Dávid megingása

 

 

Lekció: 1Sám 25,1-17

 

Alapige: 1Sám 25,14-17

“Abigailnak, Nábál feleségének azonban megmondta az egyik legény, hogy Dávid követeket küldött a pusztából, hogy áldással köszöntsék urukat, de ő rájuk förmedt. Pedig azok az emberek igen jók voltak hozzánk. Nem is volt bántódásunk, és semmink sem tűnt el az alatt az idő alatt, amíg velük jártunk, amikor a mezőn voltunk. Olyanok voltak nekünk, mint a várfal éjjel-nappal, amíg a közelükben őriztük a nyájat. Most már neked kell tudnod és látnod, hogy mitévő légy, mert kész a veszedelem urunk és egész háza népe ellen. De ő olyan megátalkodott ember, hogy nem lehet beszélni vele.”

 


 

Imádkozzunk!

Istenünk, segíts, hogy őszintén meg tudjuk most alázni magunkat előtted, és úgy beszéljünk hozzád, ahogy az illik. Ahogy a teremtménynek a teremtőjéhez szólnia kell. Ahogy a bűnös és tisztátalan kiálthat az igaz és szent Istenhez.

Szeretnénk, Urunk, egy magát dicsőítő és téged gyalázó világban téged dicsőíteni, áldani, imádni és magasztalni, aki egyedül vagy Isten, s akit egyedül illet meg minden dicséret. Szeretnénk egy hálátlan és követelődző világban elsorolni jótetteidet, és hálát adni azért a sok áldásért, amit úgy adsz nekünk, hogy nem érdemeljük meg.

Szeretnénk a láthatókról feltekinteni a láthatatlanokra, és kérni téged, a láthatatlan, de valóságosan uralkodó Istent, ajándékozz meg minket most is olyan lelki, szellemi kincsekkel, amik nélkül szűkölködünk, amiket csak tőled kaphatunk, és amiket szívesen adnánk tovább másoknak, ha bővölködnénk bennük.

Köszönjük, hogy bővölködsz a kegyelemben és gazdag vagy a megbocsátásban, annyira rászorulunk, Istenünk, irgalmadra, bűnbocsátó kegyelmedre. Ajándékozz meg minket a bűnbánat könnyeivel, igazi bűnfelismeréssel. Segíts el minket helyes önismeretre, és ajándékozz meg feloldozással, a bűnbocsánat örömével. Hadd teremjen meg szívünkben az a hála, ami aztán neked engedelmes életre indít minket. Segíts ezt elkezdeni már ma, és ott, ahol azt fontosnak látod.

Könyörülj rajtunk, hogy változzunk, hogy tisztuljon, formálódjék az életünk a te jóságos kezedben. Őrizz meg attól, hogy csak itt legyünk, vagy csak hallgassunk. Munkálkodj bennünk, kérünk. Adj nekünk indításokat, és segíts, hogy ha indítasz, akkor induljunk, és arra, amerre mutatod. Támogass minket az engedelmesség Lelkével.

Így könyörgünk most újra, hogy add nekünk most is te Szentlelkedet, ne hallgassuk hiába szent igédet, sőt aszerint féljük szent nevedet, s magasztaljuk mindig Felségedet.

Ámen.

 


 

Igehirdetés

Most több olyan vasárnap jön, amikor kötött az igehirdetés témája, mert jövő vasárnap lesz a tanévnyitó istentiszteletünk, utána kezdődik, majd egy hét múlva befejeződik az evangélizációs hetünk. Arra gon-doltam, ha Isten éltet minket, októbertől folytassuk majd a Tízparancsolat magyarázatát, amikor folyamatosan minden vasárnap arról lehet szó.

Most pedig, mivel sokan olvassuk a Szentírást a bibliaolvasó vezérfonal szerint, és éppen a megelőző napokban olvastuk a Sámuel könyvének ezt a fejezetét, arra gon-doltam, hogy ma az első feléről, majd ha Isten megengedi érnünk, két hét múlva ennek a résznek a második feléről legyen szó.

Önmagában is kedves, bájos történet ez, és tele van Isten gazdag, időszerű üzeneteivel. Négy szereplője van ennek a fejezetnek: Dávid, a szolgafiú, akiről a végén olvastunk, és a házaspár: Nábál és Abigail. Ma Dávidról és ennek a fiúnak a szerepéről legyen szó, és ha Isten éltet minket, két hét múlva a házaspárról.

