A dicsőítő imádság ereje

 

Alapige: 2Krón 20,1-26

“És lőn ezek után, eljövének a Moáb fiai és Ammon fiai és velük mások is az ammoniták közül, Jósáfát ellen, hogy hadakozzanak vele. Eljövének pedig a hírmondók, és megmondák Jósáfátnak: A tenger túlsó részéről nagy sokaság jön ellened Szíriából, és már Haséson-Tamárban vannak; ez az Engédi. Megfélemlék azért Jósáfát, és az Urat kezdé keresni és hirdete az egész Júda országában böjtöt. Azért felgyűlének a Júdabeliek, hogy az Úr segedelmét keressék, Júdának minden városaiból is jövének, hogy az Urat megkeressék. És megálla Jósáfát Júda és Jeruzsálem gyülekezetiben, az Úr házában az új pitvar előtt. És monda: Oh Uram, mi atyáink Istene! nem te vagy-é egyedül Isten a mennyben, aki uralkodol a pogányoknak minden országain? A te kezedben van az erő és hatalom, és senki nincsen, aki ellened megállhatna. Oh mi Istenünk! nem te űzéd-e ki e földnek lakóit a te néped az Izráel előtt, és nem te adád-e azt Ábrahámnak, a te barátod magvának mindörökké? És lakának azon, és építettek azon a te nevednek szentséges hajlékot, mondván: Amikor veszedelem jövend mireánk, háború, ítélet, döghalál, vagy éhség, megállunk e házban előtted (mert a te neved e házban van) és amikor kiáltunk hozzád a mi nyomorúságainkban: hallgass meg és szabadíts meg minket. És most ímé az ammoniták, a moábiták és a Seir hegyén lakozók, akiknek földjén nem akarád, hogy általmenjenek az Izráel fiai, mikor Egyiptom földéből kijöttek, hanem mellettük menének el és nem pusztíták el őket. Ímé ezért azzal fizetnek nekünk, hogy ellenünk jönnek, hogy kiűzzenek a te örökségedből, melyet örökségül adtál nekünk. Oh mi Istenünk, nem ítéled-e meg őket? Mert nincsen mibennünk erő a nagy sokasággal szemben, mely ellenünk jön. Nem tudjuk, mit cselekedjünk, hanem csak tereád néznek a mi szemeink.

És a Júdabeliek mindnyájan állnak az Úr előtt, gyermekeikkel, feleségeikkel és fiaikkal egyetemben. Akkor Jaházielre, a Zakariás fiára (ki Benája fia, ki Jéhiel fia, ki Mattániás fia, és az Asáf fiai közül való lévita) az Úrnak lelke szálla, a gyülekezet közepette, és monda: Mindnyájan, akik Júdában és Jeruzsálemben lakoztok, és te Jósáfát király, halljátok meg szómat! Így szól az Úr nektek: Ne féljetek és ne rettegjetek e nagy sokaság miatt; mert nem ti harcoltok velük, hanem az Isten. Holnap szálljatok szembe velük! Íme ők a Czicz hágóján fognak felmenni, és rájok találtok a völgynek szélénél, a Jeruel pusztájával szemben. Nem kell nektek harcolnotok, hanem csak álljatok veszteg, és lássátok az Úrnak szabadítását rajtatok. Júda és Jeruzsálem lakói leborulásnak az Úr előtt és imádák az Urat. A kéhátiták fiai közül és a kóriták fiai közül való leviták pedig felállának, hogy az Urat, Izráel Istenét nagy felszóval dicsérjék. És reggel felkészülvén, kimenének a Tékoa pusztájára. Mikor kiindulnának onnan, megálla Jósáfát, és monda: Halljátok meg szómat, Júda és Jeruzsálemben lakozók! Bízzatok az Úrban, a ti Istenetekben, és megerősíttettek. Bízzatok az Ő prófétáiban, és szerencsések lesztek! Tanácsot tartván pedig a néppel, előállítá az Úr énekeseit, hogy dicsérjék a szentség ékességét, a sereg előtt menvén, és mondják: Tiszteljétek az Urat, mert örökkévaló az ő irgalmassága.

