Megerősítette az Úrban

 

 

Alapige: 1Sám 23,13-18

“Fölkelt azért Dávid és az ő emberei, mintegy hatszázan, és kimentek Kehillából, és ide s tova jártak, ahol csak járhattak. Amikor pedig Saulnak megmondták, hogy elmenekült Dávid Kehillából, felhagyott az elmenetellel. És Dávid a pusztában tartózkodott az erős helyeken, és a Zif pusztájában levő hegységen maradt. És Saul mindennap kereste, de Isten nem adta őt kezébe.

Mikor pedig Dávid látta, hogy Saul kiment, hogy élete ellen törjön; és mikor Dávid a Zif pusztájában, az erdőben volt: Felkelt Jonathán a Saul fia, és elment Dávidhoz az erdőbe, és megerősíté az ő kezét az Istenben. És ezt mondta neki: Ne félj, mert Sa-ulnak, az én atyámnak keze nem fog utólérni téged, és te király leszel Izráel felett, és én második leszek utánad, és Saul is, az én atyám, tudja, hogy így lesz.

És szövetséget kötöttek ketten az Úr előtt. Aztán Dávid az erdőben maradt, Jonathán pedig hazament.”

 


 

Imádkozzunk!

Köszönjük, Urunk, hogy megengeded, hogy ilyen nagy kincseket kérjünk tőled, mint amiket ebben az énekben elsoroltunk. Köszönjük, hogy hallottad ezt az imádságunkat is. Annyira rászorulunk mindnyájan, hogy bátorítsad a szívünket, hogy vigasztalj meg minket, és igazgass minket. Olyan sok mindent elvétettünk már eddig is. Olyan sok mindent és sok mindenkit elveszítettünk. Néha olyan üresnek és céltalannak érezzük az életünket. Néha úgy látjuk: nem is élet ez, csak a puszta lét, s nem tudjuk, mi végre vagyunk a világon.

Kérünk, tedd ezt ma este számunkra világossá. Beszélj velünk most egészen személyesen. Legyen a te igéd meggyőző. Vigasztalj meg minket és igazgass minket, hogy merre haladjunk a testben hátralevő időnkben. Győzz meg minket arról, hogy nem vagyunk egyedül az élet nagy dzsungelében, hanem számíthatunk rád, és te mindenkihez közel vagy, aki bízik benned. Hallótávon belül, karnyújtásnyira, és nálad készen van a segítség és szabadítás. Győzz meg minket arról, hogy mindannyiunkkal szép terved van még, és engedd, hogy megtudjuk, mi az. Segíts engedelmesen beleigazodnunk abba a rendbe, amit elénk helyezel.

Könyörülj meg rajtunk, és lázongás, értetlenség, tiltakozás, bizonytalankodás helyett adj nekünk bizonyosságot, reménységet, békességet. Beszélj velünk igéden keresztül, s így ajándékozz meg minket a te Szentlelkeddel.

Ámen.

 


 

Igehirdetés

Sámuel könyvét olvassuk mostanában bibliaolvasó kalauzunk szerint, és az utóbbi istentiszteleti alkalmakon sok érdekes és fon-tos igazságot tanultunk meg ezekből a történetekből. Az egész könyv hátteréhez tartozik, hogy Saul Izráel első királya, kezdetben maga is tudta, milyen alkalmatlan ennek a nagy tisztségnek a betöltésére. Isten azonban adta neki az Ő Szentlelkét, és Isten Szent-lelke helyes döntésekre segítette a királyt. Adott neki fizikai erőt is, bölcsességet is.

Győzelemről győzelemre vezette a népet, noha folyamatosan támadták őket a fi-liszteusok. Aztán egy idő után elbízta magát, s azt gondolta: megy ez már Isten nélkül is. És láttuk, ahogy fokozatosan megtelt önmagával, öntelt emberré vált, úgy vonult vissza Isten Szentlelke az életéből, és úgy nyert teret az életében a gonosz lélek. Ez mindig így szokott lenni. Amíg valaki félreáll Isten Lelkének az útjából, és kész teljes szívével engedelmeskedni neki, egyre többet kap Isten Lelkéből. “Ád az Isten Szentlelket azoknak, akik néki engednek” – így olvassuk a Cselekedetek könyvében. Amikor valaki nem enged, hanem önfejűen Istentől függetleníti magát, Isten Szentlelke megszomorodik és visszavonul. És az űr be-szippanthat akármit, és a gonosz gondoskodik arról, hogy az így üresen maradt helyre bejöjjön.