Elmondom a történet folytatását is röviden, hogy egyben lássuk és utána koncentráljunk erre a két személyre.

Dávidot még mindig eszement gyűlölettel üldözi Saul, mert tudja, hogy Isten Dávidot szemelte ki az ő utódjául, és féltékeny haragjában el akarja tenni láb alól. Dávid nem egyedül menekül már, egész kis szabad csapat verődött köréje. Azt olvassuk: mintegy 600 barátja, vitéze veszi őt körül, de menekülniük kell Saul haragja elől, aki néha az egész hadsereget mozgósítja, hogy Dávidot elfogja.

Dávidék nem rombolnak ott, ahol végigvonulnak, hanem azt olvastuk: akinek le-het, segítettek. Így például Nábál pásztorait is őrizték a rablóktól és egyéb veszedelemtől, és teljes biztonságban érezhették magukat addig, amíg Dávid és kis csapata a közelükben volt.

Nábálról azt tudtuk meg, hogy gazdag ember, de durva lelkű és ostoba is. Amiről itt olvastunk, az birkanyírás idején történt. Ez olyan nagy esemény volt abban az időben, mint ma egy szőlőtermelőnél a szüret, vagy mint egy vidéki családnál a disznóvágás. Nálunk is szokás ilyenkor kóstolót kül-deni a közeli rokonoknak vagy jó barátoknak, vagy ha valakitől valamit kapott az em-ber menet közben, de nem úgy, hogy azért mennyivel tartozom, megfizetem; ha jól e-sett, akkor számon tartja az ember, jelképesen próbálja, nem is viszonozni, hanem emlékeztetni az illetőt arra, hogy nem felejtettem el, hogy jó voltál hozzám a múltkor, s küld neki egy kis kóstolót.

Nos, birkanyírás idején illett így ápolni a baráti kapcsolatokat, s valami módon jelét adni a hálának egy-egy ajándékkal. Ná-bál nem adja jelét a hálájának Dávidék i-ránt, ezért Dávid tapintatosan emlékezteti őt erre. Elküldi tíz vitézét, ami a számunkra kicsit szemtelenségnek tűnik, de abban az időben nem volt az, sőt Nábál szégyellhette magát nagyon, hogy nem fejezte ki a háláját most a nyírás idején. Szóval Dávid elküldi őket, és kellő tisztelettel azt mondják, ha úgy gondolod, hálásan vennénk egy kis ajándékot. Azért is, mert valamiből nekünk is meg kell élnünk addig, amíg Saul üldöz minket, és egyik barlangból a másikba menekülünk, meg azért is, mert sok jót tettünk vele. Te most azért nyírhatod le a birkákat, mert mi megőriztük a mezőn őket anélkül, hogy kérted volna, vagy anélkül, hogy honoráltad volna.

Erre elhangzik Nábálnak ez az otromba mondata: ki az a Dávid? Kicsoda Isai fia? Manapság sok szökött rabszolga kóborol az országban. Még majd nektek adom kenyeremet, meg levágott marháimat! – és elker-geti Dávid követeit. Amikor ezt elmondják Dávidnak, haragja felforr és azt mondja: azonnal kösse fel mindenki a kardját! – és a későbbiekben olvassuk ezt a sötét mondatot: reggelre nem hagyjuk meg Nábálnak még egy kutyáját sem, kiirtjuk egész háza-népét.

Miközben Dávid 400 legényével vonul Nábál ellen keserű haraggal, aközben ez a szolgalegény értesíti Nábálnak a feleségét, s elmondja, mi történt: itt voltak Dávid követei, ő mint szem- és fültanú beszámol arról, hogy milyen derék emberek voltak a-zok, s mennyi jót tettek velük, Nábál azon-ban ezt most nem akarja meghálálni, hanem elzavarta őket, s ő úgy sejti, hogy ebből nagy veszedelem lehet. A többit rábízza a gazdaasszonyra, s megy tovább, teszi a dolgát.

