, lehet, hogy a gyerekeim, az unokáim, vagy egy idegen. De mi a fontos: az, hogy minél többet betakarítsak, vagy az, hogy gazdagítsam az életet?

Jézus itt is szemben áll ezzel a világi szánalmas gondolkozással, és azt mondja: az az igazán emberhez méltó cél, aki gazdagítani akarja az életet. Majdnem mindegy, hogy kinek, csak gazdagabb legyen körülötte az élet. Ezért kész az áldozatra is, nem félti magát. Nagy lehetőség, hogy magokat vethetünk.

Csak egy-két példát hadd említsek arra, hogy mennyire minden magvetés, akkor is, ha valaki nem magot vetni készül, hanem egyszerűen csak éli a maga életét, a maga megszentelt, istenfélő, szép, tiszta életét, és szórja a jó magokat, vagy a maga istentelen, hitvány életét, és veti a gyomokat, és az is ki fog kelni, és az is megtermi a maga gyümölcsét.

Van egy kedves ismerősöm, akiket fiatal házas korukban gyakran meglátogattunk. Mindig feltűnt, hogy milyen természetes egyszerűséggel részt vesz a férfi is a házimunkában. Helyt állt ő a maga hivatásában is egészen magas szinten, de nem esett nehezére segíteni a feleségének. A gyerekek körül is minden elképzelhető munkához értett. A kezére állt minden, amit otthon tenni kellett. Aztán elég hosszú idő kimaradt, hogy találkoztunk. Amikor ismét meglátogattuk, akkor a legnagyobb fia már megnősült. Ott volt a fiatalasszony, akit kedvesen bemutatott. S láthattuk, ő ugyanúgy mozog, és segít a feleségének, ahogy huszonöt-harminc évvel azelőtt az apja segített az ő feleségének. Ő nem akart ott példát mutatni, s nem tartott előadást, hogy fiaim idefigyeljetek: így kell majd a feleségeteknek segíteni, ahogy apátoktól látjátok. Nem volt ilyen szöveg. De volt élet. Lehetett látni, hogy így is lehet, így érdemes, mert így szép és kedves. Akaratlanul is belehullott a mag a gyerekek szívébe és kikelt, és most idegen fiatalasszonyok, mármint a szülőktől idegenek élvezik a termést. Ez baj? Nem az a cél, hogy minél több helyen valami szép és jó megvalósuljon? És ha az úgy indul el, hogy valaki jó példát mutat anélkül, hogy példát akarna mutatni, egyszerűen csak így él, akkor az magvetés.

Ennek az ellenkezőjét tapasztaltam egy másik helyen. Volt egy ismerősöm, aki nagyon indulatos ember volt, és csak ordítani tudott otthon is. Akármit mondott, az ember azt hitte, hogy most nagyon mérges, és megijedt tőle. Szintén ez történt, hogy jó idővel később jártam náluk. Akkor az idős pár már nem élt, és a fia ugyanúgy ordított a feleségével meg a gyerekeivel, ahogyan annak idején az édesapjától hallotta.

Akarjuk, nem akarjuk, vetjük a magot. Mindenki csak azt tudja vetni, amije van, amilyen mag a birtokában van. Csak az fog kikelni belőle, amit elvetett.

Azért szabad ezt tudatosan is végezni. Tudatosan nem vetni gyomokat, és tudatosan vetni, szórni minél gazdagabban a jó magot. Nagyon nagy lehetőség ez. A tulajdon gyermekeink szívébe minél több igemagot belehullatni, bízva abban, hogy az majd kikel. Most ő nem is tudja, hogy az behullott a szívébe, de majd kikel.

Ismerek valakit, akivel a szülei nem nagyon törődtek. A nagymamája nevelte kislány kora óta. A nagymama igazán szent életű, minden képmutatástól mentes, tiszta életű, hívő, imádkozó asszony volt. Kezdettől fogva mondta az igét a kislánynak. Együtt imádkoztak. Ebben nem volt sem erőszakosság, sem mesterkéltség. Aztán a nagymama meghalt, a kislány férjhez ment. Születtek a gyermekei egymás után. Egyszer csak kiderült, hogy a szülei, akik csak alig törődtek vele, elesett állapotba kerültek. A számos gyermeke mellé odavette a két öreg szülőt, és halálukig valami elképesztő szeretettel és gyöngédséggel ápolta, gondozta őket. Ezt látták a gyerekei, az ő életükben ez ismétlődött. Ők is így gondozták, ápolták nemcsak az édes szüleiket, másokat is.