Saul életében ennek sok tragikus következménye lett. Egymás után hozott rossz döntéseket, egymás után elveszített sorsdöntő csatákat, sőt, kitört rajta többféle idegbetegség is, és közveszélyessé vált a viselkedése sokszor. Isten úgy látta jónak, hogy ilyen ember ne uralkodjék többé a nép felett, és kiválasztotta magának Dávidot. Dávid akkor még tizenéves volt, amikor Sámuel próféta felkente őt Izráel következő királyává, és egyelőre végezte tovább a maga pásztori munkáját. Aztán később Saul udvarába került a Góliáton aratott győzelem után, s ott is megmaradt alázatos szolgának. Saul azonban, éppen a gonosz lélek mun-kája miatt, egyre féltékenyebb lett Dávidra. Látta, hogyan nő a népszerűsége Dávidnak, minél több harci sikert arat, és látta, hogy a nép előtt egyre nyilvánvalóbb Saulnak az el-esett, nyomorult állapota, és elhatározta: Dá-vidot elteszi láb alól. Elkezdte üldözni, és a mai szakaszunkban már arról olvastunk, hogy Dávid évek óta kénytelen bujdosni. Barlangokba, erdőkbe menekül. Itt egy kis szabad csapat verődött már köréje, és azokkal a jó barátaival tengeti az életét, de nem egészen érti: kinek jó ez így?

Ő tiszteli Sault, mint Izráel királyát. Na de Isten azt mondta, ő lesz a király. Viszont, ha Saul előbb-utóbb elfogja őt, és gyű-löletében megöli, akkor hogy lesz ő király? Egyre nehezebb helyzetekbe került, és ez egyre jobban megviselte a hitét.

Ebből a mai történetből három igazságot szeretnék kiemelni, de a harmadikról szeretnék kicsit részletesebben szólni.

1. Az első, amin ne lépjünk túl, mert sajnos jellemző ma is sokunkra, hogy kétségbeejtő, hogy Saul elköveti ezt az őrültséget, hogy a leghasználhatóbb, legmegbízhatóbb emberét üldözi, ahelyett, hogy vele összefogva közös erővel, a közös ellenségtől védenék a népet. Dávid volt az egyik legmegbízhatóbb katonája, a legtöbb harci sikert aratta az állandóan fenyegető ellenséggel, a filiszteusokkal szemben. Vele kellett volna összefogni, s ha már Saul nem bírja fizikai ereje, vagy idegállapota miatt, de jó, hogy van itt egy épkézláb, makkegészséges ember, aki tud is, szeret is harcolni, akit Isten megáld és vezet. Menjen és harcolja az Úr harcait, és adjuk össze ki-ki amije van még: ereje, gondolata, ötlete, tanácsa, és együtt védjük a népet az ellenségtől. De nem, hanem egymás ellen hadakoznak.

Hány szomorú példát tudnék most felsorolni, amikor ahelyett, hogy egy szülőpár minden erejét összeszedve a gyermekeit nevelné, felkészítené az életre, és lelkileg-szel-lemileg is kistafírozná őket, ahelyett egymást marják, a gyerekek, a környezet és sa-ját maguk nagy romlására.

Vagy itt vannak politikai pártjaink. A-helyett, hogy ezt a nyomorult kis népet próbálnák segíteni és valami jó gondolattal maradék erőnket összeszedve egyről a kettőre jutni, egymással marakodnak.

És családon belül hányszor van ez így! Ahelyett, hogy azt, aki leginkább segítségre szorul, csendesen segítené az egész társaság, ahelyett megy egymás háta mögött a pletyka, a susárlás, a rágalmazás, és vannak, akik örömüket lelik abban, hogy ha másokat befeketíthetnek és nekik árthatnak.

