2.

A KIJELENTÉS ISTENE

 

 

Alapige: 2Móz 3,1-6

“Mózes pedig apósának, Jetrónak, Midján papjának a juhait legeltette. Egyszer a ju-hokat a pusztán túlra terelte, és eljutott az Isten hegyéhez, a Hórebhez. Ott megjelent neki az Úr angyala tűz lángjában egy csipkebokor közepéből. Látta ugyanis, hogy a csipkebokor tűzben ég, de mégsem ég el.

Akkor ezt mondta Mózes: Odamegyek, és megnézem ezt a nagy csodát: miért nem ég el a csipkebokor? Amikor az Úr látta, hogy odamegy megnézni, kiáltott neki Isten a csip-kebokor közepéből, és ezt mondta: Mózes! Mózes! Ő pedig így felelt: Itt vagyok! Isten ekkor ezt mondta: Ne jöjj közelebb! Oldd le sarudat a lábadról, mert szent föld az a hely, ahol állasz! Majd ezt mondta: Én vagyok atyádnak Istene, Ábrahám Istene, Izsák Iste-ne és Jákób Istene. Ekkor elrejtette Mózes az arcát, mert félt rátekinteni az Istenre.”

 


 

Imádkozzunk!

Istenünk, dicsőítünk, mert nem vagy néma, mint a bálványok, hanem egészen személyesen tudsz a tieidhez szólni. Magasztalunk azért, mert nem vagy tehetetlen, hanem neked az is lehetséges, ami az embereknél lehetetlen. Segíts ezzel a bizalommal elcsendesednünk most előtted.

Köszönjük, hogy hűséges voltál hozzánk ma is. Köszönünk minden ajándékot, amit kaptunk, és köszönjük, ha továbbadhattunk azokból másoknak, vagy esetleg mi magunk is ajándékká lehettünk a te kegyelmedből valakinek.

Kérünk, ajándékozz meg minket most igazi belső csenddel és azzal, hogy van szavad hozzánk. Segíts azt úgy hallani és megérteni, mint amit te mondasz nekünk. Legyen a te szavad gyógyító erővé, emeljen fel az elesettségünkből vagy törje össze a keménységünket, de mindenképpen munkáljon bennünk hitet, bizalmat. Adj nekünk eligazítást, tanácsot.

Világosságodban akarunk járni. Legyen ez a csendes óra most a veled való találkozás nagy alkalma, ahol erőt kapunk, bölcsességet a helyes döntésekhez, békességet a bosszúságaink között, ahol téged magadat ismerhetünk meg jobban. Tudjuk, Atyánk, hogy az az örök élet, hogy megismerjünk téged. Jelentsd ki magadat nekünk.

Ámen.

 


 

Igehirdetés

A múltkor a teremtő Isten mutatkozott be és ilyen személyesen fogalmaztuk a gon-dolatokat: Ő teremtett engem, ezért fogadjam el magamat és a sorsomat az Ő kezéből. Valamire teremtett engem, küldetést készített, ezért szánjam oda magamat erre a küldetésre. És láttuk, hogyan győzi meg Isten az embert türelmesen minderről. Milyen fontos az Ő beszéde. Ahogyan Jeremiás tiltakozását is leszerelte és engedelmességre bírta őt. Amikor pedig valaki visszatekint az engedelmesen megtett útra, akkor azt mondja: mindent oly szépen készített Isten.

Ez volt a múltkori üzenete az igének. Ő teremtett, fogadjam el magamat és a sorsomat. Valamire teremtett, azt csináljam ez alatt a rövid élet alatt, amire teremtett, akkor leszek a helyemen és akkor leszek boldog. És minderről Isten az Ő beszédével győz meg és erősít menet közben is.

