Öregen

 

Alapige: 1Sám 12,1-5

“És ezt mondta Sámuel az egész Izráelnek: Íme meghallgattam szavaitokat min-denben, amit mondtatok, és királyt választottam nektek. És most íme a király előttetek jár, én pedig megöregedtem és megőszültem, és a fiaim íme tiköztetek vannak, és én is előttetek jártam ifjúságomtól fogva mind a mai napig. Itt vagyok, tegyetek bizonyságot ellenem az Úr előtt és az Ő felkentje előtt: Kinek vettem el az ökrét, kinek vettem el a szamarát, kit csaltam meg, kit sanyargattam, és kitől fogadtam el ajándékot, hogy amiatt szemet hunyjak? És visszaadom nektek!

Ők pedig feleltek: Nem csaltál meg minket, nem sanyargattál, és senkitől sem-mit el nem fogadtál. És ő ezt mondta nekik: Legyen bizonyság az Úr tiellenetek, és bizonyság az Ő felkentje ezen a napon, hogy semmit sem találtatok kezemben.

Ők pedig ezt mondták: Legyen bizonyságul.”

 


 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, hálásan köszönjük, hogy te vagy az, aki erősítesz minket erőtlenségünkben és szükségünkben. Olyan sokféleképpen éljük át, Urunk, a mi erőt-lenségünket fizikailag is, lelkileg is, és olyan sokféle szükségben vagyunk, amit nem tudunk a magunk erejéből kielégíteni. Néha türelmetlenné és erőszakossá tesz ez min-ket, máskor pedig lemondóvá és csüggedtté. Köszönjük, hogy hozzád jöhetünk erőért és mindazért, amire valóban szükségünk van.

Köszönjük, hogy eddig is többet adtál nekünk, mint ami feltétlenül szükséges, és kínálod azt a gazdagságot, ami kell ahhoz, hogy el tudjuk végezni tőled kapott feladatainkat ebben az életben.

Köszönjük, Jézus Krisztus, hogy örököstársaiddá tettél minket. Kérünk, ragyog-tasd fel előttünk most is ezt a kibeszélhetetlen gazdagságot, és engedd, hogy sok min-dent letéve kezünkből, vagy elengedve, ez után nyúljunk és ezt ragadjuk meg, amivel éltetni akarsz itt és majd az örökkévalóságban is.

Kérjük, Jézus Krisztus, töltsd meg tartalommal most ezt a csendes órát, és töltsd meg erővel a mi erőtlen szívünket.

Ámen.

 


 

Igehirdetés

Tegnap olvastuk bibliaolvasó kalauzunk szerint ezt a fejezetet a Szentírásból. Arról szól ez a rész, hogyan vonult vissza az idős Sámuel. És mivel előbb-utóbb mindnyájan megöregszünk, ha e-lőbb meg nem halunk, és mivel ez a fejezet nemcsak egy öregember visszavonulásának a szépségét ragyogtatja fel, ha-nem egy szent embernek, egy Istennek odaszánt életű, tudatosan engedelmes pró-fétának az egész életszemléletét, nézzük meg közelebbről, hogy mi jellemezte az öreg Sámuel hitét, alázatát és egyben a visszavonulását is.

Három jellemző megállapítást mond magáról. Ma ezek közül az első kettővel foglalkozzunk, és ha Isten éltet minket, jövő csütörtökön majd a harmadikkal.

A körülményekről csak annyit, hogy Krisztus előtt 1000 táján volt Sámuel év-tizedeken át Izráel lelki vezetője. Az ő idejében makacsolta meg magát a nép és követelt magának királyt. Mivel ennek az indoka az volt, hogy mi is éljünk úgy, mint a többi népek, ez önmagában elszomorította Sámuelt, hogy nem úgy akar élni a nép, ahogy az Istennek kedves, hanem úgy, ahogy a pogányok. Vé-gül azonban látva a nép eltökéltségét, Isten azt mondta: adj nekik királyt. Így kente fel Sámuel, jobb meggyőződése el-lenére, de Istennek engedelmeskedve Sa-ult Izráel első királyává.

