Alapige: 2Tim 4,1-8.

Imádkozzunk!

Urunk, mi nem szívesen valljuk be azt még neked sem, hogy leginkább arra van szükségünk, hogy meghódoljunk előtted, elismerjük felségedet, dicsőségedet, szentségedet, tisztaságodat. Köszönjük, hogy miközben ezt megtesszük, aközben értjük meg igazán, s jutunk el arra a pontra, hogy te vagy a mindenható Isten, és rajtad kívül nincsen más, akié lenne ez a föld.

Köszönjük, hogy minden ezen a teremtett világon téged dicsér és dicsőít. Kérünk, se-gíts nekünk, hogy belássuk és meglássuk hatalmadat, és neked adjunk egyedül dicsőséget.

Urunk, annyira rád szorulunk. Miközben azt hisszük és azt gondoljuk, hogy tudjuk, hogy mi az út, amin járni kell, magunk gondoljuk ki magunknak az igazságokat, s csodálkozva vesszük észre, hogy összedől az életünk nálad nélkül. Isten, légy irgalmas nekünk! Nyisd meg a szívünket ezen a mai estén! S miközben figyelünk rád, aközben cselekedj velünk kérünk úgy, hogy mi is tudjuk cselekedni azt, amit tanítasz nekünk!

Megvalljuk, hogy nekünk legnehezebben a engedelmesség megy. Nevelj minket engedelmességre, kérünk! Formáld át a szívünket, nyisd meg azt, és tedd készségessé akaratod felismerésére és aztán megtevésére!

Köszönjük Urunk, hogy nem hiábavaló a mi igehallgatásunk, mert a te beszéded nem tér vissza üresen.

Ámen.

Igehirdetés

Megdöbbentő képe Munkácsy Mihálynak az 1869-ben festett Siralomház című festménye. A teljes reménytelenség, kilátástalanság, jövőtlenség és az ítélet hangulata árad erről a festményről, amely egyéb-ként híressé tette Munkácsyt. A halál leheletét érezheti az, aki ezt a képet megnézi.

Pál apostol is siralomházban ül. Néró börtönében fogoly, és a kivégzés küszöbéről írja ezeket a sorokat a fiatal Timóteus-nak. És mégis egészen más az a kép, amit láthatunk ebből a bibliai részből, mint a-mely Munkácsy Mihály képéről árad.

Pál apostol nem bűncselekmény miatt került börtönbe, és aztán siralomházba, no-ha sokan szerették volna elhitetni ezt róla. Nem a saját bűne, vétke vagy mulasztása miatt jutott oda, hanem azért, mert nagyon szerette Jézus Krisztust, és egész életével, lényével, minden erejével Krisztusnak szol-gált. Ezért került Néró börtönébe, és aztán ezért végezték ki.

Az első, amit olvashatunk, az italáldozat képe a 6. versben. Mind a zsidó, mind a pogány kultuszkörben ismeretes volt az, hogy ráloccsantották a bort az izzó parázsra az oltáron, az egy szempillantás alatt gőzzé változott, s így mutattak be italáldozatot az Istennek, vagy isteneknek.

Pál nem véletlenül használja ezt a képet. Ezzel azt mondja, hogy ahogy ráöntötték egykoron a bort az izzó parázsra, és az ott egy pillanat alatt szétfolyt, aztán semmivé vált, ugyanúgy folyik majd ki az ő vé-re, amikor lefejezik Jézus Krisztusért, mint római állampolgárt. Őt nem fogják keresztre feszíteni, és nem kínozhatják meg polgárjoga miatt, de fejét veszik azért, mert Jézus hűséges követője és hirdetője volt.

Jézusért kiontatik az ő vére, mint egy áldozati állaté. Ezt a képet használja Pál, és azt mondja, hogy nem sajnálom magamat. Természetes dolog, hogy akkor, amikor Krisztus tanítványait üldözik, az egyik tanítója Krisztusnak, aki Krisztus evangéliumát tanítja, az egyik vezetője a keresztyén gyülekezetnek, hasonló módon kell, hogy meghaljon, mint a Mestere.

A legkisebb önsajnálat sincs ezekben a versekben. A Filippi 2,17-ben azt olvassuk, hogy nem sajnálja önmagát, mert a hívő ke-resztyén ember akár él, akár meghal, nem a sajátja az élete, hanem Jézus Krisztus tulajdona. Áldozat a hívő élet Istenért, s végső soron ennek az áldozatnak a vége az, hogy teljesen feláldozza valaki Istennek.

Hol tartunk mi ebben? Milyen áldozatot tudtunk, akartunk, mertünk eddig Isten ügyéért, az evangélium terjedéséért hozni? Ne válaszoljunk könnyedén erre a kérdésre! Isten mindig a mélyre kérdez. Mi van a szívünk mélyén? Mire vagyunk hajlandóak? Nem képesek, a hajlandóságot, az engedelmességre való készséget keresi Isten a mi szívünkben. Hol tartunk ebben?

