NÉGYEN A TŰZBEN

 

 

Alapige: Dán 3,17-18

“Van nekünk Istenünk, akit mi tisztelünk: Ő ki tud minket szabadítani az izzó tüzes kemencéből, és ki tud szabadítani a te kezedből is, ó király! De ha nem tenné is, tudd meg, ó király, hogy mi a te isteneidet nem tiszteljük, és nem hódolunk az aranyszobor előtt, amelyet felállíttattál!”

 


 

Imádkozzunk!

Mindenható Istenünk, köszönjük, hogy előtted hajthatunk most térdet és fejet. Valljuk, hogy egyedül te vagy Isten ebben a bálványoktól hemzsegő világban. Köszönjük, hogy valamennyire ismerhetjük már hatalmadat és kegyelmedet.

Bocsásd meg, hogy oly sokszor nem bízunk abban, hogy mindenható Úr vagy és kegyelmes Atya. Kérünk, erősítsd meg ezt a bizalmunkat ma igéddel. Ragyogtasd fel előt-tünk hasonlíthatatlan nagyságodat és engedd megéreznünk irgalmas szeretetednek a melegét. Olyan nagyon rászorulunk arra is, hogy megmutasd dicsőségedet, erődet, szabadításodat az életünkben, és hogy tudjunk élni meg-megújuló kegyelmedből, hűségedből.

Köszönjük, hogy ismersz minket. Pontosan tudod, milyen terheket hordozunk, hogy milyen fájdalommal jöttünk ide, milyen vágyaink, reményeink vannak és milyen csalódások értek már. Áldunk azért, hogy így fogadsz el, amint vagyunk, de a közeledben nem maradhatunk ilyenek. Kérünk is, hogy ne maradjunk. Segíts változni, tisztulni, erősödni. Szentlelked töltsön be minket, igéd adjon tanácsot és segítsen engedelmeskedni, és segíts minket egymással is meghitt testvéri közösségbe, hogy ne egyedül kelljen harcolnunk harcainkat.

Könyörülj meg rajtunk úgy, hogy megszólítasz minket. Legyen ez az ige most a te bemutatkozásod. Add, hogy tudjuk hittel párosítani a hallott igét, és az hadd legyen az üd-vösségünkre, és adjon nekünk erőt. Tedd áldottá most ezt a csöndes órát a jelenlétedben.

Ámen.

 


 

Igehirdetés

Ez a történet a Krisztus előtti 6. század-ba visz vissza bennünket a babilóniai királyi udvarba.

Nabukodonozor igazi diktátor. Teljha-talmú ember, akivel szemben senki nem mer szólni semmit. Szava parancs mindenki számára. Mozdítja a kisujját, és seregek mozdulnak meg, vagy mozdítja a másik uj-ját, és fejek hullanak a porba. Ezt ő is meg-szokta, meg a környezete is. Mindent megengedhet magának. A legkülönbözőbb hó-bortokat is, a legköltségesebb hóbortokat is.

Így kerül sor arra, amiről ez a fejezet szól, hogy állíttat magának egy monumentális arany szobrot. Harminc méter magas, három méter széles volt. Olyan magas, mint egy templomtorony. Hogy mit ábrázolt, azt pontosan nem tudjuk. Vagy őt, vagy valamit, ami őreá emlékeztet, vagy valamilyen bálványistennek a szobra volt. Teljesen mindegy, a lényeg az volt, hogy diktátorok sose érik be azzal, hogy valami eszméletlen nagyot építtessenek, aminek semmi haszna egyébként nincs, hanem azt tisztelni is kell. Vallásos tiszteletben kell részesíteni. Le kell borulni előtte, és imádni kell. Oda parancsolja az ország összes vezetőjét — részletesen fel van sorolva mindenféle tisztség —, kirendelnek egy ha-talmas zenekart. Minden elképzelhető hang-szer ott van, és a szobor felavatására nagy ünnepet készítenek elő. Szankció is van: aki pedig nem borul le a szobor előtt, azt bedobják az égő tüzes kemencébe. A Na-bukodonozorok és a tüzes kemencék mindig összetartoztak a történelem során.