Összehívta a népet gyűlésre Gilgál-ba, bemutatta nekik a királyt, és akkor mondta el ezt a prédikációt, amit a 12. fejezetben olvashatunk. Ennek az elejét hallottuk most. Az öreg próféta visszavonul, az új királyt úgy mutatja be, mint a nép új vezetőjét. Ő nem akarta, hogy megválasszák, itt is elmondja, hogy ez bűn volt Istennel szemben, Isten azonban kegyelmes, ha hallgatnak rá – mond-ja Sámuel – akkor ezen a királyon keresztül is az ő igazi Királyuk, az élő Isten, fog uralkodni továbbra is. Ha nem hallgatnak, egyik baj a másikat fogja ér-ni. Ő a maga részéről semmiképpen nem hagyja abba a népért való buzgó könyörgést – ezt megígéri többször is –, és ha Isten ad szót a szájába, vagy feladatot még neki, azt engedelmesen elvégzi.

Mi az a három kis ablak, amin át be-láthatunk ennek a szent életű öregembernek a szívébe?

1. Az első az a látszólag semmitmon-dó megállapítás, ami azonban mégis nagyon fontos: “megöregedtem és megő-szültem.” Ezt nem keserűen mondja. A folytatásból kiderül, hogy mint tényt meg-állapítja, és elfogadja. Tudomásul veszi, hogy ez új feladatokat ad neki. Nem kell a régihez ragaszkodni. Sok minden meg-változott, megváltozott az ő teherbírása, munkaképessége is, – sajnos megváltozott a népnek a szíve is, mert elfordultak Istentől és jobban bíznak egy emberben, akit királynak tisztelnek.

Változnak a körülmények, változunk mi is. Tudomásul kell venni, hogy megváltozhatnak a feladataink is. Ő nem ragaszkodik tíz körömmel ahhoz a feladat-körhöz, amit évtizedeken át hűségesen betöltött, hanem miután bemutatja a nép-nek új vezetőjét, Sault, ő csendesen visz-szavonul. Nem duzzogva, nem keserűen, nem úgy, hogy: utánam az özönvíz! Nem azzal a kaján kárörömmel: na, majd meglátjátok, hogy nélkülem nem mennek a dolgok. Ellenkezőleg: noha nem helyeselte Saul megválasztását, egyáltalán a királyság intézményét, mégis oda-áll Saul mellé, nem ássa alá a király tekintélyét, nem mondja azt: tapasztalatlan fiatalember, vigyázzatok az ötleteire, mert bajba vihet benneteket. – Azt mond-ja: az Úr felkentje. Ennek a fiatalember-nek az Istent kell képviselnie előttetek. Ha nem azt teszi, az az ő bűne lesz. És az öreg Sámuel is ezzel a tisztelettel beszél a fiatal királyról.

Nem lehetett ez könnyű Sámuelnek. Először is azért nem, amit itt csak úgy egy mellékes félmondatban említ, hogy tudniillik az igazi öröm az lett volna ne-ki, ha a fiait mutathatja be a népnek, mint az új vezetőit. Ha a fiai, akik ott voltak a nép között – mondja itt, azután többet nem beszél róluk, mert nem sok jót lehetett mondani – olyan erősek a hitben, ha úgy követik az apjuk példáját, hogy nyugodtan rájuk lehet testálni a dolgot. Ők közelről látták, hogy Sámuel milyen komolyan vette Isten parancsait, Isten szentségét. Hogy feltétel nélkül Istennek volt engedelmes. Hogy nem nézett jobbra-balra, nem a népszerűséget kereste. Az engedelmesség keskeny útján járt, akármilyen nehéz volt is az néha, a fiai meg ezen követnék, – de jó lett volna! Sajnos nem így éltek, erről le kell mondania az ő atyai szívének. De itt sem az ő atyai szíve vérzik, hanem az Istennek való engedelmeskedés magától értetődő a számára. Nem volt könnyű azért sem, mert Saul nyilvánvalóan alkalmatlan volt annak a feladatnak a betöltésére, amit most ráruháztak. Sámuel mégis mellé áll, és pozitívan tesz mellette bizonyságot.

