4.

MI A NEVED?

 

 

 

Alapige: 2Móz 3,13-14

“Mózes pedig ezt mondta Istennek: Ímé én elmegyek az Izráel fiaihoz, és ezt mondom nekik: A ti atyáitok Istene küldött engem tihozzátok. De ha azt mondják nekem: Mi a neve? Mit mondjak nekik? Isten ezt mondta Mózesnek: Vagyok, aki vagyok. Így szólj az Izráel fiaihoz: A Vagyok küldött engem tihozzátok.”

 


 

Imádkozzunk!

Szeretnénk az ének után a magunk szavaival is áldani, magasztalni és dicsőíteni téged, Istenünk, és szeretnénk ma este különösen is komolyan meggondolni, mit jelent, hogy Mindenható vagy, mindenütt jelen vagy és minden ígéreted és szavad igaz. Tudod, hogy melyikünk honnan érkezett ide és hogyan vagyunk itt. Köszönjük, hogy így szeretsz minket, amint vagyunk.

Köszönjük, hogy ajándékot akarsz adni. Hadd találkozzunk itt ma este veled. Hadd legyen számunkra egészen személyessé az az örömhír, ami a te nagyságodról és szeretetedről szól, és ha fáradtak vagyunk is, hadd legyen fogékony a szívünk, hadd tudjuk szívünkbe zárni és cselekedni mindazt, amit tőled hallunk.

Add Szentlelkedet, Ő tegye mindezt lehetővé.

Ámen.

 


 

Igehirdetés

Néhány alkalommal beszéltünk már arról, hogy ki is valójában a mi Istenünk, akiben hiszünk és szeretnénk egyre jobban, mélyebben hinni. Leg-utóbb a most felolvasott verseket meg-előző rész alapján láttuk, hogy Isten annyira élő személy, hogy látja, mi történik az Ő népével, hallja az ő segélykiáltásukat. Nem közönnyel, hanem mély részvéttel nézi szenvedésüket. És nemcsak részvétet érez, hanem szabadítást is készít és ad nekik.

Nem is gondolta az a nép, hogy Isten mennyire komolyan vette az ő jajkiáltásukat, imádságnak talán alig nevezhető segélykérésüket, de Isten azt imádságnak tekintette. Elkészítette a szabadítást. Ennek érdekében kiválasz-totta magának Mózest. A kellő időben közölte vele, hogy Ő küldi erre a feladatra, és miután Mózes megijedt et-től a feladattól, Isten megbátorította, hogy vele lesz. Nem a saját erejében kell bízni, mert soha nem távolodik el tőle az ő élő Istene.

Azt mondtuk, hogy ez a három örömhír mindnyájunkat megerősíthet: Isten hall, Isten küld, és Isten elkíséri azt, akit küld.

Nos, megkapta tehát a parancsot Mózes, és végiggondol minden eshetőséget. Ezzel folytatódik a mai igénk: azt kérdezi Istentől, ha mégis keresztkérdéseknek vet engem alá a nép és megkérdezik, hogy jutott ez eszem-be, hogy innen, a rabszolgaságból ki-menjünk, ki mondta ezt nekem, ki kül-dött engem, akkor mit mondjak nekik? Mi a neved? Isten így válaszol: Mondd azt, hogy a Vagyok küldött té-ged. Vagyok, aki vagyok.

Ezt a mondatot sokféleképpen lehet fordítani, mert ennek az igének a jelen idejű és jövő idejű alakja között nincs különbség. Lehet így mondani: Vagyok, aki vagyok. De így is lehet: Leszek, aki leszek. Vagy úgy is lehet: Vagyok, aki leszek, vagy leszek, aki vagyok. És ez nem játék a szavakkal, hanem a bibliafordítók keresik, mi ennek az igazi, valós értelme.

Nehéz néha pontosan visszaadni egy-egy igét úgy, hogy az egészen pontosan azt fejezze ki, amit az eredeti nyelven. Valaki, akinek anyanyelve az ószövetség ősi nyelve, azt mondta: ezt a formulát a legpontosab-ban talán így lehetne visszaadni: jelen leszek ott, ahol jelen leszek. Vagy lehet ezt is jelen időben: jelen vagyok ott, ahol jelen vagyok.