Abigail pedig eszes asszony volt, ő is átlátta a helyzetet. Látta, hogy viharfelhők gyülekeznek. Tisztes ajándékot összekészített, azonnal szamárra ült, hogy felkeresse Dávidot. Egy hegyi ösvényen találkoztak. Dávid dúlva-fúlva a katonáival közeledett a házukhoz, ő pedig az ajándékkal leborult Dávid előtt. Az Isten felkent királyának kijáró tisztelettel beszélt vele, és egy megdöbbentő érvvel szereli le Dávidnak a haragját – majd ezt a következő alkalommal fogjuk részletesebben látni. Azt mondja ne-ki: az Isten meg akar téged őrizni attól, hogy összevérezd a kezedet. Izráel királyához nem illik az, hogy vérfürdőt rendezzen most egy személyes sérelem miatt. Az én férjem bizony nagy bolondságot követett el, amikor nem adott neked ajándékot, én most hoztam, fogadd el a te szolgálólányodtól, és az Úr őrizzen meg téged ezentúl is minden méltatlan cselekedettől.

Dávid Isten szavát hallja ki ebből a test-véri intésből. Leteszi a kardot, elfogadják az ajándékot, és visszamennek, nem bántják Nábálékat.

Most Dávidnak ebben a helyzetben tanúsított magatartására figyeljünk, meg ettől a kis szolgafiútól tanuljunk meg valami fon-tosat.

Dávid viselkedéséből is egy valamit sze-retnék most kiemelni. Mit csinált ő itt, ami-kor összejöttek a bajok? Mert nehéz helyzetben volt Dávid. Előbb-utóbb mindnyájan kerülünk olyan helyzetbe, amikor minden összejön. Az ember amúgy is tántorog, sokféle terhet hordoz, és akkor hol jobbról, hol balról kap még egy váratlan pofont, és meginog lelkileg is, hitbelileg is, erkölcsileg is, fizikálisan is. Ennek ki vagyunk téve mindnyájan, és olyan jó, hogy a Biblia nem retusálja a szentek arcképét. Dávidról is megtudjuk, hogy noha az Isten kiválasztott embere volt, mégis ebben a helyzetben megingott, és valamit nem úgy csinált, a-hogy kellett volna, de tudjuk más bibliai alakokról, hogyan lehet mégis talpon maradni, és bírni ezeket a váratlan ütéseket is. Ezt jó lenne, ha ma Dávidtól, mint negatív példából megtanulnánk.

Mi minden jött össze neki? Évek óta bujdosik. Mint egy kivert kutyát, kergeti Saul. Azt a Dávidot, aki a legsikeresebb ka-tonája volt, aki a legtöbb hőstettet hajtotta végre a filiszteusok ellen vívott harcokban. De a féltékenység és a gyűlölet valósággal az eszére ment ennek a megbetegedett embernek, aki elhagyta Istent. Ez maga már kifárasztotta Dávidot, hogy állandóan menekülni. Ha ezer szeme lenne is, kevés lenne, hogy Saulnak a katonáit felismerje, hogy mentse a puszta életét. Ráadásul nem érti: Isten őt Sámuel prófétával felkenette Iz-ráel királyává. Most akkor miért kell egyik erdőből a másikba bujdosnia? Most király lesz, vagy nem lesz király? Mikor lesz király? Miért nem töltheti hasznos tevékenységgel a drága időt? (Pál apostol is feltehetett volna ilyen kérdéseket Istennek, amikor ott felejtették két évre a börtönben a római helytartók.)

Nos, kezd elkeseredni Dávid. – A múlt vasárnap este láttuk, hogy milyen nagy szük-sége volt Jonathán lelkigondozására, vigasz-talására is. Ráadásul ebben a nehéz helyzetben elveszíti azt, aki az egyetlen biztos támasza volt. Ennek a fejezetnek az első verse így hangzott: ”Amikor Sámuel meghalt, összegyűlt egész Izráel, meggyászolták, és eltemették őt otthon, Rámában.” Dávid is ott volt a temetésen és szédelegve megy haza onnan. Sámuel volt az, aki mindig világosan megmondta, mi most Isten akarata, és ha egyedül hagyták is, ment azon az úton, ami az engedelmesség útja volt. Sámuel volt az, akit bármikor felkereshetett Dávid, és lehet, hogy Sámuel hely-re tette és megdorgálta, lehet, hogy megvigasztalta és megbátorította, de azt kapta tőle, amire akkor szüksége volt. Sámuel volt a biztos támasz, – és most nincs. Mint ha a mankót löknek ki valakinek a hóna alól. Meginog lelkileg Dávid.