És amint elkezdették az éneklést és a dicséretet: az Úr ellenséget szerze az ammon fiai és a moábiták és a Seir hegyén lakozók ellen, akik Júdára jövének, és megverettetének. Mert az Ammon és a Moáb fiai a Seir hegyén lakozók ellen támadának, hogy őket levágnák és elvesztenék; és mikor mind elvesztették a Seir hegyén lakozókat, azután egymás elpusztítását segítették elő. A Júda népe pedig méne Mispába a puszta felé, és mikor a sokaság felé fordulanának: Ímé csak elesett holttestek valának a földön, és senki sem menekült meg. Akkor elméne Jósáfát az ő népe, hogy azoknak jószágait megzsákmányolják, és találának nálok temérdek gazdagságot és a holttesteken drága szép ruhákat, melyeket lefosztának rólok, oly sokat, hogy alig vihették el, és harmadnapig kapdosták a zsákmányt, mert felette sok vala. Negyednapra pedig gyűlének a hálaadásnak völgyébe, mivel az Úrnak ott adának hálákat; azért azt a helyet hálaadás völgyének nevezék mind e mai napig.”

 


 

Imádkozzunk!

Urunk, Istenünk, mennyei Édesatyánk, köszönjük tenéked ezt az éneket (264 ének) és annak szavaival már megvallottuk mindazt a sok örömet és boldogságot, amelyet csakugyan érzünk a szívünkben, amikor reád tekintenek a mi szemeink. Dicsőítünk téged, Urunk Istenünk, azért, aki vagy, a te csodálatos személyedért, a te igédben kijelentett tulajdonságaidért. Dicsőítünk téged, Urunk Istenünk, azért, amit tettél, különösen is Jézus Krisztusban, de őbenne annyi más áldással ajándékoztál meg bennünket, ahogy az énekben is énekeltük. Magasztalunk érette!

Áldunk, Urunk Istenünk, téged az elmúlt esztendőért, az új esztendő elmúlt napjaiért. Köszönjük tenéked, hogy érezhettük és átélhettük a te jelenlétedet az életünkben, ahogy ígérted. Dicsőítünk téged a bűnbocsánatért, köszönjük a szabadítást; köszönjük, hogy nem kell raboknak lennünk, a bűn rabjainak, hanem mint a te gyermekeid, szabadok lehetünk.

Magasztalunk téged az igéért. Köszönjük tenéked, hogy napról-napra, évről-évre még mindig szólhat a te igéd. Magasztalunk a kegyelem idejéért. Köszönjük, hogy ebben az órában is ezt tapasztalhatjuk és élhetjük át, hiszen szól igéd.

Kérünk, szólalj meg közöttünk, mindannyiunkhoz személyesen szólj, és munkáld, hogy igéd változást idézzen elő az életünkben! Nem a magunk érdeméért könyörgünk ezekért és adunk hálát, dicsőítünk téged, Urunk, hanem egyedül Jézus Krisztus érdeméért.

Ámen.

 


 

Igehirdetés

Az ünnepeink felfokozott és örömteli pillanataiból felocsúdva, sajnos legtöbbünknek rá kellett döbbennie, hogy egy dolog biztosan nem változott meg az új esztendőben, és nem történt megújulás, ez pedig az, hogy a világ, a népünk, s talán mi magunk is ugyanolyan panaszkodó maradt és maradtunk. Elég volt hallani az áremelésről, elég volt arra gondolni, hogy már megint dolgozni kell menni, elég volt a nyugdíjról hallani, vagy azokról az igazságtalanságokról, amelyek talán az új esztendő első két napján is hallhatók voltak - és máris elkezdtünk panaszkodni. Ha nem mi, a körülöttünk levők mindenképpen. De talán velünk is előfordult az, hogy a kedvenc ételből nem nekünk jutott a legnagyobb darab s emiatt haragudni kezdtünk. Ha tönkrement valami, vagy bármi probléma történt, bármilyen apróság, ami haragra ingerelt, - rögtön jött a panasz!

Úgy gondolom, hogy nekünk, hívő em-bereknek panaszainkat legjobban ott lehet látni, amikor megvizsgáljuk az imádságunkat, és az tele van miértekkel, miért nemekkel, és meddigekkel, - akkor lelepleződik, hogy bizony mi is szoktunk panaszkodni.

