PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2006. január 1.
(Újév)

Cseri Kálmán


TE VAGY REMÉNYSÉGEM, URAM


Alapige:Zsolt 71,5-9

Mert te vagy, Uram, reménységem, te vagy, Uram, bizodalmam ifjúkorom óta.

Te voltál támaszom születésem óta, te hoztál ki anyám méhéből, téged dicsérlek szüntelen.

Sokan csodálkoznak rajtam, mert te vagy erős oltalmam.

Szám dicséreteddel van tele, dicsőítlek mindennap.

Öregkoromban se vess el engem, ha elfogy az erőm, ne hagyj el!


Imádkozzunk!

Kegyelmes Istenünk, magasztalunk téged teljes szívünkből és a szánkkal is, úgy, hogy hallják mások is, és velünk együtt megtanuljanak dicsérni téged, akit egyedül illet minden dicséret, dicsőség, tisztesség és hálaadás.

Magasztalunk hűségedért és megtartó kegyelmedért.

Köszönjük, hogy téged dicsőíthetünk a hívek seregében ennek az új esztendőnek első reggelén. Köszönjük, hogy a te nagy nevedet hívhatjuk segítségül, akiről tudjuk, hogy szavaddal világokat teremtettél, aki ma is fenntartod és igazgatod ezt az egész világmindenséget, és akiről tudjuk, mégis név szerint számon tartasz minket, apró senkiket, és fontosak vagyunk neked.

Köszönjük, hogy ide hívtál, ide engedtél ma is. Köszönjük, hogy veled indulhatunk. Segíts, hogy veled járjuk végig ennek az esztendőnek az útját. Nem tudjuk, mit hoz a számunkra, de téged valamennyire már ismerünk, és tudjuk, hogy azoknak, akik téged szeretnek, minden a javukat munkálja.

Segíts téged sokkal jobban megismernünk. Segíts, hogy teljes szívvel bízzunk benned. Hogy egészen reád bízzuk magunkat, szeretteinket, s mindazokat, akikért felelőssé tettél bennünket.

Kérünk, Urunk, adj nekünk útmutató igét most. Olyan nagy szükségünk van a te bátorításodra, vigasztalásodra, tanácsodra. Kérünk, fogjad a jobb kezünket, tanácsoddal igazgass minket és formálj olyanokká, hogy vezethetők legyünk.

Ajándékozz meg halló szívvel, hogy értsük és szeressük igédet, és az idén könnyebb legyen engedelmeskednünk akaratodnak, mint tavaly.

Kérünk, hogy tisztogató, újjáteremtő kegyelmeddel munkálkodj most is bennünk.

Ámen.


Igehirdetés

Isten hozta a testvéreket ennek az esztendőnek első vasárnapján, és első istentiszteletén. Amikor ilyen veszélyessé válnak az utak, talán még az elbizakodottak is komolyan veszik, hogy bizony Isten hoz minket, és Ő őriz meg. Adott esetből kifolyólag valahányszor ilyen csúszós úton kell közlekednem, ez a zsoltár jut eszembe: "amikor az én lábam eliszamodott..." (ezt Károli fordítja ilyen szépen) "a te kegyelmed, Uram, megtámogatott engem. És amikor megsokasodtak bennem az én aggódásaim, a te vigasztalásaid megvidámították az én lelkemet."

Annyira, új évre illő ige ez, hogy egyszer erről kellene majd prédikálni. Éppen, amikor eliszamodott az én lábam, amikor kiszalad alólam a lábam, és ott állok tehetetlenül, a te kegyelmed megtámogat engem. És amikor megsokasodnak bennem az aggódásaim, hogy jaj, mi lesz, akkor a te vigasztalásaid megvidámítják az én lelkemet.

Kívánom ezt mindenkinek erre az esztendőre és azért is könyörgünk, hogy adjon Isten olyan igét itt nekünk, amivel hétről-hétre megtámogat és megvidámítja a lelkünket.

* * *

December közepén volt a kalauzunk szerint napi ige ez a zsoltár, és ahogy újra és újra elolvastam, átfutott rajtam, hogy olyan sok biztatás, bátorítás van benne, hogy milyen jó lenne újévkor erről szolgálni a gyülekezetben.