Ma a felolvasott igéből Istennek három tulajdonságát, jellemzőjét szeretném kiemel-ni. Először az derül ki ebből a részből, hogy Isten egészen más, mint minden és mindenki, akit, amit teremtett, és akit, amit mi el tudnánk képzelni. Ő egészen más. A második, amit megtudunk, hogy Isten szent és minket is meg akar szentelni. A harmadik, hogy Ő az atyák Istene, Ő örökké változatlanul ugyanaz.

1. Mit jelent, hogy Isten egészen más? Így kezdődött mai igénk: Mózes apósának a juhait legeltette, s egyszer feltűnt neki, hogy ég egy csipkebokor, de nem ég el. Ebből a csipkebokorból megszólította Isten őt. “Ezt mondta Mózes: Odamegyek, és megnézem ezt a nagy csodát: miért nem ég el a csipkebokor?”

Itt lép Mózes elé életében először maga Isten. Hogyan? Azt olvassuk, hogy az Úr angyala egy csipkebokor lángjából megszólította őt. Nem Isten van ott a tűzben. Őt nem lehet lokalizálni, helyhez kötni sem-miféle módon. Az Isten Lélek — mondja Jézus —, és akik Őt imádják, szükség, hogy lélekben imádják Őt. Az Úrnak az angyala van ott a tűzben, és ő szól. Isten maga láthatatlan, és nem látható semmilyen formában. Nem Ő a tűz, és nem ott rejtőzik a tűz közepében. Viszont az Úr küldöttje, angyala, annyira azonos a küldőjével, és olyan tökéletesen képviseli Őt, hogy sokszor a Biblia felváltva mondja egy-egy ilyen jelenetnél, hogy most az Úr angyala beszélt vagy az Úr beszélt azon keresztül vagy közvetlenül. Mindenesetre az Úr angyala van ott a tűz lángjában. Istent nem lehet oda a tűzbe elhelyezni.

Akkor mi az értelme az egésznek? Az, hogy valami olyat kell látnia Mózesnek, amit még nem látott, és ami elképzelhetetlen. Amire nincs példa ezen a világon, ami példátlan. Párhuzam nélküli, analógiátlan. Lángol egy száraz bokor ott a pusztában — az olykor előfordult, hogy több hónapi szárazság, aszály után valamitől tüzet fogott valami száraz, éghető anyag; de hogy ég, és mégsem ég el, ilyet még nem látott senki. Isten ezzel azt akarja Mózesnek és nekünk is szemléltetni, hogy Ő olyan, akihez fogható ezen a világon nincs. Isten hasonlíthatatlan, egészen egyedülálló, egészen más, mint minden és mindenki ezen a világon, akiket Ő teremtett.

Különbözik Egyiptom isteneitől. Ugye Mózes onnan jön. Ott találkozott ő nagyon színes vallásossággal. Különbözik az emberi fantáziák szüleményeitől. Nem lehet Őt senkihez és semmihez hasonlítani. Nem lehet megmagyarázni ezt a jelenséget sem, amiben Ő most mintegy önmagát, a maga lényegét példázza Mózes számára. Ég, de nem ég el. Otthagyja a bárányokat Mózes, és azt mondja: megnézem már ezt a nagy csodát. Ilyet még ember nem látott. Isten egészen más.

Ezt nekünk nagyon komolyan kell vennünk minden hosszas magyarázkodás nélkül is. Ő azért is egészen más, mert Ő ennek az egész világmindenségnek az alkotója, teremtője. Amit alkotott, az nem hason-lítható Őhozzá. Az asztal nem hasonlít az asztaloshoz, aki azt gyártotta. A bálványok emberszabásúak, hasonlítanak mihozzánk, hiszen a mi alkotásaink. Az élő Isten azonban elképzelhetetlen az ember számára.

