3.

HALLOTTAM KIÁLTÁSUKAT

Alapige: 2Móz 3,7-14

“Az Úr pedig azt mondta: Megláttam népem nyomorúságát Egyiptomban, és meghal-lottam kiáltozásukat a sanyargatók miatt, mert ismerem fájdalmukat. Le is szállok, hogy kimentsem őket Egyiptom hatalmából és elvigyem őket arról a földről egy jó és tágas földre, tejjel és mézzel folyó földre. Bizony, eljutott hozzám Izráel fiainak segélykiáltása; látom is, hogy mennyire sanyargatják őket az egyiptomiak. Most azért menj! Elküldelek a fáraóhoz, vezesd ki népemet, Izráel fiait Egyiptomból! Mózes erre ezt felelte az Istennek: Ki vagyok én, hogy a fáraóhoz menjek, és kihozzam Izráel fiait Egyiptomból? De Isten ezt mondta: Bizony, én veled leszek. Ez lesz annak a jele, hogy én küldelek: Amikor kivezeted a népet Egyiptomból, ennél a hegynél fogjátok tisztelni az Istent.

Mózes azonban ezt mondta Istennek: Ha majd elmegyek Izráel fiaihoz, és azt mondom nekik: a ti atyáitok Istene küldött engem hozzátok, és ők megkérdezik tőlem, hogy mi a neve, akkor mit mondjak nekik? Isten ezt felelte Mózesnek: Vagyok, aki va-gyok. Majd azt mondta: Így szólj Izráel fiaihoz: A Vagyok küldött engem hozzátok!”

 


 

Imádkozzunk!

Köszönjük, Istenünk, ha valóban imádságként mondhattuk el most együtt ezt a szép éneket. Köszönjük, hogy mindannyiunk szívébe látsz és tudod, mik a kívánságaink, milyen bűnöket hordozunk és rejtegetünk magunkban; milyen sérelmek értek, mi-mindentől félünk, és mi miatt aggodalmaskodunk.

Köszönjük, hogy akárhogyan vagyunk is most itt, te így szeretsz minket. Köszönjük, hogy szeretetednek melegében egészen megváltozhat az életünk. Köszönjük, hogy szabadulást adsz a félelmektől, békességet adsz az aggodalmaskodás helyére, és egyedül te tudsz érdemi választ adni minden kérdésünkre.

Kérünk, hogy aminek ma este van az ideje, arra válaszolj így kegyelmesen, attól szabadíts meg hatalmasan, és azzal ajándékozz meg minket a te nagy szeretetedből. Köszönjük, hogy hallod a mi kiáltásunkat, is és nem közömbösen nézed a sorsunkat. Szabadításodra várunk, Urunk! Beszélj velünk most ebben a csendben, és legyen a te szavad újjáteremtő ige.

Ámen.

 


 

Igehirdetés

A csütörtök esti istentiszteleteken új so-rozatot kezdtünk, aminek az az összefog-laló címe: Ki a mi Istenünk? Fontos, hogy egyre pontosabban és alaposabban megismerjük, voltaképpen ki az, akiben hiszünk, vagy aki után vágyakozunk? Mit mond el Isten magáról, és miről beszélnek az Ő beszédes tettei?

Folytassuk ma este is ezt a sorozatot és a felolvasott történetből Istennek három olyan jellemvonását emeljük ki, amik az Ő hozzánk való viszonyulásának a lényegére mutatnak. Három szóhoz szeretném ezt köt-ni: Isten hall, küld és elkísér.

Mi ennek a felolvasott igének a történe-ti háttere? Az, hogy Izráel népe már 400 év óta sínylődik Egyiptomban, és sorsa egyre elviselhetetlenebb. Rabszolgasorba süllyedtek, és egyfajta népirtást is el kell szen-vedniük, hiszen minden újszülött fiú csecsemőt születése után azonnal megölnek. A nép kiált Istenhez, de 400 év alatt gondozatlanul annyira megkopott az Isten-isme-rete, és annyira meggyengült az Istenbe vetett bizalma, hogy maga sem reméli, valamiféle válasz érkezik a kiáltására.