Magamnak szoktam olvasni a Bibliát, nem másoknak, és igyekszem komolyan venni azt, amit Isten nekem mond az igén keresztül, de sokszor úgy vagyok, mint amikor valakit megkínálnak finom falatokkal, és eszébe jut, de jó lenne ebből az otthoniaknak is juttatni.

Ezért mai alapigénk ez a zsoltár. Amit Isten a számomra áldássá tett, tegye áldássá mindannyiunknak ennek az esztendőnek az elején.

Kiderül a zsoltárból, hogy egy idősödő hívő ember imádsága ez, akit sok baj és gond vesz körül. Ellenségek támadják, még azt is híresztelik róla, hogy Isten is elhagyta. Küzd a testi erőtlenséggel is, és nem restell imádságában ilyenek is mondani: "sok nyomorúságot és bajt láttattál velem, Uram."

De mindezeket a nyomorúságokat és viharokat állja. Nem roskad össze, nem esik étségbe, nem vádol senkit, ellenkezőleg, tele van a szíve hálával és Isten dicsőítésével. "Ujjong az ajkam, ha tenéked zenghet, lelkem is, amelyet megváltottál."

Ezért nem érti a környezete, hogy ilyen nehéz körülmények között hogyan lehet valaki örvendező, hálás és Istent dicsőítő ember. Ő megmondja, hogy mi ennek a titka: "Sokan csodálkoznak rajtam, mert te vagy erős oltalmam."

Az egész imádság azt sugallja, hogy ez az ember rendkívül szoros közösségben van az élő Istennel. Ő ismeri Istent. Tudja, kihez imádkozik, és rendületlenül bízik benne. "Mert te vagy, Uram, reménységem, te vagy Uram, bizodalmam ifjúkorom óta. Te voltál támaszom születésem óta, te hoztál ki anyám méhéből, téged dicsérlek szüntelen. Sokan csodálkoznak rajtam, mert te vagy erős oltalmam."

Az jellemzi az imádságát, hogy számon tartja Isten csodáit, mer ezekről beszélni az őt körülvevő istentelen környezetben, és éppen ezért, amikor a jövőjére gondol, akkor is tele van reménységgel. Mert az az Isten, aki a múltban ilyen nagy dolgokat cselekedett vele és körülötte, akinek a cselekedeteiről ő folyamatosan beszél a környezetének, ez az Isten holnap, holnapután is ugyanez lesz, nyugodtan rábízhatja magát.

Éppen ezért nem kerül az őt támadó ellenségek, és az őt körülvevő bajok és gondok igézetébe, hanem azokon felülemelkedve nagy szabadsággal magasztalja Isten.

Hadd kérdezzem meg itt mindjárt: nem kívánjuk meg ezt a lelkületet? Vagy jellemző ez reánk?

Ráadásul a zsoltárban mintegy refrén, háromszor ismétlődik ez: minden nap. Őt szüntelenül minden nap ez jellemzi.

Itt vagyunk egy új esztendő elején. Nem tudjuk, mit tartogat a számunkra. Az valószínű, hogy gondokat, bajokat ez az év is hozni fog. Ellenségekben sem szűkölködünk. A láthatatlan baktériumoktól kezdve a szintén láthatatlan nemzetközi pénz és hatalmi érdekeltségekig széles a skálájuk az ellenségeinknek. Sokféle fenyegetettség vesz körül bennünket, és az ős ellenség, a kísértő is lesben áll, hogy ahol csak lehet, elbuktasson vagy kétségbe ejtsen. És mindannyiunkra érvényes az, amit ő itt magáról mond, hogy idősödő emberek vagyunk, mert a születésünk pillanatától kezdve ez mindannyiunk életében így van.

Fogjuk-e bírni ennek az évnek, ahogy egy kicsit közönségesen, de szemléletesen mondják, a gyűrődéseit? Bírjuk-e majd azokat a terheket, amiket hordoznunk kell, vagy amiket esetleg mások dobnak ránk egy váratlan pillanatban? Mit teszünk a fenyegetettségek között? Ismerjük-e azt a kimeríthetetlen erőforrást, amit a zsoltáríró ismert? Ismerjük-e azt az Istent, aki ma is minden benne hívőnek tartást, reménységet, békességet tud adni minden körülmények között? Van-e nekünk ehhez hasonló mély, működő, valóságos lelki közösségünk az élő Istennel a hit által?

