Az imádkozó Sámuel

 

Alapige: 1Sám 12,23

“Távol legyen tőlem, hogy az Úr ellen vétkezzem, és felhagyjak az érettetek való könyörgéssel. Hanem inkább tanítani foglak titeket a jó és igaz útra. Csak féljétek az Urat, és szolgáljatok neki hűségesen, teljes szívetekből, mert látjátok, milyen nagy dolgot cselekedett veletek! Ha pedig folytonosan rosszat cselekszetek, mind ti, mind királyotok elvesztek!”

 


 

Imádkozzunk!

Istenünk, dicsérjük alkotó hatalmadat. Magasztalunk végére mehetetlen gazdagságodért, amivel megteremtetted ezt a világot. Magasztalunk azért, mert bővölködsz a kegyelemben és gazdag vagy a megbocsátásban is. Köszönjük, hogy kegyelmedből élhetünk.

Áldunk téged szereteted nagyságáért. Köszönjük, hogy irántunk való szereteted nem függ attól, hogy mi hogy szeretünk téged.

Bocsásd meg, hogy sokszor olyan fáradt közömbösség lesz úrrá rajtunk. Bocsásd meg, hogy csak elfogadnánk tőled a szükséges áldásokat, de megköszönni sincs erőnk sokszor. Bocsásd meg, hogy sokszor csak a testiekre korlátozódnak a kéréseink, és nem kérünk tőled igazán nagy, örökké értékes lelki ajándékokat.

Szeretnénk most úgy leborulni előtted, hogy a lelkiekre is gondolunk. Kérünk, adj itt testünknek is megpihenést és az értelmünknek figyelmet. Tölts meg minket olyan lelki javakkal, amiket csak tőled kaphatunk, amiket csak ajándékként lehet elfogadni, és amik gazdaggá tennének minket már itt, és amely gazdagság megmarad az örökkévalóságban is.

Köszönjük, hogy te így érted ezt és kínálod ezt. Köszönjük, Jézus Krisztus, hogy megfizetted mindezen áldások árát, és köszönjük, hogy mi ingyen kaphatjuk, kegyelemből.

Tedd szívünket most befogadóképessé, és tedd a mi egész valónkat engedelmessé, hogy amiről hallunk most tőled, azt higgyük és cselekedjük, és így lehessünk hasznosabbak másoknak is.

Ámen.

 


 

Igehirdetés

Múlt csütörtökön említettem, hogy Sá-muel Gilgálban elmondott prédikációját fog-lalja össze a 12. fejezet. A múltkor ennek a prédikációnak az elejével foglalkoztunk, most Sámuel utolsó mondatait próbáljuk megérteni és magunkra alkalmazni.

Az elején két egyszerű megállapítást tett önmagáról. Az első így hangzott: “megöre-gedtem és megőszültem.” Láttuk, hogy Isten gyermekeit mindig ez a természetes józanság jellemzi. Isten rendjét elfogadják, nem tekintik sorscsapásnak azt, amit előre lehet tudni, amit Isten úgy tervezett el. Az Ő kezéből fogadják el az öregséget is, annak minden terhével és minden lehetőségével. Mert lehetőségek is rejlenek az öregkorban.

Aztán boncolgattuk, mit jelent ez a gazdag, sokatmondó kifejezés, hogy “semmit nem találtok a kezemben.” Nemcsak azt, hogy Sámuel nem vette el senkinek semmijét, hanem azt is, hogy megadta mindenkinek azt, amit tőle kellett megkapniuk. Nem jellemezte őt a kötelességmulasztás. Azt is jelentette ez, hogy nem ragaszkodott semmihez, amit Isten ki akart venni a kezéből. Nem szorongatott semmit, hanem üres volt a keze. Átengedte Istennek. Még a nép vezetését is. Még akkor is, ha egy ilyen alkalmatlan fiatalember lett az utóda, mint amilyen Saul volt.

