Mentő szolgálat

 

 

 

Lekció: 1Sám 25,18-35

Alapige: 1Sám 25,32-33

“Dávid pedig ezt mondta Abigailnak: Áldott legyen az Úr, Izráelnek Istene, aki téged ma elém küldött. És áldott legyen a te tanácsod, és áldott légy te magad is, hogy a mai napon megakadályoztál engem, hogy gyilkosságba essem és hogy saját kezemmel szerezzek magamnak elégtételt.”

 


 

Imádkozzunk!

Mindenható Istenünk, boldogan valljuk, hogy az égig ér a hűséged és a felhőkig a kegyelmességed. Köszönjük, hogy ezzel a hűséggel és irgalommal hordoztál minket az elmúlt héten is.

Bocsásd meg, ha nem volt igaz az, amiről most énekeltünk, hogy feltétel nélkül bízzunk benned. Bocsásd meg, ha a hitünkbe mindig belekeveredik hitetlenség is. Bocsásd meg, hogy olyan sok minden van, amit elvileg igaznak tartunk, a gyakorlatban még sem merünk ráállni, és nem tudjuk azt komolyan venni. Bocsásd meg, ha sok mindent még másoknak is úgy mondunk, mint tőled tanult igazságot és még sem ad nekünk békességet, reménységet, csendességet.

Könyörülj rajtunk, és szabadíts meg ettől a hitetlenségtől. Könyörülj rajtunk, és segíts, hogy higgyük amit hiszünk. Hogy ne elmélet maradjon a számunkra mindaz, amit a gazdag igédben eddig adtál nekünk, hanem hadd váljék életté.

Így kérünk, formáld ma is életünket igéddel. Ajándékozz meg minket egészen személyes, világosan megértett szóval. Ajándékozz meg minket Szentlelkeddel, aki meggyőz minket arról, hogy micsoda végül is az igazság. Hogy kicsod az igazság. S te légy a számunkra a végső igazság, Urunk Jézus Krisztus. Olyan nagy szükségünk van tartásra, bizonyosságra. Könyörülj meg rajtunk és így erősítsd most mindnyájunkat.

Minket pedig segíts, hogy az igének ne csak hallgatói, hanem megtartói lehessünk.

Ámen.

 


 

Igehirdetés

Két héttel ezelőtt ennek a történetnek az első felével foglalkoztunk. Láttuk, hogy Saul még mindig üldözte Dávidot, mert tudta, hogy Isten Dávidot választotta az ő utódául. És ahogy Dávid és kis csapata menekült Saul elől, találkoztak a mezőn ennek a bizonyos Nábálnak a pásztoraival, akik ott nagy nyájakat legeltettek. Mivel egyéb hasznos dolgot nem tudtak csinálni Dávidék, segítettek a rablóktól és másoktól őrizni a nyájat meg a pásztorokat. Ennek fejébe joggal várhatott volna Dávid valami honoráriumot Nábáltól.

Láttuk, hogy a birkanyírás olyan népünnepély volt abban az időben, mint ma a disznóvágás vagy a szüret, és a hozzá kapcsolódó szüreti mulatságok. Ilyenkor szoktál a hálájukat kifejezni a jó barátok, ismerősök egymásnak, és küldtek ajándékokat egymásnak. Mivel Nábál nem akarta kifejezni a háláját Dávidnak, Dávid emlékeztette őt erre, és néhány vitézét elküldte a juhait nyíró Nábálhoz.

Akkor mondta Nábál azt a fölháborítóan sértő mondatot: ki az a Dávid? Kicsoda Isai fia? Mostanában sok szökött rabszolga kódorog az országban. Dávid ekkor már Izráel felkent királya volt, s mindenki tudta, hogy idő kérdése mikor ülteti Isten őt Saulnak a helyébe, s ezt várta is a nép, hogy erre minél elébb sor kerüljön. Erre elhangzik egy ilyen mondat. A küldöttek ezt megmondják Dávidnak, s Dávidnak fejébe szalad a vér. Elkapja az indulat és azt mondja: gyerünk, az ilyen ember nem érdemli meg, hogy éljen, reggelre kiirtjuk őt és mindenét, amije van.