Halála hazatérés. Az igazi kérdés azon-ban az, hogy nekünk az lesz-e, ha meghalunk? Minket vár-e valaki a túlsó parton? És ha igen, kicsoda? Mi hova térünk haza? Van-e mennyei, Istentől készített hajlékunk, vagy pedig nincs?

A harmadik kép, amit használ ezen az első egységen belül az apostol, az az olim-piai játékok képe. Már Jézus születése e-lőtt, 776-tól – a játékok kezdetétől – feljegyezték, ha rövidítve is, az események me-netét. Amennyire lehetséges volt, pontosan följegyezték a győztesek nevét, és azt is, hogy melyik tartományból származott. S e-zeket maga Pál apostol is ismerhette.

Pál apostol magáról azt mondja, hogy én Krisztusban győztes vagyok. Nem ő ma-gáról állítja, hanem Krisztus mondja róla. A győzelmi koszorút hit által Istentől kapja meg. Pál is győztes tehát, ő Jézus nevében futott, de látszólag katasztrofális vereséget ért el. Bezárták Néró börtönébe, s aztán a-mikor onnan kivitték, akkor pedig lefejezték. Mi ebben a győzelem? – mondják a világ fiai. Ez totális veszteség és vereség. S Pál mégis azt mondja, nem, ez Krisztusban győzelem. Elvégeztem a futásomat. Tu-dom, hogy akinél az életemet letettem, az megőrzi az utolsó napra. Jézus Krisztus a hitért, amit ugyancsak tőle kaptam, nekem adja a győzelmi koszorút.

Futásomat bevégeztem, a hitet megtartottam. Tudja, hogy Jézus eltette számára a jutalmat, és győztesként futja be az utolsó útszakaszt. S a végén az a Jézus Krisztus várja őt, akivel életében először a damaszkuszi úton találkozott, aki elhívta és kiválasztotta őt az üdvösségre és a szolgálatra.

Pál mindig is azt vallotta, hogy nem a saját teljesítménye alapján kapja meg Isten ajándékát, hiszen ő azzal kezdte, hogy üldözte és gyilkolta a keresztyén anyaszentegyház tagjait. Börtönbe vettette Krisztus követőit. Mindig is azt mondta, hogy a bűnösök között az első, és mégis azt meri mondani, hogy Isten ajándékaként üdvössé-get kapott, és győzelmi koszorút Jézus érdeméért.

Pál itt nem csak magáról beszél. A 8. versben azt mondja: “Végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, vagy koszorúja, amelyet megád nekem az Úr ama napon, az igaz bíró, nemcsak nekem pedig, hanem mindazoknak is, akik vágyva várják az ő megjelenését.” A jutalom Jézussal a mienk, nem nélküle.

Azt mondja a Szentírás, hogy meghallgatja őket – a hozzá fordulókat – Isten, mert bíznak benne. Jézussal együtt mindazoknak, akik vágyva várják az ő megjelenését. Vár-juk Jézus visszajövetelét? Vagy még annyi dolgunk van, most még ne jöjjön, várjon egy kicsit! Vagy vágyva várjuk? S időnként felsóhajtunk: Uram, olyan jó lenne nálad lenni már, hogy meglássalak téged, amint vagy! Az a vágy a szívünkben, hogy Krisz-tusnál lenni mindennél jobb.

A második nagy egysége a negyedik fejezet első verseinek az, amit Pál apostol az ifjú Timóteusnak ír. Búcsúzó apostol Ti-móteust tekinti egyik utódjának az evangélium hirdetésében. Timóteus Lisztrában tért meg az apostol szolgálata nyomán, és ez a fiatalember tudhatott arról, hogy mi történt korábban Pál apostollal. Tudhatta azt, hogy a hite miatt megkövezték, aztán mint egy agyonvert kutyát, kivonszolták a város szé-lére, és otthagyták. Azt hitték, hogy meghalt, aztán körülveszik Pált a testvérek, s Pál Istentől visszakapja az erejét, feláll, be-megy a városba, és aztán átmegy Lisztrá-ba, hirdeti az evangéliumot, és Pál apostol szolgálata nyomán Timóteus megtér.

Pál tudta azt, hogyha mindezt tudja az ifjú Timóteus, és ezek után is megmarad a szolgálatban, akkor mindent kibír. Ha tudja, hogy mivel járhat Krisztus követése, a-kár megkövezéssel is, halállal is, és mégis megmarad Krisztus tanítványaként Timóte-us, akkor hűséges követője lesz Jézus Krisz-tusnak. Akkor helyt fog állni, mert helyt a-kar állni egészen halálig Jézus szolgálatában.

