Mélyponton

Alapige: 1Sám 27,1-7

“Ezt mondta Dávid magában: Egy napon mégis el kell pusztulnom Saul keze miatt, nincs jobb reám nézve, mintha gyorsan elmenekülök a filiszteusok tartományába, így Saul felhagy azzal, hogy engem tovább is üldözzön Izráel egész területén, és így megszabadulok az ő kezéből. Felkelvén azért Dávid, elment ő és az a hatszáz ember, akik vele voltak, Ákhishoz, a Máok fiához, Gáth királyához. És Dávid Ákhisnál tartózkodott Gáthban, ő és az ő emberei, mindegyik a maga háza népével együtt; Dávid és az ő két felesége, a Jezréelből való Ahinoám és a Kármelből való Abigail, a Nábál felesége. Mikor pedig Saulnak megmondták, hogy Dávid Gáthba menekült, nem üldözte tovább.

Dávid pedig ezt mondta Ákhisnak: Ha kedvet találtam előtted, adj helyet nekem valamelyik vidéki városban, hogy ott lakjam; miért laknék a te szolgád veled a királyi városban? És neki adta Ákhis azon a napon Siklágot; lőn azért Siklág a Júda királyaié mind e mai napig. És azoknak a napoknak a száma, amíg Dávid a filiszteusok földén lakozott, egy év és négy hónap volt.”

 


 

Imádkozzunk!

Istenünk, áldunk, mert nincs elrejtve előtted a sorsunk. Köszönjük, hogy pontosan tudod, melyikünk milyen terheket hordoz. Köszönjük, hogy még azt is olvashatjuk igédben, hogy számon tartod könnyeinket.

Magasztalunk azért, hogy ha mélységeken hordozod is át a tieidet, te hordozod őket, és véletlenül sem ejted ki a kezedből azokat, akik benned bíznak. Bocsásd meg, hogy sokszor éppen a benned vetett bizalmunk gyengül meg. Erősítsd meg azt most, kérünk, a te igéddel és Lelkeddel.

Köszönjük, hogy hallod a lelkünk óhajtásit. Köszönjük, hogy nem minden óhajunkat teljesíted. Áldunk azért, mert jobban tudod, mi válik javunkra, mint mi magunk. Egyedül te tudod, mikor minek van a rendelt ideje. Bocsásd meg, hogy sokszor türelmetlenül ostromolunk téged, vagy hitetlenül abbahagyjuk az imádkozást. Bátoríts minket most, kérünk, állhatatosságra is.

Köszönjük, hogy itt lehetünk együtt a te színed előtt. Köszönjük, hogy az emberi szón túl megérkezhet hozzánk a te isteni teremtő igéd. Légy könyörületes hozzánk, és ajándékozz meg útmutató, bátorító, erőt adó, újat teremtő igével.

Ámen.

 


 

Igehirdetés

Amíg a Sámuel könyvét olvassuk bibliaolvasó kalauzunk szerint, vegyük innen az igét ezeken az istentiszteleteken is. Most is meg kellett felezni ezt a gazdag történetet. Ha Isten éltet minket, majd jövő csütörtökön folytatjuk. Dávid életének talán ez a legmélyebb pontja, amiről ez meg a következő fejezet szól. Itt kerül legmesszebb Istentől, itt süllyed a legmélyebbre a csüggedésbe, itt nyúl egy olyan eszközhöz, amit ő maga is megbánt, és itt hozza magát olyan helyzetbe, amiből semmiféle kiút nem látszik. Ugyanakkor mindezek után itt mutatja meg Isten neki újra hatalmasan, hogy milyen nagy az Ő kegyelme az Őt félők iránt; és hogy Ő valóban nem bűneink szerint cselekszik velünk, és nem fizet nekünk a mi álnokságaink szerint.

Azzal kezdődik a leírás, hogy Dávidon lassan elhatalmasodott az aggodalmaskodás. Befészkelte magát a szívébe, hogy vége, nem tud tovább menekülni Saul elől, segítenie kell magán, mert úgy látszik, Isten nem segít raj-ta. Ezzel a sötét szóval kezdődik itt a bajok sorozata: “ezt mondta Dávid magában.”