Isten itt Mózest az Ő állandó jelenlétéről akarja biztosítani. Azzal bá-torítja, hogy soha nem hagyja egyedül. Ha ő mindig odamegy, ahova Isten küldte, akkor mindig tapasztalni fogja Isten jelenlétét. A kérdés azonban az, hogy ezzel most megmondta Isten a nevét? Mózes a nevét kérdezte: Mit mondjak azoknak, akikhez kül-desz, ki küldött engem? Mi a neved? Erre Isten azt mondja: Vagyok, aki vagyok. Mondjad nekik: a Vagyok küldött téged.

Megmondta a nevét, vagy nem? Nyilvánvalóan nem mondta meg. Miért nem mondta meg Isten a nevét? Azért, mert az ókor pogány vallásaiban elterjedt volt az, hogy aki ismeri egy istennek a nevét, az hatalmában tudhatja azt az istent. A név teljesen azonos volt a személlyel. Tehát ha a nevét ismerte, akkor, ha az rossz szellem volt, távol tarthatta magától, ha segítséget várt tőle, megidézhette, lekenyerezhette áldozatokkal, fogadalmakkal, ígéretekkel. Az egész kul-tusznak, a pogány bálványok tiszteletének ez volt a célja, hogy befolyásolják az isteneket, hogy felhasználják őket a maguk céljaira. Ehhez azonban tudniuk kellett az embereknek az istenek nevét. Amíg egy Isten nevét nem tudták, addig nem indulhatott el a kultusz sem, és kultusz nélkül nem le-het befolyásolni. Márpedig a vallás célja ugyebár az, hogy az isteneimet felhasználjam a magam céljaira. Kezemben tarthassam őket, parancsokat adhassak nekik. Birtokolni akarta az ember az isteneit.

Nem véletlen az, hogy Jákób is ezt kérdezte a Jabbók révénél: mi a te neved? S mit mondott neki az Úr? Mi-ért kérdezed az én nevemet? és megáldotta őt ott. Nem mondta meg Jákób-nak sem a nevét, de adott neki áldást.

Nos, Isten tehát nem felel Mózes kérdésére. Olyan értelemben nem mondja meg a nevét, ahogyan azt mi várnánk, vagy ahogyan bemutatkozás-nál megmondjuk a magunkét. Azért sem, mert Istennek ilyen értelemben nincs neve. Ez, hogy Isten, nem az Ő neve. Ez megkülönböztetés, hogy nem emberről van szó, nem egy növényről, hanem Istenről van szó. Ez nem neve Istennek olyan értelemben, mint nekünk a vezetéknevünk vagy a keresztnevünk. Az, hogy Atya, az sem a neve, az viszonyt jelöl. Jézus próbálta az Isten hozzánk való viszonyulásának a lényegét valahogy ezzel szemléltetni, hogy mint egy igazán jó atya. Adhatunk nevet mindennek, amit megismerünk. Elnevezhetjük a növényeket, a tárgyakat, elnevezheti az ember az isteneit. A babiloni vallásban volt olyan isten, amelyiknek ötven nevet is adtak, mert ez az ő rangját, a méltóságát is kifejezésre juttatta.

Istent azonban nem lehet megragadni úgy, mint a pogányok a maguk bálványait. Nem lehet vele rendelkezni, nem lehet helyhez kötni, nem lehet szoborba merevíteni, nem lehet bezárni a templomba vagy az egyházba. Ő mindenekfelett Úr, és az Ő lényegét, lényét nem lehet egy névbe belefoglalni, és legfőképpen nem szol-gáltatja ki az Ő lényét, lényegét az embernek. Egyebek között a hitnek ez is fontos feltétele, hogy az ember így is tudja tisztelni Őt.

Egyetlen egyszer engedte a Mindenható, hogy az Ő egyszülött Fiát odaszögezzék a keresztre, de a harmadik napon már vele is mint dicsőségesen feltámadottal találkoztak. Az az Isten, aki nekünk magát kijelenti, nem olyan, mint a bálványok, olyan teddide-teddoda.

Jeremiás rendkívül éles iróniával ír erről. Kimegy az ember a szekercével az erdőbe. Mustrálja a fákat, és azt mondja: ebből jó istenszobrot fogok faragni. Kivágja, aztán formálja a szekercével. Felállítják egy templomban, de oda kell erősíteni, mert másképpen az arcára esik — nem akarok most más szót mondani, — mert tehetetlen. Ilyenek a bálványok. Ilyen minden isten, amit — még csak nem is mondom, hogy akit — az ember gyárt magának. De nem ilyen az egyetlen, igaz, élő Isten, akit nem az ember talált ki, hanem, aki az embert is alkotta, teremtette. Ővele nem lehet azt csinálni, amit a bálványokkal.