Eljön a nagy nap, ott van a sok nép. Ott vannak elől a vezetők. Megszólalnak a hangszerek, és parancsszóra mindenki leborul az arany szobor előtt. Azaz, hogy mégsem. Néhány fej kimagasodik a tömegből. Hogy hogy ezek nem hajoltak meg?! Nem tudják, mit kell csinálni? De, tudják pontosan, csak ők többet is tudnak. Ők tud-ják azt, amit Isten így mondott egyszer: “Ne csinálj magadnak faragott képet, se semmi hasonlót azokhoz, amelyek fent a mennyben, vagy lent a földön, vagy a föld alatt a vizekben vannak, ne imádd, és ne tiszteld azokat!” És most, amikor imádni és tisztelni kellene az arany állóképet, akkor nekik eszükbe jut a második parancsolat, és nem hajolnak meg.

Na, de akkor bedobják őket a tüzes ke-mencébe. Akkor sem hajolnak meg. Ez a törvény, amit Isten adott az ő őseiknek, felette áll annak, amit egy szeszélyes diktátor parancsolt a népnek. És a szankció? És ha az életükkel kell fizetni érte? Az az Isten, aki ezt a törvényt adta, nekik nagyobb, fontosabb, értékesebb, mint az éle-tük. Egyébként is ott van a szívükben ez a naiv hit, hogy Isten olyan nagy, hogy ha akarja, ki tudja szabadítani őket még a tüzes kemencéből is. Ha pedig nem akarja, akkor is érvényben van az Ő törvénye. És ők akkor sem hajolnak meg.

Azt olvassuk, hogy amikor Nabukodo-nozor megtudja, hogy vannak ilyen “lázadók”, akkor eltorzul az arca mérgében. Ilyen még nem fordult elő, hogy valaki nem hajol meg akkor, amikor azt parancsolja, hogy meg kell hajolni. Hogy valaki nem hajol meg akkor, amikor azt olvassuk, hogy mind a népek, akik ott voltak, meghajoltak. Mindenki azt csinálja, most miért kell különcködni? Eltorzul az arca, és azt mondja: hétszeresen be kell fűteni azt a bizonyos kemencét. Előtte azonban még maga elé rendeli a renitenseket, megkérdezi őket, hogy miért nem hajoltak meg, és ezek teljes udvariassággal válaszolnak: tudod, az úgy van, hogy az Istenünk, akit mi szolgálunk (holott ők Nabukodonozor magas rangú tisztségviselői voltak), ki tud minket szabadítani a tüzes kemencéből, ó király, meg a te kezedből is. De ha nem tenné is, tudd meg, hogy mi a te isteneidet nem tiszteljük, és nem hódolunk az aranyszobor előtt.

Kiről beszélnek ezek? Ki az, aki nála hatalmasabb lenne?! Ez elképzelhetetlen egy Nabukodonozor számára, hogy valaki nála hatalmasabb úr, hogy még felette is uralkodik.

Megkötözteti ezeket az embereket. Dániel három jó barátja ez, Sidrák, Misák és Abednégó, és úgy ahogy vannak, ruhástól bedobatja őket a tüzes kemencébe. Annyira sikerült befűteni a kemencét, hogy azok, akik bedobták őket, az alatt a rövid idő alatt megégtek.

El van tehát intézve a dolog. Csírájában kell a lázadást elfojtani. Példásan meg kell büntetni a lázadókat. Remélhetőleg sen-ki más nem követi ezt a példát.

Igen ám, csak kitűnik a folytatásból, hogy ez a három istenfélő férfi olyan jó hivatalnoka volt Nabukodonozornak, hogy a szíve mélyén sajnálja őket. Ilyen megbízható, szavahihető, becsületes, értelmes embereket nem sokszor talál, mint ők voltak. Igen sajnálja, s ez a sajnálat visszaviszi őt ahhoz a bizonyos kemencéhez. Benéz, hogy vajon mi történt velük? Majd' hanyatt esik a látványtól: Ezek a derék férfiak ott sétálgatnak a tűz közepében. Először is: hogy maradnak élve? Aztán megkötözve dobták be őket. Hol vannak a kötelek? Aztán — ni csak! Hányan vannak ezek? Kérdezi azonnal a többieket: nem három embert dobtunk be? De igen. De nézzétek: ezek egy, kettő, három, négy. Akárhogy számoljuk is négyen vannak. És a negyedik egészen kü-lönös jelenség. Olyan, mintha egy isten len-ne, mintha valami Isten Fia lenne, úgy járkál közöttük.