Mózes a távoli Midián földjén van, ahová menekült. Azért kellett elfutnia E-gyiptomból, mert felindultságában agyonütött egy egyiptomit. Legelteti apósának a nyájait, és úgy tűnik, élete végéig azt fog-ja csinálni. A nép Egyiptomban semmi reményt nem táplál arra nézve, hogy megváltozzék a sorsa. Mózes Midián földjén egyáltalán semmi újat nem remél a jövőtől.

Akkor egy szép napon váratlanul Isten megszólítja őt. Hallott ő több mindent erről az Istenről, de voltaképpen nem ismerte az élő Istent. Annál meglepőbb a számára, hogy a nevén szólítja ott a pusztában, s ezzel a feladattal bízza meg: hozza ki az Ő népét Egyiptomból.

Nézzük ezt a három jellemvonását a mi Istenünknek, amiről beszél ez a történet.

1. Az elsőt ebbe az egyetlen szócskába próbálom tömöríteni: Isten hall. Ezt mond-ja Mózesnek az égő csipkebokornál: “Láttam népem nyomorúságát Egyiptomban, és meghallottam kiáltozásukat a sanyargatók miatt, ismerem fájdalmukat. Le is szállok, hogy kimentsem őket Egyiptom hatalmából és visszavigyem őket arra a földre, amelyik jó és tágas föld, tejjel és mézzel folyó föld. Mert eljutott hozzám Izráel fiainak segélykiáltása; látom, mennyire sanyargatják őket az Egyiptomiak.”

Ilyen a mi Istenünk! Olyan, aki lát, hall, reagál, érez, együtt érez az Ő népével. Kimondhatatlanul sokat jelent ez a megállapítás: ismerem fájdalmukat. Olyan, aki nem közömbösen nézi az Ő népének a sorsát, sőt már kész terve van a nép megszabadítására. Ennek a tervnek a megvalósítását időzítette is, és ennek a végrehajtásában Őt senki meg nem tudja akadályozni.

Az az Isten tehát, aki a Bibliában nekünk magát kijelenti, aki az Ábrahám, Izsák és Jákób Istene és a Jézus Krisztus Atyja, az az Isten élő személy, aki kimondhatatlanul szereti az Ő népét ilyen elesett, nyomorult állapotában is. Ha kell, egyoldalúan is szereti őket, aki nem feledkezik el ígéreteiről, s “bár késik a segítség és nem találsz vigaszt” — ahogy az egyik szép énekünk mondja, — “eloszlik gond és kétség előbb, mint véled azt.” Mert Ő már készíti a szabadítást. Ilyen Istenben hisz az, aki hisz Jézusnak, hisz a Szentírásnak és elkezdi imádni ezt az Istent.

A filozófusok istene nem ilyen. A filozófusok istenfogalommal dolgoznak, és az istenproblémát akarják megoldani. Márpedig egy fogalom és egy probléma nem tud érezni, nem tud együtt érezni velünk. Nem hall, nem lát, nem tud szabadítást munkálni. A pogányok kifaragott bálványszobrai sem képesek erre. De még a mohamedánok Allahját sem jellemzi ez az emberrel együtt érző szeretet. A buddhisták személytelen karmája sem képes erre. A hinduizmus 330 millió istenségét sem ez jellemzi, ami az élő Istent, a Jézus Krisztus Atyját.

Ha azonban Isten lát, hallja a kiáltást, elkészíti a szabadítás tervét, együtt érez az Ő népével, és nemcsak együtt érez, hanem ki is fogja szabadítani, akkor miért nem reagált hamarabb erre a kiáltásra, amit hallott? Egy idő óta már hangzik ez a szörnyű segélykiáltás, és Isten hallgat. Isten nem ad életjelet magáról ennek a népnek. Mi ennek az oka?