A küldöttek látogatását azonban látta és hallotta egy kis szolgafiú, aki ott volt a mezőn, mint pásztorgyerek akkor, amikor Dávid vitézei őrizték őket. Mivel Nábállal nem lehet szót érteni, elmegy a gazdaasszonyhoz, Nábál feleségéhez, Abigailhoz, s elmondja mi történt: itt jártak ezek az emberek és Nábál így utasította el őket. Az asszony azonnal felfogja, hogy nagy veszedelem fenyeget, összekészíti ezt az ajándékot, amiről itt olvastunk, és ő maga személyesen tüstént indul, hogy megengesztelje Dávidot. És ahogy megy lefelé a hegy egyik mellékösvényén, éppen azon a mellékösvényen törtetnek felfelé Dávid katonái az ő vezetésével. És ezt a találkozást írja le mai igénk.

Ma tehát Nábálról és Abigailról szól hozzánk Isten igéjének az üzenete. Kik voltak ők, s mit tanulhatunk meg tőlük?

Házaspár volt, de két egészen különböző ember. Nábál mindenestől testi ember, Abigail a lélek embere. Nábál Istentől teljesen függetlenül intézi dolgait, Abigail minden megmozdulása Istentől való engedelmes függés jegyében történik. Nábál teljesen beszűkült szemlélettel csak a mának él, sőt a pillanat gyönyörének. Abigail a holnapra is gondol, s tud áldozatot hozni ma a holnapért. Előrelátó, körültekintő ember. Nábálnak fogalma sincs arról mit jelent Istennel kapcsolatban élve, tőle útmutatást, kijelentést, bátorítást, tanácsot kapni; Abigail abból él, hogy nemcsak kap tanácsot és útmutatást, hanem továbbadja másoknak is az Istentől kapott világosságot, és azon az úton, amit megmutatott neki Isten, azonnal el is indul és jár, és így lehet ez az egyszerű asszony itt például prófétává. Valami olyan kijelentés szólal meg Abigail ajkán, ami valószínűleg őt magát is meglephette, hogy honnan veszi ő ezt. Istentől kapta azt. És ezzel az engedelmességével és a kijelentés továbbmondásával életeket mentett. Ezt a mentő szolgálatot ragyogtatja fel Isten igéje ma előttünk, mint ami mindenkinek nagy lehetősége, aki Istentől függ, neki engedelmeskedik és kész az Ő útmutatását követni.

Nos, mit tudunk meg Nábálról és mit tudunk meg Abigailról?

Nábálról azt olvastuk már a múltkori fejezetben, hogy igen gazdag és tehetős ember volt, de a következő mondat már a szívére mutat, és az van ott: durva és rossz erkölcsű ember volt. Olyan ember, aki képtelen a láthatatlanokra nézni. Nem is veszi komolyan, hogy olyanok is vannak. Az Isten láthatatlan világa teljesen ismeretlen a számára, de nem is érdekli. Ezért nem érdekli az sem, hogy kicsoda az a Dávid. Ha nem tudja, hogy az a Dávid, akinek a követei ott vannak előtte az Isten felkent királya, akkor ez szegénységi bizonyítvány, mert ezt mindenki tudta. Szerén szerte beszélték és alig várták, hogy ő legyen már a király. Ha meg nem veszi tudomásul, vagy nem hiszi, hogy valóban egy ilyen bujdosó, szegénylegény lenne Izráel jövendő királya, mert az Isten így döntött, az arról árulkodik, hogy a hit hiányzik belőle; hogy valóban képtelen a láthatatlanokra nézni.