Viszont Ő kezdeményezi mindig az em-berrel való kapcsolatot. Nem Mózes indul el, hogy megtalálja Istent. Aki maga akarja megtalálni vagy kitalálni, az eljuthat valakihez, de az nem az élő Isten. Az élő Istent csak az önmagáról szóló kijelentéséből lehet megismerni. Viszont éppen ebben is e-gyedülálló, hogy kijelenti magát. (Mt 11,27)

A 135. zsoltárt azért javasoltam most, mert ott egészen az iróniáig élezi a zsoltáros ezt, hogy a pogányok bálványi ezüstből és aranyból vannak, de nem tudnak megszólalni. Csinálnak szájat a szobornak, de az nem tud beszélni. Gyártottak nagy lapátfüleket neki, de nem hallja a hozzá hangzó kiáltást. Az élő Isten viszont, noha nem látjuk Őt, és a kezünkkel nem foghatjuk meg, mint azt a szobrot, amit mi faragtunk, mégis hallja, és ezt megtapasztalhatja mindenki, mert válaszol a kiáltására. (És majd látni fogjuk a következő alkalommal, hogy Ő cselekvő Isten. Ez a fejezet tele van az Istenről szóló igei állítmányokkal, hogy mi mindent csinál Isten.)

Azoknak, akik ezt tapasztalják, nem az a kérdés, hogy van Isten, vagy nincs, hanem hogy mit akar Ő velem tenni, mit tett máris értem, hogy mire akar engem használni. Nem Isten léte a kérdés, hanem Isten jelenléte, hogy elég közel vagyok-e hozzá, megismertem-e Őt igazán, és azt teszem-e, amit Ő ajánl nekem.

Ez az Isten kilép a maga megismerhetetlenségéből és megszólítja az embert. Az ilyen egyszerű juhpásztort is, mint amilyen Mózes volt ott abban a helyzetben. Valóban úgy van, ahogy az egyik szép zsoltárunk mondja: Elémbe jött az én kegyelmes Istenem. S ha visszagondolunk arra, hogy mi volt annak idején a legelső igazi élményünk, tapasztalatunk Istenről, akkor azt hiszem, mindnyájan megegyezünk: Ő kezdeményezett valamit. Ő szólított meg valamilyen formában, Ő nyúlt bele az életünkbe, az Ő munkája nyomán történt velünk valami, amit addig senki nem tudott elérni. S lehet, hogy akkor még nem tudtuk, hogy ez Ő, csak csodálkoztunk a nagy csodán, hogy ég a csipkebokor, de nem ég el. Aztán ahogy megismertük Őt, egyre inkább számítunk is most már arra, hogy úgy szólítson meg, és úgy nyúljon bele az életünkbe, ahogyan csak Ő tud, mert akkor ott történik valami.

Mivel Istenről csak azt tudhatjuk meg, amit Ő önmagáról kijelent, ezért kénytelenek vagyunk előlegezni neki a bizalmat. Nem tudjuk ellenőrizni, hogy igaz-e, amit mondott. Itt Ő várja is azoktól, akiknek eléjük megy, akikkel találkozik, hogy mer-jenek bízni benne. Kezdetben látatlanban kell elfogadnunk az Ő igéjét. Igaznak tartani azt, ami itt le van írva, meg amit erről hiteles magyarázatok mondanak.

Van egy kedves jó barátom, aki külföldi ösztöndíjat kapott. Volt egy telefonfülke a kollégiumuk közelében. Amikor először akart onnan este sötétben telefonálni, és kinyitotta a fülke ajtaját, kereste, van-e ott valahol villanykapcsoló, mert nyilván csináltak villanyt egy magában álló fülkében. Egyszer csak magától meggyulladt a villany. Látta ezt a jelenetet az egyik hívő tanára, és azt mondta: kedves barátom, az első lépést a hitben mindig sötétben kell megtenni, s utána világos lesz.

Ez így van Isten kijelentésével is. Az első reflexiónknak úgy kell elhangoznia, hogy nem ismerem még Őt. Talán most hallottam először. Sok mindent mondanak róla, ezt is, meg annak az ellenkezőjét is, de nincsenek még primér, elsődleges, közvetlen tapasztalataink. Azzal kezdődik a hit útja, hogy hitelt adok annak, amit Ő magáról mond. Annál is inkább, mert ilyen sze-mélyesen mondja, mint itt Mózesnek, hogy a nevén szólítja.