És történelmünket is hányszor beárnyékolta az, hogy egymást marták az emberek ahelyett, hogy összefogva a közös ellenségtől védekeztek volna.

Már pedig a Szentírás világosan mondja azt, hogy bizonyos nagy áldásokat, nagy ajándékokat Isten csak oda ad, ahol emberek legyőzik a marakodhatnékjukat, és a maguk hiúságán, sértett vagy nem sértett büszkeségén, uralkodni vágyásán túllépve összefognak és egy közös jó célt szolgálnak.

Az egyik legrövidebb zsoltárunk, a 133. zsoltár, egyebek közt ezt írja: “Ímé, mily jó és mily gyönyörű, ha a testvérek egyetértésben élnek!... Csak oda küld az Úr áldást és életet örökké!” Csak oda, ahol egyetértésben élnek. Lehet, hogy különbözik a véleményük sok mindenről, az nem baj, borzasztó lenne, ha mindnyájan egyformán gondolkoznánk! De a véleménykülönbségek fölött valamiféle összefogás, szeretet, egy akarat, ha érvényesül, akkor oda az Úr áldást és életet küld.

Ugye az áldás Istennek az az ajándéka, amit nem tudunk előállítani, nem tudunk rászolgálni, nem tudunk megdolgozni, amiért nem tudunk fizetni. Amit nem érdemlünk, ami nem jár. Isten néha ad ilyen ajándékokat az övéinek. Nem én dolgoztam meg érte, soha nem tudnám előteremteni. Azt csak elfogadni lehet. Csak oda ad az Úr áldást, ahol a testvérek egyetértésben élnek, és az ördög örökös piszkálódását legyőzve felülemelkednek önmagukon, pillanatnyi személyes érdekeken vagy sérelmeken, és valami közös jó célban egyesülnek. És csak oda küld az Úr életet is. Egy-egy gyülekezet részére ez döntő kijelentés. Ott támad élet, új élet, ahol a hívők meg a nem hívők nem marakodnak, hanem egy akarattal arra törekednek, hogy épüljön a gyülekezet és Isten munkálkodhassék ott.

Saul elkövette ezt az őrültséget, ezt az egész nép elleni súlyos bűnt, hogy ahelyett, hogy Dáviddal összefogva együtt harcoltak volna a filiszteusok ellen, ahelyett Dávidot üldözte. Az egész hadseregét mozgósítja né-ha, hogy azt a szerencsétlen embert, aki a legtöbb jót tette azokban az években az országnak, elfogja és megölje.

2. Dávidnak nagyon nehéz a helyzete. Egyre inkább bizonytalanná válik abban, hogy hol vannak Isten ígéretei. Isten megígérte, hogy király lesz. És ha Saul elfogja és megöli?

Amikor zeneterápiát alkalmazott Dávid és a hárfáját pengette, hogy Saul rohamozása csökkenjen, egyszer csak arra lett figyel-mes, hogy Saul fogja a dárdáját és a falhoz akarja szögezni a hárfázó Dávidot. Az utolsó pillanatban hajolt félre, Isten így mentette meg az életét. Ha ilyen konkrét életveszélyben van, hogy lesz ő király? Elfelejtette Isten, amit ígért? Vagy talán meggondolta? És meddig lehet ezt így bírni évekig barlangokban, erdőben bujdosni, kegyelemkenyéren élni? Ő értelmes, hasznos munkát tudna csinálni!

Megtépázta Dávid hitét ez a sok megpróbáltatás. És az ő esetében azt látjuk, hogy Isten a benne bízók életében néha meg-engedi, hogy az utolsókig elmenjenek az események, és már-már egészen nyilvánvaló legyen, hogy Isten valóban elfeledkezett róla, talán nincs is... talán félreértette, amit Isten ígért... Legjobb, ha az egészet abbahagyja és nem hisz, hanem kezébe veszi a dolgok intézését. Ezt akarja elérni az ördög. Dávidnak ez a krízise, életének ez az egyik mélypontja, nagy bátorítás a számunkra. Jó, ha ezt tudjuk, hogy a hitünket ilyen komoly támadások érik néha, és Isten megengedi, hogy komoly próbáknak vesse alá hitünket, hogy kiderüljön: mi van ott valójában.