Nem tudom, a testvéreknek ismerős-e ez, nekem sajnos ismerős. Volt olyan néhányszor az életemben, hogy valamit elhatároztam magamban, s egyáltalán nem vittem Is-ten elé, nem beszéltem meg a hívő testvéreimmel. Néhányszor előfordult, hogy még a családtagokkal sem, hanem akármilyen indítékból – ez sokféle lehet –, úgy magamban elhatároztam valamit. Az ilyet az ember gyorsan szokta megvalósítani. Egyszer csak olyan bajok közepén találja magát, amikről nyilvánvaló, hogy ő maga zúdította saját nyakába, meg másokéba is, – mint itt Dávid is, – és ami közül nem leli a kivezető utat.

Nos, így történt ez itt is. Elege volt abból, hogy meneküljön Saul elől. Úgy látta, hogy Isten nem védi kellően az ő életét, (nem tudjuk, miből látta, mert eddig sok nehéz helyzetből kiszabadította,) és ő maga akart szabadulást szerezni magának. Azt olvassuk itt: kezébe vette a dolgainak az intézését, s elhatározta: egy hely van, ahol ő biztonságban lehet, a filiszteusok. Ott nem fogja Saul üldözni. Amíg itthon marad, addig nem hagy békét neki, elmegy tehát az ellenséghez és ott keres menedéket.

Ezen annál inkább meglepődik az ember, mert egyszer már keresett ott menedéket, és kiderült mennyire nem volt ott biztonságban. Utólag hálát adott Istennek, hogy ép bőrrel megúszta, és csak úgy tudott meg-menekülni, hogy bolondnak tettette magát, és a filiszteus király azt mondta: szűkölködöm én a bolondokban? Itt is van bőven, mi-nek ez a Dávid is, menjen innen. És Dávid boldog volt, hogy elküldték, és elengedték, mert egyáltalán nem volt nagyobb biztonságban, mint otthon. S ennek ellenére, most ismét úgy dönt, hogy nemcsak ő, hanem hat-száz vitéze, sőt mindannyiuknak a családja is, a filiszteusoknál keres úgymond menedéket.

Ez a jó hiszemű Ákhis király szeretettel fogadja, egy kicsit méregeti őt, meg ezt a kis csapatot. Aztán látja, békésen megvannak, és amikor Dávid azt mondja: nem szeretnénk a nyakadon élni itt a királyi városban, Gáthban, jelölj ki nekünk egy területet akárhol, és ott letelepszünk és eltartjuk magunkat, akkor teljesen megnyugszik. Úgy látszik, nemcsak bántani nem akarják Dá-vidék őket, hanem még élősködni sem akar a nyakukon. Milyen derék, jó szándékú em-ber ez, s ezt a Siklág nevű várost jelöli ki számukra, hogy ott telepedjenek le.

Aztán Dávid ott afféle vezére lesz ennek a kis csapatnak. Úgy tartják el magukat, hogy portyáznak. Izráel régi ellenségeinek a városkirályságai, településeit támadják meg, hol ide, hol oda törnek be, és viszik, ami vihető. Igen ám, de mit mondjanak Ákhis-nak? Itt látjuk meg, milyen tragikus az, ha valaki egy ponton engedetlen lesz Istennek, ahogy egy kicsit közönségesen mondja a szólásmondás: kutyaharapást kutya szőrével próbálják gyógyítani az ilyen emberek. Egyik bűnt egy másik bűnnel akarja leplezni és va-lahogy helyrehozni. El kell tartaniok magukat, betörnek ide-oda. Na, de azt nem mond-hatja meg, hogy a filiszteusok barátaihoz törnek be, hanem azt hazudja Ákhisnak, hogy Izráel déli településeire törnek be. De hogy a hazugsága le ne lepleződjék, ettől kezdve akárhova betörtek, ott mindenkit kiirtottak, hogy ne maradjon tanú, aki elmond-hatja, hogy valójában nem izráeli településeket fosztogattak, hanem Izráel régi ellenségeihez, főleg az amálekitákhoz törtek be.

Először csak “azt gondolja magában”, aztán amit magában, Isten nélkül, imádság nélkül, hívőkkel való megbeszélés nélkül gyorsan megvalósít, azt próbálja valahogy legalizálni, leplezni, ezt csak rablással lehet, a rablást titokban kell tartani legalábbis azt, hogy hova törnek be. Jön a hazugságok sorozata, s így kerül Dávid egyre mélyebbre.

