1.

ISTEN TEREMTETT

 

 

Alapige: Jer 1,4-10

“Szóla pedig az Úr nékem, mondván: Mielőtt az anyaméhben megalkottalak, már ismertelek, és mielőtt az anyaméhből kijöttél, megszenteltelek. Prófétának rendeltelek a népek közé. És én ezt mondtam: Óh, Uram Isten! Ímé, én nem tudok beszélni. Hiszen ifjú vagyok én!

Az Úr azonban ezt mondta nekem: Ne mondd ezt: Ifjú vagyok én, hanem menj mind-azokhoz, akikhez küldelek, és beszéld mindazt, amit parancsolok neked. Ne félj tőlük, mert én veled vagyok, hogy megszabadítsalak téged! — ezt mondja az Úr.

És kinyújtotta az Úr az ő kezét, és megilleté számat, és ezt mondta nekem: Ímé, az én igéimet adom a te szádba! Lásd, én e mai napon népek fölé és országok fölé rendellek téged, hogy gyomlálj, irts, pusztíts, rombolj, építs és plántálj!”

 


 

Imádkozzunk!

Köszönjük, Atyánk, hogy egy szívvel, egy szájjal mondhattuk el most ezt az imádságot neked. Köszönjük, hogy megvannak nálad ezek a fontos kérések. Olyan nagy szükségünk van arra, hogy bús szíveket, sebeseket megvigasztalj és meggyógyíts. Olyan nagy szükségünk van arra is, hogy csüggedésünkben új reménységet kapjunk tőled.

Kérjük tőled most is igédet. Taníts meg azt — ha fáradtan is — figyelmesen hallgatni, és ne csak hallgatni, hanem befogadni és cselekedni. Te magad beszélj velünk most ebben a csendben és legyen a te igéd valóban örömhír, evangélium a számunkra.

Ámen.

 


 

Igehirdetés

Isten kegyelmet segítségül kérve, egy új sorozatot kezdünk ma, aminek azt a címet lehetne adni: Ki a mi Istenünk? Kicsoda Isten?

Miért fontos nekünk ezt tudnunk? Azért, mert egyre több badarságot, sőt az Ő kijelentésével ellentétes ostobaságokat és tévedéseket híresztelnek róla. Aztán azért is fontos, mert minél jobban megismerjük Őt, annál jobban fogunk bízni benne. Azért is fontos, mert Jézus az istenismeretnek egy mélyebb értelmére is felhívta a figyelmünket, amikor főpapi imájában ezt mondta: “Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit te elküldtél, a Jézus Krisztust.” (Jn 17,3)

Istent megismerni többet jelent annál, minthogy sok mindent tudunk róla. Őt meg-ismerni — ebben a jézusi értelemben — azt jelenti: együtt élni vele. Azt jelenti: fenntartás nélkül kiszolgáltatni magunkat neki, és az Ő szüntelen jelenlétében, az Ő szüntelen rendelkezésére állni. Itt lényegesen többről van szó, minthogy új információkat kapunk Istenről, vagy az eddigieket próbál-juk rendszerezni. Remélem, hogy új infor-mációkat is kapunk, pontosabban új kijelentéssel is meg fog ajándékozni minket, és megismerhetjük az értelmünkkel is az eddiginél jobban, és jobban fogunk bízni ben-ne. Hiszem azt, hogy ha figyelmesen hallgatjuk és cselekesszük az Ő igéjét, akkor erre a vele való állandó együttlétre segít el minket, ez mélyül el, és ez fog meggazdagítani bennünket.

Ma Istennek egyetlen tulajdonságára szeretnék rámutatni, aminek azonban gyakorlati konzekvenciái lesznek majd, arra, hogy Ő teremtő Isten. Ebből a felolvasott igéből három részletet szeretnék ma hangsúlyozni.

l. Az első, amit Isten Jeremiás prófétának így mond: “Mielőtt az anyaméhben megalkottalak, már ismertelek.” Ebben nem-csak az van, hogy előbb ismerte Jeremiást, mint ahogy megfogant, hanem az is, hogy Ő alkotta meg az anyaméhben. Isten azt állítja magáról, hogy Jeremiás prófétát Ő alkotta meg az anyaméhben. A Biblia több más helyen utal arra, hogy ez mindnyájunkra érvényes. Isten alkotott meg bennünket.