Azt is meg tudjuk róla, hogy fukar volt. Amikor meghallja Dávid kérését, azt mondja: “Vegyem az én kenyeremet és vizemet, levágott marháimat, amit nyíróimnak vágattam, és adjam olyan embereknek, akikről azt sem tudom, hová valók?” Nem tudta ő, hogy mit köszönhet Dávidnak? Lehet, hogy ezt sem tudta. Az sem érdekelte, hogy ővele közvetve ki milyen jót tett. Hogy a pásztorai talán annak köszönhetik az életüket, vagy ő annak köszönheti, hogy van miket lenyírnia, hogy Dávid katonái annak idején megőrizték az ő nyájait. Azért legalább annyit illene mondani: köszönöm szépen. Nyilván nem kell mindent elküldeni, amit a nyíróinak vágatott le. Disznóvágáskor sem szokták az egész disznót ajándékba küldeni, de kóstolót küldenek, ami jelképesen kifejezi, hogy köszönöm, jól esett, hogy a múltkor segítettél, hogy mi összetartozunk. Hogy ha nem segítettél is, – ez most nem viszonzás, egyszerűen szeretlek, tisztellek téged, és ezt valami jelképes dologgal kifejezésre juttatom. Az efféle finomságok, meg a léleknek ezek a rezdülései teljesen távol álltak Nábáltól, és távol állnak az ilyen Nábál-féle emberektől.

Ugyanakkor kegyetlen zsarnok is volt, annyira, hogy ez a szolgafiú nem is mer eléje járulni és valami fontos dologra figyelmeztetni őt. Ezért megy Abigailhoz és azt mondja, hogy mivel Nábál, a mi urunk, kegyetlen ember, és senki nem szólhat neki, ezért mondom el neked azt, amit mondok.

Abigail meghatóan szolidáris ezzel a durva férjével, és ez külön szép példa ennek az asszonynak a jellemében. De amikor Dáviddal róla beszél mégis megkockáztat egy ilyen kemény kijelentést: sajnos, olyan ő, amilyen a neve. Nomen est omen valóban. Nábál azt jelenti: bolond, ostoba, balga. Ez a neve és ilyen ő maga is valóban.

Jézus szavai jutnak eszünkbe. Beszél egyszer valakiről, akit úgy jellemez: Istent nem félt és embert nem becsült. Nos, ez Nábál.

A képet még kiteljesíti az, amit már nem olvastam fel, hogy amikor a Dáviddal való találkozás után Abigail hazatér, akkor akkora lakomát talál ott, mint a király lakomája, és Nábál vigadozott, és teljesen lerészegedett. Akinek a vigadozás azt jelenti, hogy teljesen lerészegedik, arról azt hiszem semmi többet nem is kell mondani. Aztán mikor másnap kijózanodik és Abigail elmondja neki, hogy ajándékot vitt Dávidnak, mert nem akart semmit a férje háta mögött csinálni, akkor Nábált a szó szoros értelmében megüti a guta. Azt olvassuk: megkeményedett az ő szíve és olyan lett, mint a kő. Mint a kőszívű ember, ahogy járt, és néhány nap múlva meghal. Nem tudja elviselni azt, ami történt.

Az ilyen nagy hangú, rabiátus Nábáloknak sokszor semmi belső tartásuk nincs. Éri egy ütés és összecsuklik. Csak addig hangoskodott, amíg nem kellett elhordozni semmit.

Jézus Krisztusnak az a példázata jut eszembe az ilyen Nábálok jellemzésére, amely az egyetlen olyan példázat, amiben a mi Urunk is ilyen csúnya szót használ: bolond. Az egy gazdag emberről szólt, akinek nagyon bő termése volt egy évben és azt mondta: úgyis régiek már a magtárak, mindent lerontunk, újakat, modernebbeket építünk, és amikor megtöltötte, akkor nagy elégedetten imigyen szólt: én lelkem, egyél, igyál, bővölködjél, sok javaid vannak, sok esztendőre eltéve. S másnap éjjel meghal. S erre mondja Isten: bolond. Az éjjel elkérik a lelkedet, és amit gyűjtöttél az kié lesz?