Ez van ennek a fejezetnek az első versében. És mi van az utolsóban? “Saul pedig a Gallimból való Paltihoz, Lais fiához adta leányát, Mikalt, Dávid feleségét.” Ilyenkor szokta az ember még egyszer elolvasni: micsoda? Dávid feleségét feleségül adja valakihez? Hogy van ez? Iszonyatosan megalázó volt ez Dávid részére. Az, hogy üldözi, rendjén van, de hogy így belenyúl a magánéletébe?! Dávid feleségét egyszerűen feleségül adja egy másiknak. Ő, mint apa ezt megtehette, bár, ha már valakinek a fe-lesége volt, akkor nem az apa rendelkezett a lányával. Ez azt jelenti: Dávidot ő semmibe veszi. Mintha nem lenne. A feje felett intézkedik. Nagyon megalázó volt ez.

És ebben a helyzetben kapja ezt a pofont Nábáltól. Nem tudom, mennyire érezzük ennek a mondatnak az otrombaságát és az élét: ki az a Dávid?! Dávid nevében köszöntik Nábált az ő követei, Dávid tisztelettel küldi az üdvözletét, hogy adj ajándékot ezeknek a legényeknek és a te fiadnak, Dá-vidnak. És erre jön ez a – gyerekeink ma úgy mondanák – bunkó kérdés: ki az a Dá-vid?! Kicsoda Isai fia?! Manapság sok rabszolga szédeleg itt jobbra-balra, akik megszöktek az uruktól. Ez az a csepp, ami már nem fér bele a pohárba. Kicsordul a pohár, és Dávid a kardjához nyúl. Azt mondja: mindenki öltse fel, s kardélre hányjuk ezt a gazember társaságot.

Van olyan, hogy összejönnek a dolgok: záporoznak a veszteségek, a megaláztatások, a rágalmak, és Isten gyermeke is meg-inog. Amikor már reggel fejfájással ébred valaki, amikor hetek óta hurcol magában, mint gombócot, egy megoldatlan kérdést, és idegesíti, hogy nem találja a megoldást, amikor a munkahelyén aznap többször is megalázzák, aznap derül ki, hogy több hónapos kísérletsorozata elromlott, meghiúsult, eredménytelen lett, s kezdheti előlről, jön egy telefon az iskolából, hogy a gyereket baleset érte és ebben meg ebben a kórházban megtalálhatja, aztán munkaidő után, vagy korábban elkéredzkedve rohan a kórházba, ott kiderül, hogy nem jó kórházat mondtak, mehet egy másikba; a villamoson leszakad a szatyor füle és kigurul minden belőle, szedegetheti össze ott a csodálkozó emberek gyűrűjében, és amikor hazaér, az otthon levő gyerekek hozzák aláíratni azokat az egyenes vonalakból álló jegyeket, meg esetleg valami intőt is. Akkor kiborul, nem bírja tovább. És meg lehet érteni: ezt már nem lehet bírni saját erőből.

Ilyenkor elborítja a kétségbeesés az em-bert, fölfakadnak a keserűség forrásai a lel-kében. Rettenetesen sajnálja magát. Dühös az egész világra, és ez még inkább szívja az energiáját. Nem sorolom tovább, hova ve-zethet ez. De ha nem ennyire jönnek is ösz-sze a bajok, azt hiszem, ismerős az, amikor néhány dolog megtépázza az idegrendszerünket, különösen, ha nincs is kivel megosztani, s magában fortyog az ember, s a kardjához kap. Azt mondja: most már aztán elég! Azért velem sem lehet akármit csinálni! Azért már fát a hátamon ne vágjanak.

Dáviddal is megtörtént ez így, és Isten különös kegyelme volt, hogy megőrizte at-tól, hogy feleslegesen ontson vért.