Akik már nyugdíjba vonultak, vagy készülnek, azok gyakran úgy vélik, hogy az utóduk gyengébb ember, mint ők. Rit-kán hallottam azt, hogy valaki tisztelettel beszélt volna az utódáról. Sámuel erről a kezdő fiatalemberről tisztelettel beszél. Nyilván nem felejtette el, hogy ő sem úgy kezdte, hogy ismerte az Urat, és mindent tudott. Úgy kezdte Sámuel, hogy fel sem ismerte Isten szavát, amikor először szólt hozzá. Igaz, kisgyerek volt még, de hát mindnyájan úgy kezdjük, hogy kisgyerekek vagyunk, aztán felserdülünk, aztán érett felnőtté válunk, – jó esetben benő a fejünk lágya, aztán egyszer megöregszünk. Ezt a rendet Isten alkotta, és Sámuel éppen ezért ezt a rendet jónak tartja, és nem ássa alá utódának a becsületét, hanem inkább támogatja őt itt is, meg a későbbiekben is.

Csak az tud nehezen visszavonulni, aki fontosnak tartja önmagát. Aki önmagát tartja fontosnak, és nem azt az ügyet, amit Isten parancsára képvisel, és nem azokat, akikért Isten őt használta, és nem azt az Istent, akinek egyedül kell dicsőséget adnunk mindig. Sámuelnek Isten dicsősége mindennél fontosabb, és a népnek a java. Az, hogy őróla ki mit mond, az, hogy megöregedett, hogy majd-nem nincstelen maradt, – nem probléma. Eszébe sem jut. Nem meggazdagodni akart, engedelmeskedni akart. És mindennél nagyobb kiváltságnak tekinti, hogy az élő Isten őt használta annak a népnek a javára, amely az Isten népe, és amely népnek Sámuel is egy tagja. Ő ál-dássá akart lenni, és azzá lehetett. Ezért boldog és kiegyensúlyozott így öregen is, és ezért állapítja meg tárgyilagos egyszerűséggel, a hívő ember józanságával: megöregedtem, megőszültem, és visszavonulok.

Valaki egyszer azt mondta: boldog ember az, aki önként, idejében és fokozatosan vonulhat vissza. Önként – hogy lehetőleg ne mások állapítsák meg, hogy most már alkalmatlan vagyok ezekre a feladatokra, nekem tűnjék fel, hogy nem megy úgy, valaki más jobban tudná végezni. Idejében – nem úgy, hogy alig várják, hogy eltűnjek már a süllyesztőben. És fokozatosan – ha lehet. Most en-nek a gyakorlati előnyeiről nem akarok beszélni, mert itt az igében erről kifejezetten nincs szó, bár Sámuel is fokozatosan vonult vissza, nem egyszerre hagy-ta abba a lelki szolgálatot, hanem abbahagyta a nép lelki vezetését, de ott szolgált a háttérben csendesen, alázatosan – majd ezt a jövő csütörtöki részből fogjuk meglátni.

Ott van a szívében az alázat, ami Is-ten gyermekeire jellemző: eddig is csak sáfár voltam. Nem az övé volt a nép. Nem az övé volt a kijelentés, amit legnagyobb kincsként mondott mindig tovább a népnek. Isten adta a kijelentést, Isten adta a fizikai erőt, Isten hordozza hűségesen ezt az engedetlen népet, Isten hordozta hűségesen őt is, mert ő sem volt hibátlan és tévedhetetlen. Ezért is áll oda ilyen alázattal, hogy mielőtt visszavonulok, tisztázzuk a dolgokat: kinek vettem el valamijét, kinek tartozom, kit bántottam meg, – most visszaadom neki – mondja a népnek. Nem tetszeleg a tévedhetetlenségnek a dicsőségében, hanem Isten alázatos szolgája ma-rad mindvégig. Ez jellemzi azokat, akik Isten gyermekei ma is.

2. És mi a másik, amit mond? Egy rendkívül sokat jelentő kifejezés van itt az egyik mondatában: “Semmit sem találtatok a kezemben.” Egész sor jelentése volt akkor ennek a kifejezésnek.

