Alapige: 2Tim 1,1-7.

“Pál, Isten akaratából Krisztus Jézus apostola, a Krisztus Jézusban való élet ígérete sze-rint, Timóteusnak, szeretett fiának: Kegyelem, irgalom, békesség Istentől, a mi Atyánk-tól és a Krisztus Jézustól, a mi Urunktól.

Hálát adok az Istennek, akinek őseimhez hasonló tiszta lelkiismerettel szolgálok, amikor szüntelenül, éjjel és nappal megemlékezem rólad könyörgéseimben, és könnyeidre emlékezve látni kívánlak, hogy öröm töltsön el. Eszembe jutott ugyanis a benned élő képmutatás nélküli hit, amely először nagyanyádban, Lóiszban és anyádban, Eunikében lakott, de meg vagyok győződve arról, hogy benned is megvan. Ezért emlékeztetlek téged, hogy gerjeszd fel az Isten kegyelmi ajándékát, amely kezeim rád tétele által van benned. Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.”

Imádkozzunk!

Köszönjük Jézus Krisztus, hogy te, mint az Isten szent és tiszta báránya tökéletesen eleget tettél mindnyájunk bűnéért és vétkéért a golgotai keresztfán. Szeretnénk, ha valóban úgy lenne, ahogy énekeltük, megtörve és üresen, de átadjuk magunkat neked, hogy újjá teremts minket.

Köszönjük Urunk, hogyha hiszünk benned, akkor átélhetjük azt, hogy kősziklára állítasz, és senki és semmi meg nem ingathat minket. Urunk, szeretnénk mi is olyan alázatosak és szelídek lenni, amilyen te voltál. Kérünk, formálj át minket és taníts minket járni a te uta-don! Köszönjük Jézus Krisztus, hogy semmit nem sajnáltál azért, hogy mássá tegyél minket.

Köszönjük Urunk a tanítást, amit elkészítesz napról napra, estéről estére. Köszönjük, hogy még mindig nincsen végünk, s ez a mai nap is ránk virradt, és a te kezedbe tehetjük le most este. Kérünk, segíts nekünk, hogy áldássá legyen a számunkra ez a mai este, csöndes együttlét, hogy hitünkben gyarapodva, szeretetünkből a te szereteteddel feltöltődve és még hűségesebb odaszánással neked, menjünk majd innen el.

Kérünk téged Jézus Krisztus, hogy a te Szentlelked által legyél itt közöttünk!

Ámen.

Igehirdetés

Pál apostol azzal a rendelkezéssel, tanáccsal és szeretetteljes intéssel küldi, s hagyja ott Efézusban a fiatal Timóteust, hogy legyen őrizője nemcsak az efézusi gyülekezetnek, hanem a kis-ázsiai közösségeknek is.

Nagyon megszaporodtak ugyanis, különösen az efézusi, de a többi kis-ázsiai gyülekezetben is a tévtanítók. Nem volt ugyan nagy a számuk a gyülekezeteken belül, de a Szentírástól eltérő tanításukkal nagy károkat okoztak Isten népe között.

Pál apostol, s Pál apostolon keresztül Ti-móteus azt az elhívást kapja Istentől, hogy mit a gyülekezet egyik vezetője, aztán mint később – ezt a hagyományokból tudjuk, a-mennyiben azok hitelesek – Efézus püspökeként ottmaradt, és mintegy lelki bástyává és erősséggé vált Isten szent Írása, igéje mellett.

Azért okoztak gondot a tévtanítók a gyü-lekezetekben, mert a belső ellenség ellen mindig nagyon nehéz védekezni. Ha egy házastárs megcsalja a férjét, vagy a feleségét, az ellen nem lehet védekezni. Az ember ugyanis egy ilyen belső közösségben kiszolgáltatja magát érzelmileg, lelkileg, testileg a másiknak. És ha valamelyik fél ezzel visszaél, az jóvátehetetlen károkat okozhat lelki és mindenfajta értelemben a másik ember életére nézve.

Vagy ha egy gyerek – mint ahogy ez meg is történt a gyülekezetből valakivel –, egy gyerek elárulta a bűnöző barátainak, hogy hol tartja a család a megtakarított pénzt. És egyik este, amikor a szülők elmentek otthonról, akkor a haverok felmentek, és azon a helyen, ahol a pénz volt, megtalálták, és az utolsó fillérig elvitték. Az, hogy egy gyerek adta ki a szüleit, meg a saját családját, ez ellen nem lehetett védekezni.