Aki hozzászokott ahhoz, hogy egyedül töltötte napjait ott a pusztában, nagyon meglepődhetett, amikor egyszer csak a nevét hallja kétszer egymás után. Ki van itt még rajta kívül, és ki ismeri őt? Isten ezzel azt akarta érzékeltetni, hogy mindent tud Mózesről, és annak ellenére elfogadja és szereti őt. Azt hiszem, borzalmas lenne az, ha itt most egymásról mindent tudnánk. Isten így lát minket: az egész múltunkat, szennyesünket, szívünket, gondolatainkat, titkainkat, és mégis szeret és kész elfogadni. Ebből a megszólításból ez derül ki.

Nos, ez tehát az első, amit itt az ige mond. Isten egészen más, mint amilyennek elképzeljük, de hogy kicsoda Ő, azt tulajdon szavaiból tudhatjuk meg: Isten szól az emberhez. Hadd kérdezzem meg: értjük-e az Isten szavát? Keressük-e azt szenvedélyesen? Szól-e nekünk az ige, amikor olvassuk a Bibliát? Szólhat-e maga Isten egy-egy igehirdetésen keresztül, akárki mondja is azt? Van-e fülünk meghallani az Örökkévalót? Ezt gyakorlás közben tudja az em-ber elsajátítani. Minél buzgóbban keressük Őt magát a Bibliában, annál jobban meg fog nyílni és szólalni, és minél engedelmes-ségre-készebb szívvel hallgatjuk Őt, annál jobban megismerjük.

2. A másik, amit megtudunk róla: Ő szent Isten. “Amikor az Úr látta, hogy Mózes odamegy megnézni, kiáltott neki a csip-kebokorból: Mózes! Mózes! Ő pedig így felelt: Itt vagyok! Isten ekkor ezt mondta: Ne jöjj közelebb! Oldd le sarudat a lábadról, mert szent föld az a hely, ahol állasz!”

Mi a véleménye Istennek Mózesről? Az, hogy Mózes szennyes. A saru leoldása mindig azt jelentette, hogy a legpiszkosabb ruhadarabomtól válok meg. Az koszolódott be a legjobban és a leghamarabb, az volt a legporosabb az emberen. Ez a magyarázata annak, ha valaki Isten elé járult, akkor a saruját le kellett vetni. Ami rajtad a legpiszkosabb, azt távol kell tartani, mert az ember bűne, szennye és az Isten tisztasága, szentsége nem találkozhat. Előbb az embernek meg kell tisztulnia, akkor találkozhat Urával.

Oldd le a sarudat! Ebben benne van az, hogy Isten minősítése szerint Mózes szennyes, Isten pedig szent. Sőt szent az a föld — mondja Mózesnek —, amelyen állasz. Mert Isten jelenléte megszenteli azt és azokat, akik a közelében vannak.

Mit jelent ez: szent? Maga a szó azt jelenti, hogy a világtól elkülönített. Nem profán használatra hozták létre azt, ami szent. Istenhez tartozó, az övé. A templomnak a szent edényeit csak istentiszteleti célokra lehetett használni. Azok el voltak különítve. Abban a szent edényben nem főztek ételt. Azokkal a késekkel, amikkel az áldozati állatokat feldarabolták, nem falatoztak az emberek, még a papok sem. Az erre volt elkülönítve, csak Isten céljaira volt szabad használni. Ezért volt szent.