Helyes tehát ez a fordítás, hogy ha a Vagyok, aki vagyokot úgy próbáljuk visszaadni, hogy abban a mondatnak, a szavaknak a szellemisége is benne legyen. Hogy itt Isten az Ő jelenlétét ígéri Mózesnek: Jelen leszek ott, ahol jelen leszek.

A Biblia soha nem vitatkozik Isten létéről, és nem bizonygatja Isten létét. A Bibliában mindig a cselekvő Istennel találkozunk, aki az Ő jelenlétéről biztosítja a benne hívőket. Ez a mondat tehát: Vagyok, aki vagyok, nem valamiféle filozófiai létkijelentés, inkább eszméltetni akarja Isten Mózest is, és mindazokat, akik Őt hallgatják. A legtöbbet mondta el ezzel magáról, hogy jelen leszek ott, ahol jelen leszek. Szakadatlanul találkozni fogsz velem. Ha nem látsz is, meggyőzően látni fogod a munkámat. A láthatatlan Istent az Ő tetteiből ismerheti meg az ember. Minden, amit önmagáról mon-dana, kevesebb lenne ennél, hogy jelen vagyok ott, ahol jelen vagyok.

Biblián kívüli talajon lehet vitatkozni Isten létéről, de a Szentírás mindig az Isten jelenlétéről tesz bizonyságot. Tudniillik magától értetődik, hogy ha Ő cselekszik, és el tudjuk mondani, mi mindent cselekszik, akkor nyilván létezik. Arról kár vitatkozni. Isten léte egyébként is statikus szemlélet. Isten jelenléte dinamikus szemlélet. Isten minket mindig mozgásba hoz és mozgásra hív. Kövess engem! Ezt nemcsak Jézus mondta azoknak, akiket hívott magához, hanem az Ószövetségben is többször találkozunk ezzel.

Idegen a Szentírástól mindenféle módja annak, ha Istent tárgyiasítani akarják. Ő ebben is alapvetően különbözik a bálványoktól. Ő mindig az események alanya marad. Ő mozgatja azokat, Ő tervezi meg, valósítja meg, használ fel eszközöket, teszi az eszközöket alkalmasakká. Ő viszi céljához a maga terveit. Ő mindig minden-nek az alanya marad. Még a megismerésünknek sem lehet a tárgya, hogy megismerjük magunktól Istent. Róla is csak annyit tudunk, amennyit önmagáról nekünk elmond. Isten soha nem válhat az emberi megismerés tár-gyává. Hiszen miközben meg akarjuk Őt ismerni, Ő kezd beszélni velünk. Csak azt tudjuk róla, amit önmagáról jónak lát elmondani.

Jézus kategorikusan beszélt erről egyszer, amikor a Máté 11,27 szerint ezt mondja: “Mindent nekem adott át az én Atyám, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya; az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja jelenteni.”

Csak az ismeri meg, akinek kijelenti, csak annyit ismer meg róla, amennyit kijelent. Isten az örök alany marad. Ezért érkezünk meg mindig Jézushoz, ha Istent meg akarjuk ismerni, mert benne végezte el a maga nagy szabadítását, a maga váltságmunkáját. Jézus az Atya szeretetének a végrehajtója. Benne hajolt hozzánk egészen közel. Azt, hogy kicsoda Isten, abból tudjuk meg, ha megismerjük, mit tett értünk Jézus.

Nem véletlen az, hogy ez a vagyok Jézus önkijelentéseinek a csúcsain olyan gyakran elhangzott. Ott mindig valami ünnepélyesség van, amikor azt mondja: Én vagyok a feltámadás és az élet. Én vagyok az út, az igazság és az élet. Én vagyok az ajtó. Az egyetlen, amin át oda lehet lépni az Atyához. Én vagyok az életnek kenyere stb. A Mindenható hajol itt közel hozzánk és jelenti ki magát nekünk.

