Dávid Siklágban

 

 

Alapige: 1Sám 30,1-6; 21-24

“Történt, hogy amikor Dávid harmadnapon embereivel Siklágba megérkezett, íme az amálekiták betörtek a déli vidékre és Siklágba, leverték a várost és felégették azt tűzzel. És fogságba hurcolták az asszonyokat, akik benne voltak, kicsinytől fogva nagyig; senkit sem öltek meg, de elhurcoltak mindenkit, és elmentek az ő útjukra. Mikor a-zért Dávid embereivel együtt a városba érkezett, íme az tűzzel felégetett volt, feleségeik, fiaik és leányaik pedig fogságba hurcoltattak. Akkor Dávid és a nép, amely ve-le volt, felkiáltottak és annyira sírtak, hogy a végén már erejük sem volt a sírásra. Dávid két felesége is fogságba hurcoltatott, a Jezréelből való Ahinoám és a Kármel-ből való Abigail, a Nábál felesége. Dávid igen nagy szorultságba került, mert a nép arról beszélt, hogy megkövezi őt, mivel az egész nép lelke elkeseredett fiaik és leányaik miatt. Dávid azonban megerősítette magát az Úrban, az ő Istenében ...

Amikor Dávid ahhoz a kétszáz emberhez ért, akik fáradtabbak voltak, mint hogy Dávidot követhették volna, és ott hagyta őket a Bésor patakjánál: kimentek Dávid elé és a nép elé, amely vele volt. Dávid a néphez közeledett és köszöntötte őket békességgel. Akkor ezt mondták mindazok közül, akik Dáviddal elmentek, így szólván: Minthogy mind a gonosz emberek és Beliál emberei nem jöttek el velünk, semmit se adjunk nekik a zsákmányból, amelyet visszaszereztünk, hanem csak kinek-kinek a maga feleségét és gyermekeit, azokat vigyék el, és menjenek. Dávid azonban így szólt: Ne cselekedjetek így atyámfiai azzal, amit az Úr adott nekünk; Ő oltalmazott minket és Ő adta kezünkbe a sereget, amely ellenünk jött. Vajon kicsoda engedhetne nektek ebben a dologban? Sőt inkább, amekkora annak a része, aki elment a harcba, akkora legyen annak is a része, aki a holminál maradt; egyenlőképpen osztozzanak.”

 


 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, köszönjük ezt a csendet, köszönjünk, hogy színed előtt lehetőnk, s köszönjük az egymással való testvéri közösséget. Magasztalunk azért, mert az emberi bizonyságtételen keresztül olyan sokszor a te isteni szavad ért már el szívünkig.

Dicsőítünk téged mindazért a változásért, amit igéd munkált bennünk. Megvalljuk bűnbánattal, hogy ritkán tudjuk őszinte meggyőződéssel elmondani, hogy bölcs a te vége-zésed, ha áld, ha sújt karod. Azt szeretnénk, hogy mindig csak áldj minket. S megvalljuk bűnbánattal, hogy éppen amikor áldasz, akkor szoktunk messzebb kerülni tőled. Bocsásd meg, hogy sokszor úgy gondoljuk ilyenkor, megy ez már nekünk egyedül, nélküled is.

Köszönjük, hogy sokszor a próbákkal viszel közelebb magadhoz. Köszönjük legfőképpen azt, hogy akár áld, akár sújt a te karod, egyenletesen szeretsz minket, és azoknak, akik téged szeretnek, mindennel a javukat munkálod.

Engedd ezt ma este jobban megértenünk és sokkal bátrabban hinnünk. Kérünk, támassz most a szívünkben is csendet, és szólj hozzánk erővel és hatalommal, legyen a te szavad vigasztalás, bátorítás, erősítés, vagy ha arra van szükségünk, feddj meg minket, és segíts még abban is, hogy az igének ne csak hallgatói, hanem megtartói legyünk.

Ámen.