Pedig talán tudjuk nagyon jól, hogy a panasz önmagában nem old meg semmit, sőt még keserűbbé teszi az ember életét. Ezért ezen az első csütörtöki alkalmon szeretnénk azt megvizsgálni, milyen ereje és milyen haszna van nem a panaszkodó, hanem a dicsőítő imádságnak a hívő ember életében, és milyen kapcsolat áll fenn a hívő ember Istenét dicsőítő imádsága és a győzelmes hívő élet között.

Amikor ezek az egyesült seregek Jósáfát és az ő népe ellen mentek, noha nem voltak olyan nagy számban, mintha a babiloni hadsereg támadott volna Júda ellen, de éppen elegen voltak ahhoz, hogy túlerőben legyenek. A történet felolvasásából látható, hogy Jósáfát tisztában volt az ellenség túlerejével. Ezt mondták a hírmondók neki: nagy sokaság jön ellened. Ezért az első dolog, amit megtanulhatunk Jósáfát király példájából, hogy ő komolyan vette az ellenség erejét, s a maga és a népe gyengeségét.

Most, amikor elindulunk az új esztendőbe, nagyon fontos, hogy ne struccpolitikát folytatva és ne naivan induljunk, hanem legyünk készen és készüljünk fel arra, hogy túlerőben lévő ellenséggel lesz dolgunk ebben az évben is. Készüljünk fel a lelki harcainkra! Vegyük komolyan azt, amit Jósáfát komolyan vett: nem kicsinyelte le az ellenséget. Ezt talán mondani sem kellett volna, mert lehet, hogy már az új év két napján is aggodalmaink, és a jövő bizonytalanságától való félelmünk rádöbbentett arra bennünket, hogy csakugyan az új esztendő sem lesz problémamentes és harc nélküli, és talán már mi is panaszkodtunk az elmúlt két napon is, mert éreztük lelkünkben, hogy túlerőben levő ellenség támad meg az új esztendőben is bennünket. De ha még nem éreztük volna, legyünk nyugodtak, az ősellenség, a Sátán nem fogja abbahagyni az ellenünk való harcát, mert ő boldogtalanná akar tenni bennünket az új esztendőben is; el akar buktatni, életünket szeretné megkeseríteni, a bűnökkel és a kisértésekkel megkötözni. Mindent elkövet, hogy az Úrral való kapcsolatunk megromoljon, hogy ne lehessünk örvendező, boldog keresztyének.

Az elmúlt igehirdetési alkalmakon hal-lottunk sok kísértésről, félelemről és aggodalomról. Csak néhányat szeretnék most a mai ige alapján kiemelni, hogy az üzenetet megérthessük. Lehet, hogy bennünket is a szó szoros értelmében is ér majd üldözés az új esztendőben, de most, amikor fiatal testvéreink vizsgák előtt állnak, készüljenek fel arra, hogy várható, hogy a Sátán majd csalásra próbálja ösztönözni őket, vagy ha ezt nem éri el, akkor elintézi, hogy időbeosztásuk annyira összezavarodjon, hogy ne legyen idejük az Úrra tekinteni, ne legyen idő az igeolvasásra, az imádságra. De az idős testvérek sem lesznek kivételek, hiszen az új esztendő egy újabb évet jelent, és milyen sokan félnek, ha arra gondolnak, hogy az öregedéssel együtt jár a gyengülés. Mi lesz velünk, megmarad-e a hitünk?

A panaszaink, a panaszkodó imáink okai lesznek mindazok a támadásoknak, kísértéseknek, amelyekkel majd a gonosz támadni fog bennünket. Ez annál is inkább valóságos, mert úgy érzem, a testvérek is látják, hogy amikor a király rádöbbent az ellenség túlerejére, akkor azért is ijedt meg és kezdett félni, mert tudta, hogy ő maga mennyire gyenge. És a népe is gyenge... Ezt olvassuk a 3. versben: “Megfélemlett azért Jósáfát”, a 12-ben pedig nagyon őszintén azt mondja: “Mert nincsen mibennünk erő e nagy sokasággal szemben, mely ellenünk jön, ráadásul azt sem tudjuk, hogy mit cselekedjünk!”