Nos, Isten, mivel egészen más — az előbb láttuk, abból következik ez a gondolat —, ezért egészen elkülönül ettől a világtól. Ez a világ meg egészen elszakadt Istentől és lázad ellene. A kettőt nem lehet vegyíteni. Ez nem azt jelenti, hogy Isten utálja ezt a világot, hiszen Jézus Nikodé-musnak azt mondta: Úgy szerette Isten ezt a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. (Jn 3,16)

Itt arról van szó, hogy a világias, vagyis az Isten nélküli gondolkozás nem keveredhet a szent gondolkozással, az Istent ismerő és neki engedelmes gondolkozással. Isten országa és ez a világ nem elegyíthető össze. Benne van Isten országa ebben a világban, de ez a világ nem szivároghat be az Isten országába. Mint ahogy benne van egy hajó a vízben, de az nagy baj, ha a víz is benne lesz a hajóban. Ahhoz már léket kellett kapnia. És sok ilyen léket kapott vallásos ember van, aki benne van ugyan valamelyest az Istennel való közösségben, úgy-ahogy ismeri Istent, de nem szent. Nem az Isten kizárólagos használatára adja magát, hanem megpróbál félig a világhoz is húzni, félig Istenhez is.

Itt mindjárt a bemutatkozásnál Isten erre hívja fel Mózesnek a figyelmét, hogy Ő szent, és akit Ő használni akar, azt is megszenteli. Vagyis: Önmagának elkülöníti, meg-tanítja másképpen gondolkozni. A megté-rés bibliai görög szava azt jelenti: a gondol-kozása átalakul az embernek. Nem világias módon, hanem Isten szerint gondolkozik.

Jézus Pétert éppen emiatt dorgálta meg: “Nem az Isten szerint gondolkozol, hanem emberek szerint” — amikor azt mondta Jézusnak Cézárea Filippinél: Nem eshetik az meg veled, hogy megkínoznak, megfeszítenek és feltámadsz. Teljesen a világ szerint gondolkozott. Az ő nagy szíve, amelyik aggódott Jézusért, az szólalt meg, és nem a szent Istennek a tervébe igazította bele a gondolatait. Az tényleg szörnyű, de ha ez a szabadulás útja, akkor ennek így kell lennie. Nem, ő tiltakozott ellene. A vi-lágias gondolkozás mindig tiltakozik az ellen, amit Isten akar. Sokszor fel sem fogja, meg sem érti, annyira távol áll tőle és szem-ben áll vele.

Akiket azonban Isten használni akar, azokat megszenteli. Azok az Ő közelében egyre inkább megtanulnak Isten szerint gon-dolkozni, és egyre egyértelműbb lesz az életük, nem keveredik benne ez a kettő.

Sajnos ez a gondolat félreérthető, és sokan félre is értik, vagy szándékosan félremagyarázzák. Ez nem azt jelenti, hogy Isten, illetve az Ő népe, a hívő nép megveti azokat, akik nem Isten szerint gondolkoznak. Vagy hogy kivonul és gettóba zárja magát. Nem is azt jelenti, hogy fél ettől a világtól, és jaj, nem mer elegyedni vele. Azt jelenti, hogy mindig Isten jelenlétében akarnak maradni azok, akik szentek, és így tudja használni őket Isten azoknak a javára, megmentésére, akik még Istentől távol vannak. Mint ahogy egyik fuldokló a másikon nemigen tud segíteni. Ahhoz, hogy ki-mentsenek egy fuldoklót, többnyire a partról kell beugrania valakinek, aki nem fuldoklik, úszni tud és menteni is tud.

Nos, Isten éppen erre képzi ki az övéit, hogy “emberhalászok” legyenek. Miközben fuldokolnak és belefulladnak sokan a bűnbe, aközben legyenek olyanok, akik mentenek, de ehhez a parton kell állni. Ehhez biztos talajról kell beugrani a vízbe, és nem azért és úgy ugrik be a vízbe, hogy aztán őt kelljen kimenteni valakinek.

Ezért veszedelmes dolog, amikor valaki megpróbálja összeegyeztetni, vagyis ösz-szekeverni az Isten szerint való gondolkozást a világ szerint való gondolkozással. Ismerek sok ilyen embert. Szombaton elmegy a diszkóba, vasárnap elmegy istentiszteletre, s azt hiszi, ez így rendben van. Használhatatlan Isten számára minden ilyen ember. Számos példát tudnék mondani.