Akit csak az érdekel, hogy mit lehet még gyűjteni, szerezni, mindegy hogy kitől, mindegy hogy mibe kerül, és ilyen bolondokat beszél, hogy én lelkem egyél, igyál, gyönyörködjél – hát a lelkét gabonával táplálja, vagy hogy képzeli ezt az egészet? Az nem veszi észre, hogy a következő éjjel meg fog halni, s amit gyűjtött azzal mi lesz? És vele mi lesz? Magára a lelkére sose gondolt, s itt már nem lehet segíteni.

Ha újra és újra elolvassa valaki Nábálnak a bibliai jellemzést, feltétlenül eszébe jut az, amit Jézus a Noé idejéről, meg az Ő második eljövetelét megelőző időről mond. Azt mondja: akkor is ettek, ittak, házasodtak, férjhez mentek és nem vettek észre semmit. Ez jellemzi a Nábálokat: nem vesznek észre semmit. Az a kis szolgafiú észreveszi. Olyan szépen mondja a gazdaasszonynak, hogy jelen van a nagy veszedelem, cselekedjél valamit, mert most még meg lehet előzni.

Egy szolgafiú észreveszi milyen veszedelem fenyeget Dávid részéről, s Nábál nem veszi észre. A Nábálok lelkileg teljesen vakok. Nem vesznek észre semmit, mert nem vette észre az egyszerű, kéregetésre szoruló Dávidban az Isten felkentjét. S nem ez volt Jézus Krisztus kortársainak a bűne és tragédiája is? Nem vették észre az Isten felkentjét, messiását az üldözött, megvetett, megfeszített Jézusban.

S vajon mi mit veszünk észre? Mireánk pontosan ez a diagnózis érvényes: jelen van a nagy veszedelem. Rohamosan közeledik a mi Urunk Jézus Krisztus második eljövetele, amikor egy pillanat alatt megáll minden, és úgy marad. És utána semmin nem lehet már változtatni. Utána már nem lehet megtérni. Nem lehet kibékülni, nem lehet bűnöket megvallani, és azokra bocsánatot kapni. Amilyen állapotban az a pillanat ér bennünket, annak a következményeit kell hordozni. S ennek a Nábál-féle életmódnak a vége mindig a halál – mint ahogyan az ő esetében is, mégpedig a hirtelen halál.

Az Isten nélkül élő, magát hajszoló szerző, gyűjtő, akármilyen embernek a vége a halál. Amikor már nem segíthet semmin. Ezért nagy ajándék ám minden ilyen perc, óra, amikor Isten arra figyelmeztet minket, hogy jelen van a nagy veszedelem, ha valaki még nélküle él. Aki pedig már Ővele összekötötte az életét, az legyen bizonyos abban, hogy átment a halálból az életbe, és akkor meg az érvényes rá, amivel Jézus Mártáékat vigasztalta Bethániában: aki hisz énbennem, ha meghal is él, annak élete van.

Nos, ennyit Nábálról. És mit tudunk meg Abigailról?