 


 

Igehirdetés

Múlt csütörtökön láttuk, hogy Dávid hitéletének az egyik mélypontjához érkezett akkor, amikor belefáradt a Saul előli menekülésbe, és az ellenségnél, az egyik fi-liszteus királynál keresett menedéket. Nem-csak ő, hanem kis csapata, az a hatszáz katona, sőt családtagjaik is áttelepültek a filiszteusokhoz, és Ákhis király ezt a Sik-lág nevű várost jelölte ki számukra lakhelyül. Ráadásul annyira bízott Dávidban ez a filiszteus király, hogy amikor legköze-lebb Izráel ellen vonultak harcba a filiszte-usok, Dávidot és katonáit is magával hívta, sőt -- mint láttuk – Dávidot tette meg a testőrei fejévé.

Rettenetesen nehéz helyzet volt ez Dávidnak Azt hitte, hogy menedéket talál Saul elől a filiszteusoknál, és most látta, hogy az ellenségnél senki sem találhat menedéket, különösen Isten ellenségeinél nem, és olyan kelepcébe került, amiből – úgy tűnt nincs szabadulás. Ő azonban nem mon-dott le arról, hogy Istennek van hatalma őket valahogyan kiszabadítani, és Isten e-lég irgalmas ahhoz, hogy még ezt az ő hitetlenségét is megbocsássa. Fogalma sem volt, mit csináljon, és hogyan vezet tovább az út; azt eltökélte, hogy a saját népe ellen nem fog harcolni az ellenség oldalán. Ez képtelenség volt, annál inkább, hiszen ő ak-kor már Izráel felkent királya volt. De akkor mit csináljon?

Teljesen reménytelennek látszott, hogy valahogy kikerülnek ebből a kelepcéből. Aztán Isten különös kegyelme volt, hogy a filiszteus vezéreket bizalmatlanokká tette Dáviddal és seregével szemben. Azt mond-ták Ákhis királynak, hogy vagy mi megyünk veled, vagy Dávid. Más sem hiányzik nekünk, mint hogy két tűz közé kerüljünk. Megtámadjuk Izráelt, ezek meg hátba támadnak minket, ráadásul ennyi eszed nem volt, hogy a szemünk előtt hajtsad őket, ők a sereghajtók, ők vannak leghátul. Milyen ostobaság ez? Küldd vissza őket, vagy pedig mi megyünk vissza.

Ákhis király sűrű bocsánatkérések között elmagyarázta Dávidnak, hogy ő ugyan bízik benne, de ezek a fejedelmek és vezérek ilyen makacsok. Dávid nem mutatta, mennyire örül ennek, és magában áldotta Istent, hogy ilyen csodálatos szabadulást szerzett. Visszamentek tehát Siklágba. Három napig gyalogoltak odafelé, amikor a seregszemle során kiderült, hogy ők is ott vannak, és hazaküldték őket. Három napot gyalogoltak visszafelé. És akkor lettek szemtanúi ennek a szörnyű tragédiának, amiről itt olvastunk.

Isten megszabadította Dávidot ebből a kelepcéből, de innentől kezdve egy ideig bajok sorozatán vitte keresztül. Ezekben a bajokban azonban már egészen másként viselkedett Dávid, mint akkor, amikor a fi-liszteusoknál keresett menedéket. Éppen ezt a különbséget figyeljük meg ma, és legyen ez számunkra ne csak ragyogó példája annak, hogy mit jelent a gyakorlatban, a hétköznapokban sokféle kellemetlenség és nyo-morúság között hinni, hanem Isten Szentlel-ke bátorítson minket arra, hogy kezdjünk is el így hinni.

Mit jelent hinni? Egyszerűen azt, hogy nem téveszti szem elől Istent. Hogy mindent Őreá tekintettel tesz vagy mond. Hogy nem hagyja ki Őt a számításaiból. Hogy mindenekelőtt Őt kérdezi meg, miről mi a véleménye. Hogy tőle kér tanácsot, hogy tegyen valamit vagy ne tegyen. Hogy egészen bizonyos abban, hogy Isten nemcsak hogy lé-tezik, hanem Ő irányítja az eseményeket, és akik benne bíznak – ha csak pici mustár-magnyi hitük van is – azokról Ő soha nem feledkezik el, azok mindig számíthatnak rá. Akkor is, ha egyik baj a másikat éri.