Ha belülről történik árulás egy gyülekezeten belül, és belülről bomlaszt egy tév-tanító, az ellen nagyon nehéz, szinte lehetetlen védekezni.

Pál azzal az elhatározással írt Timóte-usnak, hogy a kezdeti határozott fellépésében maradjon meg a tévtanítókkal szemben. Ne engedje, hogy újra visszatérjenek a törvény-valláshoz, hanem képviselje töretlenül, hűségesen, minden tekintetben azt, amit Páltól tanult, mert hiszen Pál is Krisztustól kapta a megbízatást az apostolságra.

Vigyázzon tehát az efézusi gyülekezet és a többi gyülekezet egységére is. Az első levél részben elérte a hatását, és aztán az apostol ír egy második levelet is, ebből olvastam fel az első hét verset. Ez azonban már az apostol búcsúzása. Pál apostol világosan megértette azt, hogy az ő földi, testi élete végetér, és nemsokára oda kell állnia Isten színe elé. Ezért mondja azt: Kegyelem és irgalom Jézustól, én a Krisztus Jézusban való élet ígérete szerint vagyok apostola. És itt a dzoé kifejezés szerepel a szövegben, ami az örök életet jelenti.

Pál mintegy lelkileg búcsúzik a nagyon kedvelt és szeretett tanítványtól, s tudja, hogy kevés ideje van hátra, és mielőtt elmenne ebből az árnyékvilágból, még egy-két fontos dolgot szeretne Timóteus szívére helyezni. Emlékezett Pál apostol, és emlékeztet Pál apostol.

Mire emlékeztet Pál? Három gondolatot ír, amelynek a mélyén három tanítás húzódik meg. Először is azt írja Timóteusnak, hogy emlékezem a hitedre Timóteus. Hálát ad Pál azért, hogy Isten egykoron megszólította ezt a fiatalembert, és Timóteus teljes szívével, emberi akaratával Isten szavára igent mondott, és beállt a Krisztuskövetők táborába.

Egy pogány apának és egy Lisztrából való zsidó asszonynak, Eunikének volt a fia. Pál szolgálata nyomán Ikóniumban megtér, és Jézus Krisztus tanítványa lesz. Pál apostolnak hűséges kísérője – különösen annak második missziói útján –, munkatársa lett ez a fiatalember, aki nagyon szerette Timóte-ust.

Ebből a szövegből az is kiderül, hogy együtt örült az apostollal, s amikor arra volt szükség, akkor tudott együtt sírni is vele, mert azt mondja Pál, hogy emlékszem a könnyeidre is. Nagyon szerették ők egymást, meg a többiek is természetesen a szolgálatban, de valahogy a fiatal fiú és az idős apostol között egy különösen kedves, gyöngéd, szeretetteljes kapcsolat alakult ki, szeretetkapcsolat alakult ki.

Később aztán Efézus vezetője lett Timó-teus, hitéről azt is mondja itt Pál apostol, hogy az nem volt képmutató. Ez az első, amire fontosként emlékezteti, és emlékezik is az apostol, hogy Timóteusnak példává vált a hite ott a környező gyülekezetekben. Nem volt benne képmutatás. Ez azt jelenti, hogy nem mutatott mást Timóteus, mint ami a szívében volt. Ez valószínű úgy lehetett a gyakorlatban, hogy nagyon nagy kedvességgel és szeretettel – ha tetszett a hallgatóknak, ha nem –, de Timóteus mindig az Isten szerinti valóságot és igazságot mondta, és úgy is tett. Nem csak a beszéde volt igaz, hanem a cselekedetei is.

A képmutatás nélkül való hit az azt jelenti, hogy nem mutatom magamat hívőbbnek, mint amilyen vagyok. Nem akarok többnek látszani. Nem akarok többet mutatni magamról, mint ami a valóság. Nem mutatott mást Timóteus, mint ami valójában a szívében volt.

Timóteusnak tiszta volt a lelke, és ha a mai igére gondolunk, tiszta volt a szeme is. Bárkinek nyugodtan a szemébe mert nézni, mert ő tiszta ember volt. Nem volt benne semmi hátsó szándék, nem volt semmi képmutatás, nem tett föl álarcot, sőt nem volt egy egész ruhatára az álarcokból, mint sokaknak van. Már reggel gondolkodik, hogy ma határozott barátságos leszek. Vagy barátságtalan, dühös ember, és akkor azt teszi fel. Vagy gyöngéd, kedves, mézes-mázos, és akkor fölteszi a mézes-mázos álarcot. Aztán este fáradtan leveszi: hát ez nehéz előadás volt.