Először is azt jelentette, amire hivatkozik is, hogy soha nem fogadott el megvesztegetést. “Senkitől nem fogadtam el ajándékot, hogy szemet hunyjak.” Sámuel a nép bírája is volt évtizedeken át. A megvesztegetés akkor is jel-lemző volt már a közéletre. Sámuel meg-vesztegethetetlen volt. A korrupciónak nem adott lehetőséget. Az igazságot kereste mindig – tetszik, nem tetszik, mi lesz a következménye. Amit Isten mond, azt kell csinálni, ahogy Ő vezeti, úgy kell ítélni. Nem engedte befolyásolni magát.

Ha most átugrunk az Újszövetségbe, talán eszünkbe jut, hogy Jézusról egyszer az ellenségei állapították meg: te nem nézel az emberek személyére, csak az Isten útját követed. Pál apostol azt mondta: ha embereknek igyekezném tetszeni, Krisztus szolgája nem volnék. Ismerjük ezeket az aranymondásokat, de vajon áthatja-e a magatartásunkat ez? Va-lóban az-e a legfontosabb mindig, hogy Istennek mi a véleménye rólunk? Vagy pedig olyan sokszor óriási ügyet csinálunk abból, hogy ki mit mond, vagy ki mit gondol rólunk? Néha az sem mellékes, de Pál azt mondta: ahhoz képest, hogy Isten véleménye mi rólam, csekély dolog az, hogy nektek, korinthusiak, mi a véleményetek. És az is csekély dolog, hogy nekem mi a véleményem magamról, mert nem tudok tárgyilagosan ítélni. Aki engem megítél, az Úr az. Sámuel te-hát nem fogadott el megvesztegetést, nem nézett az emberek személyére, csak Istenre, és az igazságot képviselte.

Az, hogy: semmit nem találtok a kezemben, jelenti azt is, hogy nem maradt adósa senkinek. Pál is az efézusi vénektől búcsúzva mond egy hasonló kifejezést, aminek ugyanaz a tartalma. Vagyis: ő úgy látja, hogy elvégezte a feladatát. Kötelességmulasztással nem lehet vádol-ni, vagy ha igen, akkor tessék most elmondani a szemébe, és kész bocsánatot kérni, vagy ha még lehet, pótolni. Ez volt neki a legfontosabb mindig, hogy küldetését elvégezze. Amit Isten rábízott, amit a kezébe adott, azt továbbadja másoknak. Ha mégsem, akkor most tisz-tázzák, mielőtt visszavonul.

El merjük-e ezt mondani: Istenem, nekem semmi nem találtatik a kezemben ilyen értelemben, hogy megkapta tőlem a szülőm, a házastársam, a gyermekem, a szomszédom, a főnököm, a beosztottam, az ellenségem azt, amit nekem mint Isten emberének, adnom kellett. Egyáltalán számon tartjuk-e ezt a szövevényt, hogy ki mindenkinek kell adnunk és továbbadnunk dolgokat?

A múltkor mondta valaki elkeseredetten: én ezt tovább nem bírom, s kezd-te sorolni: az éppen egy olyan nap volt, amikor az idős édesanyja közölte vele, hogy fiam, te velem nem törődsz és engem nem szeretsz; a felesége kiborult, hogy tudomásul veszem, hogy nem tudsz dédelgetni, de hogy hosszú idő óta teljesen elhanyagolsz, ez már több a soknál; a gyerekeiről kiderült: sok mindent nem tud róluk és nem törődik velük; a szomszéd felháborodott; egy öreg néni gondozását elvállalták, az benyújtotta a szám-lát, – és kiderült egyszerre: minden téren adós. Legalábbis úgy érzik az övéi, hogy tartozik nekik.

Nagy dolog az, ha valaki úgy él: U-ram, nem hiszem, hogy mindenkinek min-dent mindig meg tudok adni, de törekszem arra, hogy akiket rám bíztál, azok-nak ne maradjak adósuk. Megkapják tő-lem azt, amire szükségük van.