Ki mondhatja el közülünk azt, amit ő az imádsága végén említ: te engem megváltottál? Jézus Krisztus ezt úgy fogalmazta: felülről nemzeni, újjászületni. Ki tudja azt elmondani: mivel engem újjászültél, ezért én mindenben számíthatok rád? Mert, akit Ő valóban újonnan szült, az soha nincs egyedül, hiszen él benne a Krisztus. Az soha nem a saját erőire van utalva, mert megtapasztalja azt, amit Pál minden nagyképűség nélkül mint tényt írt le, hogy "mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít."

El tudjuk-e mondani ennek az évnek az első napján: Istenem, te vagy az én reménységem. Nemcsak a te ígéreteid, nemcsak az, amit majd adni fogsz, te magad. Ez az élő Istennel való személyes, szoros közösség az alapja mindannak, ami ebben az imádságban elhangzik.

Mivel előtte leírja, hogy mennyi hazugságot hordtak össze ellene, ő erre azzal válaszol, hogy az igazságot mondja a környezetének. Mégpedig Isten igazságát, amelyik örökkévaló és mindent kibír. Ezt ő olyan világban hirdeti, amihez hasonló a mi mai világunk, amelyikben diadalt ül a hazugság, a csalás, a lelkiismeretlenség, kapzsiság, önzés. Ahol már egészen természetes lesz az, hogy az egyéni érdek fölébe kerülhet a közösség érdekének. Ahol sokféle bizonytalanság és kiszámíthatatlanság egyre jobban megviseli az emberek idegzetét, amikor hovatovább már senkiben nem tudunk megbízni, amikor minden reménység önáltatásnak tűnik. Ki az, aki közülünk el tudja mondani ma reggel csendesen, de teljes meggyőződéssel: "Uram, te vagy az én reménységem, te vagy bizodalmam, te voltál támaszom születésem óta, téged dicsérlek szüntelen. Sokan csodálkoznak rajtam, mert te vagy az erős oltalmam."

Tudniillik attól, hogy ezt valaki el tudja-e mondani, ettől függ a lelki állóképességük, a munkabírásunk, a kedélyünk, sőt sok tekintetben még az egészségünk is. Ezt nem lehet a magunk erejéből produkálni. Ezt a lelki állóképességet, stabilitást, ezt az elvehetetlen reménységet, ezt a belső békességet csak ajándékba lehet kapni. Ez az Istenbe vetett bizalomnak a gyümölcse. Ez Isten gyermekeinek az adománya. Az ő mennyei Atyjuk adja ezt nekik.

Ezért nézzük meg egy kicsit közelebbről is, hogyan kaphatta ez az imádkozó zsoltáros ezt a belső tartást, és ezt az összetörhetetlen reménységet sokféle csüggesztő körülmény között is.

Az derül ki az ő imádságából, hogy a múltból hozta mindazt, amire építhetett. Erről a jelenben is volt bátorsága másoknak beszélni, és éppen ezért tudott reménységgel nézni a jövőre.

Mit jelent ez?

1. Imádságából kiderül, hogy számon tartotta Isten tetteit. Önmagát is többször emlékeztette arra, hogy mimindent cselekedett Isten az ő személyes életében is, meg körülötte a világban.

Az Újszövetségben is többször találkozunk ezzel a biztatással: "emlékeztetés által serkentgessétek a ti hiteteket." (Péter apostol írja ezt a levelében, két ízben is.)

Mi hajlamosak vagyunk arra, hogy elfelejtsük Istennek a nagy tetteit. Ezért kezdődik az egyik zsoltár (a 103.) azzal, hogy "Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled!"

Mert olyan hamar túllépünk Isten rendkívüli, csodálatos tettein is. Amikor éppen átéljük, esetleg felfigyelünk rá, talán még hálát is adunk érte, aztán megyünk tovább, jöhet a következő. Pedig aki Istent igazán Istenként tiszteli, az számon tartja az Ő tetteit, amely tettek a legtöbbször merőben eltérnek az emberi cselekedetektől, amelyek isteni tettek, amelyek csodák.