Tanulságos ez a sorozat. Hét próbát kellett kiállnia Dávidnak ebben az esetben. De mielőtt még soroljuk, futólag gondoljuk végig, hogyan szoktak az emberek reagálni, ha valami baj éri őket. Van, aki elkeseredetten küzd tovább is, akármekkora a túlerő – ahogy a múltkor olvasott Remé-nyik versben hallottuk: a lehetetlenség konok falán zúzza véresre koponyáját, és nem lehet leállítani, amíg aléltan össze nem rogyik.

Vannak, akik elkeserednek és kiszállnak az egészből. Feladják, nem érdemes. Vannak, akik keserűségükben még nagyobb bajt csinálnak maguknak, mint Arany János szőlősgazdája, aki a jégverés után a megmaradt fürtöket is szétveri egy bottal: lássuk, Uram Isten, mire megyünk ketten. A végsőkig elkeseredett ember a maga tehetetlenségében dühös lesz.

Van, aki felháborodik: ezt érdemlem én Istentől? És káromolja Őt, és számon kéri rajta, ami történt. Sokféleképpen reagálunk. Dávid itt egészen másként reagált a bajokra, és ez valóban példa lehet a számunkra. Mik voltak ezek a bajok?

Gondoljuk csak el: három napig gyalogoltak odafelé, onnan zavarták vissza őket, három napig kell gyalogolni visszafelé is. Hat napig férfi nélkül volt az a város, ahol a családjukat letelepítették. Hírszerzés akkor is működött már, és az amálekiták, Iz-ráel ősi ellenségei, pontosan tudták, hogy itt mi zajlik: Hadba indultak a filiszteusok Izráel ellen, Ákhis vitte magával Dávidot és hatszáz katonáját is, s ezeknek a családja ott maradt Siklágban. Most kell megtámadni őket.

Mérgesek voltak az amálekiták Dávidra, mert olvastuk a múltkori fejezetekben, hogy miután letelepedtek Siklágban, Dávid onnan portyázott a szomszédos amálekita településekre, és ami mozdítható volt, azt elvitte, – elvégre valamiből meg kellett élni nekik meg a családjuknak. S alig várták az alkalmat az amálekiták, hogy valahogy visz-szaüthessenek. Ennél ideálisabb helyzet nem is adódhatott volna, védtelenek az emberek. Nem gyilkoltak meg senkit – mint ahogy olvastuk –, de mindenkit elhurcoltak, a várost felgyújtották, és ami benne mozdítható volt és érték volt, azt zsákmányként maguk-kal vitték. Erre jönnek haza az emberek.

Elgondolhatjuk, hogy mindenki fellélegzett, amikor Ákisnak a vezérei hazakergették Dávidékat. Nem olvasunk róla, hogy Istent magasztalták-e, Dávid magatartásából lehet arra következtetni, hogy ő ezt Isten szabadításának tekintette. Felszabadul az ember, tele van örömmel, egy nagy vihar elmúlt, nem lett baj – ezt megúsztuk. S akkor hazamennek, s üszkös romokat találnak. Sehol senki. Hol van a családjuk, mi történt velük?

Annyira kétségbeestek az emberek, hogy azt olvastuk: úgy elkezdtek sírni e miatt a sokkhatás miatt, hogy a végén már erejük sem maradt a síráshoz. Én már láttam ilyet. Van ilyen, amikor az ember vigasztalhatatlanul sír, mert úgy látja, hogy végzetes az, ami történt. Mit csináljanak most?