Sámuel tudta, hogy ő is alkalmatlan volt minden jóra. Isten csodája és kegyelme, hogy sok jóra alkalmassá tette. S ugyanez az Isten Sault is vagy akárki mást is alkalmassá tudja tenni arra, amivel megbízta, mint ahogy azzá is tette. Kapta Saul is Isten Szentlelkét. Prófétált. Mindenki csodálkozott, hogy Saul is a próféták között, mintha azt mondanánk egy magyaros szólással: Hogy kerül a csizma az asztalra? Nem tanulta, nem tudtuk róla eddig, s egyszerre csak próféta lesz. Igen ám, mert Isten Lelke reá szállt és más emberré lett. Isten az Ő Szentlelkével ezt a csodát bárkin végre tudja hajtani, hogy más emberré lesz, és alkalmas lesz annak a szolgálatnak az elvégzésére, amivel Isten bízta meg.

Ezért szabad Sámuel. Ezért nem magát tartja fontosnak, hanem továbbra is Isten di-csőségét és a népnek a javát, akár ő a nép lelki vezetője, akár Saul lesz a népnek a vezetője, ha nem is a lelki kérdésekben.

Üresek tehát az öreg Sámuel kezei. Így vonul vissza önként, békességben, mindenféle keserűség nélkül. Az igehirdetésének a végén elmondja, hogy mit akar csinálni az üres kezeivel. Semmit nem találtok a kezemben, üresek a kezeim. Mit csinál az ö-reg ember az üres kezeivel?

Mit szoktak csinálni azok az idős testvéreink, akiknek kiveszik a kezükből azt, ami eddig benne volt, vagy akik már nem tudják fogni és kiejtenek a kezükből sok mindent? Amikor már nem hosszabbítják meg valakinek a jogosítványát. Amikor a vízcsaptól a tűzhelyig már kilötyögteti a víznek egy részét az a sokat dolgozott, fáradt kéz. Amikor a saját írását sem tudja elolvasni valaki, olyan reszketeg kezekkel írta. Amikor már nem tudja a finom műszert kezelni, vagy a nehéz szerszámot ke-ményen megmarkolni. Mit csinál az üres kezeivel az ember?

Tanulságos az, amit Sámuel erről mond. Isten igéje azt tanácsolja nekünk, ha valamit nem tudunk már tartani, különösen, ha látjuk, hogy Ő ki akarja venni a kezünkből, akkor engedjük el. Nem kell hozzá ragaszkodni. Nem az tart meg minket, ha azt mi megtartjuk. Ha Isten akar valamit kivenni, engedjük el!

A Prédikátor könyvében azt olvassuk: ideje van a megőrzésnek és ideje az eldobásnak. Ideje a szerzésnek és ideje az elengedésnek. Olyan rossz az, ha valaki nem akkor csinál dolgokat, mikor ideje van. Aki tudja, hogyan történik egy szülés, annak az egészen magától értetődő, hogy ideje van a tolásnak és ideje van az elernyedésnek. És a szívünk is úgy működik: ideje van az összehúzódásnak és az ellazulásnak. És ez az egész életünket tekintve is így van.

Sok idős ember tragédiája ott kezdődik, hogy ezt nem hajlandó tudomásul ven-ni. Erőlteti azt is, ami már nyilvánvalóan nem megy, és ami nem az ő feladata már. Tulajdonképpen nem is kell ehhez megöregedni. Ahogy fogyni kezd az erőnk, vagy valami betegség az ember erejét hirtelen megcsapolja, olyan nagy dolog az, ha valaki tudomásul veszi: ezt már nem bírom. Akkor nem azt akarom minden áron folytatni, és nem akarom azt a látszatot kelteni, mintha semmi nem változott volna meg. Megváltozott. És tudhatom, hogy ilyenkor Isten a feladataimat is megváltoztatja. Kivesz a kezemből sok mindent, de nem azért, hogy üres maradjon a kezem, hanem azért, hogy szabaddá tegye a kezemet arra az újra, amit most akar rám bízni.