Elindult az egész egy szent életű nagymamával, aki nem szidta a kislány szüleit, hogy miért nem törődnek vele, hanem aki szerette a kis unokát, mégpedig Isten szeretete csordult ki a szívéből, ez belecsöpögött a kislány szívébe. Ott az igemag megfogant, és így tovább. Sokszor megy ez nemzedékről nemzedékre. Nem ez lenne a szép? Erre hívott minket Isten, hogy áldássá legyünk, hogy áldást adjunk tovább. De ehhez vetni kell, és a vetés fáradságos munka. És sok türelem kell ahhoz, hogy kivárjuk: megérik. De megéri jót vetni, és várni ennek az aratására.

Pál apostol egy helyen még azt is írja: "Aki szűken vet, az szűken is arat. És aki bőven vet, az bőven is arat." Nem érdemes kispórolni a munkáinkból a becsületességet, az odaadást, a pontosságot, a megbízhatóságot és még sok más értéket. Valahol, valamikor, valakinek egészen bizonyosan kamatozni fog, áldást fog jelenteni.

Nem könnyű így végezni a jó mag vetését. A 126. zsoltárból azt is megtudjuk, hogy van, amikor sírva vet az ember, mert sokszor éppen azok utasítják vissza a szolgálatát, a szeretetét, akikért kész lenne minden áldozatra. Sokszor éppen azoknak nem kell a jó mag, akiknek a legnagyobb szükségük lenne arra, hogy végre valami ilyen is hulljon már az életükbe, és keljen ott ki valami jó is, ne csak gyomok teremjenek.

Bevallom, hogy volt néhány olyan eset az életemben, amikor ezt kellett átélnem, és sírva vetettem a magot. Egy-egy olyan ifjúsági csoportban, ahol minden kedvesebb lett volna, mint az Isten igaz beszéde. Egy-egy olyan magukat nagyon okosnak tartó férfiakból álló bibliaórán, ahol minden elvont témáról szívesen filozofáltak volna, csak a bűneiket nem voltak hajlandóak meglátni és megvallani Istennek, és újat kezdeni. Vagy akárhol, ahol nyilvánvaló volt, hogy ha valahol, itt most csak az Isten igéje tudna segíteni, és itt az ige, de nem kellett az ige. Aki szereti azokat, akik közé Isten küldte, az ilyenkor még sírni is képes, de sírva is vetni kell a magot, mert a jó mag egészen bizonyos, hogy kikel. Előbb vagy utóbb, megérem, vagy nem érem, ez teljesen mindegy. Fő az, hogy hulljon a jó mag és igaz, jó termés legyen.

3. Harmadiknak még azt szeretném megemlíteni, hogy Jézus Krisztus egyszer önmagára vonatkoztatta, hogy Ő a vetőmag. Először arról volt szó, hogy az ember szíve a szántóföld, ahova Isten veti a magot. Itt Pál apostol arról beszél, hogy az ember a magvető, aki veti a magot. Ez nem képzavar, csak mást szemléltet vele. Jézus pedig azt mondja: lehetséges, hogy valaki maga lesz vetőmaggá.

A János evangéliumában ezt olvassuk: "Ha a földbe vetett gabonamag el nem rothad, csak egymaga marad. De ha elhal, sok gyümölcsöt terem." (Jn 12,24).

Ez azt a kérdést teszi fel nekünk: milyen minőségű életre vágyunk? Olyanra-e, amikor a gabonamagot beteszik a vitrinbe, ott egyedül marad. Megmaradhat száz évig is, de senkinek nincs haszna belőle. Vagy pedig vállalja azt, hogy ő maga tönkremegy, de belőle, rajta keresztül új élet támad, és önmaga többszörösével tudja gazdagítani a környezetét. Ezt tulajdonképpen mindenki eldönti akkor is, ha nem tudatos döntést hozott, mert valahogy alakul mindannyiunk élete. Van, aki önmagát félti és nem hajlandó elhalni, másokat gazdagítani. Nem is fog gazdagítani senkit. Van, aki másokat félt és szívesen hoz áldozatot másokért. Lehet, hogy tönkremegy bele, de körülötte gazdagodik az élet.

Olyan egyszerű képe ennek a gyertya. Egyszer egy kisgyerek magyarázta el néhányunknak. Nézzük csak, hogy fogy. Egyre kisebb lesz, a végén már nem is világít, de amíg világított, mennyi mindent tudtunk csinálni mellette. Ilyen egyszerű lenne ez. Készek vagyunk-e vállalni ezt, hogy szépen elfogyunk, rámegy a kényelmünk, az álmaink egy része, esetleg az egészségünk, de körülöttünk gazdagodik az élet. Érdemesnek tartjuk-e így élni, vagy azt mondjuk: nem, egyedül akarunk maradni, nem vagyok hajlandó elhalni.