Elég részletesen jellemzi őt is ez a leírás. Azzal kezdődik: igen eszes és szép termetű asszony volt. Kiderül, hogy sokat tűrt emellett a durva és erkölcstelen férje mellett. Kiderül, hogy mégis hűséges marad hozzá és védi őt, ahol csak lehet. Kiderül, hogy milyen jó kapcsolata volt az emberekkel. Ez ritkaság volt ám abban az időben, hogy egy szolgagyerek így futhasson mindenféle közvetítés nélkül a gazdaasszonyhoz, és mondja el neki keresetlen szavakkal, hogy mi a probléma, és hogy egy Abigail azt így végighallgassa. És hallgasson egy szolgafiúra, és azonnal csinálja azt, amit ő mondott. Akinek ilyen jó kapcsolata volt a szolgáival, az különösen meleg szívű és értelmes ember lehetett. De a legfontosabb jellemvonása Abigailnak az, – amit már az elején mondtam –, hogy ő a láthatatlanokra nézett mindig. Komolyan vette a láthatókat is. Két lábbal ezen a földön járt. Azonnal tudja mit kell tenni, és teszi is, ami az ő dolga. Aztán utána elrendezi a férjével. Minden a helyén van az életében itt a földön is, de ugyanakkor szoros kapcsolatban áll Istennel. Vezetheti őt Isten, érti Isten útmutatását és azonnal engedelmeskedik annak akkor is, ha az nagyon furcsa.

A kor szokásait ismerve, ez szinte elképzelhetetlen, hogy egy asszony elkezdje oktatni Izráel leendő királyát, hogy ő kezdje ott magyarázni mit csinálj, és mit ne csinálj, és miért, hogy mi ennek a lelki-szellemi háttere. Légy tekintettel Istenre, mert itt most csak a magad indulatai irányítanak, de ez nem jó neked sem, meg senkinek sem.

Összeszorul a szíve Abigailnak, amikor azt hallja, hogy Izráel fölkent királya képes lenne most összevérezni a kezét, és ide tart őhozzájuk, hogy kiirtsa az ő házanépét, azért, mert dramatizált egy sérelmet, mert felnagyít most valami személyes bántást, mintha ég-föld összeszakadt volna amiatt, hogy a bolond Nábál azt mondta: ki az a Dávid? Sok szökött rabszolga mászkál mostanában az országban. Ebből ekkora ügyet kell csinálni, hogy négyszáz vitézével nekiindul, hogy az utolsó kutyáig minden élőt kiirtson ebben a házban? Hát ez borzasztó gondolat! Hogy juthat ide Izráel királya? A közismerten istenfélő Dávid. Mi történt ezzel az emberrel?! Ezt az embert meg kell menteni attól, hogy ezt elkövesse.

Persze menti közben a férjét is, mert lehet, hogy Nábál lett volna az első, akibe beeresztik a kardot, meg az egész háznépet, de menti Dávidot is attól, hogy ilyen hozzá méltatlan dolgot cselekedjék. Finoman érzékeli, a lélek emberének a finomságával, hogy Dávid most elsodródott Istentől. Ez az ember most nincs Isten-közelben. Nem vezetheti őt közvetlenül Isten. Hát akkor jusson el hozzá valakin keresztül a mentő ige.

Valószínű, hogy mindez nem ilyen tudatos volt Abigailban, mint ahogy Isten engedelmes szolgáiban ez nem mindig tudatos. Nem ők határozzák el, hogy most akkor megyek, és azt mondom neki ... Hanem Isten indítja őket, talán egy ilyen szolgafiún keresztül, és Isten adja a szájába a szavakat és adja a bátorságot a szívébe, hogy ha földig hajolva is, a királynak kijáró tiszteletet megadva is, de átadja ezt a prófétai üzenetet Dávidnak. Aztán, hogy mit csinál vele Dávid, az már az ő dolga. Hogy esetleg Abigaillal kezdi, és esetleg őt mindjárt agyonütteti, azt sem bánják az ilyen emberek. Tudják, hogy küldetésben járnak, használhatja őket Isten.

Kívánom, testvérek, hogy mindnyájan vágyakozzatok ezután, hogy Isten így használhasson bennünket. Hogy ne úgy akciózzunk, hogy nekiduráljuk magunkat: majd mi beolvasunk neki, majd mi jól kioktatjuk. Nem akar ő kioktatni senkit. Ő azt mondja, amit Isten a szájába ad, és eközben olyan kijelentést is, ami bizonyos, hogy Abigailnak is új volt: Dávid királyságának a maradandó voltáról beszél. Ez itt már messiási prófécia. Ez a Krisztus örök királyságára vonatkozik. Honnan vette ezt egy Nábál felesége birkanyírás napján ott a helyek között? Az Isten Szentlelkének a kijelentésétől.