Azután a nagy kétségbeesés után megmozdulnak az indulatok. Ki miatt történt az egész? Ilyenkor mindig bűnbakot keres az ember. Ki lehetne az oka mindennek? Dávid! Világos. Ő hozott ide minket, ő érte el, hogy ide telepítsenek le bennünket, ő vezette a portyázásokat az amálekita településekre. Ő ... ő... ő... Ugyanaz a szöveg és indulat, ami a pusztában Mózes ellen többször felágaskodott az emberekben. Ő a hibás, őt verjük meg. És meg akarják kövezni Dávidot.

És mit csinál ekkor Dávid? Itt van egy sokat jelentő mondat: “megerősítette magát az Úrban, az ő Istenében.” Mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy miközben gyűlölködő, ellenséges gyűrű veszi körül, miközben talán már a köveket keresik a szemükkel, hogy mivel kezdjük el, és záporoznak a megjegyzések és fenyegetések, aközben Dávidnak eszébe jut, hogy őt az Isten felkente Izráel királyává. És az ő drága jó barátja, Jonatán, nem is olyan régen figyelmeztette őt, hogy az Isten igazat mond, és ahhoz, hogy te Izráel királya lehess, nem üthet agyon az én apám. Hát akkor ez a nép sem kövezheti őt agyon. Emlékezteti magát, hogy van Isten az égben, sőt van Isten a földön is, és égen-földön Ő uralkodik, és az Ő akarata érvényesül. Az Övéi az Ő oltalmában vannak. Nehéz a helyzet, és élesbe működnek az indulatok. Akkor is legyen nyugodt, valami kiutat ebből Isten mutat. Dávid most már Istenre néz.

Amikor otthonról eljöttek és a filiszte-usoknál keresett menedéket, nem nézett Is-tenre. Saulra nézett, akitől egyre jobban félt, önmagára nézett és az erejét fogytán érezte, arra a néhány barátjára nézett, akik vele tartottak: ezek legalább hűségesek, de ezekkel nem sokra megyek. A bajokra nézett és elkeseredett. Kimaradt Isten. Itt, most ebben a még nehezebb helyzetben tudatosan Istenre néz. Honnan tudjuk ezt? Onnan, hogy az első mondata Istenhez hangzik: “Megkérdezte Dávid az Urat ezt mondván: Üldözzem-e a sereget? Utolé-rem-e őket?” Azok ott mindenfélét kiabálnak: miattad veszítettük el a feleségünket, a gyerekeinket, a kis motyónkat, vagyonunkat, mindenünket, te vagy az oka, üssük agyon – ő pedig megkérdezi Istent: Uram, mit kell itt most csinálni?

Isten adja a gondolatot: üldözni az ellenséget. De érdemes-e üldözni őket? hat nap telt el azóta, hogy otthonról elmentek. Senki nem tudja, mikor történt ez a szörnyűség, aminek a nyomait látták. Érdemes még utánuk eredni? Isten azt mondja: érdemes. És ad egy nagy ígéretet Isten Dávidnak: “Üldözzed őket, mert bizonyosan utoléred, és szabadulást szerzel.” És Dávid nem törődve azzal, ami körülötte hangzik, mintha mi sem lenne, kiadja a jelszót: indulás, utolérjük őket. Honnan tudod? Ezt mondta az Úr. És ezek a fáradt emberek, akik három napig gyalogoltak, valószínű nem egyfolytában, de mégis hosszú út volt, mennek utána, hogy üldözzék az ellenséget. Ez az első nagy csoda, itt a nyomorúságok között. Az indulataikkal valamit csinálnak, mindenesetre hallgatnak a vezérre, aki meg hallgat Istenre. Mert végre Őt kér-dezte, és ezért biztonságban lehet, mert azt csinálja, amit Isten neki mondott.