Sajnos nagyon sok olyan hívő ember van, aki magabiztosan, öntelten, felfuvalkodottan, felemelt fővel és büszkén tudta az új esztendőt is kezdeni azzal a biztos tudattal, hogy neki van olyan nagy hite, van olyan nagy ereje önmagában, hogy szembeszáll a gonosszal. Ugye érezzük, hogy aki így indul neki egy évnek - a maga erejében bízva -, annak biztos lesz a bukása! Az Úr is figyelmeztet a Szentírásban több helyen: “Aki áll, meglássa és vigyázzon, hogy el ne essék!” Ezért Jósáfát alázata legyen példaértékű a számunkra abban, hogy noha ő király volt, és gondolhatott arra, hogy ha itt én most félelmet mutatok és elismerem, hogy csakugyan gyenge vagyok, akkor a népem is ugyanúgy tesz és semmi esélyünk sem lesz. Jósáfát mégis nagyon őszintén elismerte, hogy ő önmagában, és a népe is önmagában semmi az ellenséggel szemben.

Ilyen szempontból nem baj, ha mi az új esztendőben is elpanaszoljuk Urunknak, a bajainkat, problémáinkat, mert akkor valóban ott van az az alázat, hogy elismeri Isten gyermeke: Uram, én túl gyenge vagyok önmagamban... A baj és a probléma az, ha Isten gyermeke csak az ellenségre és önmagára tekint és nem tekint tovább az Úrra - hanem önmagán és az ellenségen marad a tekintete. A baj az lett volna, ha Jósáfát is csak az ellenséget látta volna és önmagát, mert sohasem győzhetett volna.

Tanuljunk az elmúlt esztendő bukásaiból, amikor azért buktunk el, mert nem tekintettünk az Úrra, a bajaink és harcaink közepette, hanem tekintetünk önmagunkon maradt, a bűneinken, a bukásunkon, vagy az ellenünk jövő ellenségen. Amikor ahhoz a pocsolyában csapkodó és vergődő gyerekhez hasonlított az életünk, aki elesett a sárban, összesarazta magát, ezért nagyon dühös önmagára, sajnálja magát, csapdossa a vizet maga körül, panaszkodik. Ilyenkor gyakran előfordul, hogy a hívő is elkezdi vádolni az ő Istenét: miért engedted meg, Uram, hogy ebbe a nehéz helyzetbe kerüljek?! Miért nem vettél ki belőle, miért nem vettél ki hamarabb, miért nem léptél közbe?

Jósáfát önmagáról és az ellenségről az Úrra emelte a tekintetét, az Úrra nézett fel. Az Úrnak panaszolta el baját. Istenhez fordult imádságban, mert Jósáfát is nagyon jól tudta, hogy a hívő ember harcaiban az imádságnak döntő szerepe van. Az egyik legfontosabb eszköz ahhoz, hogy a támadások idején Isten gyermeke megállhasson és ne bukjon el. Még az Úr Jézus is imádkozott, amikor nehéz helyzetbe került – gondoljunk például a Gecsemáné kertjében mondott háromszori imádságára!

Jósáfát azért imádkozott, panaszolta el az Úrnak baját, és az ellenségről azért kezdett el beszélni, mert nem csupán az ellenséget és a maga erőtlenségét vette komolyan, hanem Jósáfát komolyan vette az Úr hatalmát is.

Ha tegnap itt voltunk, bizonyára örvendeztünk, amikor arról hallottunk, hogy az Úr uralkodik, hogy ő igazgat mindent. Egészen más szemszögből olvastam a tegnapi igehirdetés után a 6. verset: “Monda: Óh, Uram, mi atyáink Istene! Nem te vagy-é egyedül Isten a mennyben, aki ural-kodol a pogányoknak minden országain!”

Testvérek, ma is hadd hangsúlyozza Isten számunkra azt, hogy ő olyan Valaki, akinek ereje kifejezhetetlenül hatalmas, nem tudjuk leírni, nem tudjuk elmondani. Elég annyit tudni róla, hogy ő uralkodik.

Jósáfát elkezdett panaszkodni, de egy-szercsak más gondolat kezdi foglalkoztatni imádsága közben: De hát, Uram, ha én rád tekintek, akkor minek látlak téged? Egyedüli Isten, akié minden hatalom, aki uralkodik a pogányokon, akivel szemben senki sem állhat meg. Jósáfát az imádságában elkezdte az Urának csodálatos jellemvonásait leírni. Majd a múlt emlékezetes és buzdító példáit kezdte számba venni: “Óh mi Istenünk, nem te űzted-é ki a földnek lakóit a te néped, az Izráel előtt, és nem te adád-é azt Ábrahámnak, a te barátod magvának?!”