A hétköznapokban így működik az, ami után mi olyan sokszor szoktunk kérdezni. Hogyan vezeti Isten az övéit, hogyan használja eszközeként? Így! Valami egész hétköznapi történik, de azon keresztül felismeri Isten indítását, enged annak spekulálás nélkül, halogatás nélkül, és Isten áldása lesz rajta. Ez egy csodálatos jelenet azon a mellékösvényen. Az Isten szentségének a jelenlétét érzékeli az ember. Itt nem egy nő meg egy férfi találkozik. Itt Isten eszköze találkozik az Isten kiválasztottjával, aki meg kell védeni valami szörnyűségtől, mert még az Isten kiválasztottjai is képesek elbukni és engedetlenné válni. Isten azonban annyira szereti az övéit, meg az Ő népét, akikért kiválasztotta őket, – például Dávidot is –, hogy küld hozzá embereket, küld hozzá igét, és ez az ige életmentő hatalommá lesz.

Abigail pedig az Isten életeket mentő eszközévé válik. Megőrzi a férjét attól, hogy megöljék az egész házanépének az életét, s megvédi Dávidot attól, hogy ilyen szörnyűséget kövessen el. Ezért pakolt össze azonnal jelentős ajándékot, ezért rázatja magát a kis szamáron ott a hegyi ösvényeken, ezért hoz áldozatot, mert az ilyen embereknek nem számít mibe kerül az engedelmesség, csakhogy mások életét menthessék.

Vajon nem Jézus Krisztus a csúcs e tekintetben is? Önmagát dobta oda azért, hogy megszűnjék a vérontás. Azért, hogy békesség legyen. Békesség Isten és emberek között, békesség ember és ember között, békesség a választott nép és a pogányok között. Ő megbékéltette mind a két nemzetséget, mert életét adta a keresztfán. Ebbe került az, hogy békességünk legyen.

Az ilyen Krisztus-lelkületű emberek ma is mindent megtesznek azért, hogy békesség legyen. A boldogmondások között van egy ilyen: boldogok a békességre igyekezők, mert ők Isten fiainak mondatnak. Ott nem igyekezésről van szó, ott egyszerűen azt mondja a görög szó – most profánul és nem irodalmi szépséggel fordítom szó szerint –: boldogok a békesség csinálók, mert ők az Isten fiaiként járnak ebben a világban. Aki csinálja a békességet. Ez néha nem könnyű. Valahogy összehozni veszekedőket, valahogy kioltani feszültségeket, valahogy meggyőzni mind a kettőt, különösen, ha nem akarják engedni magukat meggyőzni. Békességet teremteni az életmentés érdekében – ez az Abigailoknak a szolgálata. Amit nem ők határoznak el, hanem amire Isten használja őket.

Dávidról még annyit – mert azért csak muszáj róla is mondani valamit ma is –, hogy a Dávidokat meg az jellemzi: hagyják magukat lebeszélni. Ha Isten igéje találja el őket, abban a pillanatban megadják magukat. Isten ellen nem harcolok. Mit mond itt Dávid? Nem azt mondja: hű, de okos asszony vagy te, de jó, hogy még idejében ideérkeztél! S végképp nem azt, hogy ekkora ajándékért hajlandó vagyok elállni a szándékomtól. Szó sincs ilyenekről! Ezek tisztátalan indokok lennének.

Hanem mit mond? Dávid pedig ezt mondta Abigailnak: Áldott legyen az Úr, Izráel Istene, hogy aki téged ma elém küldött, és így megakadályoztál engem, hogy gyilkosságba essem, és a saját kezemmel szerezzek magamnak elégtételt.