Megérkeznek egy gyorsfolyású bővizű patakhoz, és ott többen azt mondják, hogy nem bírjuk tovább. Teljesen kikészültünk. Hat napot gyalogoltunk előtte, most meg itt erőltetett menetben üldözzük az ellenséget, azt sem tudjuk, hol vannak, az sem bizonyos, hogy jó irányba megyünk – nem bír-juk tovább. A hatszázból kétszázan ott maradnak a patak innenső partján. Ennek a kis csapatnak egyharmada ki-áll, mielőtt még harcra kerülne a sor. Dávid megint méltán elkeseredhetne, vagy felháborodhatna, de egyiket sem teszi. Me-gint az ő kedves jó barátját, Jonatánt hadd idézzem, aki egyszer azt mondta: az Úrnak teljesen mindegy, hogy sok vagy kevés által szerez szabadulást. Mindenképpen nagy túlerőben vannak az amálekiek. Most hat-százan vagy négyszázan harcolnak velük, vagy ki tudja mekkorára fog zsugorodni ez a sereg, mire megérkeznek, most ne ez fájjon Dávidnak. Aki nem bírja, maradjon ott, a többiekkel meg gyerünk tovább!

Átkelnek a patakon, és elbizonytalanodnak. – Nem olvastam fel az egészet, azért mondom el ezeket a részeket. Jó i-rányba megyünk? Ott a pusztaság ... Hol vannak az amálekiek? A településeiket tudták, hol vannak, azok még messzebb voltak, de melyik irányba mehettek? Hol találjuk meg a családokat? És akkor észrevesznek egy félholt embert a homokban. Eszméletlen. Fellocsolják, és amikor valamennyire visszatér az élet belé, megitatják. Egy pár falatot adnak ennie is, aztán már felül, kinyitja a szemét, s látják, hogy egyiptomi. Hogy kerülsz te ide? Először megijed szegény rettenetesen, aztán elhebegi valahogy, hogy egy amálekinek a rabszolgája ő, de megbetegedett az úton, és itt hagyta elpusztulni a gazdája. Dávid azt mondja: te tudod, hol vannak az amále-kiek? Ő mindent pontosan tud. Pontosan elmondta, mikor jártak Siklágban, hogy történt az egész, és hol vannak most. Kalauzt kaptak ajándékba! Elvezeti oda őket, Dávid pedig megígéri neki, hogy nem fog-ja visszaadni a gazdájának.

Megérkeznek a tetthelyre és látják, hogy az amálekiek szétszóródtak a mezőn, ünneplik magukat. Óriási zsákmányhoz ju-tottak. Félrészegen tivornyáznak, és Dávid azt mondja az embereinek: akármilyen fáradtak vagyunk, most kell lecsapni ezekre. Most eszükbe sem jut, hogy támadás érheti őket, most végzünk velük. Azonnal támadnak, több oldalról is, – kiderül azonban, hogy nagyon sokan vannak az amálekiek, és azért nem mindenki részeg. Ijedtükben a félrészegek is összekapják magukat és kegyetlen csata kezdődik. Azt olvassuk itt egy mondatban: harcoltak pedig estétől másnap a nap lementéig. Egy éjjel és egy nap folyt a harc. Dávid újra és újra ezt mondta az embereknek: a feleségünkért, a gyerekeinkért tartsatok ki, és bizonyos volt abban, hogy győznek, mert Isten megígérte. Isten azt mondta: szabadulást szerzel.

Azt olvassuk, hogy mindössze négyszáz fiatal fiú tudott elmenekülni teveháton. Mennyien lehettek akkor összesen? A mező tele volt sebesültekkel és holttestekkel, de mindenki élve megtalálta a feleségét, a gyerekeit, sőt még a zsákmány is nagyrészt érintetlen volt, amit elvittek.

Erre Dávid katonái kezdenék ünnepelni magukat, s elkezdik kiabálni: ez a Dávid zsákmánya, ez a Dávid zsákmánya. Dávid nagyon keményen rájuk szól: észnél vagytok, én szereztem ezt vissza? Az Úr vezetett minket idáig, és az Úr adta vissza kezünkbe azt, amit elvettek tőlünk. Egyedül neki adjunk dicsőséget. El ne rontsátok az egészet azzal, hogy megszentségtelenítitek ezt a harcot. Itt mindent Istennek köszönhetünk, akkor egyedül neki adjunk hálát!