Timóteusra nem ez volt a jellemző. Ha már Pál azt mondja róla, hogy képmutatás nélkül való hite volt, biztosak lehetünk benne, hogy ez valóban így volt.

Aki tehát képmutatás nélküli hívő életet akar élni, az nem mutat mást, mint aki valójában, ha tudja, hogy kicsoda, persze. A képmutatás nélkül való hit azt is jelenti, hogy nem vagyok személyválogató. A másikról nem mondok mást itt, és nem mondok mást a szomszédban, meg a szomszédnak. Egy emberről mindig ugyanazt mondom. Neki a szemébe is, ha kell, meg ha éppen nincs ott, és kell mondani róla valamit, ak-koris ugyanazt mondom. Nem mondok mást, mint amit gondolok, és nem gondolok mást, mint amit mondok.

Timóteus fiatal létére komolyan vette azt, Isten előtt utálatos dolog a képmutatás és a személyválogatás, mert ez egyenlő a hazugsággal, és bizonyos esetekben egyenlő azzal, hogy hamis tanúbizonyságot teszek az én felebarátomról. Az pedig egészen nyilvánvaló módon a Tízparancsolat megszegése.

Az igazi hit az nem külsőségekben nyilvánul meg, és ez is hozzátartozik a képmutatás nélküli hithez, hanem elsősorban a belső állapotban, a szív csendes állapotában. Nem feltűnni akar az ilyen hívő, hanem eltűnni egészen addig, amíg az Isten nem hívja elő. Nem kell kiállni, és nem kell tenni, vagy mondani valamit.

Amíg Isten akarata szerint él valaki, addig tud ilyen képmutatás nélkül való hívő életet élni. Azt érdemes mindnyájunknak vé-giggondolnunk, hogy a mi hitünk vajon milyen? Ezen érdemes elgondolkodni, hogy tényleg azt mondjuk-e, amit gondolunk valakiről, s neki megmondjuk, őt kérdezzük, vagy pedig nem.

Sok betegségnek és lelki bajnak az a legfőbb oka és forrása, hogy egyfajta tudathasadásban él több hívő ember. Nem meri vállalni önmagát, mert mit szólnának, ha ő hívő létére olyan, amilyen, vagy még csak olyan, és meghasad a tudata, mert más otthon, és más a gyülekezetben, megint más a szolgálatban, megint más, ha testvérekkel van együtt, és egészen másképp viselkedik, ha nem hívők között van. Legalább négyféle tudata van. Ebbe tényleg bele lehet betegedni, de legalábbis az ember lelki élet súlyosan károsodhat. Timóteus nem ilyen ember volt.

A második, Eunike és Lóisz, a nagyma-ma és az édesanya, akikre emlékezik Pál apostol, és azt mondja, hogy bennük is már visszamenőleg, generációkra ez a tiszta kép-mutatás nélkül való hit volt, ami az Isten ajándéka volt a számukra.

És emlékezik Pál azokra, akik tanították a kisgyermek Timóteust. Nem véletlen, hogy ő olyan lett. Olyanoktól tanulta a hitet. Nyilván azt nem lehet megtanulni, tudjuk mindnyájan, a Biblia világosan beszél, hogy a hitet nem lehet örökölni, azt csak ajándékba kaphatja bárki személyesen, de egyáltalán nem mindegy, hogy valaki milyen lelki légkörben és háttérben nő fel, hogy akiket ránk bízott Isten fiatalokat, gyerekeket, vajon mire tanítjuk őket? Mit látnak az életünkben? Ha úgy megvakargatják, kiderül-e, hogy valódi, vagy csak mű, és valami lelki, hívő mázzal le van öntve, de alatt nem igazi az egész.

Mennyire gondolunk mi vissza szeretettel azokra, akik tanítottak minket, mert Pál itt nagy szeretettel gondol vissza Timóteus édesanyjára és a nagymamájára? És hálát ad Istennek azokért, akik valószínű már régen nem éltek akkor. Nagymama biztos, hogy nem. Mennyire szoktunk mi hálát adni így, ahogy Pál, azokért, akik tanítanak minket? Akik segítenek a hitben való járásban. Akiknek az ember elmondhatja a bajait, problémáit, nehézségeit. Gondolunk-e azokra, akik elindítottak a hit útján? Akiknek köszönhetjük, hogy talán már megismertük Jézust, és vele járhatunk, akik soha nem csaptak be, és akiknek az élete példa a számunkra, hitük és erkölcsük egyaránt. Szoktunk értük hálát adni, közbenjárni, imádkozni, hogy bírják erővel, szolgáló erővel, vagy pedig nem? Fontosak azok nekünk, akiktől tanultunk?