A Korinthusi levélnek az a mondata jutott eszembe, hogy a prófétalelkek engednek a prófétáknak. Abigail itt próféta lélekkel mondja amit mond, és Dávidban is ugyanaz a lélek van. Isten Szentlelke. Ő meg fogja az adást. Magára veszi a dolgot. Itt már nem csinál hiúsági kérdést belőle, mint Nábál üzenetét hallva, nem mondja, hogy kikérem magamnak, hogy jössz te ahhoz! Félre az útból! Mi már ezt elhatároztuk. Hanem kész félreállni ő az Isten útjából. Áldott az Isten, aki idejében figyelmeztetett engem rajtad keresztül, és az Istennek engedelmeskedik.

Nagy dolog lenne, ha megtanulnánk így hallgatni az igehirdetéseket. Amikor az igehirdetőnek fogalma sincs, hogy ki milyen problémával vagy elhatározással jön ide, de Isten igéje szíven talál valakit. Bár csak tudnánk minden esetben azt mondani: Áldott az Isten, aki még idejében visszatartott engem attól, hogy ezt az engedetlenséget végrehajtsam, és úgy mennénk innen haza, hogy tudjuk, hogy mit csinálunk másként, azért, mert Isten ezt meg ezt mondta. Ez lenne az igazi igehallgatás, hogy az igének a végső alanyát látni mindig: Isten akar menteni engem, és menteni a környezetem is, és Őneki mindig kész vagyok engedni. Így lehetne sokkal jobban formálni az életünket. Nem maradnánk éveken át ugyanazok, akik hallgatják, hallgatják, de nem változnak.

Dávid azonnal változik, ha Isten igéje arra szólítja fel.

Rendkívül jó példa arra is, amit most már részletesen nem mondok el, hogy az események hátterébe enged belátást. Többnyire elakadunk az eseményeknél. Amíg zajlanak nap mint nap kommentáljuk őket így vagy úgy és megyünk tovább, mert újabb események következnek. Itt az események abból állnak, hogy Saul üldözi Dávidot, Dávid kénytelen kérni Nábáltól valamit, Nábál megsérti őt, erre ő felfortyan, milyen jó, hogy összejönnek ott az ösvényen, aztán még sem lesz belőle vérontás.

Na de ki mozgatja ezeket az eseményeket? Isten választotta ki Dávidot, Isten engedi meg Saulnak, hogy üldözze őt, eközben formálja, alakítja Dávidot. Oda kell alázkodnia, hogy kérnie kell Nábáltól, mert nincs mit enniük ott a pusztában. Meg kell tanulnia a megaláztatást is elszenvedni. Meg kell tanulnia, hogy ilyen indulatok vannak még a szent Dávid szívében: üss oda neki, s kiírjuk az utolsó kutyáját is. Ilyen Dávid, hát ez borzasztó! De be kell látnia egyszer a saját szívébe, hogy ne ilyen maradjon.

Aztán Isten csodálatosan időzíti ezt a találkozást. Egyszer mondtam, hogy ahol a Bibliában az ímé szó szerepel, mindig arról van szó, hogy az események vízszintesét metszi egy vertikális, egy függőleges vonal: Isten közvetlenül belenyúl és ott a metszéspontban történik valami jelentős. Itt azt olvassuk, hogy amikor Abigail ment le a kis szamáron az ösvényen, ímé Dávid és az ő emberei éppen azon az ösvényen jöttek felfelé.

Milyen érdekes! Miért nem egy másikon? Mert Isten időzítette ezt a találkozást, mert Ő mozgatja az eseményeket, Ő tartja kézben az embereket, Ő tartja kezében ennek a világnak a kormányát. És efelől nekünk akkor is bizonyosaknak kell lennünk, ha sokszor úgy tűnik, hogy nemcsak össze-visszaság van itt, hanem mintha démoni erők vették volna át az uralmat. Akkor is Isten marad hatalmon. Akkor is igaz, amit több zsoltár is így vall: az Úr uralkodik. Ténylegesen gyakorolja az Ő hatalmát ma is. A hívőket az különbözteti meg a többitől, hogy ők akarják is, hogy Isten gyakorolja az Ő hatalmát az életükben.