Akkor jön egy különlegesen nagy baj. “Történt abban az időben, hogy a filiszte-usok összegyűjtötték seregeiket hadra, hogy harcoljanak Izráel ellen. És Ákhis, a filisz-teus király ezt mondta Dávidnak: Tudd meg, hogy velem kell jönnöd a táborba, mind neked, mind embereidnek. Dávid ezt mondta Ákhisnak: Meglátod bizonnyal, hogy mit fog cselekedni a te szolgád. Ákhis ekkor ezt mondta Dávidnak: Mostantól az én fejem oltalmazójává teszlek mindenkorra.” (1Sám 28,1-2)

A filiszteusok hadba indultak Izráel ellen, és Ákhis, ez a jóhiszemű, naiv király Dávidot és az embereit is magával viszi a csatába, sőt testőreinek a fejévé teszi Dávidot. Ez rendkívül kényes helyzet Dávidnak, Ő Izráel felkent királya, beláthatatlan következményei lennének annak, hogy most a filiszteusok, az ősi ellenség oldalán, a saját népe ellen kezd el harcolni. De beláthatatlan következményei lennének annak is, ha most megtagadja ezt, és azt mondja: nem harcolok veled, amikor Ákhis több mint egy év óta otthont adott nekik. Mit csináljon?

Úgy beleképzeltem magam. Leírja a Biblia, hogy három napig meneteltek, amíg az ütközet helyére értek. Mi minden játszódhatott le Dávid fejében! Miket gondolhatott és mondhatott magáról? Hogy megrémülhetett attól, hogy ebbe a kelepcébe került. Nem leplezheti le azt, hogy legszívesebben ott mindjárt agyonütne minden fi-liszteust. Hát őróla énekelték a körtáncban, hogy Saul agyonvert ezer filiszteust, de Dá-vid agyonvert tízezret. Most is ugyanaz az indulat volt benne. Na, de a filiszteus király a saját testőreinek a fejévé nevezte ki, hova lehet ezt tenni? És menetelünk a saját népün-ket irtani és ellenük harcolni. Mit lehet itt csinálni? Nincs megoldás erre a helyzetre.

Itt lép be a kegyelmes és hatalmas Isten, aki a filiszteus vezéreknek azt a gondolatot adja, hogy tartsanak seregszemlét. Feltűnik nekik, hogy egy idegen csapat jön a sornak a végén, és ezek körülveszik Ákhis királyt. Nem mindegyikük tudta, hogy kik ezek, és megkérdezik Ákhist. Ő lelkendezik, hogy ezek megbízható emberek, ezek közül többen a testőrei, és a testőrök feje Dávid. Kicsoda?! Elhűlnek ezek a vezérek. Dávid?! S akkor idézik ezt az éneket, s mondják Ákhis-nak: normális vagy? Róla énekelték a körtáncban, hogy ő tízezret vert meg, mikor a királyuk, Saul, csak ezret. Nem megyünk to-vább veled, amíg ezeket innen haza nem ker-geted. Hogyisne! hogy két tűz közé kerüljünk! Elől az izráeliták, hátunk mögött meg ezek – ezek is izráeliták, biztosítva a vereség. Micsoda őrült ötlet?!

Kemény szavakkal dorgálják királyukat, s akkor Ákhis király sűrű bocsánatkérések között járul Dávid elé, és elmondja: téged szeretlek, bízom benned, ezt bizonyítja, hogy mivé neveztelek ki, de értsd meg, hogy e-zek a makacs vezérek nem akarnak veled együtt jönni. Én rájuk szorulok és ki vagyok szolgáltatva nekik, úgyhogy ne haragudj, forduljatok vissza, és a békesség kedvéért maradjatok otthon.

Dávid remek diplomata, az arcizma sem rándul. El nem árulná, hogy mennyire örül ennek, hogy hazamehetnek, és felismeri ben-ne Isten szabadítását, sőt egy kicsit még úgy is tesz, mint aki neheztel, hogy pedig ők már felkészültek a harcra – ez igaz, de örül-nek, hogy nem kell a saját véreik ellen küzdeniük. Tettetett ímmel-ámmal megfordulnak és visszamennek. Amikor hazaérnek Sik-lákba, ott valami szörnyűség fogadja őket, de erről majd a jövő héten lesz szó, ha Isten éltet minket.

Most ezt az első felét vegyük szemügyre ennek a történetnek, mert roppant tanulságos üzenetek vannak ebben.