Jelenti ez a kifejezés azt is, hogy ü-resek a kezei Sámuelnek, mert szabad. Mert nem ragaszkodik semmihez. Nem ügyeskedik, nem erőszakoskodik, hogy valamit mégis megtartson abból, ami ed-dig az életét, a feladatainak a nagy részét jelentette. Szabad ember. Nagy dolog az, ha valaki nem ragaszkodik egy íróasztalhoz, vagy az esztergapadhoz; vagy a maga igazához; vagy ahhoz, hogy feltétlenül megvalósítsa még azokat a terveit, amiket eddig nem sikerült, hanem csendesen el tud engedni mindent. Még terveket is, ha Isten azt mondja, hogy itt most ennek a szakasznak vége.

Nem azt mondja Isten, hogy min-dennek vége. Sámuel tudja: új szakasz kezdődik. Ha tovább olvastam volna, akkor kiderült volna, hogy sejti is, mik az új feladatai, és azokhoz a feladatokhoz üres kezek kellenek. Ha ő most belekapaszkodik a maga eddigi hivatásába, nem tudja őt használni Isten az új hivatásában. Az öregember sem felesleges az Isten országában. Akinek fizikailag fogyni kezd az ereje, az sem használhatatlan, és főleg nem értéktelen Isten országában. Csak a mi gondolkozásunkat torzította el ez a nyomorult modern szem-lélet, hogy a teljesítmény méri egy ember értékét. Aki sokat teljesít, értékes, aki kevesebbet, kevésbé értékes, aki már semmit sem tud teljesíteni, értéktelen – nem is ember. Nyugodtan el lehet pusz-títani egy injekcióval. Ez a Bibliától tel-jesen távol áll, de újra kezdi mételyezni a közgondolkozást

Isten nem a teljesítményeink alapján minősít minket, hanem a neki való engedelmesség alapján. Lehet, hogy valaki nem tud a szó általános értelmében teljesíteni, attól még nem improduktív az élete – ahogy azt annak idején mondták azokról, akiket halálba akartak küldeni egy injekcióval. Nagyon is produktív lehet valaki egy betegágyhoz kötve is. Ismertem és ismerek ilyen hívőket.

Sámuel éppen ebben látja az új feladatait. Prédikációja végén részletesen szól erről. Isten nemcsak kivesz a kezéből most dolgokat, hanem ezeket a megöregedett kezeket valami másra akarja nagyon is intenzíven használni. Sámuel pedig erre kész. Nemcsak azt éli át, mije nincs, hanem azt is felismeri, hogy éppen ebben az állapotában tud jobban elvégezni olyan feladatokat, amikkel Isten most akarja megbízni.

Tehát nemcsak azt éli át, ami miatt olyan sok beteg testvérünk panaszkodik, hogy már nem tudom csinálni ezt sem, azt sem, – sőt én vagyok terhükre, engem kell kiszolgálniok ahelyett, hogy én adhatnék nekik, pedig eddig mindig úgy volt, s én ezt megszoktam. Hanem azt mondja: eddig én adtam nekik, most tényleg rászorulok, hogy ők segítsenek engem, mert tehetetlenné váltam. De soha nem volt ennyi időm, ennyi csendem. Soha nem voltam ennyit egyedül ahhoz, hogy elmélyülten imádkozhassam, dicsőítsem Istent, sorra vegyem nemcsak a szeretteimet, hanem másokat is. Ott álljak gyakorlatilag egész nap az Isten előtt. Micsoda lehetőség! Amíg örökké úton kellett lennie, hol az egyik faluban, hol a másikban kellett valami bajt rendbehozni és Isten kijelentését hirdetni, nem volt ennyi ideje a közbenjárásra. Most meglátja a fantáziát ebben az új helyzetben, és ezért nincs kétségbeesve.

Egyszer azt mondta egy idős bácsi, mikor meglátogattam: két szót kell mostanában gyakran kimondanom, és még mindig nehezemre esik: kérem és köszönöm. Mert mindent oda kellett vin-ni már neki az ágyba. Nem volt követelődző, és inkább nem kért sokszor, de ha muszáj volt, akkor mégis csak ki kellett mondani: kérem. Több gyereket felnevelt, felnőtt korukban is mindig támogatta őket. Ez volt a természetes, hogy ő ad. És most ott fekszik kiszolgáltatottan és ezt kell újra és újra mondani: légy szíves, kérem szépen. És aztán: köszönöm. Nem tudja viszonozni, csak egy köszönömmel elintézni – mondta ő. Milyen so-kat jelent pedig egy szívből jövő köszönöm. Ezt meg kell szokni.