Sok kételynek, kétségnek a forrása ez a kérdés, és az, ha valaki nem fogadja el rá a választ. Isten bölcsen időzíti az Ő cselekedeteit. Egyedül Ő tudja, hogy pontosan mi-kor minek van az ideje, és mikor mi használ nekünk. Néha benne hagyja — még az Ő népét is — olyan kohókban, amikre szüksége van ahhoz, hogy kitisztuljon belőle a salak, és egyre tisztább istenismeretre és hitre jusson el. Amikor a nép már igazán szívből kiált és csak tőle vár segítséget, és megalázza magát előtte, akkor Isten hatalmasan cselekszik.

Mivel a Biblia őszinte könyv és a valóságot írja le, ezért olvasunk benne ilyet is: a nép kiált és ilyeneket mond Istennek: elrejtetett az én sorsom az Úr elől és ügyem-mel nem gondol Istenem.” Ezt Isten idézi a népnek, amikor megszólal és beszél vele, és azt kérdezi: miért mondod ezt, Jákób? Miért beszélsz így Izráel, hogy rejtve van sorsom az Úr előtt, és ügyemmel nem gondol Istenem? Hát nem tudod-e, hogy Isten nem feledkezik el senkiről és semmiről, hogy Ő pontosan tudja, mikor minek van az ideje, és nála mindig kész a szabadítás. Lehet, hogy számításainkhoz képest későn jön, de soha sem elkésve.

Ezért fontos ige az, amit a Jeremiás siralmairól szóló kis könyvecskében így olvasunk: “Jó várni és megadással lenni az Úr szabadításáig.” Aki tudja, hogy Isten hall és nem süket, mint a bálványok, aki tudja, hogy Isten érez, és együtt érez az Ő népével, és hiszi azt, hogy nem hiába kiáltunk hozzá, az tud várni a szabadításig. Annak sem könnyű mindig, az is szeretné gyakran, ha előbb következne be a szabadítás, de utólag még ezt is el tudja mondani: Valóban jó várni, és megadással lenni az Úr szabadításáig.

Egészen másként gondolnánk Istenre, egészen másként bíznánk benne, másként imádkoznánk, vagy egyáltalán elkezdenénk komolyan imádkozni, ha tudnánk, hogy Ő ilyen, aki hallja a hozzá intézett kiáltást. Lehet, hogy nem azonnal mozdul, de egészen bizonyos, hogy nem késik el.

Van a Dániel könyvében egy elgondolkoztató részlet, ami arról szól, hogy Dánielt szorongatja népének elesett állapota, és hosszú idő óta könyörög már Istenhez azért, hogy emelje ki ezt a népet a fizikai és lelki rabságból egyaránt. Egy alkalommal, amikor nem is várná, Isten ezt mondja neki: “Ne félj Dániel: mert az első naptól fogva, amikor rászántad magad a dolgok megértésére, megalázkodva Istened előtt, meghallotta szavadat Isten, és én a te szavaid miatt jöttem.” (Dán 10,12) Ez egy angyalfejedelem, aki előkészíti Izráel népének a kiszabadítását egy másik fogságból. S azt mondja: az első naptól fogva Isten meghallgatta a te imádságodat, de az jó, hogy te utána is buzgón kiáltottál hozzá; de már amikor megaláztad magad, és komolyan elkezdtél imádkozni, eldőlt, hogy Isten szabadítást ad, csak még el kellett jönnie a legalkalmasabb időnek.

De jó, hogy Dániel nem hagyta abba, de jó, hogy elkezdi ezt a komoly kiáltást, de jó, hogy igazán hitt Istenben és tudta, hogy Isten élő személy, aki hall, lát; aki ismeri a fájdalmunkat, aki nem nézi közömbösen sorsunkat, sőt alakítja sorsunkat, ezért tud, és akar szabadítást adni minden nyomorúságból. Isten tehát hall.