A Biblia beszél azonban arról is, hogy amikor így záporoznak az emberre a bajok, mi a módja annak, hogy mégis ember maradjon, hogy ne boruljon ki, hogy bírja azt, ami nyilvánvalóan meghaladja az erejét. Olvasunk valakiről, ugyancsak az Ószövetségben, aki ennél talán még nagyobb próbákat kellett, hogy elszenvedjen, mégpedig így, hogy néhány napon belül szakadt rá a sok nyomorúság. Egyik napról a másikra elveszítette mind a tíz gyermekét. Szörnyet haltak a gyerekei Jóbnak. Egyik napról a másikra elveszítette minden vagyonát, és nem sokkal utána elveszítette az egészségét is. És még a hozzá legközelebb álló, a felesége is azt tanácsolja neki: átkozd meg az Istent és halj meg! Senkire nem számíthat Jób, és mit mond? Azt mondja: ne beszélj bolondokat! Amink volt, azt mind az Istentől kaptuk, és most hogy elveszítettük, arról tud az Isten. Legyen áldott továbbra is az Isten neve!

Nem azért áldja Istent, mert meghaltak a gyerekei, hanem még abban a helyzetben is áldja Istent, amikor gyászolja a gyerekeit. Mert még itt is vele van szoros közösségben, még ebben a helyzetben is meg van győződve arról, hogy Isten pontosan tudja, mi történt most vele. Isten ismeri az ő teherbíróképességét. Bármennyire nem ért is ebből az egész tragédiasorozatból semmit, ennek biztos van valami értelme, és ez majd előbb-utóbb kiderül. Csak most kell még jobban kapaszkodni az élő Isten kezébe.

Darvas Szilárdnak van néhány istenes verse is, és az egyikben elsorolja, milyen az, amikor összejönnek a bajok. Ezt a két sort idézem belőle:

 

Amerre megyek, árkokat bont, tetőn megindul a cserép,

S én annál jobban megszorítom az Isten nyug-tató kezét.

Ez az egyetlen fogódzó, ami akkor is megtartja az embert, amikor kidől mellőle Sámuel, amikor mással fekszik együtt a fe-lesége, amikor úgy tűnik, hogy Isten is eltűnt, vagy nem értem, hogy Ő miért engedi ezt meg. Ez semmit nem változtat azon, hogy Isten szeret engem, Ő jó, Ő tudja, mit csinál, és nélküle semmi nem történhet azok-kal, akik Őbenne bíznak. És lehet, hogy csak nyüszít az illető fájdalmában, és sem-mit nem ért egyelőre belőle, de előbb-utóbb el fogja mondani azt, amit Ezékiás király: “Íme, mégis áldásul lett nékem a nagy keserűség.” Vagy elmondja azt: mégis igaz az, amit Pál apostol le mert írni: “Azok-nak, akik az Istent szeretik, minden a javu-kat munkálja.” Csak az a fontos, hogy akkor is szeressék Istent, amikor úgy tűnik, hogy Isten elhagyta őket vagy elfordult mel-lőlük.

Ez a nagy kérdés, hogy a bajok, veszteségek, megaláztatások elsodornak minket Istentől, vagy még közelebb visznek hozzá? Az ördög célja az, hogy a bajokkal szembefordítson minket Istennel. Bizalmatlanná tegyen, meggyőzzön arról, hogy Isten rosszakarónk, vagy nem ért és nem ismer minket. Az első kísértés mögött már ez volt: csakugyan azt mondta az Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek? Micsoda ötlet... Letesz egy szép gyümölcsös kertbe és azt mondja: nem szabad enni. De nem ezt mondta Isten! Az ördög célja azonban az, hogy az ember megvonja bizalmát Istentől, hitében meginogjon, sőt szembeforduljon Istennel. De ugyanezek a bajok és megaláztatások munkálhatják egy hívő emberben azt is, hogy még jobban megalázza magát Isten előtt, még hangosabban kiált hozzá, annál inkább megszorítja az Isten nyugtató kezét. Ilyenkor van nagy szükségünk egymásra is, ha Isten a-dott nekünk hívő testvéreket, annál jobban szorítsuk meg egymás kezét is, és együtt imádkozzunk ehhez az Úrhoz.