Ha ezt az örömhírt komolyan vesz-szük, akkor ennek néhány olyan következménye van, ami egészen gyakorlati módon befolyásolja a hívő em-ber életét. Először is, aki tudatosan Isten jelenlétében él, védettségben van. Ez olyan biztonságérzetet adhat, ami semmi mással nem fejleszthető ki. Az ilyen mindig tudja, hogy nem kerülhet Isten háta mögé. Mindig az Ő színe előtt van, és az ő Istenének mindig fontos a benne hívő ember. Mindig úgy nézi, mint ahogy itt a megelőző versek bizonyságot tesznek arról, ahogy az Egyiptomban szenvedő Izrá-elt nézte. És soha nem hagyja el az övéit. Tulajdonképpen ez maga az üdvösség: tudatosan Isten jelenlétében élni. Ez teljesedik ki majd odaát az örökkévalóságban. Ennek a hiánya a kárhozat, amikor Isten jelenlétébe már nem juthat többé az ember.

Egy valakinek kellett átélnie azt, milyen az, ha elhagyja őt az Isten, és Ő így kiáltott a kereszten: Én Istenem, én Istenem miért hagytál el engemet? Mert Jézus a poklot is megjárta azért, hogy nekünk ne kelljen odakerülnünk. Mivel azonban Ő átélte az Istentől való elhagyatottságot, ezért nekünk soha nem kell azt átélnünk, ha benne bízunk és hiszünk. Úgy, hogy sokaknak a bizonyságtétele lehet ez: “Elhagynak emberek, mit árt, ha Ő veled. Töröld le könnyedet, Jézus szeret.” Ebből az önkijelentésből, hogy vagyok, aki vagyok, ott leszek, ahol ott leszek, Mózes számára is ez következett, de mi is Isten állandó jelenlétében élnünk. Ez biztonságot, békességet, védettséget jelent.

A másik, ami ebből következik, hogy aki tudatosan Isten jelenlétében él, annak ez lesz a felelőssége forrása is. Mert ha mindent az Ő szeme előtt csinálok, ha ott zajlik az életem, akkor neki vagyok felelős mindenért. Ő mindent tud rólam. Látja nemcsak a cselekedeteimet, hanem azoknak a rugóit is. A szándékaimat, az indítékaimat, a legtitkosabb gondolataimat. Tudja minden bűnömet. Tudja azokat a gondolataimat is, amiket nem valósítottam meg. Mindent tud rólam, de azt is, amit velem csinálnak. Hogy ki bántott. A zsoltáros azt mondja: számon tartod a könnyeimet is. Ő mindent tud az emberről. És akiben ez tudatos, annak a felelőssége érzékeny-nyé válik.

Azért olyan felelőtlen ez a kor, amiben élünk, mert egyre istentelenebb. Isten nélkül nem érzi magát fe-lelősnek az ember. Legfeljebb a munkahelyi főnöknek, őt meg nem olyan nehéz becsapni. Meg ő sem teljesíti a dolgait, ő sem érzi felelősnek magát a főnöke iránt, és így tovább. Kéz kezet mos. De aki az Isten jelenlétében él, abban kialakul ez a fajta felelősség. Ugyanaz, amiről a 139. zsoltár tesz bizonyságot: “Uram, megvizsgáltál en-gem, és ismersz. Ismered ülésemet és felkelésemet, messziről érted gondolatomat. Járásomra és fekvésemre figyelsz, minden utamat jól tudod. Elől és hátul körülzártál engem, és fölöttem tartod kezedet. Mikor még nyelvemen sincs a szó, immár egészen érted azt, Uram! Csodálatos előttem ez a tudás, magasságos, és nem érhetem azt. Hova menjek a te Lelked elől, és a te színed elől hová fussak? Ha a mennybe hágok fel, ott vagy; ha a Seolba vetek ágyat, ott is jelen vagy. Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó szélére szállanék: ott is a te kezed vezérelne engem, és a te jobb kezed fogna engem.” Jelenti ez a jobb kéz ismét a védelmet is, de jelenti azt is, hogy felelős vagyok neked.

És még egy harmadik ilyen gyakorlati vonatkozását hadd említsem meg. Ez az önkijelentés arról is beszél, hogy Isten mindenütt jelen van. Ha valaki komolyan veszi, hogy Ő olyan Isten, aki mindenütt jelen van és mindenütt egyenlő hatalommal és szeretettel van jelen, akkor ez nagy békességet ad a távolban élő szeretteinkre, ismerőseinkre gondolva. Aho-va nem ér el a kezünk…

A múltkor hallottam egy szülőt kétségbeesetten aggodalmaskodni: mi lesz most az ő egyik gyermekével, mert olyan körülmények közé került, és olyan helyen van, ahova nem ér el az ő keze. Kissé dicsekedett, hogy az ő keze hosszú és sok helyre elér, de nem üresen szokta odadugni, hanem általában egy borítékkal, és azzal min-dent el lehet intézni. De ott, ahol az a gyerek van, oda most nem ér el az ő keze.