Azt nézzük meg, mit tanulhatunk meg Dávid magatartásából, mert a negatív példa is példa. A Róm 15-ben azt olvassuk: amik megírattak, azok a tanulságunkra írattak meg. Utána azt nézzük meg, hogyan ragyog itt fel újra a minket kimondhatatlanul szerető és hatalmas Isten irgalma ebben a történetben.

I. Mit tanulhatunk meg Dávidtól? Azt, hogy sose vegyük ki Isten kezéből a sorsunk intézését. A sorsunk egy szeletének az intézését se. Istenben bízni azt jelenti: mindenestől rábízza magát az ember. Ez nem azt jelenti: ül egy sarokban és nézi, hogy majd Isten mindent elvégez helyette. Ami feladatot Isten nekünk adott, azt nem végzi el helyettünk, azt végezzük el! Egy hívő ember számára általában nyilvánvaló, hogy mi az, amit most reám bízott az én Uram, és tőlem várja, és mi az, amit Őreá kell bíznom, és tőle várnom, mégpedig újra és újra, ha tetszik, mindennap, vagy naponta többször. Minél szorongatóbb a helyzet, minél inkább érzem az erőtlenségemet, annál gyakrabban újra megvallom: Uram, én bízom benned, és ezt reád bíztam, a megoldását a te kezedből várom, és az idejét is.

Elmondhatja az illető: Uram, jó lenne, ha már ma megtörténne, én türelmetlen vagyok. De akkor is reád bízom az idejét, a módját... mindent. Azt is, hogy egyáltalán ez megtörténik-e, vagy hogyan történik. Mert bízom abban, hogy neked sokkal több meg-oldási lehetőséged van, mint ahány nekem eszembe jut. Neked minden lehetséges...

Néha szükségünk van arra, amit éppen Dávid több zsoltárban is úgy mond: biztatja a maga lelkét. “Áldjad, én lelkem, az Urat!” Mert nem áldja magától, mert inkább dicsekedni szeret és nem az Urat áldani. Áldjad, én lelkem, az Urat, és egész bensőm, áldjad az Ő szent nevét! El ne felejtsd, mennyi jót tett veled! Néha kell igékkel biztatni magunkat, mert mindnyájan ki vagyunk téve annak, hogy így járunk egyszer-egyszer, mint Dávid, hogy az embert leteperi a félelem, és elhatalmasodik rajta az aggodalmaskodás.

Azt mondja Dávid – ahogy olvastuk –: “egy napon mégis el kell pusztulnom a Saul keze miatt, nincs jobb, mintha elmegyek a filiszteusokhoz, és így szabadulok meg az ő kezéből.” Ő akar szabadulást szerezni magának, holott tudja, hogy Isten a szabadító. Ezt mondja: egy napon mégis el kell pusztulnom. Isten megígérte, hogy ő lesz Izráel királya, most még nem az, de jure (jog szerint) már az, de facto (ténylegesen) még nem, még Saul. Ha el kell pusztulnia előtte, akkor nem lehet király ... Olyan könnyű ilyenkor mondani: gondolkozz egy kicsit, és vedd komolyan az Úr ígéreteit. Mert éppen gondolkozni nem tud tisztán az, akit az aggodalmaskodás és a félelem betölt.

Viszont ilyenkor újra és újra mondom, hogy felelősek vagyunk egymásért, és aki éppen a közelben erősebben áll a hitben, az lépjen oda az ilyenek mellé, és ne dorgálja őket, és ne sápítozzon: egy hívő ember is hogy meginoghat a hitében, hanem erősítse meg a hitében. Végezzük sokkal jobban azt a szolgálatot, amit a kétségeskedő Dáviddal Jonathán végzett egy alkalommal. Emlékszünk arra a történetre, egyik vasárnap este volt róla szó. Amikor ugyanígy félt, és már teljesen reménytelen volt a dolog, mert bekerítették Saul seregei, akkor Jonathán átszökött hozzá, és egy igét mondott neki. Egy helyén mondott igét.

És Dávid megerősödött, és csodálatos szabadítást élt át. Sem Jonathán, sem ő nem tudták, hogy ebből a szorultságból, gyűrűből hogyan fog megszabadulni. De – említettem –, hogy ezt a kifejezést úgy is lehet fordítani: felemelte az ő tekintetét. Ne lógasd az orrodat, nemcsak ez az ellenség van, amelyik körülvett téged. Isten is van, sőt Ő van csak igazán. Ő öröktől fogva mindörökké van, ez a Saul meg csak rövid ideig hatalmaskodik itt. Ő intézi a te dolgodat, nézz Őreá! És ez megerősítette Dávidot.