Gondolkozzunk délután ezen és olyan jó lenne, ha mindnyájan ilyen használható eszközök lehetnénk Isten kezében, mint Abigail és jó lenne, ha mindnyájan megtanulnánk, begyakorolnánk ezt az azonnali engedelmességet, ami itt Dávidot jellemezi. Ha az Úr mondja, félreteszem a gondolataimat, indulataimat, mindent – abszolút elsőbbség illeti meg Őt, én felre állok az útjából.

 


 

Imádkozzunk!

Bocsásd meg, Urunk, hogy sokszor mi is csak az eseményeket látjuk, azokból is legfőképpen azokat, amik nekünk fájdalmasak, vagy ahol valami hőstettet hajtottunk végre, és azt egy kicsit kiszínezve újra és újra elmondhatjuk másoknak. Bocsásd meg Urunk, hogy magunkat igyekszünk felmagasztalni, téged pedig sokszor észre sem veszünk, pedig te mozgatod az eseményeket.

Adj nekünk ilyen látást. Adj nekünk olyan hitet, amivel a láthatatlanokat is komolyan tudjuk venni. Segíts minket, hogy soha le ne vegyük a tekintetünket rólad, és hadd tudjunk minden reád tekintettel mondani, cselekedni, vagy abbahagyni.

Ajándékozz meg minket ezzel a nagy tisztességgel, hogy eszközzé válhatunk a te kezedben, hogy igét adsz nekünk, kijelentést, amitől megváltozik a magunk élete is, és amivel tudunk másokat is vigasztalni, bátorítani, inteni, megmenteni a pusztulástól.

Adj a szánkba életet mentő igét, és segíts minket, Urunk, hogy a te ösvényeiden járjunk akkor is, ha azok néha kényelmetlenek és nehezek. Hogy a veled való közösségünk egyre mélyebb és valóságosabb legyen, és ebben a közösségben tudjuk elszenvedni a próbákat, az érted való szenvedéseket. Így tudjuk hordozni a terheinket, s így legyen nekünk fontos, hogy megmentsük mások életét a kárhozattól is. Segíts ezt komolyan vennünk, Urunk.

Taníts meg minket így imádkozni, a te Szentlelkedtől átjárt, megszentelt hiteles életet élni, így szolgálni, ha kell szenvedni, így hordozni előtted szeretteinket, a környezetünkben élőket, hogy hadd legyünk igazi békesség csinálók, békesség teremtők, miközben hadd legyen ott állandóan a szívünkben az a békesség, amit te adsz a tieidnek.

Taníts meg minket ilyen Dávid-féle alázattal és engedelmességgel komolyan venni igédet. Olyan sokszor úgy csukjuk be a Bibliánkat, Urunk, hogy semmi nem változik attól, amit olvastunk. Sokszor az értelmünkig sem jut el, nemhogy a szívünkig. Segíts, hogy mindig gyakorlat legyen belőle. S taníts meg így hallgatni igédet, a te Szentlelked győzzön meg minket bűn, igazság és ítélet tekintetében, s az engedelmesség lelkével támogass most is, hogy el tudjuk kezdeni az engedelmeskedést már most.

Köszönjük, hogy reád bízhatjuk azokat, akik különösen nehéz terheket hordoznak. Légy vigasztalójuk a gyászolóknak, gyógyítója a betegeknek, erősítője mindenkinek, aki terhek alatt roskadozik. Könyörülj a szűkölködőkön, a nélkülözőkön. Indíts minket, hogy lássuk kinek mit adhatunk tovább abból a sok jóból, amit kapunk tőled. Taníts meg örömmel adni és szolgálni. Örömmel szolgálni neked.

Ámen.