Egész héten a világ szerint csal, lop, hazudik; vasárnap nagyobb adományt tesz a perselybe. Teljes jóhiszeműséggel sokszor. Ezzel ez nincs kiegyenlítve, ezt nem lehet összekeverni. Időnként előveszi a Bib-liáját vagy akár rendszeresen is bibliaolvasó ember, de ugyanúgy flörtöl, mint bárki más a világ fiai közül. Ha valaki ezt megkérdezi tőle, felháborodottan visszakérdez: már ennyit sem engedhetek meg magamnak? Erre csak azt lehet válaszolni: dehogynem. Mindent megengedhetsz magadnak, amíg te engeded meg magadnak, de addig nem vagy szent. Amikor minden attól függ, hogy Isten mit enged meg neked, és neked az öröm, hogy Ő mondja meg, mit csinálj és mit nem, akkor kezdődik el a megszentelődés. Akkor kezdesz elkülönülni a világtól, megszentelődni az Isten közelében, és utána áldássá lenni majd a világ számára és menteni a fuldoklókat. De ennek ez a feltétele. Az ördög minket ebbe a nagy keverésbe akar belevinni. Aki a hitben fejlődni akar, annak erre kell nagyon határozott nemet mondani először is, másodszor is… tizedszer is, és mindig újra.

Gondoljunk a Jakab levele első részének az utolsó versére: az igazi istentisztelet meglátogatni az árvákat és az özvegyeket az ő nyomorúságukban, és szeplő nélkül megtartani magát e világtól. Szeplő nélkül megtartani magát… Tehát ha benne vagyok is, belém ne férkőzzék. Isten megőrzi azokat, akik őhozzá ragaszkodnak.

János talán még keményebben fogalmaz: Fiacskáim, ne szeressétek e világot — már mint ezt a világias, Isten nélküli gondolkozást —, mert aki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete. Az nem szeretheti Istent. Itt: vagy-vagy van. Itt nem lehet keverni. (1Jn 2,15)

Ha valaki szeretne dinamikusan fejlődni a hitében, az Isten megismerésében, az önmaga odaszánásában, annak itt feltétlenül rendet kell teremteni. Még ma megkérdezni Istentől: Uram, mit keverek össze esetleg. Adj nekem világosságot ebben, és kész vagyok levetni a sarumat. Vagyis ami leginkább beszennyez, ami még a régiből való, ami onnan alulról való, azt elítélni és elhagyni. Adj ettől nekem szabadulást! És a felszabaduló helyre adjál fölülről való áldásokat. Hiszen minden jó adomány felülről való — ezt is olvastuk a napokban a Szentírásból.

Pál apostol erre érti azt, hogy mindnyájan fedetlen arccal szemléljük az Isten dicsőségét, és elváltozunk ugyanarra az ábrázatra dicsőségről-dicsőségre. Vagyis az Isten közelében az Ő szentségének a jelenlétében átalakul az ember, elváltozik. Áthatja az Isten szentsége, és egyre szentebb lesz. S el lehet jutni oda, hogy kizárólag Isten használhat. Ha Ő nem ad szót a számba, akkor nem szólalok meg, akkor sem, ha eszembe jut ez meg az. Ha Ő ad szót a számba, akkor is kimondom, ha amiatt kellemetlenségem lesz. Ő használhat. Ezek az emberek jelentenek nagyon sok áldást másoknak.

3. “Majd ezt mondta az Úr Mózesnek: Én vagyok atyádnak Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákób Istene. Ekkor elrejtette Mózes az arcát, mert félt rátekinteni az Istenre.”