Aki ezeket számon tartja, annak a szívéből önkéntelenül felfakad az Isten dicsőítése. Ezért írja: "Szám dicséreteddel van tele, dicsőítlek mindennap. (...) Istenem, igazságod a magas égig ér, mert hatalmas dolgokat vittél véghez. Van-e hozzád hasonló, Istenem? (...) Még a föld mélyéből is újra fölhozol engem. (...) Ujjong az ajkam, ha tenéked zenghet."

Aki számon tartja Isten nagy tetteit annak nem kell erőlködnie, hogy valahogy Őt dicsőítse. Nem kell azután érdeklődnie, hogy mit is jelent Istent dicsőíteni. Megtelik a szíve Isten iránti hálával, az Ő dicsőítésével és magasztalásával. Van mit elsorolnia Istennek.

És a maga legszemélyesebb dolgaitól kezdve, attól kezdve, hogy a világra jött, hiszen minden születés is Isten csodája és ajándéka, vén koromig... - mondja ő - végig kísérsz engem." Én már nem tudom elsorolni minden tettedet, vallja itt be az imádsága közepén, de amire emlékszem, azokat elsorolom újra és újra. Egy küzdelmes élet során számtalanszor átélte Isten gondviselő szeretetét, szabadító hatalmát, az Ő vezetését, tanácsolását.

De nem felejti el azt sem, hogy ez az Isten teremtette szavával az egész világmindenséget. Hogy Ő hozta ki népét az egyiptomi rabszolgaságból, és ennek a nagy Istennek gondja van egy ilyen kicsi emberre, mint ő. Ezen csak álmélkodni lehet, megköszönni, és örvendezni ennek akkor is, ha éppen sok baj érte.

Mi pedig Istennek még ennél nagyobb tetteit is ismerjük már. Hiszen Jézus Krisztus kereszthalála és feltámadása egyedülálló isteni csoda. A megváltás és a megigazítás páratlan isteni cselekedet, amit nem szabad megszoknunk és megunnunk. Aki ezeknek a mélységét megismerte, és ennek az erejéből él, az naponta meg tudja ezt köszönni Istennek. És szinte észre sem veszi, hogy valóban megtelik a szíve az Ő dicsőítésével és hálaadással.

Mégpedig, ahogy háromszor ismétlődik az imádságában: mindennap.

Képzeljétek el, ha ez az év úgy telik el, hogy mindennap tele lesz a szívünk Isten dicsőítésével. Akkor jöhet akármennyi bosszúság, felsorakozhatnak az ellenségek, bezárulhat körülöttünk a gyűrű, fenyegethetnek, ígérgethetnek, semmi nem zökkent ki minket az élő Istennel való közösségből, hiszen látjuk az Ő tetteit. Hiszen Ő maga a mi erős várunk, oltalmunk, bizodalmunk, reménységünk, és Ő elrejt minket mindenféle kísértés és bukás elől. És ha az Ő dicsőítésével van tele a szív, akkor nem panasszal, keserűséggel és csüggedéssel lesz tele.

Lehetséges az, hogy erre az esztendőre minden kedvezőtlen körülmény ellenére is ez legyen jellemző. Aki az Isten nagy tetteit számon tartja, az tudja Őt ezért dicsőíteni, mégpedig mindennap, és annak mindennap lesz oka az örömre, a hálára és a dicséretmondásra. Az ilyen ember tulajdonképpen már itt elkezdi azt, ami a mennyben kizárólagos tevékenységünk lesz, a Mindenható dicsőítését.

2. A másik, ami kiderül az ő imádságából, hogy nemcsak ő dicsőíti magában Istent az Ő nagy tetteiért, hanem Istent és az Ő nagy tetteit megismerteti a környezetével, akik nem ismerik. Ha már neki megadatott ez a nagy kiváltság, hogy valamennyire megismerte a Mindenhatót, és az Ő tetteiből egyre mélyebben megismeri, nem tartja titokban. Mindenkinek erre van szüksége. Ő is csak azért bírja a viharokat, mert Istennel van közösségben, hát akkor mutatni kell másoknak is a hozzá vezető utat.