Viszonylag sok idős emberrel találkozom, és látom azt, hogy azok maradnak harmonikus személyiségek, azok maradnak – néha sok gondjuk és nehézségek között is – boldog emberek, akik tudják, hogy Isten nem azért vesz ki a kezükből dolgokat, hogy az üres maradjon, hanem hogy szabaddá váljék valami olyasmire, amire addig nem volt módjuk, hogy csinálják. És a derékhadból valók, a középkorúak is, meg akárki is meg kell hogy tanulja, hogy néha az életünk egy-egy fordulatával Isten erre akar minket eszméltetni. Most valami mást akar rám bízni, és akkor bizonyos dolgokat le kell tenni.

Mit csinál Sámuel az üres kezeivel? Két dolgot. Azt mondja: nem követem el azt a vétket, hogy felhagyjak az érettetek való kö-nyörgéssel – ez az egyik. A másik: tanítani foglak titeket a jó és igaz útra. Vagyis mit csinált? A kor akkori imatartása szerint tart-ja a kezeit – tenyerekkel felfelé –, Istenem, ezek üresek, ide kérem azt, amit most adni akarsz, hogy tudjak mit továbbadni másoknak. Sámuelnél ez lelki beidegződés volt. Addig is sáfár volt. Nem önmagát adta, nem önmagát prédikálta vagy produkálta, hanem közvetített Isten és a nép között.

Egyszer egy idős, szent életű lelkipásztor mondta: idős korban már nehezen változik az ember, idős korában is közvetíteni akar, ha lesz mit, majd amit az Úr ad. Ő mindenesetre tartja a kezeit, és közbenjár, imádkozik a népért. Ehhez még van ereje, és erre most sokkal több ideje lesz, mint amikor járni kellett az országot és faluról-falura evangélizálni, igazságot tenni, bíráskodni, dolgokat rendbehozni, sok-sok ember gondját számon tartani. Akkor is imádkozott, de akkor a sok egyéb tevékenysége mellett imádkozott, most meg ez lesz a főfoglalkozása.

A másik, amit csinál: mint egy útjelző tábla, mutatja: arra vezet az igaz és helyes út. Ne erre menjetek, itt rosszul jártok. Igaz, hogy erre többen mennek, de ők nem hallgatnak Istenre, ti ott érkeztek meg a célba. Isten azt készítette nektek. Tartja az imádkozó kezeit, és mint egy útjelző tábla mutatja a helyes utat. És nem amiatt sajnálkozik, hogy már nem csinálhatja azt, amit régen, hanem felismeri ezeket az Istentől kapott új feladatokat. Imádkozni teljes erővel és idővel, és tanítani titeket a jó és igaz útra.

Ha valaki erre azt mondja: ez is vala-mi? akkor az az ember nem tudja, mit jelent a közbenjáró imádság foglalkozása, és az az ember nem gyakorolja azt, hogy mint jelent másokat szeretettel az igaz útra megpróbálni terelni, vagy ő maga sem ismeri az igaz utat. Aki ezt a két foglalatosságot lebecsüli, annak igazi lelki értékek hiányoz-nak az értékrendjéből.

Mert mit jelent ez a két dolog, amiről itt Sámuel beszél?

1. Amíg aktív volt, addig sem hiányzott az imádság az életéből. De hogyha szem-léletesen mondanánk, azt mondhatnánk, hogy addig a fél keze volt szabad arra, a másikkal sok egyebet el kellett intéznie. Most két kézzel imádkozhat. Most még inkább számon tarthatja másoknak a gondjait, örömeit. Most az egész nép ügyét szakadatlanul Isten előtt hordozhatja. És amikor valaki azt érzi, hogy már alig tudok járni és egyre kevesebb helyre tudok eljutni, akkor gondoljon arra, hogy az, aki a legközelebb van hozzánk, a mindenható Is-ten, bármely pillanatban elérhető. A mozgásképtelen ember számára is. Az ágyban fekvő beteg ember számára is. Amikor már jártányi ereje sincs valakinek, az imádság munkáját még mindig végezheti. Amikor már nem tud másoknak Istenről beszélni, még mindig beszélhet Istennek másokról, és ezen sok-sok áldás van.