Gondoljunk arra, hogy Ábrahám hitét hogy megpróbálta, amikor Izsákot fel kellett volna áldoznia. Nem kell ettől megrémülni, a fontos az, hogy akármi történik velünk, állhatatosan, kitartóan ragaszkodjunk ahhoz, hogy amit Isten az Ő igéjében mond, az igaz, ha minden ellene látszik mondani, akkor is azt várjuk és ahhoz ragaszkodunk, mert előbb-utóbb ki fog derülni, hogy az valóban úgy van.

3. Ez történt itt Dáviddal is. Erről szeretnék beszélni. Ebben a nagy hitpróbájában, életének ebben a rendkívül kritikus helyzetében hogyan erősítette őt meg Isten. Adott neki egy ajándékot. Küldött hozzá va-lakit, akinek még a neve is azt jelenti: Isten ajándéka. Jehó Náthán – azt jelenti: Isten ajándéka. Jahve ajándéka. Ez volt Jonathán.

Dávid néhány barátjával egy barlangban rejtőzik. Saul még szövetségeseket is kapott a gonosz tervéhez, akik pontosan tájékoztatják őt arról, hogy mikor hol van Dávid. A felderítés tökéletesen működött. És ezek a kehillabeliek, akik besúgtak Saulnak, pontos helyismerettel rendelkeztek, úgy, hogy meg tudták pontosan mondani, mikor hol van Dávid, mert ott ólálkodtak utána. Saul tehát biztosra ment. Bezárult a gyűrű Dávid és barátai körül. A gyűrűnek a sugara egyre ki-sebb lett, egyre közelebb mentek Saul katonái ahhoz a barlanghoz, amelyikben Dávid rejtőzött.

Az egyik alkonyatkor egy ellenséges katona kiválik Saul seregéből és elindul a barlang felé. Jonathán. Ő Saul király fia volt, Dávidnak jó barátja. Mint Saul fia, így is szerette és tisztelte az apját, hogy az eltávolodott Istentől és őrültséget őrültség után csinált. De nagyon szerette a barátját is, akit az apja meg akart ölni. Nem könnyű helyzet. Két malomkő között lenni. Az apja parancsára Jonathánnak is ki kellett vonulnia azzal a sereggel, amelyik Dávidot kellett, hogy elfogja és megölje.

Mit csinál most Jonathán? Megszökik. Beszökik Dávidhoz tudta pontosan, hol rej-tőzik –, néhány mondatot váltanak, és ennek az eredménye az, hogy: “megerősítette az ő kezét Istenben.” Aztán megy vissza a seregéhez. Dávid ott marad a barlangban, a külső szituáció változatlan, de azt olvassuk az igében: Dávidban belül valami megváltozott. Felszabadult, megerősödött a hitében. Kapott Jonathántól valamit, amibe belekapaszkodott, és noha a föld mozog a lába alatt, ő mégis stabilan áll.

Mivel erősítette meg Jonathán Dávidod ebben a helyzetben? Két dologgal. Az egyik egészen egyszerű: a jelenlétével. Azzal, hogy nem beüzent valakitől, hogy gondolok ám rád, – mint ahogy mi szoktuk mondani, aztán nem tudom, hányszor igaz, és hányszor nem. S egyáltalán mit jelent ez: gondolok rád!? Ha azt jelenti, hogy valaki imádkozik a másikért, akkor nagyon sokat jelent. De ritkán jelenti ez ezt. Szóval nemcsak gondolt Dávidra, hogy szegénynek milyen nehéz a helyzete, nemcsak beüzent, hogy minden együttérzésem a tiéd, még csak nem is levelet írt neki, hanem vállalva azt a kockázatot, hogy ha az apja megtudja, Dáviddal együtt őt is megöleti, mert olyan eszelősen gyűlölte akkor már Dávidot Saul, ezt a kockázatot vállalva bemegy hozzá, mert itt most a személyes jelenlétre van szükség. Ez az ember előbb-utóbb elesik, elveszíti az egyensúlyát, annyira mozog a föld a lába alatt, ezt az embert meg kell erősíteni, meg kell fogni a karját. Egy picit a hóna alá kell nyúlni, a szemébe kell nézni, és azt nem lehet úgy, hogy gondolok rá a távolból, különösen az ellenséges seregből. Ennek az embernek emberre van most szüksége. Nem bölcs gondolatokra, nem őszinte együttérzésre, valakinek a jelenlétére. És Jonathán ezt pontosan tudta.