Azután elkezd Isten ígéreteire hivatkozni. Egyáltalán, amikor ezt említi, hogy “Nem te adtad-é Ábrahámnak, a te barátod magvának mindörökké azt a földet?” - akkor Isten ígéretére utal. Majd amikor említi a Salamon által elmondott templomszentelő imádság szavait, akkor szintén arra utal, hogy Uram, Salamon király imádsága arra mutat, hogy te ígéretet tettél hogy ha valaki megáll abban a házban és imádkozik, meghallgatod azt.

Hadd kérjem a testvéreket, tekintsenek most vissza úgy az elmúlt évre, hogy vegyék számba azokat az átélt örömöket, csodákat, amikor az Úr ereje és hatalma kézzelfogható módon, valóságosan tapasztalható volt az életükben.

Vajon nem az Úr csodája volt, amikor megtérhetett valaki, aki már régóta járt a templomba? Talán éppen te voltál az, aki megtérhettél? Vagy egyik szeretted? Nem az Úr hatalmát mutatja az elmúlt évben az, amikor meggyógyulhattál a betegségből? Vagy meggyógyult az, akit szerettél? És most sorolhatnánk a “mert”-eket, a csodákat, amelyeket átélhettünk, amikor megtapasztaltuk, hogy Urunk csakugyan hatalmas Isten!

És mi lenne, ha visszább is mennénk az időben! Születésünktől fogva átélt isteni csodákat láthatnánk, emlékezhetnénk rájuk. Ha azonban olyan van közöttünk, aki azt mondja, hogy én még sohasem tapasztaltam Isten csodáját az életemben, inkább amiatt szomorú, hogy úgy érzi: Isten elvenni akar tőle, vagy elvett sok mindent tőle, – egyben biztos lehet ő is: Jézus Krisztusban Isten bizonyosan megmutatta számára is hatalmát, hiszen egyszülött Fiát adta a mi hatalmas Istenünk azért, hogy annak a testvérnek is a Megváltója lehessen.

Karácsonykor a hajléktalan Jézusra emlékeztünk, aki azért jött hajléktalanul, mert ezzel is jelezte azt, hogy ő a keresztre megy, ahol elvégezte azt a váltságot, amelyért Atyja küldte. A kereszten Isten hatalma teljes valóságában tündökölt, Jézus bűnbocsánatot és örök életet szerzett. Az az ember, akinek ez még nem lett valósággá, az új esztendőben akár most is valósággá lehet, hiszen elmondhatja imádságban, Uram, én szeretném azt a bűnbocsánatot megkapni tőled, és szeretnék kapcsolatba kerülni veled, hogy csodákat tapasztalhassak az életemben. Azt a csodát, hogy veled kapcsolatba kerültem. Mert Isten gyermeke tudja, hogy az Isten hatalma számára is valóság, mert Isten vele van. És ahogy a római levél 8. részében Pál mondja, hogy “Jézus Krisztussal együtt mindent odaadott” a mi hatalmas Istenünk. Vele együtt mindent!

Ezért nézhetünk őreá mi is, ugyanúgy, ahogy Jósáfát tette. Ezt mondja: “Nem tudjuk, mit cselekedjünk, hanem csak tereád néznek a mi szemeink”. Ez nem egy félelemtől gyötrődő, aggodalmaskodó királynak az imádsága, hanem az az imádság, amelyben kezd éledezni a bizalom és a tudatosság.

Amikor őreá néz a hívő ember, amint Jósáfát is tette, akkor az Úr hatalmának fénylő jele az, hogy az aktuális helyzetre, a veszedelemre vonatkozóan is vezetést és ígéretet ad. Jeháziélre az Úr lelke szállt a gyülekezet közepette, és elkezdett beszélni. Jósáfátban pedig teljesen megerősödik a bizalom. Elkezdi népét buzdítani és bátorítani: “Bízzatok az Úrban, a ti Istenetekben és megerősíttettek. Bízzatok az ő prófétáiban, és szerencsések lesztek.”