S ez jutott eszembe, ha ez az ember ismerné Istent, tudná, hogy Isten ott is Isten, és itt őmellette sem ő őrzi meg a gyerekét, hanem az élő Isten tudja megőrizni. Hányszor a szülő közvetlen közelében éri súlyos baleset a gyereket, miért nem vigyázott rá? Mert mindnyájan tökéletlenek vagyunk, és éppen nem néztem oda, meg másra figyeltem, meg már késő is volt… Ott sem az én kezem őrzi meg, de a távolban is megőrzi a mindenütt jelenlevő Isten. Egészen másként tudnánk imádkozni azokért, akik lélekben vagy térben eltávolodtak tőlünk, akikhez nem ér el a segítő kezünk. Vagy akikkel szemben a tehetetlenségünket érezzük.

Aki komolyan veszi, hogy Isten mindenütt jelen való, annak ez nagy bátorságot, vigasztalást, reménységet ad. Ezért kérdezi Isten Jeremiás köny-ve szerint: “Csak a közelben vagyok-e én Isten? — azt mondja az Úr, — és nem vagyok-e Isten a messzeségben is? Vajon elrejtőzhetik-e valaki a rejtekhelyeken, hogy én ne lássam őt? — azt mondja az Úr, — vajon nem töltöm-e én be a mennyet és a földet?” (Jer 23,23-24)

Nemcsak a közelben Isten Ő, a távolban is betölti a mennyet és a földet. Az Ő jelenléte mindenütt valóság, és aki ezt tudja és komolyan veszi, az rábízza magát, és békessége van, mert védettségben érzi magát. Az felelősen gondol, tesz és mond mindent, mert tudja, hogy neki számot kell adnia. És az ezzel a reménységgel tud azokra is gondolni, azokért is imádkozni, akikhez nem ér el a keze, de akikhez Isten keze elér akár úgy, hogy oltalmazza, akár úgy, hogy inti, segíti vagy védi őket.

Hinni tulajdonképpen azt jelenti: valaki tudatosan Isten jelenlétében él, és ott számol Istennel és számít rá. Gondoljuk ezt végig majd otthon, mit jelentene ez, milyen híja van ennek az életünkben, mennyire nem számolunk komolyan Ővele, az Ő jelenlétével, és mennyire nem számítunk igazán Őreá. Ebből adódik azután sokféle félelem, aggodalmaskodás, kapkodás, idegesség, meg a bálványainkhoz való menekülés.

Boldog az az ember, aki tudja, hogy Ő jelen van ott, ahol jelen van.

 


 

Imádkozzunk!

Mindenható Istenünk, hálásan köszönjük, hogy nem mondtad meg a nevedet Mózesnek, és nem mondod meg nekünk sem. De akárhova nézünk az életünkben, láthatjuk a te kezed nyomát és lábad nyomát. Olyan sokszor hallhattunk már tőled olyan igét, amire éppen akkor volt a legnagyobb szükségünk.

Áldunk azért, mert cselekszel, mert az események mögött ott állsz, mert kimondhatatlanul szeretsz minket. Magasztalunk azért, hogy Jézusban egészen közel hajoltál hozzánk, és mindent, ami fontos, megtudhatunk rólad. Köszönjük mindazt, amit az Ő váltságművében tettél értünk.

Könyörülj rajtunk és segíts minket hinni. Komolyan venni azt, hogy jelen vagy, komolyan venni, hogy közel vagy, hallótávon belül. Taníts meg így imád-kozni hozzád. Segíts számolnunk veled és számítanunk rád, ne csak a bajokban kiabálni, hanem szakadatlanul tudatosan boldogan a te jelenlétedben élni.

Ezzel a felelősséggel, ezzel a békességgel, ezzel az állhatatossággal hadd tudjunk imádkozni másokért. Hadd legyünk készen mindig arra, hogy te ismét cselekszel, és láthatjuk a te csodáidat.

Ámen.