Ezen a nyáron engedte Isten látnunk, hogy amelyik csendeshétért néhányan komolyan könyörögtek, azon a héten sokkal több áldás volt, mint a többin. Szégyenkezve vallom be, hogy nem tudok magyarázatot adni, miért nem könyörögtünk mindegyik hétért olyan elszántan és komolyan, mint néhány olyan hétért, amiről azt gondoltuk az emberi eszünkkel, milyen nehéznek ígérkezik. Ha nehéz, akkor könyörögjünk komolyan. És ha nem nehéz? Van olyan, hogy nem nehéz? Vagy ettől függ, akkor nem kell komolyan könyörögni? Ha egyáltalán nem tűnik nehéznek, akkor egyál-talán nem kell könyörögni? Micsoda ostoba és hitetlen szemlélet! Miért nem tudunk min-dig komolyan könyörögni? Isten ígéretei i-gazak és érvényesek ma is, és Ő megígérte, hogy aki kér, az kap. Aki tartja a kezét, annak telerakja a kezét áldásokkal. Akkor miért nem tartjuk? És miért nem több kéz emelkedik a magasba, és miért nem állhatatosabban, és miért nem folyamatosan? Csak amikor nagy baj van, vagy félünk?

Isten leleplezte most a nyár vége felé ezt a fajta hitetlenséget bennem. Remélem, hogy másokban is. Meg kell újulnunk az imádságban. Egész különös volt Isten válasza az állhatatos, magunkat megalázó, alázatos könyörgésekre ezen a nyáron is.

Sámuel ezt tekinti főfoglalkozásnak. Sőt, azt mondja: nem követem el azt a vétket, hogy felhagyjak az érettetek való könyörgéssel. Ez azt jelenti, hogy ha egy hívő öregember nem imádkozik főfoglalkozásszerűen másokért, az vétkezik. “Nem követem el azt a vétket, hogy felhagyjak az érettetek való könyörgéssel...” – mondván: fáradt vagyok, eleget imádkoztam, én most visszavonulok. Az imádságtól is? Azt majd végzi más? Más is, minél többen! Minél több kéz, annál több ajándékot tud elfogadni. Ez nem tréfa! Sámuel ezt halálosan komolyan veszi. Különösen népének abban az elesett állapotában. Ugyanolyan elesett állapotban volt akkor Izráel, mint ma a mi népünk. Még fontosabb, hogy valaki állhatatosan, szüntelenül könyörögjön.

Ha egy idős ember ezt állandó programjának tekinti, az kész gyógyszer a számára. Mert egy ilyen ember benne marad az élet pezsgésében. Mindig újabb információkat kap. Meghallgatott imádságokról fog értesülni. Tele lesz a szíve hálával, s mindig lesz oka, hogy dicsőítse Istent és ör-vendezzen benne. És ez újabb utánpótlást és erőt ad neki a buzgó könyörgéshez és imádkozáshoz. Sokakkal közvetlen vagy köz-vetett kapcsolatot létesít ez a közbenjáró imádság, és csodák sorozatát fogja látni ő maga is. Miközben másokért könyörög, a saját hite is erősödik.

És nem kell ehhez megöregedni. Akár-milyen élethelyzetben és életkorban vagyunk most, Isten ma este mindnyájunkat a komolyabb imaéletre buzdít, és a közbenjáró imádságot hangsúlyozza a számunkra. Mózesnek rohamosan fogyott az ereje akkor, amikor az ő közbenjáró imádságának volt elsősorban köszönhető, hogy nagy túlerővel szemben, amikor az amálekiek meg-támadták váratlanul Izráelt, a maroknyi Iz-ráel győzelmet aratott. Ha valami, ez a jelenet kell hogy bátorítson minket a közbenjáró könyörgésre. Józsué volt akkor már, aki vezette a harcot. Józsué a sereggel lent a völgyben harcolt, a síkságon, és Mózes fent a hegyről nézte. Ott is ezt olvassuk, hogy felemelt kezekkel imádkozott. Nem sokáig bírja így tartani az ember a kezét – tessék kipróbálni. Egy perc sem telik el, már egyik is, másik is elernyed. Akkor egyik oldalon testvére Áron, másik oldalon a barátja Húr odaültek. Mózes alá is tettek egy követ, egyik az egyik könyökét, másik a másikat, mert úgy tűnt, ettől függ a győzelem. Mert amikor elfáradtak az öreg kezek, akkor az amálekiek kerekedtek felül és Józsuéék kezdtek menekülni. Amikor újra imádkozni kezdett, megfordult a csata, és az amálekiek szívében félelem támadt, és Józsuéék kezdték kergetni őket. Itt nem babra megy a játék! Ez nem luxus, hogy most imádkozik Mózes, vagy nem! Ez létkérdés a népnek. Akkor gyerünk! Fogjunk össze és legyen folyamatos a közbenjáró imádság.