A hívőknek fontos hitvallásuk volt ez, mert erre sok minden épült. Hadd olvassam fel a zsoltárosnak a hitvallását, amikor részletezi ezt a 139. zsoltár 13. és következő verseiben: “Te alkottad veséimet, te for-máltál anyám méhében. Magasztallak téged, mert félelmes és csodálatos vagy; csodálatosak alkotásaid, és lelkem jól tudja ezt. Csontjaim nem voltak rejtve előtted, amikor titkon formálódtam, mintha a föld mélyén képződtem volna. Alaktalan testemet már látták szemeid; könyvedben minden meg volt írva, a napok is, amelyeket nekem szántál, bár még egy sem volt meg belőlük. Milyen drágák nekem szándékaid, Istenem, mily hatalmas azoknak száma!”

Fontos felismerés ez: Istenem, én nem véletlenül lettem, és nem véletlen az, hogy ilyen vagyok, amilyen, hanem te alkottál meg engem, és te formáltál ilyenné, te az én legbensőbb, legtitkosabb dolgaimat is tu-dod. (Valami miatt a vesénket tekintették az ókorban a legbelsőbb szervnek, a legelrejtettebbnek. A veséjébe lát — szoktuk mondani. Ez azt jelenti, hogy mindent tud róla, a titkok titkát is.)

Nos, azt mondja: te alkottad még a veséimet is. Nem véletlen, hogy erős csontú vagy törékenyebb alkatú vagyok. Ezt te lát-tad jónak így, te terveztél meg egyenként, külön-külön mindnyájunkat. Istennél nincs sorozatgyártás. Még az egypetéjű ikrek sem azonosak minden tekintetben. Ők is külön egyéniségek, mert az Isten fantáziájának a gazdagsága végtelen. Fel sem tudjuk fogni, mi az: végtelen. Ő egyenként, nagy szeretettel és gondossággal megalkotott minket. Ezt a felismerést csak Istent-dicsőítő imádattal lehet folytatni, ahogy a zsoltáros: Óh, Isten, mily nagy is vagy te, és csodálom a te nagyságodat!

Ha ez így van, hogy Isten alkotott minket, és Ő nemcsak a nagy világnak a megteremtője, hanem az én teremtő Istenem is, mi következik ebből? Sok minden, de ma egyet szeretnék kiemelni: akkor fogadjam el magamat tőle ilyennek, amilyen vagyok. Ha Ő jónak látta, hogy férfi legyek vagy nő, ha Ő döntötte el, mikor jöjjek a világra, ha életem ideje a kezében van, és Ő határozott arról, hogy mikor lépjek ki ebből a földi életből, akkor fogadjam el magamat ilyennek, amilyen vagyok. Ne tiltakozzam se a nemem ellen, se a méreteim ellen, se a tulajdonságaim ellen. Ő látta jónak, hogy ilyen legyek.

Először magamon tapasztaltam, azóta többeken, másokon, hogy amikor valaki ezt felismeri, és elfogadja magát Istentől, ezt nagy felszabaduláshoz vezet. Sok felesleges kisebbségi érzéstől, gátlásosságtól megőrzi, de megőrzi a nagyképűségtől is, a beképzelt gőgtől is. Mert ami erénye, értéke van, az nem az ő érdeme. Azt is úgy alkotta belé az ő Teremtője — majd látni fogjuk, hogy mire. Ami meg hiányzik belőlünk, az azért van, hogy alázatban tartson, hogy lássuk: rászorulunk egymásra. Amihez végképp nem értek, azt a másik játszva csinálja. Ne irigyeljem miatta, hanem örüljek, hogy kiegészíthetik az emberek egymást, segíthetünk egymásnak. Mind-nyájunknak adott valami értéket, és mindnyájunkból hiányzik valami. Áldjuk Isten, az értékeinkért és használjuk az Ő dicsőségére és egymás javára, és fogadjuk el hiányosságainkat! Vannak olyanok, amiket pó-tolni lehet és kell szorgalommal, munkával, de vannak képességek, amiket nem tudunk megszerezni. Isten jónak látta, hogy az hiányozzék belőlünk. Miért kell emiatt keseregni, vagy miért kell irigykedve nézni arra, akinek az megvan?