S akkor beszól nekik: Sidrák, Misák és Abédnégó — s akkor már ő is így mondja —: a felséges Isten szolgái, gyertek ki a tűz-ből. A csodálkozása csak fokozódik, amikor ezek az emberek kijönnek, s még a füst-nek a szaga sem érződik rajtuk, a ruhájuk szélét sem pörkölte meg a szörnyű hőség. Csak a köteleik égtek le.

A folytatás az, hogy nemcsak rehabilitálja ezeket a magas tisztviselőket, megerősíti őket a hivatalukban — így olvassuk —, hanem közhírré téteti, hogy ezeknek az embereknek az Istenét nem szabad bántani, és aki a szabad vallásgyakorlatban korlátozza Isten népének a fiait, azt szigorúan megbüntetik.

Ennyi a történet, amit a legtöbben ismertünk is. Csak azért mondtam el, hogy hadd elevenedjék fel, és ha most egy-egy mozzanatát külön hangsúlyozom, hadd legyen frissebb az emlékezetünkben.

1. Aki minden körülmények között ragaszkodik Istenhez és az Ő igéjéhez, az emiatt előbb-utóbb bajba kerülhet. Nem feltétlenül, de majdnem biztosra lehet venni, hogy lesz olyan helyzet, ha abban is Isten igéje neki a legfőbb tekintély, akkor legjobb esetben is egyedül marad.

Ma is jönnek a különböző divatok, hol ilyen, hol olyan bálványt neveznek ki istenné, és aki nem hajol meg azok előtt, azt könnyen lenézik vagy kinézik maguk közül azok, akik meghajolnak a mindenkori bálványok előtt. Ennek a világnak a gondolkozása annyira távol áll Isten gondolataitól, hogy egyre nehezebb ma Isten gyermekeként megmaradni ebben a világban. Még akkor is, ha valaki ilyen felelős beosztást kapott, és ilyen kiválóan végzi a munkáját, mint Dániel három barátja. Semmi nem számít, ha a mindenkor divatos bálvány előtt nem akar meghajolni.

Egyébként Jézus erre előre felkészítette az övéit, s noha kemény szavakat mondott, de végtelen nagy szeretettel és gyöngédséggel készítette őket arra, hogy: elküldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé. Ezt a képet nem olyan nehéz lefordítanunk: juhok a farkasok között. A báránynak semmiféle védekező eszköze nincsen. Nem tud harapni, nem tud rúgni. A kosok tudnak esetleg öklelni, de a farkassal szemben az sem sokat számít. Védtelenül bocsátja el Isten az övéit ellenséges közegbe. Azért, hogy abból az ellenséges közegből is, akiket csak lehet, megmentsenek, és a pásztorhoz vezessenek. Ez rendkívül veszélyes vállalkozás.

Ezért sem tudjuk osztani azt a hamis illúziókat keltő tévtanítást, hogy aki Jézus Krisztus tanítványa lesz, afelett mindig ragyog a nap, annak csak boldogság lesz a része, az biztos, hogy egészséges, sikeres, gazdag lesz. — Hol van ilyen a Bibliában? Az biztos, hogy mindig számíthat az ő Urára. Az biztos, hogy mindig többet fog neki adni, mint amire szüksége van, hogy tudjon másoknak is adni. Az biztos, hogy erejét meghaladó terheket is fog tudni hordozni, de úgy, hogy el kell mondania azt, amit Pál apostol leír a börtönben: “Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem újra és újra megerősít. Mert az Ő ereje erőtlenség által végeztetik el.” Jézus tanítványainak a maguk erőtlenségét kell újra és újra megtapasztalniuk, és újra és újra rá vannak kényszerítve arra, hogy higgyenek és engedjék, hogy erőt nyerjenek. Ha megszakad vagy meglazul a közösségük az ő Urukkal, ott maradnak a maguk erőtlenségében, tanácstalanságában, és szánalmasabb látványok, mint a hitetlenek. De ha szoros ez a kapcsolat, és jön az utánpótlás, akkor kapnak világosságot, tanácsot, erőt, békességet, gondolatokat… abból a forrásból, amelyikkel kapcsolatba kerültek: az ő Uruktól és Pásztoruktól.

A helyzeten ez nem változtat, hogy bárányok a farkasok között. Világosság a sötétségben. Még önmagáról is ezt mondta a mi Urunk: “a világosság eljött a sötétségbe, és a sötétség nem fogadta be azt.”