Ezt nem hisszük el sokszor. Elvileg elfogadjuk a legtöbben, de azt csináljuk, amit említettem, mi is imádkozó emberek ezen a nyáron is. Isten ma este felragyogtatja előttünk a közbenjáró imádsághoz fűződő ígéreteit, és azt, hogy akár fél kézzel, mert akiknek még mindennap sok tennivalójuk van, nem tudják főfoglalkozásszerűen ezt végezni, akár az idősebb testvérek, ha több idejük van, akkor több időt rászánva, de vegyük komolyan ezt: a másokért, az egymásért való imádkozást.

Tudniillik itt állna helyre az az egyensúly is, ami a legtöbbünk életében felborult. Az imádkozás és a munka egyensúlya. Ez a legtöbb ember életében elbillen a munka javára. Azt muszáj elvégezni, imád-kozni nem muszáj. Majd, ha ráérek, majd, ha éppen nem alszom el, majd, ha nem leszek ilyen fáradt, majd a hét végén, majd, ha szabadságra megyünk, majd, ha nyugdíjas leszek. Majd, – ha meghaltam? Ezt vagy most, vagy soha! Sámuel is úgy volt vele, hogy a népnek ebben az elesett állapotában most kell mindent beleadni, és nem követem el azt a vétket – mondja –, hogy ne imádkozzam értetek ilyen állhatatosan és kitartóan.

2. A másik, amire használja öreg kezeit: mutatja az utat azoknak, akik hajlandóak hallgatni a jó szóra, és akik szeretnének az igaz és jó úton járni. Jézus az élet útjáról beszél, a keskeny útról, amely az életre vezet. Mutatja az utat. Ez nem azt jelenti, hogy sorba kioktatja az embereket. Nem azt jelenti, hogy számon kéri rajtuk: hogy lehet azon az úton járni, miért nem a jó és igaz úton járnak? Mert nem tudják melyik az. Sokan azt sem tudják, hogy van másik út azon kívül, amelyiken az édesanyjuk elindította őket. Nemzedékek nőnek fel most már itt körülöttünk is, már a második vagy harmadik nemzedék, amely nem hall otthon Istenről hiteles információkat. Nem egyedül történt meg azzal, aki ezt egyszer őszintén így mondta egy csendeshét közepén, hanem sokakkal, hogy én az Isten nevét csak káromkodás formájában hallottam eddig. Nem tudtam, hogy Ő szeret, és hogy Ő tényleg van. Hát honnan tudta volna, ha senki nem mondja neki?

Sámuel, meg a Sámuelek, Isten emberei, gyermekei ma nem számonkérően közelednek azokhoz, akik ezt nem tudják, hanem csendesen mutatják az utat. Mint egy útjelző tábla. Az nem kiabál. Az öreg Sámuel már nem tud közlekedni, de segíti a közlekedést. Az útjelző tábla sem közlekedik, de segíti a közlekedést. Vagy így, vagy úgy, ahogy Pál apostol írja a korin-thusiaknak: legyetek az én követőim, miképpen én is a Krisztusé. Mert erre mindenki vágyik, hogy vannak-e olyanok, akik nemcsak beszélnek, hanem meg is vannak győződve arról, amit mondanak, és aszerint is élnek. Ahogy mondani szokták: hiteles életű emberek. Vannak-e ilyen keresztyének? Ezt a leghitetlenebb is figyeli ám a fél szemével, a szeme sarkából. És ha ráakad egy ilyenre, akkor árgus szemekkel figyeli és nagyítóval keresi a hibáit, a botlásait. Mindent minősít, de a Krisztus jó il-lata, ha megérződik valakin – ez megint Pál apostol kifejezése –, az meggyőző lesz.