Aki önmagát elfogadja Istentől mint Isten alkotását, az tőle tudja elfogadni a sor-sát is. Az sem véletlen, hogy úgy alakul, hanem Ő alakítja a mi sorsunkat.

Jób rettenetes szenvedései közepette is ezt mondja Istennek: “Jól tudom, hogy a te kezeid formáltak engem és készítettek engem egészen, és most mégis megrontasz engem?! Emlékezzél, kérlek, hogy mint va-lami agyagedényt, úgy készítettél, és most ismét porrá tennél? Nem úgy öntöttél-e engem, mint a tejet, és mint a sajtot, megoltottál engem? Bőrrel és hússal ruháztál fel, csontokkal és inakkal fedeztél be. Életet és kegyelmet szerzettél számomra, és a te gondviselésed őrizte az én lelkemet.” (Jób 10,8-12)

Jób itt nemcsak Isten alkotásának tudja magát, hanem Isten tulajdonának is. Azt mondja: te alkottál engem. Magadnak alkottál, akkor most eltaposol? Ha azt tenné is, tudomásul veszi, mert a könyve elején azt mondja: ha a jót elvettük Istentől, a rosszat nem vennénk-e el? A próbát, a veszteséget is Istentől fogadja el. A mindenkori sorsát Istentől fogadja el. Ez azért megy könnyebben, mert előzőleg önmagát Istentől fogadta el: te alkottál engem, tudod, hogy miért éppen ilyennek, és te alakítod a sorsomat is, és egyedül te tudod, hogy mikor, miért, mit cselekszel velem. Ő itt ebben a helyzetben egyáltalán nem érti, hogy most miért jött ez a sok szörnyű próba, de úgy beszél Istennel, úgy kesereg neki, mint alkotójával. És aki tőle fogadja el a sorsát, az bizalommal várja tőle a sorsának jobbra fordulását is.

Ez tehát az első, amit Isten állít önmagáról, nem mi ruházzuk fel ezzel a tulajdonsággal: Ő alkotott minket. Jeremiásnak konkréten így mondja: “Mielőtt az anyaméhben megalkottalak, már ismertelek.” Ő a mi alkotónk, fogadjukel önmagunkat tőle, és könnyebb lesz a sorsunkat is elfogadni. (Ez nem azt jelenti, amivel olykor vádolják a hívőket: persze, mert mindenbe bele kell törődni. “Tűrj békességgel, ezt papolta az apát urunk is” , mondja Tiborc az öreg szol-ga Bánknak. Nem erről van szó, nem tehe-tetlen beletörődés. Ennél sokkal több, hogy elfogadok valamit Istentől, és tudom, hogy Ő mindent a javamra fog fordítani. Akkor is, ha most nem tudom elképzelni, hogy ezt a rosszat hogyan fordítja a javamra).

2. Isten határozott: valami céllal alkotott mindnyájunkat. Nemcsak úgy gondolt egyet: legyen egy ilyen is. Ő úgy alkotott, hogy arra a feladatra, amit nekem szánt, alkalmas legyek. Mert mindenkinek Ő szánt valami feladatot.

Hogy folytatódik a mondat? “Mielőtt az anyaméhben megalkottalak, már ismertelek, és mielőtt az anyaméhből kijöttél, megszenteltelek. Prófétának rendeltelek a népek közé.” Itt a mindenható Isten beszél, aki alkot a semmiből életet, és aki rendelkezik. Ugy rendelkezett Jeremiással, mielőtt még megszületett volna, hogy próféta legyen. Vagyis Istennek kész van a komplett terve ennek az embriónak a részére, aztán majd ha megszületik és felcseperedik, akkor ő is megtudja, mi Isten terve vele, és ha megvalósulhat ez a szép terv, akkor bontakozik ki igazán Jeremiás meg mindannyiunk élete, mert akkor válunk azokká, akiknek az Isten megtervezett. Fe-lette nagy titok ez, de Istennek ennyire gondja van ránk személy szerint, hogy külön-külön így törődik az övéivel.