De talán még fontosabb kérdés az, hogy személyesen ismerjük-e már Jézust, a világ Megváltóját, s ezt a személyesen átélt hitet, amennyire ez lehetséges, odaéljük-e mások elé? Mert Timóteus otthon, a családban ilyen példákat látott, mint az édesanyját, és nyilván az édesanyja is az ő édesanyjától, Timóteus nagymamájától hallott minderről. Egészen mások azok a gyerekek, akik második, harmadik generációban is ilyen körülmények között, és ilyen lelki áldások között növekedhetnek. Nem jelenti feltétlenül azt, hogy azonnal hívők lesznek, és megtérnek, de mégis csak észre lehet venni azt, hogy ki, milyen lelki hatást kap otthon a családban, és ezért felelősek vagyunk.

A harmadik, amire emlékezik Pál apostol Timóteusra gondolva és érte imádkozva, az Timóteus szeretete. Azt mondja, hogy eszembe jutott a hited, és eszembe jutott a szereteted. Emlékezik Pál Timóteus szeretetére, és eszébe jut a könnye is Timóteusnak, a sírása, és az azt jelentette Pál számára, hogy egészen fontos az ő küldetése, szolgálata, élete a fiatal Timóteus számára.

Testvérek, Pál mindig számíthatott erre a fiatal emberre. Mi hogyan állunk a hűség kérdésével? A fiatal Timóteus soha nem hagyta cserben az apostolt. Ha mással nem tudott segíteni rajta vagy neki, akkor együtt sírt vele, és amikor kellett meg együtt örült. Nagyon nagy hiánycikk lett az ilyenfajta hűség. Még a gyülekezetekben is, még it t, ebben a gyülekezetben is. Hányszor előfordul, hogy valaki elvállal valamit, és ha nem mennek utána, és nem kérik rajta számon, egy rövid idő múlva már nem csinálja. Persze, hogy mindig közbejön valami, meg valaki. Ez természetes dolog, de hát valamit elvállaltam, nem? Betöltjük azt a szolgálatot, amit vállaltunk hűségesen, anélkül, hogy valaki a körmünkre nézne? Mert az Istennek vagyok felelős, és nem valaki másnak. Végezzük azt hűségesen, a látogatásokat, a levelezéseket, ha kell a beszélgetést, vagy amit ránk bízott az Isten? Vagy másnak kell felelősségre vonni, mert hűtlenek vagyunk.

Nagyon sokszor kell mostanában találkozni azzal, hogy testvérek megígérnek valamit, és aztán valahogy úgy elhal a dolog, és nem csinálják. Mindig közbejön valami, pedig mi milyen mérgesek tudunk lenni, ha várjuk a szerelőt, és nem jön azon a délutánon se. Kivesz az ember egy nap szabadságot, vagy megkér valakit, hogy üljön ott egész nap, még csak egy telefon se jön, nem? Másnap, ha eljön, jó ha eljön, de lehet, hogy másnap se jön el. Hogy ki tudunk akadni, és hogy odavagyunk. Közben más mércével mérjük azt az embert, mint szoktuk esetleg magunkat mérni.

A Biblia azt mondja, hogy amit elvártok, hogy veletek cselekedjenek, azt tegyétek másokkal is. Te így gondolkodol, és így tartod az ígéreteidet? Fel kell írni a dolgokat. De ha felírom, imádkozom, kérem Istent, hogy ne felejtsem el, s ha már elfelejtettem, próbálom jóvátenni, akkor Isten – meglátjuk – meg fogja áldani a mi hűségünket.

Valamelyik nap átnéztem az egyik gyülekezeti, ifjúsági könyvtárat, legalább ötven könyv hiányzik évek óta. Az aláírásukkal igazolták, akik elvitték, hogy vissza fogják hozni két héten belül. Régen leteltek az időpontok. Hol vannak a könyvek? Érdemes ezt is végiggondolni. Végiggondolni, hogy meny-nyire vagyunk mi megbízhatók a szolgálatban, az ígéreteinkben? Vagy ha már valamit nem tudunk ellátni, amit elvállaltunk, akkor beállítunk-e valakit magunk helyett, én u-gyan nem tudtam megcsinálni, de megkérek valakit, és az megcsinálja, mert megígértem, és ha én hívő ember vagyok, akkor kell, hogy számítson, hogy mit gondolnak rólam, hogy megbízható ember vagyok, vagy pedig nem.