Isten tehát az atyák Istene. Nem azt mondja: én vagyok a te Istened. Nem Mózessel kezdődik a világ és nem velünk kezdődik a világ, — ha nem vesszük rossz néven. Mi benne vagyunk egy nagy folytonosságban, egy nagy szent kontinuitásban. Voltak előttünk is hívők, és lesznek utánunk is. Ebben a hosszú láncban mi egy szem vagyunk. Minden láncszem nagyon fontos, mert a lánc erőssége a leggyöngébb láncszemtől függ. Nem mindegy, milyen megszentelt gyermekei vagyunk Istennek, de csak egy szem vagyunk a láncban, Isten pedig örök és változhatatlan. Ő az Ábrahámnak tett ígéretek egy részét éppen most készül beteljesíteni. Ennek a tervnek a valóra váltásában akarja használni Mózest. Ő erről még semmit nem tud, de láttuk a múltkor, hogy Istennek kész terve van mindannyiunk életére nézve. Nem muszáj aszerint élnünk, mehetünk fejjel a falnak, egész más irányba is, Ő nem kényszerít. De aki felismeri az Ő tervét és beleigazodik abba, az bontakozik ki igazán, és az marad harmónikus személyiség mindenféle viszontagság közepette is.

Isten itt Mózest éppen erre akarja felkészíteni. Ezért figyelmezteti arra, hogy neked hívő elődeid voltak. Isten megdicsőítette magát az ő életükben is, és még nem teljesedett be minden ígéret. Néhány ígéret Mózes szeme láttára fog beteljesedni. De ezeket a csodákat ugyanaz az Isten végzi el, akinek a csodájáról már hallhatott és fog hallani ezután is.

Azért van erre szükségünk, mert Isten ezzel int alázatra és ugyanakkor ezzel ad tartást az embernek. Olyan tartást, aminek a következtében viharálló lesz a hite. Nem ingó-bingó zöld fűszál, hanem mélyen gyö-kerező, masszív, viharálló élete lesz. Beletartozom egy nagy közösségbe, a hívők láthatatlan közösségébe, amelyiknek Ura és újjáteremtője a mindenható Isten. Legyek tehát alázatos, mert csak egy láncszem vagyok, de adjon ez nekem biztonságot és bátorságot, hogy ebben a láncban vagyok egy láncszem, aminek kezdeményezője és tökélyre vivője maga a mindenható Isten. Hívő embereknek ez nagyon sokat jelent.

És mit vált ez ki Mózesből? Itt jelenik meg először az életében az istenfélelem. “Mózes eltakarta az arcát, mert félt rátekinteni az Istenre.” Az istenfélelem nem azt jelenti, hogy fél Istentől valaki, hanem azt jelenti: féli az Istent, vagyis tiszteli. Úgy respektálja, ahogyan csak az Istent lehet és szabad. Azt, aki egészen más, azt, aki mindent tud róla, aki név szerint szólítja. Azt, aki az Ábrahámnak is Istene volt, meg a világnak a teremtő Istene. Azt, aki ezt a Mózest egészen át fogja formálni és sokaknak a javára használni fogja. Kezdi megismerni ezt az Istent, és ez a kezdeti, pici ismeret is — jelképesen így mondanám — térdre kényszeríti őt. Kezdi látni, milyen nagy az Isten, és milyen kicsi ő, és mégis milyen fontos ő ennek a nagy Istennek. Ez egyrészt megrendítő, másrészt megható. És a hívő embereknek ez a megrendülés és meghatottság ismétlődő élményük. Sokszor egy-egy csendesórában is átélhetjük, milyen hatalmas Ő és milyen pici vagyok én hozzá képest, és mégis milyen kimondhatatlan szeretettel szeret. Mennyire fontosnak tart.

Szüksége van a hívőnek arra, hogy megrendüljön emiatt, és megerősödjék az Isten nagyságának a tudatában, és tudjon meghatódni amiatt, hogy ennyire szeret engem, pedig ehhez semmi érdeke nem fűződik, ebből neki semmi haszna nincs. Egyedül nekem jó ez. De hát Ő éppen azt keresi: mi jó nekünk, embereknek. Ez jelenti azt, hogy szeret minket.