És a másik, amivel segített: Isten igéje. Sámuel szavait idézte neki, vagyis Isten ígéretét, amit Dávidnak korábban adott. “Ne félj, mert Saulnak, az én atyámnak a keze nem fog utolérni téged, és te király leszel Izráel felett, és az én atyám is tudja ezt.” Isten áldjon, viszontlátásra! Ennyi. De ez ige, ezt nem Jonathán találta ki, hogy mondjon már valami kedveset és vigasztalót. Nem azt mondta: hmm, hmm, ejnye, ejnye... van az úgy, hogy így van. Amikor ilyen üres dolgot mondunk egymásnak nagy jó szándékkal, csak nem tudjuk, hogy mit mondjunk, mert nem jön ige a szánkra. Mert nincs tele a szívünk igével.

Ezért írja Pál, hogy a Krisztus beszéde lakozzék bennetek gazdagon. Legyen tele a szívetek igével, hogy az csorduljon ki a szátokon, mikor csak az segít. Amikor nem hümmögetni kell, meg együtt szidni a közös ellenséget, hanem amikor meg kell erősíteni valakit. Amikor helyén mondott igére van szükség. Ami a Példabeszédek könyve szerint olyan, mint az arany alma ezüst tányéron. Amikor az kell, hogy a Szentlélek juttassa eszébe valakinek a megerősítő igét. Na, de csak az juthat eszembe, ami bement oda egyszer. Amit elolvastam sokszor, amit megtanultam, s lehet, hogy elfelejtettem, de az adott pillanatban a Szentlélek eszembe juttatja. Sokunknak van ilyen tapasztalatunk. És azon keresztül maga Isten szólítja meg azt, akihez a Jonathánok mennek.

Ezek után nem kell magyarázni semmit. Nyugodtan mehet vissza a táborba. Dávid ott marad. Kapott egy igét, abba két kézzel belekapaszkodik, és még ha kihúzzák a lába alól a talajt, akkor is megáll, mert fogódzik Isten szavába. Mert ez az ige azt jelenti: Isten megígérte neked, hogy király leszel, nem? Isten nem hazudik. Vagy hazudik? Nem hazudik! Akkor mi baj van? Akkor az én atyám nem ölhet meg téged, mert ha megöl, nem leszel király. Halott ember nem lehet király. Isten megígérte, hogy király leszel, ebbe kell most belekapaszkodni.

Jonathánnak sincs fogalma se, hogy most hogy menekül meg ebből a harapófogóból Dávid. Legalább úgy izgul érte, mint ahogy Dávid izgul ott benn. Dávidnak is voltak felderítői, és pontosan tudta, hogy milyen közel vannak az ellenséges katonák. Innen már nem lehet menekülni, be van kerítve. Hogy lesz ebből szabadulás?...

Hinni azt jelenti, hogy nemcsak a láthatókra néz az ember, hanem a láthatatlanokra is. Ez lefordíthatatlan, érdekes kifejezés, ami itt a Biblia eredeti szövegében van, amit Károli így ad vissza: “megerősítette az ő kezét az Úrban.” Szó szerint azt jelenti: felemelte a fejét. Dávid lecsüggesztette a fejét. Lógó orral járt, mert kétségbe volt esve, és mert csak a félelemre volt oka. Erre jön Jonathán és azt mondja: ne félj! Ha Dávid közbeszólt volna, talán mondta volna: hogyne félnék! Csak arra van most okom. Mire Jonathán felemeli a fejét, és azt mondja: ha csak az ellenséges gyűrűt nézed, akkor megértem, hogy félsz. De ott fönn is van valaki! Sőt, ott van csak valaki, aki igazgatja az eseményeket, ezeket az ellenséges katonákat is, meg az én hitevesztett őrült apámat is. Ő Úr mindenki felett, és Ő megígérte neked, hogy király leszel. Hogy innen hogy jutsz ki, nem tudom, de hogy Isten ígérete igaz, az biztos! Légy szíves most ezt komolyan venni!