Minden ilyen bűnre, erre is van Istennél bocsánat, de ne csodálkozzunk, ha a következményeket időnként aratnunk kell, és esetleg elterjed valakiről, hogy ezt jobb, ha nem kéred meg, mert megígéri ugyan, de úgyse fogja megcsinálni. Érdemes ezen kinek-kinek elgondolkodni.

Az apostol azonban nem csak emlékezik Timóteus hitére, szeretetére és szolgálatára is, hanem emlékeztet is, és itt is három dolgot mond. Azt mondja először, hogy emlékeztetlek Timóteus, az Isten kegyelmi ajándékára. A korinthusi levélben, különösen a 12. fejezetben olvashatunk arról, hogy mi az Isten kegyelmi ajándéka, vagy melyek ezek, ott van egy felsorolás. Apostolság, prófécia, tanítás, gyámolítás, gyógyítás. Isten Timóte-ust vezetőnek rendelte oda Efézusba, és fiatal létére is megkapta a lelkek megkülönböztetésének ajándékát. Vagyis Timóteus felismerhette, hogy mely lélek van az Istentől, mely tanítás van Istentől, és mely tanítás nem.

Timóteus tehát Pál tanítványaként, Krisz-tus tanítványa volt, és Jézus Krisztus adott bölcsességet ennek a fiatalembernek, hogy a szolgálatát jól tudja ellátni. Arra emlékeztet itt tehát Pál, hogy sose felejtsd el Timóteus, hogy az erőt a szolgálat betöltéséhez, a kegyelmi ajándékodat, azt az Istentől kaptad. Nem te magadtól vagy olyan, amilyen magad vagy. Nem mi magunktól vagyunk olyanok, ha valamihez értünk, ha valamit el tudunk látni, ha valamilyen lelki ajándékot felismerünk magunkban, az Isten ajándék az az életünkre nézve. Vajon tudjuk-e azt, hogy-ha hívő keresztyének vagyunk, hogy mit kap-tunk az Istentől? Ezt kinek-kinek Isten megmondja. Ha valóban érdekli, ha valóban be akarja tölteni Isten akaratát, akkor felismeri azt, hogy milyen ajándékot kapott Isten kegyelméből, amivel szolgálhat.

A második, amire emlékezteti Timóteust Pál, hogy az Isten kegyelmi ajándékát áldás által kapta. Pál az Istentől kapott hatalma és felruházás által, apostolsága szerint, kezét rátette Timóteusra, és továbbadta Timóteus-nak az Isten áldását, és hatalmazta fel így a szolgálatra. És nem véletlen, hogy azt mond-ja Timóteusnak később, hogy a kézrátételt ne hamarkodd el. Itt egyszerűen arról van szó, hogy nem könnyű sikerek, rajongó, misztikus állapotok hajszolásába kell Timóteusnak belemennie, hanem egyszerűen arról volt szó, hogy egy szent hagyományt folytatott az apostol, megáldotta Timóteust úgy, hogy ő az Isten áldását adta tovább Timóteus számára.

Kálvin azt írja erről a mondatról: Ami a szertartást illeti, az apostolok népük szokásait vették át, helyesebben, mivel gyakorlatban volt a kézrátételes áldás, megtartották azt. Ugyanis ez az, amit az 1Kor 14. 40-ben olvasunk: “Minden illendően és rendben tör-ténjék”. Nagyon világos magyarázat, hogy Pál itt az ószövetségi hagyományt folytatja tovább.

A karizmatikus mozgalmak többek között erre alapozva beszélnek új pünkösdről, a Szentlélek kitöltetésének új idejéről, de akkor miért nem imádkoznak új karácsonyért, új nagypéntekért, új húsvétért, meg új mennybemenetelért? Nem lehet azt csinálni, hogy kiveszek a kedvem, meg akaratom szerint egy eseményt a Szentírásból, és azt mondom, hogy ez pedig újra megtörténik. Mert, ha új pünkösd van, akkor van új karácsony is, meg van új nagypéntek is, stb. stb, nem mondom mostmár még egyszer végig. Az áldás közlését jelenti tehát az, ami itt történik Pál és Timóteus között.