Az apostol az élő Jézus Krisztus előtt szólítja föl Timóteust arra, hogy maradjon meg Jézus Krisztus mellett, mert az idő rö-vidre van szabva. Hirdesse az evangéliumot akár alkalmas az idő, akár nem. Ezzel azt is mondja az apostol, hogy nem lehet tudni, hogy megérjük-e a mai estét. Fölkelünk-e holnap reggel?

Egy idős lelkész mondja el a következő esetet. Beszélgettek egy bibliaóra után arról, hogy ki a legöregebb közülük. És egy ötven év körüli fiatal férfi – ehhez a bácsihoz képest fiatal – azt mondta a lelkésznek, hogy kétségtelenül Ön a legidősebb közöttünk. Aztán véget ért a bibliaóra, ki-ki hazament, és a bevásárlásból hazatérve ez az ötvenéves férfi nyitotta éppen a házának a vaskapuját, és egy pillanat alatt elveszítette az eszméletét, összeesett és meghalt. Ő volt a legidősebb azon az estén, mert ő volt az, akinek az élete véget ért.

Nem véletlenül mondja azt Pál apostol, hogy a hívők hirdessék az evangéliumot a-kár alkalmas az idő, akár nem. Hirdesd az igét, állj elő vele alkalmas és alkalmatlan időben. Ez missziói parancs, mert az az Is-ten akarata, hogy minden ember megtérjen, és az igazságot, Krisztust megismerje.

Nem azt kell mérlegelni tehát, hogy szerintünk alkalmas-e az idő, vagy pedig nem, hanem azt kell mérlegelni, hogy Isten szerint alkalmas-e. Uram, akarod, hogy szóljak? Feddj, és akkor hozzáteszi, türelemmel, szeretettel, hittel, béketűréssel, ta-nítással. Aztán azt is mondja, hogy intsél, azokat, akik ellenszegülnek a Szentírás igaz-ságának! Világosan, nagy szeretettel, de el-mondani azt, hogyha nem kell a kegyelem, Isten irgalma, a bűnök bocsánata, akkor Is-ten ítélete vár Isten szavának ellenszegülőire, akik nem akarnak tudni az evangéliumról, Isten kegyelméről. S azt is mondja, hogy lehet biztatni. A sorrendet maga Pál szabja meg. Isten igéje mondja azt, hogy feddni, inteni és biztatni. Amikor célt ér a feddés és az intés, akkor kinyílik az emberek szíve arra, hogy befogadják a biztatást is, hogy van kegyelem.

Mikor nemrégen egy másik gyülekezet-ben szolgáltam három estén keresztül, ott tette nagyon világossá Isten valakivel kapcsolatban, akivel utána beszélgettünk, hogy itt most annak van a helye, hogy megintsem, hogy Isten még egy utolsó lehetőséget, talán utolsó lehetőséget készített, hogy mindenfajta sötét kötelékből szabaduljon, és elfogadja Isten kegyelmét. Eddig minden alkalommal elutasította, és azt mondta, hogy nem kell. Most volt először hajlandó arra ez az ember, hogy leüljünk és beszélgessünk arról, hogy mi lesz vele. Isten kegyelme az, hogy kinyílt a szíve. Nagyon jó beszélgetést adott Isten, és többé nem akart úgy élni, ahogy addig.

És lehet biztatni is azokat, akiket Isten biztatni akar. A szent, a tiszta életre, az i-gazság követésére, a hitben való fejlődésre. Arra, hogy kutassák és keressék, kutassuk és keressük mindnyájan – akik itt vagyunk – Isten igazságát, a Szentírás mélységeit, hogy ne maradjunk meg azon a szinten, a-melyiken vagyunk.

A kevert pogány és keresztyén hit kezd elterjedni. Nem viselik el az egészséges, ezért sokszor kemény és következetesen Is-ten törvényét, evangéliumát hirdető tanítást. Miközben, ahogy Pál írja, a mítoszokhoz, a mesékhez odafordítják a fülüket. Mesék, igen. Jól hangzó történetek, igen. Az evan-gélium nem kell. Isten törvényét elutasítják még a gyülekezetekben lévők közül is sokan. Kellenek a mesék, de az igazság, az Isten szeretetteljes intése, az nem kell.

Aki becsületes, tisztességes és szabad ember, az nyugodtan meg meri hallgatni bárkinek a véleményét egy döntési helyzetben. Sőt, az örül neki, ha minél többen elmondják. Végső soron úgyis Isten dönti majd el benne, hogy hogyan fog dönteni, de hadd mondják csak el a testvérek a látásukat. Mi-nél több oldalról hadd világítsa meg Isten. Annál könnyebben értheti meg Isten jó, ked-ves és tökéletes akaratát az illető.