A kifejezésben szereplő ige azt a jelentést hordozza, hogy a csecsemőt tartja az édesapa vagy az édesanya. Most így magyarázom, hogy azért erősíttettek meg, mert az Úr a kezébe vesz benneteket és tartani fog. Tartani fog az ő harcában, mert ő harcol értetek. Mint a csecsemőt, tart benneteket. Majd ígéri, hogy szerencsések lesztek, boldogulni fogtok. Bízzatok az Úrban! Bízzatok az ő igéjében! – mondja Jósáfát. (Amikor azt mondja, hogy bízzatok az ő prófétáiban, akkor erre utal.) Bízzatok abban, amit ő kijelentett nektek!

Nem akarok beszélni arról, hogy mennyire fontos a mi harcainkban a Szentírás és az ige, – erről majd vasárnap lesz szó. Most csak annyit vegyünk nagyon komolyan, hogy amikor az Úr megszólal, és az aktuális helyzetre nézve ad igét, akkor bennünk is óriási változások fognak történni ebben az esztendőben is. A lévita azt mondta: veletek lesz az Úr! Most az esztendő többi napjára tekintve múlt időben is igaz lesz, hogy velünk lesz az Úr, és ez azt jelenti, hogy ő fog értünk is harcolni. Minden nap. Mi is veszteg lehetünk. Lehet, hogy nekünk is tennünk kell valamit, de ez olyan lesz, mintha csak állnánk, a harcot az Úr viszi végbe majd. Az Úr harcol mindannyiunkért.

Engedjék meg a testvérek, hogy egy személyes példával illusztráljam, hogy az Úr milyen módon harcol az övéiért. Még 1992 nyarán történt, amikor Németországból két igen nehéz csomaggal jöttem haza. Még az indulásnál leszakadt a csomag egyik füle, valamint éppen annak ment tönkre az egyik görgője. Így igen nehezen tudtam cipelni és hozni magammal, és amikor a Keletiben megvásároltam a vonatjegyemet és már készültem felmenni a lépcsőn, akkor földbegyökerezett a lábam, és majdnem elsírtam magam, mert észrevettem, hogy az a vonat, amivel indultam volna, nem a Keletiből megy, hanem Józsefvárosból. Természetesen mivel abban az időben sem voltam erősebb és testesebb, mint most, ráadásul fáradt is voltam a napi utazás miatt, teljesen elkeseredtem. Elkezdtem Istent vádolni: Uram, nem igaz, hogy hazajöttem Németországból, a vonat pedig most Józsefvárosból indul! Látod, hogy nem tudok elmenni, hiszen a két csomag túl nehéz ahhoz, hogy még oda is elcipeljem, ráadásul, mire odaérnék, a vonat is elmegy! Egyszercsak eszembe jutott, hogy most mit csinálsz? Hát az Úr, ha akarja, segíthet ebben a helyzetben is. Noha nem volt sok bizalmam hozzá, mert kivel találkozhat az ember, – ráadásul dél lehetett – Budapesten, aki segíthet neki, de azért elmondtam az Úrnak: olvastam is Müller György történetét, meg gyerekkorom óta tapasztalom, hogy te segítesz. Ha úgy gondolod, akkor most segíthetnél talán... Aztán alighogy befejeztem az imádságomat, egy testvérpárt vettem észre, akik pont felém közeledtek, és egyikük egyik teológustársam volt. Addig nem nagyon ismertem, de már elég jóban voltunk, így volt reménységem. De ahhoz, hogy az Úrnak a munkáját és az ő hatalmát igazán megértsék a testvérek, meg kell említenem, hogy ez a két fiú vízilabdázó volt. Amikor felnéztem rájuk, meg a méreteiket elgondoltam, akkor már sejtettem, hogy itt biztosan történni fog valami. Elmondtam nekik bajomat, ők pedig megfogták a két csomagot, elvitték és még a vonatra is feltették. Az Úrnak ilyen nagy hatalma van, hogy ilyen egyszerű, apró dolgot is, mint két csomagnak az elvitele egy másik állomásra, meg tud oldani egy perc alatt. Gondolhatják a testvérek, hogy természetesen hálát adtam az Úrnak ezért.