2. A másik, ami kiderül ebből az igéből: Isten küld. Tudniillik neki a szabadító munkájában szüksége van emberi eszközökre. Azok nélkül is végre tudná hajtani a szabadítást, mint ahogy gyakran így cselekedett, de tetszik neki, hogy sokszor egyszerű, magunkfajta embereket válasszon ki, és azok legyenek az Ő eszközei. Ezért ebben a váratlan helyzetben azt mondja Mózesnek: “Most azért menj! Elküldelek a fáraóhoz, vezesd ki népemet, Izráel fiait Egyiptomból!”

Istennek nemcsak az Ő népe számára van készen szabadító terve, hanem egyetlen személy számára is készen van a küldetés. Miközben Mózes terelgette nyáját, aközben a magas isteni terv már elkészült. Ez az ember azt hiszi, hogy itt vénül meg a juhok között, egyszer majd felbukik, aztán csendesen eltemetik. Másként indult ugyan az élete, de így alakult, ezt kell elfogadni. Közben a gyerekei, unokái felnőnek, népével meg ki tudja, mi lesz. Isten kegyelmes, bízunk benne.

Istennek azonban egészen más terve volt ezzel az egyszerű, pásztorrá vált emberrel. Miért éppen Mózest választotta ki erre a feladatra? Azért, mert neki talán még lehettek összeköttetései a fáraó udvarában? Egyáltalán nem. Azóta 40 év eltelt. Nem volt neki semmi összeköttetése, és ha valahova nem akarta többé betenni a lábát, az éppen a fáraó udvara volt. Ott őt távollétében halálra ítélték, onnan menekült, hogy mentse az életét. A tájára sem akart menni soha többé. Itt meg jött-ment volt. Idegen, menekült, nulla. És tetszett az Istennek egy ilyen kis senkit kiválasztani.

Akinek ott, ahol felnőtt, nincs helye, ide, ahova jött, sose tud igazán begyökerezni, de Isten valami szépet és nagyot tervezett vele. Mózes magától soha nem tudott volna segíteni a népén. Így azonban, hogy Isten öröktől fogva kiválasztotta, az időben egyszer elhívta, világosan elé adta küldetését. Ő ezt tudomásul vette, és beleigazodott Isten tervébe. Isten használható eszköze lett.

Először az elfelejtettből megszólított lett, mert Isten megszólította őt, aztán csak meg akarta nézni, hogyan történik az, hogy ég a csipkebokor, de nem ég el, és a nézőből mozgósított emberré vált, mert küldetést kapott, és így lett Isten kezében használható eszközzé.

Istennek mindannyiunkkal van terve. Ő személy szerint ismer és számon tart minket. Nemcsak egyszer van a Bibliában: “neveden hívtalak téged, enyém vagy.” Még ha sokszor csak egy számmá válunk is, például egy kórházi kórteremben: ő a ketteske, ott jobbra, vagy amikor már egy szám sem vagyunk, Isten akkor is név szerint számon tart bennünket. Mindannyiunk életére szép terve van. Ezt a tervet nem kötelező komolyan vennünk. Mehet az ember Isten nélkül, fittyet hányva az Ő kegyelmes tervére, a maga feje után is. Egészen bizonyos, hogy meg fogja bánni, illetve soha nem fogja igazán a helyén érezni magát.

Minden ember akkor zökken a helyére, amikor Isten tervét megérti, az előtt meghajol, és engedi, hogy az megvalósuljon az életében. Ehhez azonban előbb kapcsolatba kell kerülni az élő Istennel. Valahogy így, mint Mózesnek. Neki sejtelme sem volt arról, hogy mi lehet Isten terve vele, nem is ismerte igazán Istent. Először az Ő igéjét kellett hallania, először tudomásul kellett vennie, hogy mindent tud róla Isten, hiszen a nevén szólítja, tetten éri, tudja, most hol tartózkodik. Először félre kellett tennie a maga fenntartásait, kételyeit, okoskodását, félelmét, és igent kellett mondania erre a képtelen tervre, hogy ő, éppen ő, menjen el a fáraóhoz és hozza ki a népet onnan a rabságból. Minden mozzanata elképzelhetetlen ennek az isteni parancsnak.