A harmadik, amire emlékeztet az apostol, az az, hogy Timóteus minden lelki ajándékát a Szentlélek által kapta, nem Pál által, és nem a kézrátétel által, hanem a Szentlélek által. Maga Isten Szentlelke, aki élő személy, tudjuk, és nemrégen gondoltunk erre, és emlékeztünk erre, vízkeresztkor, hogy Jézusra a Szentlélek galamb képében, formájában szállt le, a Szentlélek Isten Timóteust Pál által kente fel, és szabadította fel, és hívta el a szolgálatra. Ugyanaz a Jézus Krisztus, ugyanaz a Szentlélek, aki Pál apostolt ott a damaszkuszi úton megszólította, akinek a szavára Pál megfordult, és elment és szolgált mostmár egészen másképpen. S mikor újra, három nap után, látni kezdett, akkor az egész életét Jézus Krisztusnak szentelte. S még közelebbit is mond itt Pál apostol, emlékeztetlek téged, hogy nem a félelemnek a lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.

Testvérek, amikor bennünk valami fajta félelem van bármitől, vagy bárkitől, az nem az Isten Lelkének a gyümölcse, az a mi saját, vagy óemberi természetünk gyümölcse, vagy a saját indulatunk következik be rajtunk, vagy teljesedik be rajtunk. A félelem az nem a Szentlélektől van. Megmondja a Biblia világosan, hogy nem félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem a gyermekség lelkét, hogy kiálthatunk a mindenható Istenhez, hogy Édesatyám! Nem félelemnek lelkét adta, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.

Az erő lelke azt jelenti, hogy a hívő emberek Isten Lelkének ereje nélkül nem tudnak semmi Isten szerint valót tenni. Nálam nélkül – mondja Jézus –, semmit nem cselekedhettek, de tudja azt minden keresztyén ember, hogy Isten Lelkének az ereje ma is jelen van a világban. Ma ugyanúgy cselekszik az Isten. Sokszor számunkra elképzelhetetlennek tűnő dolgokat. Mert Istennél semmi nincs, ami lehetetlen lenne. Ha valaki már vásárolt bibliaolvasó kalauzt, abban a könyvjelzőre ez van felírva. Ami az embereknél lehetetlen, az lehetséges az Istennél. Tényleg így van. Az Isten Lelkének manapság semmi sem lehetetlen. A Szentlelket elküldte Jézus maga helyett, mint vigasztalót, és mint igazságra elvezetőt. Az erő a hívő szívben Isten Lelkének személyéből fakad. Ő az a forrás, akit akkor fogad be a keresztyén ember, amikor hitre jut, amikor odafordul az Istenhez, és a Szentlélek által költözik belénk Jézus Krisztus.

Mondhatnám így is, hogy amióta Jézus a mennybement, a Szentlélek a mi testünkbe költözött. Jézusnak nincsen keze, lába meg szeme. A mi testünk a Szentlélek temploma, és mi válhatunk Jézus Krisztus kezévé, lábává, szemévé, mehetünk, ahová küld. Tehetjük a kezünkkel azt, ami neki kedves. Megláthatjuk azt, amit az Isten meg akar látni. Csodálatos feladat és küldetés ez minden hívő ember számára, hogy Isten temploma legyek. Befogadva Isten Szentlelkét, aki rajtam keresztül elvégzi azt, amit jónak lát. A hit kapcsolja be ezt a mennyei erőforrást a számunkra, mint amikor bedugnak egy készüléket a fali csatlakozóba, bekapcsolják, és attól kezdve működik. Nem ilyen gépies, nyilvánvaló, de az erőforrás, amikor összekapcsolom az életemet Istennel, aki a Szentlélek által elkezd élni a hívő emberben, és a döntéseit Isten Lelkével így tudja meghozni.

Isten Lelke erőt ad a megfáradottnak, és az erőtlen erejét megsokasítja, de azt is mondja, hogy erő, szeretet és józanság. A hívő keresztyénben az Isten szeretete, az agapé szeretet lakozik, amely mindent eltűr, mindent elhordoz, ha kell, nem örül a hamisságnak, nem kell, hogy egyetértsünk a csalásokkal, meg a sötét ügyekkel, de együtt örül az igazsággal, és ha kell, együtt sír a sírókkal. Az isteni szeretet ilyen. Olyan, ahogy Jézus Krisztus eltűrte a megaláztatást, a szenvedést, a nyomorúságot.