Ez a történet mégis valami másról szól. Nem arról, hogy Jósáfát megharcolta harcát, megtapasztalta az Úr győzelmét, s utána adott hálát neki. – Amikor feltették a vonatra a két csomagot, akkor én hálát adtam az Úrnak, mert megtapasztaltam hatalmát. A történet arról beszél, hogy Jósáfát és az ő népe még a harc előtt elkezdte az Urat dicsőíteni! Amikor Isten elmondta az ígéretét, akkor Lévi fiai és az énekesek elkezdték dicsőíteni az Urat, de még utána egy éjszakát aludniuk kellett, majd meg kellett állni a csatatéren, és akkor jött csak igazán a nagy kérdés, hogy akkor az Úr most segít vagy nem.

Igazából a mai napon ezt szerettem volna a testvérekkel megosztani, de el kellett mondani ehhez az előzőeket is, mert úgy érzem, kellettek ahhoz, hogy megértsük, hogyan lehet, hogy a hívő ember mielőtt harcolna és mielőtt tapasztalná valóságosan az Úr csodáját az életében, tehát még mielőtt bármi történne, már dicsőíti az Urat.

Mindannyian ismerjük a hálaadó és a dicsőítő imádságot. Azért van csak különbség köztük, mert hálát azért szoktunk adni, amit velünk az Úr tett. Valami csodát, vagy bármilyen más dolgot. Dicsőítéskor azért dicsőítjük az Urat, aki ő maga. Ez egy kicsit magasabb szintű imádság, ima-mód. Teljesen az Úr van a középpontban. Az is igaz, hogy mivel a hívő ember az Úr hatalmát és az ő erejét csak annyira ismerheti, amennyire megtapasztalja, és kinyilatkoztatja számára Isten az ő csodáit. Ezért bizonyos szempontból a hálaadás és a dicsőítés összefolyik. De egy biztos: Jósáfát és a népe amikor elkezdte az Urat dicsőíteni, akkor még előtte voltak a harcnak. Azt olvassuk, hogy Jósáfát egy igen furcsa dolgot tett: – aki katona közöttünk, az tudja, hogy ez elképzelhetetlen – “Tanácsot tartván pedig a néppel, előállítá az Úr énekeseit, hogy dicsérjék a szentség ékességét a sereg előtt menvén.”

Általában amikor harcba megy bármelyik nép, akkor elöl a katonák mennek, akik harcolnak. Ha győznek, utána jönnek az énekesek, és hálát adnak. Jósáfát ezt megfordítja: az énekeseket teszi előre. Gondoljunk bele, testvérek egy picit! Képzeljük el, hogy mi mehetett ott végbe! Mennek az énekesek, készítik a szerszámaikat, készítik a hangjukat, beénekelnek – aztán csoda történik. Úgy érzem, ebben a történetben a legcsodálatosabb mondat ez: “Amint elkezdették az éneklést és a dicséretet, az Úr ellenséget szerzett az Ammón fiai és a moábiták és a Szeér hegyén lakozók ellen”. Ez azért csodálatos, testvérek, mert az Úr megvárta, hogy elkezdjék az éneket. Elkezdték. Elkezdték az Urat dicsőíteni, szóltak a kürtök, az éneklés ment, folytatódott, és úgy indult el a hadsereg. Ahogy elkezdődött az éneklés, ahogy elkezdték a dicsőítő imádságot, az Úr elkezdett munkálkodni.

Testvérek, az Úr van annyira alázatos, hogy megvárja, hogy az övéi dicsőítő imádságára induljon el a karja, és kezdjen el működni.

Ezért ez a történet arról beszél nekünk, hogy a dicsőítő imádságnak óriási ereje van, mert mi már előre dicsőíthetjük az Urat, mielőtt még harcba szállnánk, és amikor ezt tesszük, akkor az Úr elkezd dolgozni, elkezd működni. Ellenségeskedést szerzett az ellenséges nép között.

A harc előtt dicsőíthetjük és dicsőítsük a mi Urunkat! – a történet erről beszél. Csak az teszi és teheti ezt, akinek bizalma van, és tudja, hogy az Ura milyen hatalmas. Hiszen mint a csecsemőt tartja Isten kezében az övéit, azért megerősíti őket. Ezért ha vizsga előtt állsz, nyugodtan adj hálát az Úrnak és dicsőítheted őt, mert úgyis az lesz a vizsgán, ami neked is a legjobb, és ami az Urat dicsőíti, ha sikerül, ha nem. Már előre hálát adhatsz és dicsőítheted az Urat gyermekeid jövője felöl, mert úgyis az történik velük, ami javukat szolgálja. Szerencséssé teszi őket és boldogulni fognak. Nyugodtan hálát adhatsz a betegségedben is, dicsőítheted az Urat, mert betegségedben is és ama harc alatt is az Úr megdicsőíti az ő nevét, meggyógyít vagy erőt ad a betegség elhordozásához.