Mivel azonban előlegezte a bizalmat Istennek, és mivel Isten úgy szólít meg mindenkit, hogy közben munkálja benne a hitet is, hogy legyen bátorsága engedni Istennek, ezért megtette ezt a lépést, és kimondhatatlan áldássá vált Isten kezében.

Nem leszünk mi mindnyájan Mózesek, de a magunk helyén Isten áldássá akar tenni. Ehhez azonban beszédes kapcsolatba kell Ővele kerülni. Ehhez egyszer el kellene csodálkoznunk: kicsoda is Ő? Ehhez komolyan kellene venni, hogy valóban Ő szól hozzánk az Ő igéjéből, például most is, és az első néhány lépést, ha bátortalanul is, de meg kell tenni a hit útján. Aztán egyre bátrabban lépeget az ember, mert Isten meggyőzi őt arról, hogy ez az egyetlen helyes út, amin járnia kell.

És akkor lesz valaki igazán harmónikus személyiség, akkor fogja felülmúlni önmagát, és tud többet adni a környezetének, mint ami benne van, ha engedi, hogy Isten így a kezébe vegye. Sokkal több ajándékot tudnánk közvetíteni a gyermekeinknek, a reánk bízottaknak, egészen másként tudnánk viszonyulni a nehéz embereinkhez, akikkel legszívesebben sose találkoznánk, mint Mózes a fáraóval is tette, ha kapcsolatunk lenne az élő Istennel, ha engednénk neki, aki megszólít ott a magunk pusztájában, és igent mondanánk arra a tervre, amit Ő a számunkra készített.

Lehet, hogy annak vannak olyan mozzanatai, amik egyáltalán nem rokonszenvesek. Magunktól soha nem tettünk volna olyat, de Isten legyőzi a félelmeket és végigkíséri az embert ezen az úton. Így lesz Mózes Istennek szolgája, eszköze, sőt a Szentírás róla kockáztatja meg ezt a megál-lapítást: Isten barátja, akivel úgy szólott az Isten, mint ember a barátjával.

Minket is erre hív Ő. Boldog ember az, aki akár már ma este kérdezi: Uram, mi a terved velem?

3. És ami még megszólal ebben az igében: akit Isten küld valahova, azt el is kíséri. Mózes fél. Isten megérti, hogy oka van a félelemre, nem veszélytelen vállalkozás ez. Csak azt nem szabad soha elfelejtenie Mózesnek, hogy ez nem az ő vállalkozása, ide Isten küldte őt, és az ő hatalmas küldője mindig ott lesz mögötte, mellette, előtte, körülötte, felette, amíg azon az úton jár, amelyikre Ő küldte. Ha Mózes meri azt tenni, amit Isten mond neki, akkor ő állandóan Isten jelenlétében fog élni. És ez jelent védelmet, bölcsességet a helyes döntésekhez, biztonságot, békességet.

Ezért ígéri neki Isten, amikor Mózes felteszi a kérdést: ki vagyok én, hogy elmenjek a fáraóhoz és kihozzam Izráel fiait Egyiptomból: “De Isten ezt mondta: Bizony, én veled leszek. Ez lesz annak a jele, hogy én küldelek: Amikor kivezeted a népet Egyiptomból, ennél a hegynél fogjátok tisztelni az Istent.”

S akkor Mózes még aggályoskodik. Rendben van, hogy most te küldesz engem, de ha megkérdezik ők ott odaát, hogy ki küldött engem, mit mondjak, mi a neved? “Isten ezt felelte Mózesnek: Vagyok, aki vagyok. Így szólj Izráel fiaihoz: A Vagyok küldött engem hozzátok.”