Fontos, hogy magunkat is tudjuk megerősíteni – majd a következő szakaszban lát-juk, hogy ebben a helyzetben magát erősítette meg, mert nem volt ott Jonathán és senki. De fontos, hogy egymást is erősítsük. Erre fel kell készülni, hogy néha eláraszt az aggodalmaskodás és a félelem. Önmagában nem ez a tragédia. Az a tragédia, ha ilyenkor nem Isten ígéreteibe kapaszkodik két kézzel az ember. Isten megígérte, hogy király leszek, akkor Saul keze nem ölhet meg. Ehhez makacsul ragaszkodni kell. Ami meg van írva, amit Isten megígért. – Dávid itt ezt vétette el, nem a láthatatlanokra néz, hanem a láthatókra.

Tudnunk kell azt is, és jó ebből megtanulni, hogy Isten sokszor megvárakoztatja a benne hívőket, és ezzel edzi, erősíti a hitünket. Megígér valamit, és zajlanak az események egymás után, látszólag úgy, mintha Isten elfelejtette volna ezt az ígéretét. Soha ne gondoljuk, hogy Isten elfelejt valamit, amit megmondott, vagy nem fog teljesíteni valamit, amit megígért!

Erre nézve olvassuk a Siralmak könyvében azt: “Jó várni és megadással lenni az Úr szabadításáig.” Sokszor azt mondjuk: nem jó várni. Miért? Mert nem tudjuk, mikor jön el a szabadítás, nem tudjuk, mi lesz az a szabadítás. De azt tudjuk, hogy kicsoda az Úr, és ez elég.

Egyszer elesett hitbeli állapotban voltam, s meglátogattam délelőtt egy idős, beteg férfit. Ahogy bementem a szobába, az íróasztalon egy kis faragott táblácskára esett a tekintetem. “Ha késik is, bízzál benne!” – a Habakuk könyvéből való ez a mondat. Az ott nekem gyógyszerré vált. Ez olyan erővel lett igévé, mielőtt ő is bármit mondhatott volna, meg én is a jövetelem céljáról, – Isten először engem gyógyított meg egy igével. Egy telitalálat igével. “Ha késik is, bízzál benne!” Nem fog elkésni, és nem fog elfeledkezni rólad.

Nem ugyanezt mondja az ige a mi nagy várakozásunkról is, az Úr Jézus dicsőséges, második eljöveteléről? Péter levelében olvassuk, hogy már az I. század végén voltak olyanok, akik azt mondták: késik az Úr, nem is jön már vissza. S akkor Péter azt mondja: nem ez a helyzet, hanem azért vár a visszajövetellel, hogy minél többen hitre jussatok és üdvözüljetek. De nem késik el az Úr az Ő eljövetelével. Azóta eltelt 1900 esztendő, és még mindig nem jött vissza. De mi egészen bizonyosak vagyunk abban, hogy egyszer dicsőségben megjelenik, mert még mindig vár, hogy minél többen üdvösségre jussunk.

Nos, ha késik is, bízzál benne! Megtanulhatjuk ebből azt is, hogy a kísértő ismeri gyönge pontjainkat. Azt olvassuk, hogy Sámsonnak, meg Salamon királynak a nők voltak a gyengéi. Géházinak, meg az újszövetségi Anániásnak a pénz. Megvadultak, ha pénzt láttak. Dávidnak sokszor a félelem volt a gyengéje, meg az, hogy elkezd intézkedni. Kezébe veszi a dolgok intézését. Isten késik, vagy talán el is felejtette, majd én átveszem és folytatom. Megyek és megszabadítom magamat.

Mindenkinek magának kell tudnia – és ezt jegyezzük meg, tanuljuk meg –, hogy mik a gyenge pontjaink, ahol leginkább kísérthetők vagyunk, és ott kell a legéberebben őrködni. Uram, amikor fizikailag gyenge vagyok, amikor a hitemet megrendítette valami, amikor összejönnek a bajok, akkor éppen ezeken a pontokon őrizz meg engem attól, hogy bizalmatlan legyek, elhagyjalak, szembeforduljak veled, és így tovább.