Különösen hangsúlyozza itt, hogy "a te nagy tetteidet a jövő nemzedéknek elmondom." (15-17 v.)

Istenről beszél egy istentelen korban. Örömhírt hirdet kétségbeejtő körülmények között keserű szívű embereknek. Igaz beszéd hangzik az ajkán akkor, amikor általánossá válik a hazugság. Nem a mi nagy lehetőségünk ez? Ami a környezetünket illeti, az stimmel. Vajon ez stimmel-e? hogy tudunk az élő Istenről hiteles információkat adni másoknak? Hogy van olyan mondanivalónk, ami csak azoknak van, akik az Ő nagy tetteit ismerik és számon tartják, és akik Őt és a vele való kapcsolatukat nem szégyellik mások előtt.

Persze, hogy ez nem mindenkinek tetszik. Neki is egyebek között ezért voltak ellenségei. Viszont lesznek olyanok is, akik ennek kapcsán hallanak életükben először Istenről. Akik így ismerik meg az élő Istent. Akik így hallják meg ezt: "Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen." (Jn 3,16).

"Hirdetem a te nagy tetteidet a jövő nemzedéknek. Hirdetem hatalmadat mindennap." Nem kellene ezt úgy hallgatnunk, mint Istentől erre az évre nekünk elkészített programot? Mint fontos feladatot? Mint óriási lehetőséget? Hogy az istentelenség világában az élő Istenről nagy szeretettel, alázatosan, de meggyőződéssel tudjunk beszélni másoknak is az üdvösségük érdekében.

Van-e bennünk annyi alázat és elszántság, mint a bebörtönzött Pál apostolban volt, aki ezt írja az Efézusiaknak "...könyörögjetek értem, hogy adassék nékem az ige, ha szóra nyitom a számat, hogy bátran ismertessem meg az evangélium titkát, amelynek követe vagyok a bilincsben is, hogy bátorságom legyen azt úgy hirdetni, ahogyan kell." (Ef 6,l9-20).

Miért, nem volt bátorsága? Úgy látszik nem volt elég bátorsága. Mint ahogy nekünk is. Ez nem kifogás. Nem azt mondja: én ilyen nyuszi természetű vagyok, én a társaságban is mindig hallgatok, nem akarok én fontoskodni, meg feleslegesen beszélni. Ez nem fölösleges beszéd. Ez a legigazabb, és mindenki számára a legfontosabb beszéd, ha valaki az élő Istent be tudja mutatni és az Ő nagy tetteiről tud beszélni. Nem tudományos előadást kell tartani. Az Ő megtapasztalt tetteit kell elmondani. Aztán majd azon keresztül Ő szólítja meg az embereket, és Ő maga munkálkodik bennük.

Jézus Krisztus nem teológiát végzetteknek mondta, hanem azoknak, akiket meggyógyított valami betegségből, vagy megszabadította őket az ördögi kötelékből, és vele akartak maradni: menj haza, és mondd el, mit cselekedett veled az Isten. Ezt kell elmondani: milyen voltam, hogy vett Isten a kezébe, hogyan formál. Ebből kiderül, kicsoda Ő. Nem az lesz vitakérdés, hogy van vagy nincs Isten, hanem hogy elég közel vagyunk-e hozzá, mint ahogy a zsoltáros számára is ez a fontos kérdés, hogy elég közel, halló távon belül vagyok-e hozzá.

Nemcsak számon tartotta Istennek a múltban végzett tetteit, hanem a jelenben azokról tudott, és mert másoknak beszélni.

3. És az ilyen ember reménységgel néz a jövőbe. Miért? Mert tudja, hogy az az Isten, aki tegnap ezt cselekedte, aki ma engem megerősít, hogy róla vallást tegyek, és látom, hogyan munkálkodik mások életében is, Ő holnap is ugyanez az Isten lesz. Meg holnapután is, meg egész évben, mindörökké. Mert Ő tegnap, ma és örökké ugyanaz. Ezért reménységgel tud az ilyen ember a jövőbe nézni. Nem félelemmel, nem lemondással, hogy úgy sem befolyásolom az eseményeket, nem közömbösen, hogy mindegy nekem, mit hoz a jövő - hogy lenne mindegy? Nem mindegy, hogy mit hoz a jövő! De tudjuk, hogy a jövő azt hozza, amivel a jövő Ura a benne bízókat meg akarja ajándékozni.