Amikor Jézus Krisztus szenvedéseinek legmélyén volt, amikor istenkáromlónak ne-vezték Őt, aki az egyetlen volt ezen a földön, aki nem káromolta soha Istent, amikor lázadónak és lázítónak titulálják, amikor zúdul rá a rágalom, amikor két rablógyilkos között, velük együtt megfeszítik, amikor még haldokolva is gúnyolják, akkor ezt olvashatjuk róla Péter levelében: “Szen-vedvén nem fenyegetőzött, szidalmaztatván viszont nem szidalmazott, hanem hagyta az igazán ítélőre.” Sőt, elkezdett utolsó leheletével is imádkozni azokért, akik rágalmazták, pocskondiázták, semmibe vették: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek. – Ez a jézusi lelkület. Ő az Atyával ott is szoros közösségben volt, amikor azt kellett kérdeznie, mivel a mi bűnünkkel azonosult: “Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” Ezt is tőle kérdezte.

Az egyik német magyarázó írja, hogy Jézus a kereszten sem azt kiáltotta: kein Gott, kein Gott, hanem mein Gott! Ott sem azt mondta, amit keserűségünken mi néha: akkor nincs Isten! Vagy: hol az Isten?! Vagy: hogy engedheti?! Hanem azt mondta: “Én Is-tenem, én Istenem, miért?” A “miért?” az Ő száján is elhangzott, de ezt Istennek mondta.

Bárcsak megtanulnánk bajainkban, kis- és nagy nyomorúságainkban így szorítani Isten nyugtató kezét, a hitünkkel így ragaszkodni hozzá, és bizonyosra venni azt, hogy nem az a döntő, hogy a Nábálok mit mondanak rólunk. Nábál azt mondja: ki az a Dávid? Most ettől Dávid kisebb lett? Ha ő nem tudja, megmondjuk neki: az Isten felkent királya. Isten kiválasztott embere. De ebből semmi sem látszik, hát bujdosik egyik barlangból a másikba! Na, de mi a döntő: az, hogy mi látszik, vagy mi a valóság?

A valóság az: Isten drága embere, akit most beleenged sokféle próbába, és elengedi egészen a szenvedések mélyéig. De ez semmit nem változtat azon, hogy ő Izráel felkent királya. Ezt Dávidnak kell tudnia ak-kor, amikor ilyen mondatok hangzanak el: ki az a Dávid? Sok szökött rabszolga mász-kál az országban. Ez nem szabad, hogy Dá-vidot megingassa! Attól, hogy valakit meg-dicsérnek, több lesz? Vagy ha rágalmazzák, akkor kevesebb lesz? Ő az, aki. Isten gyermeke, minden újjászületett ember tudhatja, hogy Jézus Krisztus fogadott testvérei, Isten gazdagságának az örökösei, Isten gyermekei vagyunk. Akárki, akármit mond, ezen semmi nem változtat.

S mit tanulhatunk meg ettől a fiútól? Ő epizódszereplő, akit nyugodtan mellőzni is lehetne. Alig mond néhány mondatot, a nevét sem tudjuk. Egyszerű rabszolga gyerek, de maga sem tudta, hogy Isten milyen fontos feladatra használta őt.

Jönnek Dávid követei, ő valahol teszi a dolgát az udvaron, és van szeme észreven-ni, hogy ezek azok, akik segítettek nekünk régebben a pusztában. Aztán van füle kihallani Nábál kérdéséből a bántást, a sértést. Egy pillanat alatt átfut rajta, hogy mit válthat ez ki Dávidból. Jaj, ennek következménye lesz, így azért nem lehet beszélni senkivel sem, de Dávid követeivel végképp nem, akitől olyan sok jót kaptunk. Aztán helyén van az esze, kombinál, összekapcsolja a fonalakat, azt, ami akkor történt, ami itt most lejátszódik, s ami ebből lehet. Aztán arra használja a száját, amire való: megy és fontos információkat mond el az illetékesnek. Mivel azt mondja, hogy Nábállal nem lehet beszélni, megy a feleségéhez Abigailhoz, és elmondja azt, amit csak ő tud, mert ő volt kinn a mezőn, amikor sok jót kaptak ezektől az emberektől, és ő látta ezt a jelenetet, amikor Nábál elzavarta Dávid követeit. Ennyit mond, és nem többet. És az egészet rábízza Abigail-ra. Most már te lássad, mi tévő légy, – s megy vissza, folytatja a munkáját.