Mert – ezt is meg kell Dávid bukásából tanulnunk –, a bűn törvény. Róm 8. részében fejti ezt ki Pál apostol, hogy a bűn és halál törvényétől szabadít meg minket a Jézus Krisztus Lelkének a törvénye. Ami azt jelenti: olyan, mint a nehézkedés. Valamit itt elenged az ember, az nem emelkedni fog, és nem áll meg itt, még ha tollpihe, akkor is egy ideig lebeg, de előbb-utóbb a földön köt ki. Mert ez törvény, hat rá a gravitáció. És ugyanilyen törvény az is, ha valaki elgondol valamit magában – Isten nél-kül –, és azt megvalósítja, akkor egyik bűn a másik után jön, és amit vet az ember, azt le kell aratnia. Dávidnak itt aratnia kell ezt.

Mivel ennél kisebb mértékben, meg a magam nyomorult méretei szerint hasonlót éltem át, bele tudtam képzelni magam, hogy milyen iszonyatos lehetett Dávidnak az a három nap, amíg meneteltek, hogy most há-borút indítunk az ellen a nép ellen, ame-lyiknek ő a felkent királya. Ez valami képtelenség, ez téboly... És nincs megoldás, ebből a kelepcéből nem lehet kilépni. Ilyenkor kergetik az ember agyában a gondolatok egymást, miközben maga is tudja, hogy sehova nem fog megérkezni.

II. És miközben Dávid a maga kezébe akarja venni a sorsa intézését, kiderül ebből a történetből, hogy a hatalmas Isten nem engedi ki a kezéből Dávidot. Még így is megőrzi őt, hogy rúgkapál, meg azt hiszi, hogy majd ő most elintézi, mivel Isten nem tudja megszabadítani őt. Micsoda ötlet! Elmegyünk a filiszteusokhoz, ott nem ér utól Saul keze. Gondolhat a hívő, amit akar, Isten kegyelme, hűsége akkor is megtartja őt. Mert ebben a helyzetben igazán csak Isten segíthet rajta. Nincs ember, akinek támadhatna itt valami értelmes ötlete, ami kiszabadítja ezt a hatszáz fős kis csapatot ebből a csapdából, amibe belegyalogoltak.

Dávid vétkezett, mivel azonban a szívében nem fordult szembe Istennel, és látszanak itt rajta a megdöbbenés, megrettenés, sőt a bűnbánat jelei is, Isten kegyelmesen tartja őt, és – mint mondtam – arra indítja a filiszteusok vezéreit, hogy egy ilyen helyzet elé állítsák Ákhis királyt, és így megszabadulnak a vérontástól.

Ebben a helyzetben is igaz az az ige, amit gyakran szoktunk emlegetni: ”Akinek útjaihoz jóakarattal van az Úr, annak az ellenségeit is jóakaróivá teszi.” (Példabeszé-dek 16,7) Itt az ellenségei által menti meg Dávidot, mert Dávidnak nem ehhez az útjához van jóakarattal Isten, hogy menekült előle és a filiszteusokhoz ment, hanem az ő egész életútját Isten akarja, és Isten megtervezte és ahhoz jóakarattal volt.

Ha ezt a történetet részleteiben is végiggondoljuk, vagy elolvasnánk ezt a három fejezetet a Bibliából, akkor az embernek óha-tatlanul az jut eszébe: ami itt kicsiben történt, az történt kozmikus méretekben az e-gész emberiséggel. Dávidnak ez az engedetlensége, és Isten szabadítása mint csepp mu-tatja a tengert. Mert ugyanígy vette kezébe az első ember is a dolgának az intézését, ugyanígy fogadott el segítséget Isten ellenségétől, az ördögtől: ha rám hallgattok, o-lyanok lesztek, mint az Isten – mondja az édenkertben az első emberpárnak a kísértő. Ugyanúgy megoldhatatlan helyzetbe került az ember, és érvényesül a bűn törvénye.

És mindaz, ami miatt most szenvedünk: egyéni és közösségi életünkben, ennek az egyenes következménye a Biblia tanítása szerint. Mi kivettük Isten kezéből sorsunk intézését, és magunk akartuk azt csinálni. Minden betegség, nélkülözés, magány, a gyűlöletnek az a sok formája, a háborúk, a halál, a félelem stb. mind, mind ekkor jelent meg. Tetten lehet érni a Bibliában. Egészen addig, amíg mindenestül Istenre bízta magát az ember, ez ismeretlen volt. El sem tudjuk képzelni, hogy milyen lenne az élet ezek nélkül a nyomorúságok nélkül. Isten kegyelméből majd odaát megtapasztalhatjuk, de most ezekkel együtt kell élni. Isten ebből a nyomorúságból is úgy támasztott szabadulást, hogy az senkinek nem jutott volna eszébe.