Egy alkalommal már részletesen szóltunk arról, hogy sokféleképpen lehet fordí-tani ezt a három szót: vagyok, aki vagyok, de a nyelv szellemének legmegfelelőbb for-dítása ez: ott leszek, ahol ott leszek. Isten itt nem a létét bizonygatja Mózesnek, hanem az Ő jelenlétét ígéri. Ott leszek mindenütt, ahova téged küldelek. Ezt meg fogod látni akkor, hogy amikor jöttök kifelé a néppel, ennél a hegynél fogtok engem tisztelni. Ez egyelőre megint minden részletében elképzelhetetlen volt. Egyáltalán, hogy kijön onnan a nép, hogy Mózes kivezeti, hogy éppen erre fognak jönni, hogy itt éppen az jut eszükbe, hogy tiszteljék Istent. De Mózes gyenge hitét ilyen ígéretekkel is erősíteni akarja — majd meg fogod akkor látni. Kézzelfogható biztos dolgokról beszél a távoli vagy a közeli jövőt illetően is. Ott leszek, ahol ott leszek. Isten az Ő hatalmas jelenlétét ígéri Mózesnek.

Ha végiggondoljuk az emberiség történetét, akkor azt kell mondanunk, hogy mind-nyájan ugyanolyan helyzetbe kerültünk, amilyenben Izráel népe volt akkor ott, az Egyiptomi fogságban. Az Isten ellen fellázadt ember a saját lázadásának a rabjává vált, és nem tud kitörni a mai napig sem ebből. Nem tud magán segíteni, tehetetlenül vergődik. Egyik nyomorúságot a másik után zúdítjuk a saját nyakunkba, és nincs igazi megoldásunk a nyomorúságainkra.

Nem tudunk véget vetni a háborúknak. Elég csak ide, a közvetlen közelbe néznünk, néhány száz kilométerre tőlünk délre, mi folyik. Nem tudjuk megszüntetni az éhínséget, miközben másutt pocsékolnak, tékozolnak, dorbézolnak. Nem tudjuk megszün-tetni a betegségek áradatát, sőt újabb és újabb nyomorúságok törnek ránk, és ott állunk tehetetlenül, és viszi el a betegség az embereket. A nagy okos emberiségnek se a pénze, se a gyógyszere, se a tudása, se a büszkesége, sem a nagy tapasztalata nem elég ahhoz, hogy megmentsen emberéleteket.

Ezt a tehetetlenségünket, ha átéljük, és ebből a tehetetlenségből elkezdünk kiáltani Istenhez, akkor kezdődnek ezek a csodák, amikről ez az igeszakasz szól. Elkezdhet kiáltani az is, aki még vajmi kevéssé ismeri Istent. Rendkívül halvány és zavaros istenismeretük volt Izráel fiainak akkor ott Egyiptomban. Nem volt vallásos nevelés, meg papság, meg Biblia,— semmi. Volt régen, régen valami kijelentés az atyáknak, annak az emlékei éltek még, de mégis ehhez az Istenhez kezdtek kiáltani. És Isten hallgatta és meghallotta azt. Ismerte a fájdalmukat, készítette a szabadítást, és végrehajtotta azt.

Ezzel kezdődik életünk minden nyomorúságából a szabadulás, hogy kiáltunk Istenhez, és egyre bátrabban és egyre több hittel kiáltunk hozzá. S akkor Ő előbb-utóbb megszólít, és személyes kapcsolatot keres velünk. A nevünkön szólít.

Milyen sokat jelentett az Mária Magdalénának húsvét hajnalán, mikor Jézus a nevén szólította! Egészen addig mindenféle ostoba elképzelései voltak. Azt mondja Jézusnak: biztos te vagy a kertész. Ha te vitted el az én Uram holttestét, áruld el, hogy hova tetted? — Ilyen nagy butaságokat tudunk mondani addig, amíg a nevünkön nem szólít, és meg nem nyílik a szemünk. Dehogy kertész, dehogy holttest. Föltámadott és él, Ő maga az.

Erre a felismerésre akar elsegíteni mind-nyájunkat a mi Urunk, és arra, hogy megértsük azt a személyünkre szóló bölcs és szeretettől áthatott isteni tervet, hogy mit akar Ő velünk. Lehet, hogy egész más irányba indult el az életünk, de aki megérti, hova akar Isten engem tenni, mire akar használni, és megerősödik benne a bizalom, hogy ha Ő használ, akkor lesz értelmes életem, s kész lemondani minden egyébről, engedi kibontakozni életében Isten tervét, az az ember bontakozik ki maga is egyre jobban, és lesz azzá, akinek Isten teremtette és elgondolta. Az ilyen embereken keresztül tud Isten sok-sok áldást adni másoknak. Ebben a küldetésben lépten-nyomon, napról-napra tapasztaljuk, hogy valóban nem hagy egyedül.