Talán ránk ilyen súlyos terhet nem tesz az Isten, de esetleg tesz olyat, ami itt mikor jöttem történt. Leálltam valahol, itt a templom mellett, és valaki lehordott a sárga földig, hogy miért oda álltam. Megtehettem volna azt, hogy én is visszaválaszolok, de imádkoztam, Uram, most ne legyek indulatos. Beültem, elálltam onnan, beállt, becsapta az ajtót, és elment. És, nem történt semmi, nem? Olyan hálás voltam Istennek, hogy le tudtam győzni az Ő segítségével az indulatot, és adott Isten a szívembe alázatot. Ez mindnyájunk előtt nyitva áll. Sajnos van, amikor nem így történt a dolog, hanem másképpen, de eszembe jutott az, hogy Isten mit akar rajtam keresztül elvégezni. S ott még az illető Istenre is hivatkozott, annál inkább jó hogyha kérjük és elfogadjuk Isten szelídségét és alázatát.

Pál beszél arról is, hogy Isten a józanság lelkét is adja az övéinek. Ez azt jelenti testvérek, hogy józanul akarom megítélni a dolgokat, nem engedem magam félrevezetni. Bárki, bármit mond, én megvizsgálom, hogy igaz lehet-e az a dolog, vagy pedig nem. Józanul állok hozzá mindenhez. Mielőtt kinyitnám a számat, először gondolkozok, Építő az, amit mondani akarok? És amit teszek, amit terveztem, az Isten szerint való? Gondoljam végig józanul, lehet az az Istentől? Tényleg Ő indít arra? A római levélben azt olvassuk, hogy a megújult értelmünk, amit Istentől kapunk, hogyha keresztyének vagyunk, segít eldönteni, de nekünk kell bizonyos döntéseket meghozni, nem dönt Isten helyettünk. Segít a döntésben, sőt megadja a döntést, de reggel felkelni nekünk kell, nekünk kell megreggelizni, elmenni a munkahelyünkre, vagy az iskolába. Isten a józanság Lelke, és ha mi arra támaszkodunk, hogy Isten józan gondolkodást ad, s gondolatvilágot, akkor sok kényelmetlenségtől és kellemetlenségtől megőrizhetjük magunkat. Ehhez hozzá tartozik az is, hogy nem kell a hívőknek mulyáknak lenni, hogy ott verik át őket, ahol akarják, mert hívő. Nem jelenti ezt.

Például: tessék elolvasni a papírokat, amiket aláírunk. Nem az az igazán hívő ember, aki gondolkodás nélkül mindent aláír, meg se nézi. Sőt, annál inkább felelősséggel végig kell néznem a dolgaimat, az intéznivalókat, mert Isten sáfárságra hívott el a saját pénzemmel, meg a másokéval esetleg. A saját időmmel, meg a mások idejével. És bizony van olyan, hogy valamit szóvá kell tennem, mert az gazemberség, nem kell hogy elnézzem. Nem kell együtt örülnöm a hamissággal.

Felelősek vagyunk a saját életünkért, a családunk életéért, az anyagi dolgainkért, a hitünkért, a gyülekezetért, hogy mit tanulunk és mit nem, mit veszünk meg és mit nem, hogyan bánunk a dolgainkkal, a tárgyainkkal. Isten józanságot akar adni mindenkinek. Sőt, ez azt is jelenti, amikor mindenki eláll a kicsinyek és a kiszolgáltatottak, és a kisemmizettek mellől, akkor nekünk kötelességünk melléjük állni, és segíteni őket.

A józanság azt is jelenti, hogy el tudom dönteni, ha valaki hozzánk jön és kér, hogy most mi kell neki. Pénz, ruha, élelmiszer? Nem keverem össze a dolgokat, mert Isten segít abban, hogy józanul eldöntsem, hogy ennek az embernek nem adhatok pénzt, de adhatok esetleg élelmiszert, vagy valami más módon segíthetek. Mert a józanság, ami Isten Lelkétől van, az segít megítélni, hogy mi az, ami hasznos a számára, akármit gondol rólam vagy mond, Isten rám bízza, ránk bízza sokszor a döntést, hogy mi az, ami jó és szerinte való, s mi az, ami nem.