Dávidnak megerősödik a hite. Belekapaszkodik az igébe, és nem sokkal azután, hogy Jonathán elment tőle, Saul kapja a vészhírt: a filiszteusok több helyen is betörtek az országba, máris több falut elcsatoltak, minden erőt azonnal oda kell összpontosítani a határra. Hagyjuk most Dávidot, majd máskor elfogjuk őt még. Most el kell menni. A bezárult gyűrű egyszer csak siet a határ felé, mert Isten odavezényelte a sereget. Erre nem gondolt sem Jonathán, sem Dávid. Na de Isten fantáziája határtalanul nagyobb, mint a mienk.

Hinni azt jelenti: ha Ő egyszer azt mond-ta, én akkor is hiszem, ha annak minden ellene mond. És Isten igazolni fogja magát.

Egy-egy ilyen tapasztalat után különös módon megerősödik az ember hite. Csak fontos az, hogy el ne bukjunk, amikor ennyi támadás éri a hitünket.

Sok kétségbeesett ember él körülöttünk. Olyanok, akik bizonytalanok még a holnapban is, mint ahogy Dávid. Olyanok, akik átélik, hogy belátható távolságon belül senki sincs, akinek ők igazán fontosak lennének, aki őket megértené, akiknek egyáltalán érdemes lenne elmondani, hogy mi van bennünk, mert nem is érdekli őket, meg sem értik, mert úgy sem tudnak mit kezdeni vele. És marad tovább magának a bizonytalanságával, fájdalmával, könnyeivel, kételyeivel küszködő ember. De sokak mellé oda kellene lépnünk, mint Jehó Náthánok, Jonathánok, Isten ajándékai!

Kialakult-e ez már valakinek az életében? Nyitva van a szemem és észreveszem, hogy ki küszködik úgy, mint Dávid, és tudok helyén mondott igét közvetíteni neki. Isten küldetésében talán csak néhány mondatot mondani, és megerősíteni az ő kezét az Úrban.

Egyszer kórházba hívtak egy súlyos be-teghez. A rokonok előkészítettek, hogy lehet, hogy nem is szól hozzám, mert nagyon meg van keseredve. Depressziós állapotban van stb.,– s találtam az ágyban egy kiegyensúlyozott, derűs arcú asszonyt. Beszél-gettünk, s elmentem. Utólag tudtam meg, egy következő látogatásnál a szobatársaitól, hogy nem sokkal előttem ott járt valaki a gyülekezetből. Nem sokáig volt ott, mondták a betegtársak, ők csak úgy szófoszlányokat hallottak, hogy mit beszélgettek. Egy kicsit megmosta az arcát egy vizes papírzsebkendővel, s valami könyvből olvasott fel egy-két mondatot, aztán elment, de azóta ki van cserélve ez az asszony.

Valaki bement az ő barlangjába, a félelmei közé. Mondott egy igét, vitte magában Krisztust, és megerősítette az ő kezét az Úrban.

Egyszer egy kismama mondta el, akinek rossz tapasztalatai voltak korábban sokféle betegsége miatt: várta az első gyermekét, és sok minden miatt félt. Egyre jobban beleélte magát abba, hogy mi minden történhet, és mi lesz azzal a gyerekkel, hogyha ő meghal abban az órában... – így szoktunk fantáziálni. Elképzelt veszedelmekkel gyötörjük ma-gunkat. Egyszer csak megjelent egy régi barátnője, aki szintén kismama volt. Hallotta ennek a barátnőnek a kétségbeesését, és a nagy pocakjával, egy-két héttel a szülés előtt felült a vonatra, és elzötyögött oda, és megerősítette az ő kezét az Úrban. Elmondta, hogy az hogy szokott lenni, hogy az tényleg fáj, de utána olyan öröme van ám az embernek, hogy... – és kicserélődött a levegő ennek a másiknak a szívében.