 

Ő ott lesz, ahol ott lesz. A mi fülünknek talán furcsán hangzik ez a mondat, de ebben valami egyértelmű ígéret van. Isten az ő állandó jelenlétéről biztosítja azt, aki kész neki engedelmeskedni. Ilyen a mi Istenünk, aki hall, és kiáltsunk csak hozzá ezzel a bizonyossággal. Aki küld, és merjünk elindulni abba az irányba, ahova Ő hív. És aki elkísér mindvégig.

*

Isten az Ő népének ebben az esetben Mózest küldte szabadítóul. Nekünk Mózesnél sokkal nagyobbat. A Zsidókhoz írt levél össze is hasonlítja kettőjüket: Mózest és azt, aki nála sokkal nagyobb, akinek még a neve is azt jelenti: Szabadító. Jézust. Őt küldte nekünk az Atya. Az Ő egyszülött Fiát, hogy semmiképpen ne pusztuljunk el a bűnnek ebben a tehetetlen rabszolgaságában, hanem legyük az Ő szabad gyermekeivé. Erre a szabadságra hív Ő minket is. Boldog ember az, aki Őt tudja segítségül hívni.

Van egy mondat, ami háromszor is ismétlődik a Bibliában: Aki az Úr nevét segítségül hívja, megtartatik, megszabadul. Úgy is fordíthatjuk: üdvözül. Mert Isten hall és aztán küld, és ha küldetésben járunk, akkor elkísér. Nemcsak a halálunkig, — ak-kor vele leszünk azután is, örökkön, örökké.

 


 

Imádkozzunk!

Köszönjük, Istenünk, hogy ma is ugyanaz vagy, aki voltál hajdanán. Köszönjük, hogy benned nincs változás, vagy változásnak árnyéka.

Áldunk, valahányszor válaszoltál kiáltásunkra. Még azt is neked köszönjük meg, ha volt és van hitünk, hogy hozzád kiáltunk, és tőled várunk szabadulást. Bocsásd meg, hogy sok kétség rágja hitünket. Növeljed a hitünket. Taníts meg feltétel nélkül bízni benned. Szólíts minket is nevünkön, egészen személyesen az igéden keresztül. Taníts őszintén válaszolni arra, és vedd el kételyeinket, mint ahogy Mózesét is elvetted. Az engedelmesség Lelkével támogass, hogy tegyük, amit mondasz. Segíts, hogy amit most megértettünk, azt is tudjuk azonnal cselekedni, s közben hadd tapasztaljuk boldogan a te áldott és hatalmas jelenlétedet.

Szeretnénk egész földi életünket jelenlétedben eltölteni. Szeretnénk az örökkévalóságban is a te jelenlétedben maradni, és téged mindörökké dicsőíteni.

Könyörgünk hozzád azokért, akik különösen is szenvedések között járnak most. Köszönjük, hogy ismered a fájdalmukat és kész nálad a szabadítás.

Taníts meg minket így imádkozni másokért is, és adj nekünk türelmet, benned való bizalmat, megvárni, míg cselekszel. Szabadíts meg minden türelmetlenségtől, kishitűségtől. Ajándékozz meg minket szabadító csodáiddal.

Azt a nagy szabadítást is vidd véghez az életünkben, amit a kereszten tettél lehetővé Urunk, Jézus Krisztus. A bűnnek, a hitetlenségnek, a halálnak, a kárhozatnak a rabságából vigyél el minket az Isten fiainak a szabadságára.

Őrizd meg a szívünkben mindazt, ami most tőled való volt, és engedd éreznünk jelenlétedet a jövő hét minden percében is.

Ámen.