Ennyire igaz az, amit a sokszor idézett Ézsaiás 43-ban mond Isten: “Ne félj, Já-kób, akit én alkottam, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy. Mikor vízen mégy át, veled vagyok, a tűzben is megőrizlek, mert becses vagy az én szemeimben és én szeretlek téged.” Isten szereti az ő alkotásait. Még akkor is, ha sokszor eltorzulunk az engedetlenségeink miatt. Neki mindenképpen valami szép terve van velünk. “Mielőtt megszülettél, meg-szenteltelek — ez azt jelenti, kiválasztottalak magamnak, mondja Isten —, és prófétának rendeltelek a népek közé.” Örök isteni terv készült Jeremiás életére nézve akkor, amikor Jeremiás még a világra sem jött. Azt sem tudták, kisfiú lesz vagy kislány, de Istennek már készen volt a terve ennek a férfinak a számára, és elhatározta, mit végez el általa.

Ézsaiás próféta ugyanúgy vall: “És most így szól az Úr, aki engem anyám méhétől szolgájává alkotott, hogy Jákóbot Őhozzá megtérítsem.” Egész más időben élt Ézsaiás, egész más gondolkozású ember volt, és ő is ezt éli át: így szól az Úr, aki engem anyám méhétől prófétává alkotott, hogy az Ő népét őhozzá megtérítsem. Örök isteni terv. (Ézs 49,5)

Ha most átugrunk az Újszövetségbe, és annak egy markáns alakjára vetjük a tekin-tetünket, őnála is pontosan ezt látjuk. Pál apostol gyűlölettől fújtatva indul egy nagy keresztyénüldöző hadjáratra, összefogdosni Jézusnak minden tanítványát. Börtönbe velük! És az élő Krisztus a damaszkuszi úton megállítja. Aztán átmenetileg elveszti a látását is. És mit mond róla Isten annak az Anániásnak, akit küld hozzá? “Ezt mondta neki az Úr: Eredj csak el, mert ő nekem választott edényem, hogy hordozza az én nevemet a pogányok és királyok és Izráel fiai előtt. Mert én megmutatom neki, mennyit kell majd néki az én nevemért szenvedni.” (ApCsel 9,15-16)

Választott edényem… Saul-Pál még a világra sem jött, és Isten már úgy rendelkezett, hogy az evangélium hordozója lesz. Tele lesz a Krisztus iránti szeretettel és az evangélium igazságával, a Szentlélek tüzével, és Kis-Ázsián és Európa keleti részén városról-városra hirdeti azt. Erről ő semmit sem tud. Pál készül ennek az ellenkezőjére. Jól felkészítették, ott van a belső elszántsága: Krisztus ellenség, Krisztus tanítványai ellenségek. S egyszer csak beáll a fordulat: elé áll Jézus, és megtudja, hogy mire választotta ki őt: Ennek az ellenkezőjére, mint amit éppen csinál. Leteszi a fegy-vert és valóban 180-fokos fordulattal beáll a misszióba.

De figyeljük meg a részleteket is. Hogyan időzíti ezt Jézus? Kell, hogy legyenek tanúi ennek, mégpedig a hatóság részéről. Pálnak a kísérői, útitársai mindezt látják ott a damaszkuszi úton. Azután kell valaki, akin keresztül Jézus Krisztus megnyithatja Pálnak a lelki szemeit is, meg visszakapja látását is. Ez Anániás. Anániás tiltakozik: nem, nem Uram, itt valami tévedés van, ez a mi ellenségünk! Akkor mondja neki Jézus: te csak azt hiszed, meg ő is azt hitte mostanig. Majd én megmutatom neki, hogy ő választott edényem és az én nevemet fogja hordozni pogányok, Izráel és a nagy hatalmasságok, a rómaiak előtt is.

Készen van Isten terve, és ezt lépésről-lépésre megvalósítja Pál életében. Csak Pál még erre alkalmatlan. Most az következik, hogy alkalmassá gyúrja őt Isten. Hogy felfogja ezt a tervet, hogy azonosuljon vele, és ő is azt akarja, amit a tervet készítő Isten. És Pál eljut oda, hogy annyira azt a-karja, hogy ez az isteni terv mindennél fon-tosabb lesz a számára. Istentől kapott küldetésévé lesz.