Vidéken voltam segédlelkész, amikor valami miatt nagyon elkeseredtem és kritikus helyzetbe került a hitem is. Egyszer csak megjelent az én kedves jó barátom, aki tőlem viszonylag messze szolgált, egy öreg rozoga kis motorkerékpáron motorozott hosszú utat, mert hallotta, hogy baj van. Megkérdezte, hogy igaz-e, amit hallott, mondtam: igaz. Mondott néhány mondatot, – keresetlen, kissé nyers stílusa volt, de nagy szeretet a szívében – aztán az órájára nézett, felpattant a motorra és elporzott. Máig előttem van a kép, ahogy a kis öreg motor minden része külön zörgött, elporzik és ott maradtam kicserélt lelkülettel. Tulajdonképpen miért keseredtem el? Ilyenek történnek az életben, de ez a feladatunk. Nem én jelentkeztem erre a pályára, Isten hívott el, ebben egészen bizonyos voltam. Egy csomó régi igazság evidenssé vált, és az az ige, meg néhány mondat, amit mondott, megelevenítette a lelkemet. Egy Jona-thán megjelent, és helyén mondott igét szólt.

Kezdjük el ezt a szolgálatot még ma, testvérek! Akinek a családjában vannak gyerekek, olyan nagy szükségük van néha egy-egy Jonathán-szívű emberre, aki nem letolja, nem kioktatja, nem a saját fiatalságával példálódzik, hanem helyén mondott igét mond. Jonathán sem szidta le Dávidot: hogy lehet valaki ilyen hitetlen, milyen király leszel te, ha nem bízol Istenben? – hanem megerősítette.

Ott vannak a családokban az öregek, a maguk sokféle félelmének a barlangjában, de nagy szükségük van arra, hogy valaki felderítse őket! Netalán igével, vagy Krisztusnak a Lelkével, ami ott él egy újjászületett emberben.

De ott vannak a betegeink tele bizonytalansággal, mindenféle susmus hallatszik, nem tudják, mi az igazság. Az orvos nem akarja, vagy nem meri megmondani. A családtagok tudatosan ködösítenek, de nem bolond ám egy beteg sem! Bolondnak nézik sokszor a betegeket, hogy az nem látja, meg nem tudja. Éppen, hogy a valóságot szeretné tudni, hogy amire kell, felkészüljön. És azokat becsülné meg, akik emberszámba veszik és úgy beszélnek vele. De sokat ér, ha jön egy Jonathán, és tud bátorítani, vigasztalni, biztatni!

Van itt egy különös törvényszerűség. Ha valaki kész ilyen lelkülettel másokat bátorítani és vigasztalni, maga is megvigasztalódik és megbátorodik. Ezt sokszor tapasztaltam. Amit Isten igéje alapján elmondok másnak, úgy, hogy azt hiszem is, – visszahat rám. Amikor megyek hazafelé, sokkal jobban hiszem azt, amivel mást igyekeztem bátorítani. Isten bennem is élővé teszi azt az igét. Ez is mutatja, hogy nem mi találjuk ki az igét, hanem Ő adja a szánkba, és az oda-vissza hat. S miközben boldog vagyok, hogy szolgálhattam és megerősödött valaki az Úrban, én is megerősödtem, ez megerősít az újabb szolgálatra és áldásokat közvetíthetnénk így.

Nem akarsz Isten ajándékává lenni? Nem egymás idegeire menni, nem egymás terhére lenni, nem szövegelni, hogy amikor elkezdjük, már tudják a folytatást, olyan sokszor hallották, hanem úgy odaállni valaki mellé, egyelőre úgy, hogy egy szót sem szólunk, hogy a jelenlétünkből érezhesse a szolidaritást, az összetartozást, az együttérzést. Nem biztos, hogy igazolom azt, amit ő csinál vagy hisz, nem dicsérem meg azért, hogy nem hisz, de nem is dorgálom meg. Egyszerűen résztveszek a nyomorúságában. Aztán nem maradok néma, mert a hit hallásból van, és helyén mondott igét mondok, hátha hisz neki, és meg fog változni az élete. Lehet, hogy a teher marad, de lesz hozzá ereje. Lehet, hogy továbbra is egyedül marad, de nem lesz magányos, átéli az élő Krisztus jelenlétét. Vagy ő szegődik társul másokhoz, és azért nem lesz magányos. Itt már kiszámíthatatlan, hogyan ágazik tovább Isten gazdag szeretetéből ez a dolog. A lényeg az, hogy amit ránk bízott, azt tegyük meg. Nem kell nekünk mindenkit megvigasztalni, csak akiket odatett Isten körénk, és akik éppen vigasztalásra szorulnak. Ehhez azonban nekünk kell megvigasztalódnunk.