Ezt a támadást is sikerült visszaverni. Akkor újabb, tipikusan ördögi támadás éri. Mennek vissza, és a pataknál találkoznak azzal a kétszázzal, akik ott maradtak. Erre megindul a piszkálódás. A “Béliál fiai” kifejezés, amit itt olvastunk, durva, majdnem trágár becsmérlése volt egy másik embernek. A legsúlyosabb megalázás és bántás. Ezzel illetik azokat, akik ott maradtak. Azt mondják Dávidnak: remélem, nekik nem adsz a zsákmányból, amit mi szereztünk vissza. Ezek meg itt addig unatkoztak. Dá-vid azonnal felismeri, hogy ez megint támadás: Megosztani a népet. Egy régi-régi, a Mózes 4. könyvében leírt esemény analógiájára azt mondja: aki nem jött el, az is hadd kapjon ugyanannyit, amennyit a többiek. Ne csak a rokonait kapja vissza, hanem minden egyebét is, ami őt megilleti. És csodák-csodája: beleegyeznek az emberek. Megszűnik a békétlenség, sőt még azt is olvassuk itt: ettől kezdve törvénnyé és szo-kássá lett ez Izráelben mind a mai napig.

Így mennek azután vissza, és figyelemre méltó még, hogy útközben Dávid a zsák-mányból nagy értékű ajándékot küld népének, Izráel véneinek, vezetőinek, hogy ér-zékeltesse, hogy ő megbánta azt a ballépést, hogy Ákhis királyhoz települt át. Ő hozzájuk tartozik, és hamarosan vissza is mentek.

Így zajlanak a hétköznapjai a hívő embernek. Vannak olyan időszakok, hogy baj bajt követ. Még a hívőkkel is előfordulhat az, ami Dáviddal, hogy megszállja őket a félelem, nem néznek Istenre, és rossz irányba kezdenek menekülni. Ott remélnek biztonságot, ahol egészen bizonyosan nem fognak kapni, mint például Dávid a filisz-teusoknál. Aztán meg kell tanulniok, hogy amit vet az ember, azt le kell aratni. Ha ő odamenekült, ott olyan kellemetlen helyzet áll elő, amelyikre nincs emberileg megoldás, és maga sem tudja, mi lesz. Ezért mondja azt a furcsa, tulajdonképpen sem-mitmondó mondatot Ákhis királynak, amikor közli vele: jönnötök kell velem a harc-ba, és te leszel a testőrség vezetője. Azt mondja Dávid: “bizonnyal meglátod, mit fog cselekedni a te szolgád.” Ez mit jelent? Maga sem tudja, mit fog csinálni, mit lehet itt csinálni. Valamit válaszolni kell. Ilyen semmitmondó, amit a politikusok, vagy dip-lomaták szoktak mondani, ha azt nem akar-ják kimondani, amit ki kellene. Mi lesz eb-ből? De mégsem esik kétségbe, hanem reméli: Isten ad szabadulást. És Isten ad. És ettől kezdve le nem veszi tekintetét Istenről. Ettől kezdve minden lépése hitben tör-ténik. Vagyis a láthatókon túl néz, és a láthatatlanokat komolyan veszi.

Kiégetve a város, és elhurcolva a rokonai. Istenre néz és azt kérdezi: mit kell most csinálni? Ő is sír – azt olvastuk, de aztán gondolkozik és imádkozik. Amikor Isten megmondja, mit kell csinálnia, akkor elkezdi azt csinálni. Nem tudom, ha az emberek otthon maradtak volna, talán e-gyedül is elindul, olyan elszánt ettől kezdve az engedelmességben. De éppen ez Isten csodája, hogy nem egyedül kell indulnia, mert Isten nemcsak Dávidot irányítja, hanem a többieket is, és más indulatot ad a szívükbe. Akkor megint valami elkeserítő dolog: kétszázan lemaradnak – akkor sem háborodik fel. A láthatatlanokra néz: Isten számára mindegy hányan maradunk. Meg-ígérte, hogy győzelmet ad. Akkor egyszer célirányt tévesztünk: merre kell továbbmen-ni? Még erről is gondoskodik az Úr. Ott van egy félholt egyiptomi. Ő lesz a kalauz. Ennél biztosabb útikalauzt nem lehetett vol-na találni. És ő adja a kezükbe a győzelmet. Azonnali rajtaütés. A nagy túlerővel szemben is győzelem. Akkor jönnek a lelki furfangok, a lelki támadások. Ünnepeljük Dávidot. Előző nap meg akarják kövezni, másnap: “ez a Dávid zsákmánya”, isteníteni akarják. Szó sem lehet róla!