Minden mozzanata példás ennek, legalábbis számomra mintává vált ennek a fiúnak a viselkedése, és szeretném ezt a lelkületet elkérni Istentől. Úgy jelen lenni ebben a világban, hogy minden porcikámat arra használjam, amire Isten adta, pontosabban minden porcikámat használhassa Isten arra, amire akarja. Mennyi mindent hozunk-viszünk és beszélünk össze-vissza. Ő azt mondta, amit kellett, ami igaz volt, és ami segített. Ennek a gyereknek a szívét megtöltötte az, hogy meg kell menteni az életet. Dávid bosszút fog állni, az biztos. Meg kell menteni Nábált és a házanépét. Mondhatta volna azt is, hogy ő is sokat szenvedett Nábáltól – ez a későbbiekből ki-derül, és nagy kárörömmel szemlélhette vol-na, hogy most aztán megkapja a magáét. Dávidban emberére akadt. Én nem tudtam megtorolni a sérelmeimet, majd Dávid most megtorolja.

Vagy lehet erre teológiát is gyártani: Isten elhozta az ítélet idejét, végignézzük az ítéletet Nábál házán. Ő csendesen meglép, mert tudja, hogy közeleg a vihar, és vé-gignézi valamilyen magaslatról ezt a krimit, hogy mi történik itt majd. Azzal a lelkülettel, ami ma olyan sokakban van. Mi közöm hozzá, nem rólam van szó, a magam bőrét mentem, kicsit még szórakozunk is, és így tovább. De nem! Ő menteni akar-ja az életet, ne legyen itt vérfürdő. Az ellenségének az életét is menteni akarja. Ne ölje meg Dávid Nábált. Megérdemelné, mert gonosz, buta stb., de az életet menteni kell, az értékeket menteni kell. Nem az övé az a gazdagság, de érték. Nem hagyjuk, hogy va-laki tönkretegye.

Idejében szólni kell. Ez nem besúgás, nem susárlás. Ez a szükséges információ: előzzük meg a bajt! Mentsük az értékeket, legfőképpen az emberéletet. Akkor is, ha semmi közünk hozzá? Hát hogyne lenne közünk?! Ha már hallott arról, hogy valami baj készül, és azt meg lehet előzni... hogyne lenne köze? Ő is felelőssé vált érte.

Az értékmentésnek, az életmentésnek ez a szenvedélye kellene, hogy ott legyen minden hívő emberben, különösen ma, ami-kor az emberéletnek egyre kevesebb az ér-téke, és amikor itt a szemünk láttára tesznek tönkre emberek olyan lelki-szellemi ér-tékeket is, ami mindannyiunk gazdagsága. Lehet, hogy közvetlenül forintálisan vagy fizikailag személyünkben nem érint minket, de mi is egy közösségnek, egy népnek, egy nemzetnek a tagjai vagyunk, és ha az szegényebb lesz, mi is szegényebbek vagyunk. És csak az a döntő, hogy engem mi érint, a többi pusztulhat, minden érték veszhet?! Isten nem erre tanít minket. Van amikor sárba tapossák a házasságot. Isten minden gyermekének kötelessége, hogy védje azt! Ne csak a magáét ápol-ja és védje, hanem a másokét is, mielőtt az a harmadik valóban széttapossa, – ha meg lehet előzni. Nem pletykahordással, hanem így, mint ez a szolgagyerek. A kellő időben, a szükséges dolgot az illetékesnek, megfelelő indulattal megmondani.

Jó lenne, ha mindannyian síkra szállnánk az értékek mentésére. Ha mindenki fontosnak tartaná ma, amikor rohamosan és vészesen fogy a népességünk, hogy oda-álljon azok mellé a párok mellé, akik vállalják a gyermeket. S miközben a negyediket várja, arra a háromra egy-egy este vigyázni, hogy elmehessenek a férjével ide vagy oda, és elintézhessenek dolgokat. Ez még nem oldja meg ezt a torz és beteg szemléletet, ami megfertőzte a közgondolkozásunkat, – de ez a szolgagyerek sem a gyűlöletet akarta kioltani az emberszívekből, arra csak Isten képes. Ő a maga helyén azt tette meg, amit viszont neki kellett, nemcsak lehetett, kellett megtenni. Ha ki-ki a maga helyén ezt az értékvédő, életet mentő szolgálatot végzi, kimondhatatlan sok baj elhárítható, és sok érték megmenthető.