Jakab apostol azt mondja: “Akinek nincsen bölcsessége, az kérje az Istentől, és ő szemrehányás nélkül ad mindenkinek.” Te akarsz józan ember lenni, aki jó döntéseket tud hozni? Akkor fordulj oda Istenhez, és kérd őt, hogy Uram, nincs bölcsességem. Holnap négy dolgot legalább el kell dönteni. Fogalmam sincs, hogy mit csináljak. Valahogy leplezd le, hogy mi az, ami hamis, mi az, ami sötét, és mi az, amit megtehetek, elfogadhatok és elmehetek oda.

Nagyon nagyon sokan mondják el egy-egy beszélgetés során, mikor nem tudtam magammal mit kezdeni, akkor egyik bűn jött a másik után. Ezért mondja Timóteusnak azt Pál, hogy gerjeszd fel az erőt, a szeretet és a józanságot. Mit jelent ez? Timóteus kérj mindent Istentől! Ami meg a te oldalad, ami meg a mi oldalunk, adjuk oda az akaratunkat Istennek, és mondjuk el, hogy Uram, én nem tudok jót cselekedni magamtól. Gerjeszd fel a szívemben a szeretetet, a józanságot, az élő hitet, hogy engedelmeskedjek neked! Hogy odaadjuk úgy az akaratunkat, hogy az akaratunk megegyezzen azzal, amit az Isten akar.

Pál itt egy olyan kifejezést használ az eredeti szövegben, mint amikor a gyöngén égő tűzre rátesznek egy száraz fahasábot. Ugye tudjuk hogy van, először lenyomja a tüzet, aztán belekap a tűz az új fába, és újra fellángol. Ezt a kifejezést használja, amikor azt mondja, hogy gerjeszd fel. Tegyél a hit tüzére újabb tüzelőanyagot! Minél inkább fűtjük a hitünket bizalommal, az Istenbe vetett bizalommal, annál inkább fog égni. Erre mondja azt az apostol, hogy Timóteus, gerjeszd fel magadban.

A lustaságunk, a restségünk, a nemtörődömségünk miatt bizony azt mondja Pál, a kegyelmi ajándékok elsatnyulhatnak, elveszhetnek, és végképp elmaradhatnak az életünkben.

Pál tehát azt mondja, hogy emlékezik Timóteus szeretetére, hitére, könnyeire, oda-szántságára, s ugyanakkor emlékeztet arra, hogy hogyan lett hívővé, milyen kegyelmi ajándékokat kapott, és ki által, és újra a szívünkre helyezi, hogy Isten az erőt, a szeretetet és a józanságot adja mindenkinek, aki vele jár.

Imádkozzunk!

Istenünk, kérünk téged arra, hogy mutass rá, ha most is álarcban vagyunk! Köszönjük, hogy figyelmeztettél a hűség kérdésére, a lustaságra, a restségre, a szeretetre, a másokkal való együttérzésre. Urunk, mi nem tudjuk felgerjeszteni magunkban sem az erőt, sem a szeretetet, sem a józanságot, sem a kegyelmi ajándékokat, amelyeket te felsorolsz, de nagy bizalommal hozzád fordulunk, és kérünk arra, hogy mindezt te gerjeszd fel bennünk! Segíts, hogy a hit tüzére újabb és újabb bizalom fahasábokat tegyünk! Hadd lobogjon úgy, ahogy az kedvedre való! S kérünk Urunk, segíts nekünk, hogy újra odaszánjuk magunkat neked, vagy életünkben először mondjuk ki azt, hogy Urunk, legyen meg a te akaratod, kezdjél velünk újat, tegyél minket is tanítványaiddá!

Köszönjük Urunk, hogy te megígérted azt, hogy aki keres, az talál, aki kér, az kap, s aki nálad zörget, annak te ajtót nyitsz.

Könyörgünk most azokért Urunk, akik gyengék a hitben, vagy akik elbuktak, és emiatt megszomorodtak. Kérünk azokért Urunk, akik még nem ismernek téged, akik amiatt estek kétségbe, hogy ma is tele volt a szívük képmutatással, hazugsággal, szentségtelen, üres és rothadt beszéddel, ami szerinted bűn és átok lehet a számunkra.

Kérünk Urunk, bocsásd meg a mi megvallott bűneinket! Tisztíts meg minket, és gerjeszd fel a szívünkben az irántad való szeretetet, a mások iránt való könyörületességet! Adj erőt, tőled való agapé szeretetet, s add nekünk a Szentlélek józanságát!

Köszönjük Urunk, hogy ezekkel felfegyverkezve megállhatunk a kísértések, a próbák, s napi élet során. Áldunk és dicsőítünk Jézus, hogy ma sem engedsz el minket innen üres kézzel!