Ezért mondja itt: "Mert te vagy, Uram, reménységem." Később pedig: "én szüntelenül benned reménykedem."

Akiben ott van ez a bizonyosság és hit, az tud azután így imádkozni, amikor eszébe jut, hogy a jövő azért próbatételeket is hozhat: "Te légy erős kősziklám, ahova mindig mehetek, melyet segítségemre rendeltél, mert te vagy az én sziklaváram. Istenem, ments meg a bűnösök kezéből, az álnok és erőszakos emberek markából!" (3-4 v.).

Józan ember az imádkozó ember, mert számol azzal, hogy miminden várhat rá, de komolyan veszi, hogy az az Isten, aki ura a múltnak, jelennek és a jövőnek, hatalmas kezében tartja őt akkor is, ha ezek a bizonyos álnok és erőszakos emberek fenekednek ellene.

És akiben ott van ez a reménység a jövőt illetően, az a hit szemével kezdi látni a valóságot, és sokkal többet lát belőle, mint a többiek. Mit jelent ez?

Van ebben a zsoltárban egy érdekes törés. Végig jelen időben vannak a nyelvtani igék, de az utolsó mondatban hirtelen átvált múlt időre. "Nyelvem is mindennap emlegeti igazságodat, mert szégyen és gyalázat érte azokat, akik vesztemre törtek."

Most imádkozik azért, hogy védje meg őket Isten ezektől. Még be sem fejezi az imádságot, de ő már bizonyos abban, hogy Isten cselekedni fog. És Ő a jövőben is úgy fog cselekedni, ahogyan az eddigi tetteiből megismerte Őt. Éppen ezért előre hálát ad azért, hogy Isten a jövőben is kegyelmes lesz hozzá.

Többet lát, mert ahogyan a definícióban olvassuk a Zsidókhoz írt levél 11. rész 1. versében "A hit a remélt dolgok valósága és a még nem látott dolgokról való meggyőződés." Még csak remélem, de már bizonyos vagyok benne, hogy az megvan és meglesz. Még nem látom, de ismerem azt az Istent, aki már látja, elkészítette, és majd a legjobb időben nekem fogja ajándékozni.

Ezért az ilyen ember nyugodtan számít a cselekvő Istenre. Az Ő tetteit számon tartja. Ezért bízik benne. Ezért bizonyos abban, hogy Istennek gondja lesz rá, gondja lesz ránk ebben az esztendőben is. És ez a hit és reménység kiűzi az emberből az aggodalmaskodást és minden szorongást. Mert az ilyen hívő tudja, hogy a jövő Isten kezében van. Nem a sors kezében (nem tudom, mi az a sors), nem emberek kezében, mert az emberek is Isten kezében vannak, akár kis, akár nagy királyok, és nem is a mi kezünkben, hanem az Ő hatalmas és szerető kezében, aki napról napra gondoskodik az övéiről.

Egészen más lelkülettel, pszichikailag is, a hitünket illetően is más hozzáállással tudunk így indulni, és végigjárni ennek az ismeretlen évnek az útját, ha tudatosan számon tartjuk az Ő nagy tetteit, ha elmondhatjuk: te megváltottál engem, ha tudunk az Ő tetteiről másoknak is egyszerűen, szeretettel beszélni, akkor ott lesz a szívünkben a reménység, akár nehéz körülmények között vezet az utunk, akár ellenségek vesznek körül, akár fenyegetettség vagy bizonytalanság árnyéka vetül ránk, akár - mint ő - kezdjük érezni erőnknek a fogyását, akkor is teljes meggyőződéssel tudjuk mondani:

Ujjong az ajkam, ha tenéked zenghet,
lelkem is, amelyet megváltottál.
Nyelvem is mindennap emlegeti igazságodat.

Mert az ilyen ember szívében alapvetően ott van az Istenbe vetett reménység.