Radikálisan leállítja, és megint az Úrra mutat: nézzetek már ti is Őreá! Akkor: hátha sikerül megosztani még azt a kis csapatot is, – ne sikerüljön! Dávid megint igeszerűen gondolkozik, és igeszerű gondolkozásra akarja elsegíteni az embereket is. Köztük is volt nyilván sok hitetlen, mégis sikerül érvényt szerezni az igének, ami ott nem volt ésszerű, ami ott igazságtalan is volt – ugye mindig ezzel jövünk: ez nem igazságos! Az lett volna az igazságos: aki harcolt, kap, aki nem harcolt, nem kap ... Kiderül, hogy nem a jog alapján és a szokásjog alapján intézkedik és intézi a dolgait Isten gyermeke, hanem az ige alapján. És az néha egészen más, olykor szöges ellentétben van azzal, amit mi jogosnak vélünk. Például nem ismeri a bosszút. Például azt mondja: a gonoszt jóval győzd meg! És Dávid itt meri ezt vállalni.

És figyeljük meg: mindvégig egyedül. De attól kezdve, hogy Istenre néz, nincs egyedül. Attól kezdve átéli azt, amit egy evangélista, akinek sok szenvedésen kellett átmennie, így mondott: Istennel egyedül is többségben vagyok, akármennyien vannak velem szemben. De ahhoz ilyen komolyan kell venni az Istennel való közösséget, és a neki való engedelmeskedést.

Kívánatos-e ez nekünk? Bajaink vannak nekünk is, néha záporoznak egymásra, néha el sem múlik az egyik, már ott a másik. Olykor át kell élnünk azt is: egyedül va-gyok. Merünk-e egyedül is Isten oldalára áll-ni és ragaszkodni Őhozzá, az Ő igéjéhez, célkitűzéseihez, az általa felkínált eszközökhöz, és bízni rendületlenül abban, amiről ez az ének szólt elejétől végig: Akik Őt szeretik, azoknak minden a javukra van. Hogy Ő valóban aktív Isten, aki tevékenyen irányítja ennek a világnak az eseményeit. Ő minket gyengéden szerető Isten, akinek fontosak vagyunk, aki előtt nincs lehetetlen. És ha nekünk kiúttalannak tűnik egy helyzet, akkor is nyugodtan várhatjuk tőle a szabadítást. Csak ne a magunk elképzeléseit akarjuk jóváhagyatni vele, hanem őszin-tén kérdezzük: Mit akarsz, Uram? Aztán ő-szintén cselekedjük azt, amit megértettünk. Így állja ki Dávid ezt a hét próbát, mert arccal most már mindig Isten felé van.

Olyan különös megfigyelni, hogy egy-egy próba, szenvedés kit visz közelebb Istenhez, és esetleg kit keményít meg, és visz még távolabb tőle. Aki arccal Isten felé van, azt mindig közelebb viszi hozzá még a próba és a veszteség is. Aki csak úgy félvállról vette Őt, vagy néha pislantott reá, vagy kimondottan hátat fordított neki, azzal sokszor megesik, hogy a próba még messzebb sodorja. Dávid itt arccal Isten felé volt, és így élte át ezeket a próbákat.