Útjelző emberekben van ma nagy hiány. Olyanokban, akik mindig ugyanabba az irányba mutatnak, akármerről fúj a szél. Szélkakasok vannak, de masszív útjelző kevés van, aki ebben a rezsimben is, meg amabban is ugyanarra mutatta az életre vezető utat; aki Jézus Krisztust vallotta Urának és engedelmeskedett is neki mindenben, akkor is, ha ezért megdicsérték, akkor is, hogyha elmarasztalták. Nem ettől függött, hanem attól, hogy meg volt győződve arról, hogy ki Jézus. Ilyen emberekké akar formálni minket Isten, függetlenül az életkorunktól és az élethelyzetünktől. De egy-egy idős embernek Sámuel szerint minősítetten is feladata ez.

Hogyan történik ez? Úgy, hogy beszélgetnek néhányan egy családi vagy baráti körben, vagy szomszédok, vagy akármilyen társaság, talán az az idős ember már nem is tud mindenhez hozzászólni, annyi új dolog van, még a fiatalok sem győzik követni. Egyszer csak olyan fordulatot vesz a beszélgetés, amiből nyilvánvaló, hogy itt elkanyarodik rossz irányba. Az idős ember azonban mond egyetlen mondatot, de úgy, ahogy Pál írja, hogy az igazságot szeretetben. Átmenetileg csend lesz, és jó irányba folytatódik tovább a beszélgetés. Nem igaz, hogy ő itt a legokosabb, ezt ő maga sem állítja, nem is hiszi, de nem is az kell. Az kell, hogy tudja melyik a helyes és igaz út, hogy ő maga is azon járjon, s mint a révkalauz, el tudja mondani másoknak: itt arra kell vigyázni, azt ki kell kerülni, te is célba akarsz érni, nem? Nahát, én is úgy értem oda, hogy ezekre vigyázni kell. Itt vezet az a keskeny út, amit, ha megtalálsz, célba érsz. Aztán vagy hallgatnak rá, vagy nem ... ez már az ő dolguk. De, hogy elhangzott ez vagy nem, és igazat mondott-e és szeretettel mondta-e, az meg az ő dolga. És ezt Isten számon kéri rajtunk.

Ismerek valakit, aki abban a gyülekezetben, amelyikben él, az egyik legodaadóbb gyülekezeti munkás, pedig még abba a ko-rosztályba tartozik, ahol nagyon sokat várnak az embertől, és állandóan teljesíteni kell valamit. Hogy lett ilyenné? Jó férj, jó apa, hiteles keresztyén ember, a szakmájában is sokra vitte. A szülei keveset foglalkoztak vele, és az egyik szülője nem is volt hívő ember. Sokszor kérték a nagypapát, hogy kísérje el az óvodába, meg első, másodikban még az iskolába is, és összebarátkoztak a nagyapával. A nagyapa minden alkalommal mondott neki valamit Jézusról. Óvo-dás korában már az evangéliumi történeteket tudta, és ahogy azt egy 6 éves gyerek értheti, értette is. Kisiskolás korában olyan világosan szólt hozzá néha egy-egy gyer-mekistentiszteleten, hogy elcsodálkoztam azon a gyermeki bölcsességen, amit Isten adhat valakinek. Egyszerűen tele volt a szí-ve igével, és a gondolkozását is átformálta. A konfirmációja után odaadta az egész éle-tét az Úr Jézusnak és azóta szépen növekszik a hitben.

Nagyapa meséi. De nem mese ez, gyer-mek! Az igaz volt, amit nagyapa mondott. Az a Bibliából volt, és ahogy egy 5-6 éves nyelvén el lehetett mondani, nagyapa mond-ta. Nagyapát a veje szóhoz sem engedte jutni otthon. Otthon nem volt szava. Ott nem erőltette a bizonyságtételt. A kis unokát rábízták. Nem az apja háta mögött akar-ta becsempészni az evangéliumot, ő megmondta az apjának, hogy a kicsi előtt a hitét nem fogja elhallgatni. Az apja azt mond-ta: nem baj, majd elfelejti a gyerek. Nem felejtette el, hanem új élet támadt benne. A nagyapa ért rá legjobban a családból akkor, neki volt erre ideje, és kihasználta a lehetőséget.