Próbálkozott az emberiség sokszor, hogy segítsen magán, aztán egyik baj a másikat követte. És kiderült, hogy először is Az segített rajtunk, akit megbántottunk. Maga Isten hajolt le utánunk Jézusban. És úgy segített rajtunk, hogy abban semmi erőszak nem volt. Sőt, engedte, hogy őt feszítsék keresztre. Teljesen tehetetlenné vált a kereszten, és ezzel aratta a legnagyobb győzelmet. Így tette lehetővé, hogy mi, akik tényleg tehetetlenekké váltunk a jóra és a szabadulásra, mégis az Isten szabad gyermekeivé válhassunk.

Olyan szépen mutatja ez a történet az ember tehetetlenségét, és Isten kegyelmének a nagyságát, és a kegyelemnek a lényegét is. Azt, hogy újra, és újra engedünk annak a kísértésnek, hogy mégiscsak nekimegyek, megpróbálom áttörni a falat. Megyek ököllel a falnak, fejjel a falnak, faltörő kossal a falnak, másokat tolok magam előtt, de a fal, ami elválaszt Istentől, ott marad. Egyszer csak onnan túlról valaki egy résnyit, egy nyílást vág a falon, és újra van átjárás Isten és az ember között.

Hadd fejezzem be egy közismert verssel, amit néhányan könyv nélkül is tudnak, én is megtanultam még diákkoromban, és megszerettem. Rendkívül jól szemlélteti a maga tömörségével és szépségével mindazt, ami eddig elhangzott. Reményik Sándornak a Kegyelem című verse ez.

 

 

 

Először sírsz.
Aztán átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd,
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.
Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.
Ez a magától: az a Kegyelem.

 


 

Imádkozzunk!

Istenünk, sokat erőlködtünk, próbáltunk változni és változtatni. Sokszor önhitten, máskor eleve lemondva a győzelemről, újra és újra a kezünkbe akartuk venni sorsunk intézését. Volt úgy, hogy reád bíztuk, aztán megint visszavettük. Bocsásd meg ezt az össze-visszaságot, ha még mindig ez van az életünkben. Segíts el minket egyértelmű bizalomra benned.

Segíts el minket eltökélt döntésre, hogy egyedül tőled várunk mindent, és azt fogadjuk el, amit te adsz. Hisszük azt, ha a te kezedből jön, még a próba is javunkra van. Hisszük azt, hogy jól tudod, hogy mire van szükségünk, és eddig is többet adtál annál, mint amire feltétlenül szükségünk volt. Erősítsd meg bennünk, kérünk, ezt a hitet.

Köszönjük kegyelmedet. Köszönjük, hogy miközben véresre zúzzuk koponyánkat a lehetetlenség konok falán, te akkor is gyöngéd szeretettel tartasz minket. Köszönjük Jézust, és mindazt, amit benne adtál nekünk személy szerint, és ennek az egész embervilágnak. Engedd ezt a nagy gazdagságot egyre jobban megismerni. Ennek egyre jobban örülni, és egyre több mindent továbbadni másoknak, amit így Őérette és benne kaphatunk.

Könyörgünk azokért, akiknek bármi miatt most különösen is nehéz. Hadd tudjanak annál inkább bízni benned. Ha késel is, bízni benned. Könyörülj rajtunk, hogy hadd tudjunk Jonathánokként odaállni egymás mellé, amikor igére van szükség, együttérzésre, bátorításra, szeretetre. Taníts meg minket sírni a sírókkal és örülni az örülőkkel. Engedd tapasztalnunk, hogy miközben mások sebét kötözzük, a mienk egyre kevésbé fáj.

Könyörgünk azokért, akik most kórházban vannak, vagy gyászban, akik egyedül hordozzák a terheiket, akik munka nélkül vagy otthon nélkül maradtak. Könyörgünk azokért, akik még nem tudnak bízni benned, mert nem ismernek téged. Használj minket is, kérünk, az evangélium terjesztésében, és áldd meg azokat, akik úgy hirdetik azt, hogy az hiteles.

Segíts minket is, hogy minden gondunkat tereád vessük, és megtapasztaljuk: bizony, nagy nyereség az istenfélelem megelégedéssel.

Ámen.