Jézus élete olyan volt, ami elhalt, tönkrement. De az Ő halálából, szenvedéséből a mai napig táplálkozik minden benne hívőnek az élete. Az Ő kínhalála, gyötrelmei bocsánatot, új lehetőséget, örök életet teremtek minden benne hívő számára. És kicsiben ez valósulhat meg a benne hívők életében.

Máig emlékszem arra, hogy kezdő segédlelkész koromban egy kicsi faluba hívtak szolgálni, ahol egy idős lelkész házaspár szolgált. Valóban házaspár, mert a feleség is mindenben segítette az idős lelkészt. Ahogy ott körbe mutatott mindent, mondva, hogy most készül nyugdíjba, és szeretné rendben itt hagyni az utódjának a gyülekezetet, megérkezett két fia is. Öt gyermeke volt. A fiúk is hallgatták a papát, ahogy előadást tartott az udvar közepén. Amikor befejezte, egyikük csendesen megjegyezte nekem címezve a mondatot: tudja, apukáék beleépítették magukat ebbe a gyülekezetbe, meg ezekbe az épületekbe. Meg belénk - fejezte be - a gyerekeikbe. Olyan szép volt ott látni a két hajlott hátú öreget egymásra támaszkodva. Az jutott eszembe: ez a két ember lassan leépült, de ott egy gyülekezet felépült, és öt szép szál gyermek, sok-sok unoka már akkor is vidáman élte életét.

Nem érdemes így élni? Nem csak így érdemes élni? Én szép csendben leépülök, ilyesmiben érdemes tönkre menni, abba nem érdemes, hogy tönkretesszük magunkat mindenféle mérgekkel, de ebben érdemes szép csendesen tönkremenni, elfogyni, mint a gyertya, és közben világos volt körülöttünk. Közben felépült másoknak az élete.

Jézus Krisztus földi élete ennek az utolérhetetlenül hiteles példája. Ő otthagyta a mennyei dicsőséget, lemondott mindarról, amiben addig része volt. Vállalt minden nyomorúságot hatványozottan, mint ahogy mi ismerjük ezeket a nyomorúságokat, azért, hogy nekünk életünk legyen, sőt bőségben éljünk. Mindez azzal kezdődik, hogy kinyitom a szívemet, és engedem, hogy belehulljon az ige magja. Aztán az ott kikel. Előbb szántóföld vagyok, aztán magvető leszek, mert lesz mit továbbadnom már, tudok mit vetni. Aztán a legtöbbször észre sem veszik az ilyen emberek, hogy ők maguk is vetőmaggá váltak. Olyan maggá, amelyik elhal, de közben sok gyümölcsöt terem.


Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, magasztalunk azért, mert te nemcsak beszéltél erről, hanem az egész életed egyetlen hitelesítő illusztrációja volt tanításodnak. Áldunk téged ezért.

Köszönjük, hogy vállaltál értünk minden lemondást, áldozatot, szenvedést, megaláztatást. A magány mélységének az átélését, gúnyt és mindenféle gyötrelmet azért, hogy nekünk új életünk, igazi életünk, örök életünk legyen.

Könyörülj rajtunk, hogy mindez ne hiábavaló legyen. Ajándékozz meg minket egészséges éhséggel a te igéd után. Indíts minket Lelkeddel, hogy keressünk minden alkalmat, ahol a te igéd belehullhat a szívünkbe.

Könyörülj meg rajtunk, hogy jó magokat hintsünk tudatosan is, meg akaratlanul is, hogy csak jó magot tudjunk vetni. És azzal a reménységgel tudjunk élni temérdek csüggesztő körülmény közepette is, hogy minden jó mag ki fog kelni és jó gyümölcsöt terem. Hadd legyen a mi életünk ilyen gyümölcstermő élet.

Szabadíts meg minket az önféltésnek minden formájától és szabadíts fel minket arra, hogy szívesen hozunk áldozatot teéretted, másokért, igaz és szent ügyekért, hogy semmi ne legyen nekünk drága, csak hogy te használhass minket, hogy valóban áldássá legyünk mások számára.

Köszönjük, hogy te tudsz vágyat ébreszteni bennünk, és te tudod mindezt valóra váltani az életünkben. Segíts most ebben a csendben őszintén imádkozni hozzád.

Ámen.