És sorolhatnánk még a példákat. Isten számos lehetőséget készít azoknak, akik készek mutatni az igaz és jó utat úgy, mint akik azt már megjárták, vagy akik járnak azon, és nem kioktatóan, nem fölényesen, nem gőggel, hanem alázatosan, szeretettel. Azzal a mentő szeretettel, amiről a Biblia szól nekünk.

A Lukács evangéliuma elején olvasunk két ilyen öregről. Az egyik Simeon volt, aki a 80-on felül volt már, és mikor a kezébe vette a kis Jézust, csodálatos próféciát mondott róla. Erre várt, hogy láthassa még az Isten Messiását, s aztán békességgel meghal. És ugyanott olvasunk néhány mon-dattal később az öreg Annáról, akiről azt írja az evangélista: mintegy 84 esztendős özvegy volt, aki nem távozott el a templomból, hanem böjtöléssel és imádkozással szolgált az Úrnak éjjel-nappal.

Ki engedheti ezt meg magának, hogy éjjel-nappal böjtöléssel és imádkozással szolgáljon? Egy 84 éves özvegy. Egy sokgyerekes középkorú családanya vagy családapa nem. Az ő életében is meglehet a helye az imádkozásnak és a böjtölésnek, de hogy éjjel-nappal, ez ott nem megy. És nem is várja Isten. De aki már megengedhetné, hogy több időt fordítson erre, hogy odaadóbban csinálja, és ne azt sajnálja, hogy mit nem tud már a kezében tartani, hanem a kezeit tartaná imádságként, hogy Isten őt nézze és másokat áldhasson meg, és az utat mutatná szeretettel annak a néhány embernek, akivel még találkozni szokott napközben, akkor Isten nagyon megáldaná ezt a szolgálatot.

Mondhatná valaki, hogy nem lehet ö-rökké imádkozni. Igen ám, de az imádkozásnak van a Bibliában egy tágasabb jelentése is, nemcsak az, hogy most imaszöveget mondok, hanem imádkozásnak nevezi olykor a Biblia azt a lelkületet is, amivel Isten gyermeke szakadatlanul Isten előtt áll. Akkor is, ha valami fizikai munkát végez, akkor is, amikor valakivel beszélget, vagy valakinek szolgál, segít. Aki bármikor megszólítható Isten számára, és aki bár-mikor, bármilyen helyzetből képes egyszerű bizalommal imádkozni, az szüntelen i-mádkozik. Nem arról van szó, hogy örökké imaszöveget kell mormolni, hanem ezzel a lelkülettel élni.

Azt is lehetne mondani: kérem, szépen, erre csak hívő emberek képesek. Nagyon sok idős ember van, aki nem hívő, meg a nem idősek között is sokan vannak, akik nem hívők. Akkor ők ezt a programot hogyan tudják megvalósítani? Úgy gondolom, hogy erre a Szentírás alapján csak azt mondhatjuk: térjenek meg addig, amíg erre lehetőségük van. Mert csak ebben az életben térhetünk meg mindnyájan, – és akkor mindjárt tudják a kezüket tartani, mert tud-ják, hogy ki az az Isten, akihez imádkoznak, s mindjárt fogják tudni mutatni az i-gaz és jó utat, amelyen elindultak. Néha fé-kezni kell azt a türelmetlenséget, ahogy egy-egy hitre jutott idős ember egyszerre az e-gész családját szeretné megtéríteni, mert ő most már tudja, hogy ez az igaz és helyes út, és – én, fiam, már elrontottam az életemet, és ősz fejjel, vagy megkopaszodva kellett megismernem az Úr Jézust, te még fiatal vagy, ne rontsd el! Mert most már tudja, melyik az igaz és jó út.