Egyébként ugyanez szólal meg a Mi Atyánk első mondatában is. Ez az Isten e-lőtti nagy tisztelet, és az Istenbe vetett gyermeki bizalom együtt, amikor Jézus azt mondja: mi Atyánk — és tudjuk, hogy itt azt a szót használja, amit a kisgyerekek mondtak az apukának. Ennyire bizalmasan szólítja meg, de mindjárt utána teszi: aki a mennyekben vagy. “Apuci”, az nem jogosít fel semmilyen tiszteletlenségre. Tudom, hogy kit szólítok így: Te ugyanakkor a min-denség Ura is vagy. Ezzel a nagy alázattal és tisztelettel borulok eléd, de nem félek tő-led mégsem, mert nincs rá okom. Tudom, hogy te magad a szeretet vagy. Te szólítot-tál meg előbb engem. És ez a te megszólításod bizalmat váltott ki belőlem.

Isten egészen más, mint az istenek, ami-ket mi alkottunk magunknak. Ő az egyedül élő igaz, valóságos, személyes Isten. Ő kilép ebből az ismeretlenségből és megszólítja a kicsi embert, de a kicsi ember átéli, hogy Isten szent és minket is szentté akar tenni, vagyis magának elkülöníteni, átjárni, megtisztítani, hogy aztán használhasson. Amikor Ő bemutatkozik, akkor azt mondja: Ő az a-tyák Istene is. Egy nagy szent folyamatosságnak a tagjává, részévé válik az, aki Őben-ne hisz. S átéli, hogy Ő nagyon nagy, én meg kicsi, és mégis nagyon szeret, fontos vagyok neki és szép feladatokat akar elvégeztetni velem.

Boldog ember az, aki engedi, hogy Isten megerősítse benne ezt a bizalmat, mert egészen másként fogja eltölteni a testben hátralevő időt.

 


 

Imádkozzunk!

Szeretnénk most ezzel a tisztelettel eléd borulni, mindenható Istenünk, és ugyanakkor szeretnénk gyermeki bizalommal megköszönni, hogy Atyánknak szólíthatunk Jézusért.

Köszönjük, hogy egyedül Ő tette lehetővé, hogy közeledbe kerüljünk. Egyedül Őreá való tekintettel nem ítéli el a te szentséged a mi bűnös voltunkat. Egyedül az Ő érdeméért tisztítasz meg és szentelsz meg minket. Egyedül Ő adatott nekünk tőled szentségül, igaz-ságul, bölcsességül és váltságul. Köszönjük neked.

Kérünk, nyisd meg a szemünket, hadd lássunk téged annak, aki vagy. Nyisd meg az értelmünk szemeit, hogy megismerhessünk téged, hogy tudjunk önként hódolni előtted. Leborulva imádni, mint aki egyedül érdemelsz minden imádatot, akit egyedül illet minden dicsőség és dicséret.

Ugyanakkor taníts meg sokkal hűségesebben ragaszkodni hozzád. Miközben a világ polipkarokkal akar elrángatni tőled, és foglyul ejteni, fogolyként tartani, aközben adj nekünk szabadságot a hozzád való ragaszkodásra, és újra és újra bátoríts minket abban, hogy az egyetlen helyes döntés, ha téged választunk és hozzád ragaszkodunk.

Segíts előbbre jutnunk a megszentelődésben. Elszakítani minden olyan szálat, ami tőled távol tart. Erősíteni mindazt, ami hozzád vonz.

Köszönjük, hogy eléd hozhatjuk személyes terheinket, gondjainkat. Köszönjük, hogy nálad van bocsánat bűneinkre, szabadulás a kötelékekből, köszönjük, hogy új életet készítettél nekünk. Engedd, hogy ennek a boldog birtokosaiként töltsük a testben hátralevő időt.

Ámen.