A Cselekedetek könyvében ezt olvassuk, mikor az Efézusiaktól búcsúzik: “De semmivel sem gondolok, még az én életem sem drága nekem, csakhogy elvégezhessem az én futásomat örömmel, és azt a szolgálatot, amit vettem az én Uram Jézus Krisz-tustól, hogy hirdessem az Isten kegyelmének evangéliumát.” (ApCsel 20,24)

Még az életem sem drága… Az életénél is fontosabb lesz a küldetése. Ez Isten munkája minden igazán hívőnek az életében. Az, amire őt Isten kiválasztotta, amivel megbízta, fontosabb, mint az élete. És nehogy azt gondoljuk, hogy az olyan nagyon-nagy dolog, mert erre még pogányok is képesek voltak. Ismerjük sokan azt a szállóigévé vált latin mondást: Navigare necesse est, vivere non est necesse. Egy olyan hajócsoport parancsnoka mondta ez, akinek háború idején gabonát kellett szállítania, és óvták őt, hogy elinduljon a gabonaszállítmánnyal, mert veszélybe kerülhet a flotta, mert az ellenség éppen akkor arra jár. Erre mondta ezt: na és, ha veszélybe kerül? És ha az életünkkel kell fizetni? A gabonára szükség van a háború folytatásához. Hajózni szükséges = navigare necesse est, élni nem szükséges = vivere non est necesse. Fontosabb, hogy a küldetésünket teljesítsük, mint az, hogy mentsük a bőrünket. Előbb-utóbb úgyis meghalunk, ha küldetésünk teljesítése közben halunk meg, és a küldetésünk közben céljához ér, a gabona megérkezik, érdemes volt élni is, meg meghalni is.

Még egy pogány is eljuthat ide. Mennyivel inkább el kellene jutnunk nekünk, ha tudjuk, hogy azt a küldetést a minket kimondhatatlanul szerető Isten készítette nekünk!

Jó lenne, ha mélyre engednénk a szívünkben most ezt a gondolatot. Nemcsak arról van itt szó, hogy Isten alkotott és fogadjam el magamat tőle, hanem arról is, hogy Isten egy feladatra, egy szolgálatra al-kotott, szánjam oda hát magamat egészen erre a szolgálatra. Ki-ki maga tudja, hogy mi ez a feladat, mi ez a szolgálat. Családon belül, a hivatásán belül koncentrikus körökön helyezkedik ez el, az egyházon belül, népünkön belül, több minden is lehet ez, és összefügghetnek egymással feladataink. De el tudjuk-e fogadni azokat Istentől kapott hivatásként és küldetésként, és alá tudunk-e rendelni mindent az Istentől kapott küldetésünknek! A magunk kényelmét, hiúságát, a környezetünkből ránk nehezedő nyomást, hogy mást várnak el tőlünk, mint amivel Isten megbízott. A magunk óemberi vonakodását, hogy nincs kedvem, meg úgy ítélem meg: nincs erőm. Jeremiás is úgy ítélte meg, s majd mindjárt látjuk, Isten hogy oldotta ezt fel az életében. Ha világos lesz, mi a küldetésem, akkor azt csinálom.

Amikor világos lett egy, a pályáján szépen induló fiatalasszonynak, hogy Isten őt főfoglalkozású édesanyává akarja tenni, a hatodik gyerek születése után azt mondta: akkor nekem itt a helyem e mellett a csapat mellett, és szeretem ugyan a tudományomat, amiből doktoráltam is, de ezt látom most Istentől kapott küldetésnek. Marad a tudomány, és lesz a gyerekeknek édesanyjuk. És ha a hat gyereket egészséges idegzettel és az ige légkörében sikerül valakinek felnevelni, ér annyit, mintha a maga tudományában alkotna valami szintén szépet és fontosat. De ezt kinek-kinek magának kell megértenie, hogy mi az Istentől kapott küldetése.

Készek vagyunk-e ezt felismerve igazán engedelmeskedni, odaszánni magunkat arra, amivel Isten megbízott? Talán csak egy valakit kell boldoggá tennünk, vagy ápolnunk, talán sokaknak a terhét és gond-ját kell hordozni. Az engedelmes ember nem berzenkedik, nem tiltakozik a küldetése el-len, nem dicsekszik vele, és nem panaszkodik miatta, hanem végzi. Mégpedig — Pál apostol azt mondja — örömmel: “hogy elvégezzem az én futásomat örömmel, és azt a szolgálatot, amit Jézustól kaptam.”

Kérdezzük meg ma este mindnyájan: Uram, mi az a szolgálat, amit tőled kaptam? Nem feltétlenül lelki szolgálat, mint hívő ember, nyilván a Jézusról való bizonyságtétel is küldetésünk. Aztán rendeljünk alá annak minden mást. Tegyünk ki az életünkből bármi mást, ami nehezíti, hogy azt teljesítsük.