Végül mondhatjuk azt az ellenkezést is: akkor ugyebár ez elsősorban mégis csak az időseknek szól? Milyen jó, akkor a fiatalok fel vannak mentve. Hadd olvassam el a Prédikátor könyvéből azt a mondatot, ame-lyik bevezeti az idős korról szóló gyönyörű fejezetet. Azt mondja: “Örvendezz a te ifjúságodban, és vidámítson meg téged a te szíved a te ifjúságodnak idejében, és járj a te szívednek útaiban, és szemeidnek látásiban; de megtudd, hogy az Isten tégedet ítéletre von!... És emlékezzél meg a te Teremtődről a te ifjúságodnak idejében, míg a veszedelemnek napjai el nem jönnek, és míg el nem jönnek az esztendők, amelyekről azt mondod: nem szeretem ezeket!” – és itt jönnek azok a szép képek, hogy amikor meghomályosodnak az ablakon kinézők, amikor a malom zúgása halkabb lesz, amikor az őrlő leányok megkevesbednek – ilyen szép képekkel mondja el az öregedést (12. rész)

Azt mondja: ott kezdődik a boldog öregségre való felkészülés, hogy a te ifjúságodban megemlékezel Istenről. Mert aki ifjúságában nem tanulja meg a komoly imádkozást, amikor már néha kihagy az emlékezete és megfárad szellemileg is, nagyon nehéz lesz. Aki ifjúságában nem szo-kik hozzá, hogy szeretettel mutatom az Istenhez vezető utat azoknak, akik hajlandóak meghallgatni, annak sokkal nehezebben jön bátor szó a szájára idős korában. Mihelyt minderre Isten Lelke képesekké tesz minket, akkor kell ezt elkezdeni.

Ennek az igének a mondanivalója az, hogy ez a foglalkozás viszont megmaradhat öregkorban is. Amikor már semmi másra nincs ereje az embernek, ezt a két csodá-latos szolgálatot még akkor is végezheti. Ezért mondja a visszavonuló öreg Sámuel: nem követem el azt a vétket, hogy abbahagyjam az érettetek való könyörgést, sőt mutatni fogom a jó és igaz utat nektek.

 


 

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, hálásan köszönjük, hogy most is személyed jelenik meg lelki szemeink előtt. Hiszen te voltál az, aki szüntelen könyörögtél értünk, amikor itt voltál emberi testben is. Te voltál az, aki a kereszten haldokolva, utolsó leheleteddel is értünk jártál közben, és kérted az Atyát: bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek. Te vagy az, akiről tudhatjuk most is, hogy szüntelen élsz, hogy esedezzél érettünk. Légy áldott ezért!

Köszönjük, Urunk, hogy mutattad nekünk az életre vezető utat úgy, hogy annak a bejáratánál állhat a te kereszted, és ott bemutatott áldozatod tette lehetővé, hogy beléphessünk a szoros kapun. Könyörülj rajtunk, és segíts elkezdenünk ezt a két áldott foglalkozást. Akármennyi dolgunk, tennivalónk van is, segíts komolyabban venni a közbenjáró könyörgést. Segíts hitelesen követni téged, egyenletesen, szüntelenül. Minden helyzetben megmaradni a te tanítványodnak, és így mutatni másoknak is a hozzád vezető utat.

Szeretnénk olyan közel kerülni hozzád, hogy a te jó illatod áradjon a mi életünkről is. Szeretnénk vonzó keresztyén életet élni. Segíts el minket erre! Néha magunk is roskadozunk a terheink alatt. Tele vagyunk panasszal, keserűséggel, mintha nem lennél ma is ugyanaz, aki voltál. Gyógyíts ki minket ebből és tölts meg hittel, reménységgel, örömmel, és adj a szánkba mondanivalót, ami gyógyít, vigasztal, bátorít, megment az örök életre másokat is.

Kérünk, beszélj velünk még ennek az igének az üzenetén keresztül továbbra is, és segíts, hogy formálódjék az életünk. Hadd lássuk, ha valamit kiveszel a kezünkből, akkor biztos valami mást akarsz adni helyébe. Nem azt akarod, hogy üresek maradjanak a kezeink, hanem hogy szabadok legyünk arra, amivel te akarod megtölteni azokat.

Ámen.