Kinek könnyű ezt megszoknia? Annak, aki kegyelemből él. Annak, aki tudja, hogy Isten minket a hitünk dolgaiban sem a teljesítményeink alapján minősít. Annak könnyebb ezt megszoknia, aki tudja, hogy nem azért jutunk be a mennyországba, mert teljesítettünk valamit, hanem annak ellenére enged be minket Isten a mennyországba, hogy sem-mi olyat nem tudunk teljesíteni, aminek Őelőtte értéke lenne. Jézus Krisztus teljesítette mindannyiunk helyett, és nekünk tudomásul kell vennünk, hogy Őreá való tekintettel még minket is befogad. Erre csak azt lehet mondani: köszönöm. Egy egész élet kevés ahhoz, hogy a hálánkat kifejezzük neki. Nem tudjuk viszonozni, nem tudjuk megfizetni, főleg nem úgy, hogy előbb mi már valamit teljesítettünk, és ezért Ő ad nekünk üdvösséget. "Kegyelemből van a ti üdvösségetek, és a hittel tudjátok elfogadni. Isten ajándéka ez, nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék." (Ef 2,8-9)

Aki ezt nemcsak tudja, hanem ebből él, aki naponta átéli Isten bűnbocsátó kegyelmét, és naponta hálát ad azért, hogy elfogadta őt, az ha olyan helyzetbe kerül, hogy ez a két szó lesz a leggyakoribb: kérem és köszönöm, nem szenved miatta. Persze, hogy szívesebben ad-na ő, mert azt szokta meg évtizedeken át, de most így alakult a dolog, és elfogadja Istentől. Ugyanazzal a józan egyszerűséggel, mint amivel megállapította, hogy megöregedtem és megőszültem. Ezek ténykérdések, és a hívő ember szá-mol a tényekkel. Az újabb és újabb hely-zetekben felismeri az Istentől számára elkészített újabb és újabb feladatokat. Tudja azt, hogy sáfár. Eddig sem a magáét osztogatta, hanem azt adta tovább Sámuel, amit Istentől kapott. Most kap Istentől újabb feladatot, ahhoz újabb lehetőségeket. Most azzal akar hűségesen élni.

Itt derül ki, testvérek, hogy Sámuel életét nemcsak a munka töltötte ki. Em-lítettem egyszer Wilhelm Buschnak azt a megállapítását, hogy olvasta egy gyászjelentésen: élete a munka volt. Az jutott eszébe, ha ezt egy lónak a gyászjelentésére írják, elismerő, de egy emberhez ez méltatlan! Csak a munka? És ha már nem tudja végezni, akkor már nem élet?

Pál sokat dolgozott, de nem azt mond-ta, hogy nékem az élet a munka, hanem ezt: nekem az élet Krisztus. Ő tölti ki az életemet egészen. Aztán mellette végzem a munkámat, amit reám bíz. De ha már nem tudom végezni, akkor sem omlik össze az életem, mert nem vált üressé. Az, aki kitöltötte, továbbra is kitölti, mert Ő nem változik. Jézus Krisztus tegnap és ma, és örökké ugyanaz. (Zsid 13,8)

Mi változunk, fokozatosan fogy az erőnk, és változik körülöttünk a világ is, de Sámuel tisztában volt azzal, hogy a Sámuelek jönnek és mennek, és a Saulok is jönnek és mennek, mert mi ilyen jöttmentek vagyunk, de az Isten nem jöttment! Ő öröktől fogva mindörökké ugyanaz! És Ő örök szeretettel szereti az Ő népét. És ha Sámuel nem lesz többé, hogy Isten üzenetét közvetítse, majd küld az Isten mást. Isten nem változik, az Ő népe iránti szeretete sem változik. Ezért nem izgul, ezért nem ideges, hogy jaj, mit fog csinálni ez a Saul?! Még akkor sem lesz ideges, amikor Saul az e-gyik őrültséget a másik után követi el. Akkor is tudja: Isten felette áll ennek az egész kuszaságnak, ami itt a királyság intézményének a bevezetésével előállt. Isten Isten. És akkor is Istenre irányítja a népnek a figyelmét.