Olvasunk arról, hogy egyszer valaki nem messze attól a helytől, ahol Dáviddal ez történt, Betlehemben, pontosan azért jött el erre a földre, hogy a sötét bűnbarlangunkba belépjen, és így segítsen rajtunk. Mindnyájan átéljük azt, hogy az emberélet útjának felén egy nagy sötét erdőbe jutottam, mivel az igaz utat nem lelém. És aki mellett Jézus Krisztus így megáll, és Ő erősíti meg az Úrban, az lesz képes majd mások mellé odaállni, és másokat erősíteni. Itt kezdődik a dolog. Nem nekünk kell most elhatároznunk magunkat, aztán erőlködni, ügyeskedni, hanem előbb Jézussal kell találkozni, összeköltözni, vele együtt élni. Az-tán majd Ő irányít minket, mikor, kihez... aztán indít és adja a szót a szánkba, és a szeretetet a szívünkbe, és Ő tesz minket Isten áldásává.

Isten segítsen minket, hogy Krisztust befogadva, Őt tudjuk vinni másokhoz, amikor olyan sokan rászorulnak erre!

 


 

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, dicsőítünk azért, mert nem féltél a mi bűnbarlangunktól. Köszönjük, hogy eljöttél ebbe a sötét erdőbe, odahagytad a mennyei dicsőséget, magadra vetted a porsátorunkat, vállaltad értünk a temérdek szenvedést, megaláztatást, kínt, sőt vállaltad értünk a pokol minden kínját, hogy nekünk életünk legyen, és alkalmasak legyünk küldetésünk elvégzésére.

Köszönjük, hogy ma este minket is emlékeztetsz arra, hogy neked még terved van velünk. Köszönjük, hogy munkálkodni akarsz bennünk, és munkálkodni akarsz általunk. Segíts ügyelnünk erre a sorrendre! Őrizz meg attól, hogy nélküled kezdjünk buzgólkodni! Segíts először szorosan összeforrni veled a hit által. Segíts ma este azt komolyan venni, amit most mondtál nekünk. Engedd meglátnunk: mennyire rád szorulunk mindnyájan. Segíts hinnünk, hogy nálad készen van a szabadulás. Segíts elfogadnunk azt a vigasztalást, amit te kínálsz nekünk, és aztán segíts megtanulni veled járni, hitben járni. A te igédet komolyan venni, a Szentíráshoz igazítani az életünket. Akármilyen erőtlenek vagyunk is, használj minket mások javára.

Könyörgünk azokért, akik éppen most elkeseredett állapotban vannak. Küldj hozzájuk Jonathánokat. Talán éppen minket. Segíts azt a keveset, amit már elfogadtunk tőled, szívesen megosztani másokkal, és közben növeljed a mi hitünket is. Szabadíts meg minden fölösleges és nagyképű kételkedéstől, minden lusta halogatástól, minden ideges kapkodástól. Segíts járni azon az úton, amelyiken te mész előttünk. Segíts megtenni ma este az első lépést, vagy segíts felkelni a csüggedés guggolásából, és újra követni téged.

Köszönjük, hogy a te szereteted vonzása legyőzheti ennek minden akadályát. Így bízzuk rád magunkat, szeretteinket, gyülekezetünket, népünket. Kérjük, áldd meg a jövő hetünket, áldd meg azokat, akik csendeshéten lehetnek. Adj nekik életet formáló igét, hozd vissza őket úgy, hogy tudjanak továbbadni sok mindent másoknak, amit ők is tőled kaptak.

Segíts most őszintén beszélni veled ebben a csendben.

Ámen.