Később egy zsoltárban leírta életének ilyen nehéz helyzeteit, és azt, hogy mit jelentett számára akkor hinni. A 34. zsoltár egy ilyen bizonyságtétele, ahol az első vers-ben még azt is elmondja, hogy milyen nehéz helyzetben született ez a meggyőződése. Néhány mondatot olvasok belőle: “Di-csőítsétek velem az Urat, és magasztaljuk együtt az Ő nevét! Megkerestem az Urat és meghallgatott engem, és minden félelmemből kimentett engem. Akik Őreá néznek, azok felvidulnak, és arcuk meg nem pirul. Ez a szegény kiáltott, és az Úr meghallgatta, és minden bajából kimentette őt. Az Úr angyala tábort jár az Őt félők körül és kiszabadítja őket. Érezzétek és lássátok meg, hogy jó az Úr! Boldog az az ember, aki Őbenne bízik. Féljétek az Urat, ti szentjei! Mert akik Őt félik, nincs fogyatkozásuk. Még az oroszlánok is szűkölködnek, éheznek; de akik az Urat keresik, semmi jót sem nélkülöznek.” Ezt az egy mondatot hadd ismételjem: “Akik Őreá néznek, azok felvidulnak, és arcuk meg nem pirul.” Ez azt jelenti: nem szégyenülnek meg. Isten nem hagyja őket cserben.

Isten segítsen minket, hogy örömeink és bánatunk, veszteségek és áldások idején egyaránt Őreá tudjunk nézni. És ez ne valami üres vallásoskodó szólam legyen, hanem hassa át és határozza meg az egész viselkedésünket, úgy, mint ahogy itt Dávidét. Uram, mit akarsz? Uram, miért jött ez a baj? Uram, hol van a szabadulás? És amit megértettünk, annak engedelmeskedjünk!

 


 

Imádkozzunk!

Istenünk, megvalljuk őszintén: olyan sokszor megigéznek bennünket a bajaink, mint nyuszi a reflektorfényben, megdermedünk és tehetetlenekké válunk. Bocsásd meg, hogy sokszor csak a bajainkra nézünk. Bocsásd meg, hogy sokszor már az elképzelt nehézségek is megfélemlítenek bennünket, olyan sokszor aggodalmaskodunk. Bocsásd meg, hogy vagy az ellenségre, vagy a magunk gyengeségeire, vagy a kudarcainkra nézve elcsüggedünk, néha még veled szemben is keserű szemrehányás van a szívünkben.

Köszönjük, Urunk, hogy szabad tereád néznünk. Taníts meg minket arra, mit jelent ez a gyakorlatban. Könyörülj rajtunk, hogy hadd legyen olyan szoros, naponta felfrissülő kapcsolatunk veled, amelyik lehetővé teszi ezt. Taníts meg minket szüntelen imádságos párbeszédben maradni teveled. Engedd, hogy egyre jobban értsük igédet, egyre jobban megismerjünk téged, és így tudjunk bízni benned feltétel nélkül.

Magasztalunk azért, mert ma is az vagy, aki előtt nincs lehetetlen. Még ami az embereknél lehetetlen, neked az is lehetséges. Köszönjük, hogy így bízhatjuk rád magunkat, pillanatnyi nehézségeinket, gondjainkat, szeretteinket. Így könyörgünk hozzád egyházunkért, gyülekezetünkért. Kérünk, munkálkodj itt hatalmasan majd az evangelizációs héten is. Te munkálkodj minden olyan alkalmon, ahol akár csak ketten vagy hárman is összejövünk.

Könyörgünk hozzád betegeinkért, különösen most egy műtét előtt álló asszony testvérünkért. Könyörgünk hozzád a hitoktatás munkájáért, iskoláinkért. Hadd hangozzék ott is az evangélium tisztán és elegyítetlenül. Kérünk, szabadíts meg minket a hitetlenség minden formájától, és engedd, hogy mi is elmondhassuk csendesen, de meggyőződéssel: megkerestem az Urat, és meghallgatott engem, és minden félelmemből kimentett engem. Akik Őreá néznek, azok felvidulnak.

Ámen.