Itt megint a mi Urunk Jézus Krisztus példája ragyogjon előttünk, aki az életével fizetett azért, hogy a mi életünket megmentse és nekünk életet adjon. Az úrasztalán a kenyér és a bor egyszerű jelei az Ő golgotai keresztáldozatára emlékeztetnek ma minket, mert Őneki semmi nem volt drága, csakhogy nekünk életünk legyen és bővölködjünk.

Két lelki feladatot is hadd említsek meg ennek alapján. Valahogy így kellene imádkoznunk, ahogy az a gyerek beszélt Abi-gaillal. Elmondja neki a bajt, aztán rábízza a megoldást és nyugodtan visszamegy a helyére. Elmondani Istennek minden nyomorúságot, másokét is, rábízni a megol-dást hittel, és végezni tovább a kötelességünket. A másik, az a nagyon mély jelentőségű mondat, amivel befejezi a mondókáját: készen van a veszedelem a mi urunk és egész házanépe ellen. Mi a Bibliából tudjuk, hogy készen van a végső veszedelem az egész emberiség ellen. Isten még türelmesen vár, hogy ez az Őt gyalázó vagy Őt semmibe ve-vő emberiség minél nagyobb számban visz-szataláljon hozzá, de egyszer eljön az ítélet, amikor nem lesz többé lehetőség a hoz-zá térésre. És a Noé napjairól éppen ezt ál-lapítja meg Jézus szomorúan, hogy az emberek ettek, ittak, férjhez mentek, házasodtak, és nem vettek észre semmit. – Látjuk-e azt a veszedelmet, ami készen van? Mert egyszer Isten ítélete eljön, és ettől akar megőrizni minket.

Isten segítsen minket, hogy bajaink között még nagyobb bizalommal tudjunk Őbe-lé kapaszkodni, és Isten oltsa belénk Szent-lelkének ezt az értékmentő, mások életét mentő, másokat üdvösségre segítő, Jézushoz hívogató szenvedélyét, hogy így lehessünk mi az Ő használható szolgái!

 


 

Imádkozzunk!

Bocsásd meg, Urunk, hogy szenvedéseink közepette olyan sokszor szemrehányást tettünk neked. Arra sem volt erőnk és hitünk, hogy összekulcsoljuk a kezünket, hanem az öklünket ráztuk még az égre is. Számon kértünk rajtad dolgokat, és nem tudtuk elmondani: mind jó, amit Isten tészen.

Köszönjük, hogy türelmesen nevelgetsz minket és nyitogatod a szemünket. Segíts meglátnunk életünk sötét felhői mögött is szereteted ragyogását. Taníts meg hinni, és add, hogy a próbák is közelebb vigyenek hozzád.

Bocsásd meg, valahányszor gyáván hallgattunk, vagy kárörömmel néztük ellenségeink baját, és egyáltalán nem ez az indulat volt bennünk, amiről itt most hallottunk. Köszönjük, Jézus Krisztus, hogy aki téged befogad, abban te munkálod ki ezt az indulatot. Engedd, hogy valóság legyen az életünkben, hogy jót mondunk azokról, akik minket bántanak, hogy jót teszünk azokkal, akik nekünk ártottak, és tudunk őszintén imádkozni azoknak a megtéréséért, akik üldöznek és kergetnek bennünket.

Könyörgünk hozzád azokért, akiket ténylegesen is üldöznek és kergetnek a te nevedért és az evangéliumért.

Könyörgünk ezen a mai napon különösen gyermekeinkért. Könyörgünk a pedagógusokért. Adj nekik fizikai erőt, felülről való bölcsességet, és ezt az értékmentő indulatot. Áldd meg mindazokat, akik már ismernek téged, hogy ne szégyelljenek téged és az evangéliumot mások előtt. Áldd meg, kérünk, a hitoktatás munkáját. Hadd hulljon bele az ige magja sok kicsi szívbe, és sok bizonytalankodó, hazugságokkal megfertőzött fiatalnak a lelkébe, és a te Szentlelked győzze meg őket, hogy te magad vagy az igazság, Jézus Krisztus.

Könyörgünk az evangélium terjedéséért, a szenvedőkért. Te adj a gyászolóknak igazi vigasztalást. Köszönjük, hogy minden gondunkat tereád vethetjük. Segíts ezzel a beléd vetettbizalommal folytatni most az imádságot.

Ámen.