És ha aggodalmaskodsz a párválasztás miatt, előre magasztalhatod az Urat; ő úgyis a hozzád illő legjobb párt fogja adni.

Még a halál órájában is ott fog melletted állni az Urad. Ezért már most is, abban a pillanatban, órában is nyugodtan magasztalhatod őt, ahogy Jósáfát tette a harc előtt, mert “azoknak, akik Istent szeretik, minden a javukat munkálja”.

Aki még a harc előtt tud dicsőítő imát zengeni, az teljesen bizonyos lehet, és bizonyos is, hogy a harc után is a hálaadás völgyében fogja majd dicsőíteni az Urat. Aki a harc előtt tudja az Urat dicsőíteni, az dicsőíteni fogja az Urat a győzelem miatt utána is.

Ez a mai történet tehát erre hadd tanítson bennünket, és buzdítson most az év elején különösképpen is, és tekintve az egész év aggodalmaira és problémáira, hogy a dicsőítő imádság énekével állhatunk meg, és álljunk is meg az új esztendő harcai előtt. Noha tudjuk, hogy a magunk gyengeségében nem tudunk megállni, de az Úr hatalmában bízva mégis megállhatunk, és megtapasztaljuk majd, hogy ugyanúgy, ahogy az évkezdés az Urat dicsőíthette, az évzárásunk is őt dicsőíti majd, mert először dicsérjük az Urat és utána harcolunk.

 


 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, most leginkább kérni szeretnénk tőled, de akkor nem vennénk komolyan ennek az igének az igazságát és tanítását. Ezért szeretnénk most minden nyomorúságunk ellenére is magasztalni és dicsőíteni téged, mik ugyanis a mi nyomorúságaink a te hatalmadhoz képest, hiszen te olyan csodálatos vagy.

Urunk, a te hatalmadat, amelyet kijelentettél Jézus Krisztusban, amikor győzött a kereszten, meg utána az elmúlt év áldásai és csodái közepette is annyira érezzük és olyan jó látnunk azt, hogy a te hatalmad számunkra csakugyan azt jelenti, hogy mi nyugodtan dicsőíthetünk téged már előre, mert te úgyis győzöl.

Mennyei Édesatyánk, dicsőítünk téged azért, hogy te vagy az, aki uralkodsz, te vagy az, aki mindent igazgatsz, a mi életünket is. Köszönjük, hogy még az ellenségeink is a te kezedben vannak, és neked semmibe se kerül ellenségeskedést támasztani közöttük azért, hogy ne tudjanak nekünk ártani. Dicsőítünk téged azért, Urunk, hogy azokért a szeretteinkért is nyugodtan magasztalhatunk, akikért aggódni szoktunk, mert még nem a tiéid, mert nem úgy élnek, ahogy mi szeretnénk, mert a te hatalmad rajtuk is könyörülni tud.

Dicsőítünk azért is, Urunk, hogy a mi gyülekezetünket is nyugodtan a te kezedbe ajánlhatjuk az év első napjaiban, az évet kezdve, hiszen úgyis csak áldás fog történni, és minden a javunkat fogja szolgálni.

Magasztalunk téged, Urunk, önmagadért. Dicsőítünk a megtapasztalt áldásokért, az elmúlt esztendő örömeiért és bánataiért. Dicsőítünk téged már előre a próbákért, a bajokért, a nehézségekért, amelyekben majd megdicsőíted magad és bennünket is.

Dicsőítünk téged, Urunk, Istenünk azért, mert te csakugyan méltó vagy rá. És most dicsőítünk az igéért, amit hallottunk. Magasztalunk azért, hogy a te erőddel ezt az igét is komolyan vehetjük, és köszönjük, hogy még a harcaink előtt dicsőíthetünk téged a panaszaink helyett vagy után. Legyen áldott mindezért a te neved!

Ámen.