Ez tehát a második: Ő akar használni engem, szánjam oda magamat.

3. És ami az igéből még kiderül: Hogyan történik ez? A legtöbbször nem megy simán. Azt mondja Jeremiás: “Óh, óh Uram Isten!” — mintha nem értené, hogy jut ilyen Istennek eszébe, hogy ő menjen prófétának. “Óh, óh Uram Isten! Ímé, én nem tudok beszélni; hiszen ifjú vagyok én! Az Úr pedig ezt mondta: Ne mondd ezt: Ifjú vagyok én, hanem menj azokhoz, akikhez küldelek, és mondd el nekik azt, amit parancsolok.”

Isten látja Jeremiás szívét, hogy fél, és okkal fél. Ezért folytatja így: “Ne félj tőlük, mert én veled vagyok, hogy megszabadítsalak téged!” Ettől még jobban meg lehet ijedni: Még szabadításra is szükség lesz? Mit csinálnak ott velem akkor? És mégis érvényes: “menj azokhoz, akikhez küldelek, és mondd azt, amit parancsolok neked.” Na, de mit parancsolsz, Uram, és honnan fogom tudni, mit kell mondanom? Várja meg, jön a folytatás. “Kinyújtotta az Úr az ő kezét, megérintette számat, és ezt mondta: Ímé, az én igéimet adom a te szádba!”

Ezzel együtt Jeremiás maradt beszédhibás, mert úgy látszik, valami baj volt, hogy nem tud beszélni, meg maradt ugyanolyan zsengekorú, amilyen volt. Ez olyan hiba, amelyik minden nappal kisebb lesz. Őrajta nem változtatott külsőleg Isten, de a belső hozzáállását kezdte formálni: ne mondd ezt… Ne tiltakozz, hanem menj, ahova küldelek.

Hogyan vált Jeremiás olyan engedelmes eszközévé Istennek, hogy valóban azt csinálhatott vele és általa, amit akart? Úgy, hogy állandóan beszélt vele. Isten az Ő igéjével formál minket alkalmasakká arra a küldetésre, amivel megbízott. Az direkt jó, ha valaki látja, hogy nem alkalmas arra. Ezzel kezdődik az, hogy alkalmassá válhat. Aki magát nagyon alkalmasnak tartja, az biztos, hogy alkalmatlan. Itt nem szabad összetéveszteni, hogy ki mit csinál. Hogy mi az, amit Isten művel és hajt végre, és mi az, amit a mindenkori Jeremiások. Itt alázatosnak kell lenni, és engedelmesnek. Isten azt mondja: ne mondd azt, hanem az én igéimet adom a te szádba!

Valamelyik nap egy gyermekórán arról beszélgettünk, mitől függ, hogy valakinek hogyan alakul az életútja. Érdekes volt, hogy egy nagyobbacska, roppant öntudatos kislány azonnal azt mondta: tőle. Tőle magától. Ő dönt, elhatározza, mit csinál, és az lesz. Más valaki azt mondta: no, no azért nem. Hát a környezetétől. Nem mindegy, hogy milyen családba születik, hogyan alakulnak a körülményei. A körülményektől sok minden függ. Valaki azt mondta: a véletlenektől. Nem lehet kiszámítani az élet eseményeit. Aztán jött egy jellemző válasz: erről kár beszélni, a sorsunk meg van írva a csillagokban. Ezt mindenki tudja. És valaki a végén csendesen — és örültem, hogy megvárta, hogy ezek elhangozzanak — mondta: Istentől.

Erre nagy szemek meredtek rá. Mit beszél ez? Istentől? Hogyan függne Istentől, hogy hogyan alakul a sorsunk? És nem elég csiszoltan, nem tudományosan, de őszintén és hitelesen elmondta a maga tizenéves tapasztalataival, hogy van az, hogy Istentől függ. Valaki kérdezi Istent: Uram, mit akarsz, hogy csináljak? És lehet, hogy tiltakozik ellene, vagy meglepődik, amikor megérti, de megpróbál engedelmeskedni, ami hol sikerül, hol nem. Aztán kapja a pályakiigazításokat. Isten beszél vele. Isten egyre fogékonyabbá teszi arra, hogy értse az Ő gondolatait. S amikor visszanéz az ember, akkor sokszor elcsodálkozik: hiszen Isten mindent oly szépen intézett.