Gondolkozzunk el ezen a két csendes mondaton! A hívő ember józanul számol a tényekkel. Nem kapaszkodik, nem rug-dalódzik, nem tapos. Elfogadja mindig az Istentől kijelölt helyét és a tőle kapott feladatát. Megöregedtem és megőszültem – s megváltozik sok minden. Törekedjünk arra, hogy elmondhassuk mi is: semmit nem találtatok az én kezemben. Megvesztegethetetlen vagyok, csak Isten-nek vagyok kész engedelmeskedni. Nem tartozom senkinek, vagy ha tartozom, alázatosan igyekszem pótolni, amíg lehet, és üres a kezem úgy is, hogy nem kapaszkodom dolgokba.

Sámuel nem arról számol be, hogy mi mindennel van tele a keze, hogy megszed-te magát, hanem azt mondja: semmi nincs benne. Ami benne volt, azt mind Isten rakta bele, és azt tovább adtam a címzetteknek. Ezért vagyok boldog ember, s e-zért vagyok gazdag. Aztán majd most tesz bele mást, amit egy öregember kezébe kell tenni. Ő tudja, hogy ki mire való, és továbbra is maradok az Isten sáfára.

Az ilyen öregemberekről mondja a 92. zsoltár: vén korban is gyümölcsöznek. Isten segítsen minket, hogy fiatal korban is, ha a derékhadhoz tartozunk, akkor is, és ha megérjük, vén korban is gyümölcsözzünk!

 


 

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, magasztalunk azért, mert most is rád nézhetünk. Te vagy számunkra a példa ebben is, és hisszük, te vagy az erőforrás is, aki segítsz ezt meg-valósítani.

Magasztalunk azért, mert még a rosszakaróid is kénytelenek voltak megállapítani: te nem nézel az emberek személyére. Te nem azt mondod, amit hallani akarnak tőled, hanem az Istennek dolgát igazán cselekedted.

Bocsásd meg a sokféle képmutatásunkat, dicsőségvágyunkat, alakoskodásunkat. Bocsásd meg, amikor embereket igyekszünk kiszolgálni ahelyett, hogy neked szolgálnánk igazán. Segíts egyre inkább ide eljutni, hogy így lehessünk áldássá szeret-teinknek is, és mindenkinek. Hogy megbízható, egyenletes, igaz emberekké formálódjunk.

Könyörgünk hozzád, adj nekünk erőt, hogy megadjuk mindenkinek azt, amire szüksége van, azt, amit tőlünk kell megkapnia. Őrizz meg minket attól, hogy beleszakadjunk a rohangálásba, az áldozatvállalásba, hogy azt akarjuk teljesíteni, amit mi tűzünk magunk elé célul. Engedd világosan látnunk: te mit bíztál ránk, és te kiket bíztál ránk. Ebben a sáfárszolgálatban adj nekünk hűséget!

Őrizz meg attól, hogy az nyugtasson meg, vagy az hajszoljon, hogy minél többet szerezzünk maguknak. Akár megbecsülést, akár tekintélyt, akár anyagiakat. Ajándékozz meg minket azzal a nagy nyereséggel, ami a megelégedés istenfélelemmel!

Kérünk, így taníts meg mindnyájunkat felelősen fiatalnak lenni, és ha megöregszünk, ezzel a tőled kapott bölcsességgel és békességgel szolgálni, amíg akarod, és majd odaát dicsőíteni téged örökkön örökké.

Könyörgünk ma este különösen az idős testvérekért. Könyörgünk az ágyban fekvő betegekért. Azokért, akiknek a napi kiszolgáltatottságot át kell élniük. Könyörgünk azokért, akik nem kapnak igazi szeretetet és gondoskodást ebben az állapotukban.

Könyörgünk hozzád azokért is, akik csendeshéten vannak most. Adj eligazító, életet támasztó, bátorító igét. Munkálkodjék a te Szentlelked mindenütt! Igaz utadra segíts minél többeket, és a megfáradtakat újítsd meg.

Köszönjük, hogy jobban meghallgatod a mi imádságunkat, mint ahogy hinni és elgondolni tudjuk.

Ámen.