A 264. ének, amit sokszor talán úgy énekelünk, hogy nem figyelünk oda, az megtelik tartalommal, amikor sorolja: “Áld-jad őt, mert az Úr mindent oly szépen intézett. Sasszárnyon hordozott, vezérelt, bajodban védett.” Ő védett meg, nem megúsztad, hanem Ő védett. “Áldjad Őt, mert csodaképpen megalkotott téged.” Éppen o-lyanná, amilyenre szükség volt azokban a feladatokban, amiket rád bízott. “Elkísért utadon… és sok baj között erőd volt, és örömöd, szárnyával takarva védett.”

A napokban egy igen idős bácsi mond-ta el, hogy egyre jobban csodálkozik azon, hogy Isten hogyan hordozta őt egész életében. Hogyan készítette fel olyan feladatokra, amikről ő még nem is tudott, de amik jöttek, és egyszer csak csodálkozott: hiszen erre ő fel van készítve. Hogyan őrizte meg nagy bajoktól úgy, hogy valami kisebb baj történt előtte. (Beteg lett és emiatt nem került olyan helyzetbe, amiből nehéz lett volna élve visszajönni.) Hogyan időzített találkozásokat, hogyan küldött hozzá mindig akkor valakit, amikor megakadt a hitében és az által az illető által előbbre segítette Isten. Hogyan szervezte meg az egész életét. Kilenc évtized végén visszatekintve ezen csodálkozott leginkább.

Milyen nagy dolog, ha valaki ezt előre hiszi és előre számít rá: Uram, te időzítsd és te készíts fel engem! Lehet, hogy így is meg fogok rettenni egyik-másik feladattól, de tudom, hogy a mi alkalmas voltunk tőled van. Te alkottál ilyennek, és te készítettél el ilyen feladatokat nekem. Én pedig szeretnék engedelmesen járni ebben a küldetésben.

*

Ilyen Istenünk van! Ő teremtett, tehát fogadjam el magamat tőle, meg a sorsomat is. Ő bizonyos küldetésre teremtett, akkor végezzem azt a küldetést, és szánjam oda magamat egészen neki. Még az én életem se legyen drága, mert akkor lesz rajta áldás. És ha mégis feltámad bennem a félelem, az ellenkezés, a kételkedés, akkor figyeljek mindig az Ő szavára, aki az Ő igé-jével majd megerősít, eligazít, megvigasztal, kijózanít, új erőt és új örömöt ad. Míg egyszer majd megérkezünk az út végére, ahol már nem az engedelmeskedés lesz a feladatunk, hanem az, hogy szüntelenül dicsőítsük Őt.

 


 

Imádkozzunk!

Bocsásd meg, Urunk, valahányszor méltatlankodtunk amiatt, amit te alkottál. Bocsásd meg, ha nehezen ment, hogy elfogadjuk magunkat tőled, a sorsunkat meg még nehezebben fogadjuk el.

Nyisd meg a szemünket, hogy felismerjünk téged életünk eseményeiben. Nyisd meg a fülünket, hogy meghalljuk a szavadat az igében. Köszönjük, hogy nem küldesz olyan útra, ahova nem kísérsz el. Köszönjük, hogy előttünk jársz, és fölöttünk tartod kezedet. Köszönjük, hogy reánk is érvényes ez: kész vagy igéidet adni a szánkba, és a te békességedet a szívünkbe, Úr Jézus, ahogy ígérted, meg a te örömödet a mi szomorú szívünkbe, hogy a mi örömünk teljes legyen.

Köszönjük, hogy lehet a jelenlétedben élnünk, és válhatunk mindnyájan hasznos eszközökké a kezedben. Bocsásd meg, hogy sokszor tiltakozunk ez ellen. Félünk ettől. Féltjük magunkat tőled, aki pedig egyedül tudsz igazán boldogokká tenni. Szabadíts ki minket ebből a hitetlenségből, és segíts egészen rád bízni magunkat. Taníts meg örvendezni annak, amit cselekszel az életünkben. Taníts meg dicsőíteni téged az áldásokért, megalázkodni a kudarcok közt, és mindig, minden helyzetben rád nézni, hozzád ragaszkodni!

Ámen.