Egyébként Jézus is ilyen közegben mozgott szakadatlanul. Bárány a farkasok között. Mindjárt a szolgálatának az elején támadást indított a főfarkas ellene: Itt vannak a kövek, te meg éhes vagy. Miből áll az neked: változtasd a köveket kenyérré. Jézus válasza: nem! — Ugorj le onnan, milyen látványos cselekedet lesz. Egyszerre népszerű leszel. Nem! Miért nem? Mert nem az volt az Ő útja. Nem ezt jelentette az Atyának engedelmeskedni. — Adjál jelet, produkáld magad, s majd hiszünk benned. Nem! Csak egy jel adatik ennek a hitetlen és parázna nemzedéknek — mondja Jézus —: a kereszt jele. Az Ő kereszthalála és feltámadása. Királlyá akarják tenni — ez a másik véglet. Meg akarják ölni, letaszítani egy szakadékba — az az egyik véglet.

És még a kereszten is jön a támadás. — Szállj le a keresztről, és majd hiszünk benned. Nem ez a cél, hogy higgyenek benned? Nem. Az a cél, hogy engedelmes legyen halálig, mégpedig a keresztfának haláláig. És ezzel fog igazi hitre segíteni embereket. Bárány a farkasok között.

Volt úgy, hogy minden oldalról lőttek Jézusra. Minden oldalról támadták, de ő megmaradt mégis azon az úton, amin az Isten Bárányának végig kellett mennie.

Ha valaki mindig ezen az úton akar jár-ni, az előbb-utóbb bajba kerül Isten miatt.

2. Figyeljük meg: Ennek a világnak az urai mindig valami nagyot akarnak építeni, akár van arra szükség, akár nincs, van értelme, vagy nincs. Mindegy, mibe kerül, arra kell, hogy legyen pénz, — most nem akarok újkori példákat sorolni erre —, mert a maguk dicsőségét keresik, végső soron magukat akarják imádtatni, — s aki erre nem hajlandó, annak valamiféle kemencét mindig készítenek.

Mennyire más az a mód, ahogyan Isten hív az ő imádására. Nem dobja kemencébe azt, aki nem hajlandó Őt imádni. Isten ajándékokkal közeledik. Készen van nála mindaz, amire szükségünk van ebben a far-kasvilágban, amire szükségünk van az örök-kévalóságban, és szeretettel hív magához. Még amikor keményen kezdett fogalmazni Jézus, akkor is azt mondja: “Aki én utánam akar jönni, tagadja meg magát.” Ez már komoly követelmény. Tagadja meg ma-gát — a múltkor kifejtettük ezt részletesen. Aki akar… Aki nem akar, nem kötelező. Ott van készen, névre szólóan minden áldás, ami kell nekem ebben az életben és az örökéletben, de nem kötelező átvenni. Nem kényszerít oda.

Igaz, önmagában hordozza az ítéletét, ha nem kellenek azok az áldások, de Isten nem kényszerít ilyen kemencékkel.

3. Isten gyermekeit nem lehet megfélemlíteni. Ők tudják, hogy kihez tartoznak. Olyan sokat mondó ez a kifejezés, amit nyugodtan fordíthatnánk ma kicsit profánul így: a mi Istenünk, akivel munkaviszonyban állunk, aki a mi munkaadó gazdánk, az ki tud minket szabadítani. Ők tudják, kihez tartoznak. Ők hűséggel szolgálták Nabuko-donozort mint hivatali felettesüket, de tudták, hogy Isten ő felette is Úr, és nem tévesztik össze e világnak a kiskirályait a királyok Királyával. Nem sértegetik a kiskirályokat, hacsak nem provokálja őket, és nem kell így megvallani. Nem mondogatják unos-untig: titeket nem veszünk ám iga-zán komolyan, mert nekünk van igazi királyunk, — de tudják, hogy van igazi királyuk. Tudják, hogy Nabukodonozor is csak azt teheti, amit a királyok Királya, az egy igaz, élő Isten megenged neki. Ők nincsenek kiszolgáltatva sem sorshatalmaknak, sem Nabukodonozoroknak, sem a saját ösztöneiknek, mert ők kiszolgáltatták magukat egyszer és mindenkorra Istennek.

Akinek az életében ez a döntés megszületik, ebből valami hallatlan békesség következik. Be vagyok biztosítva. A Heidel-bergi Káté többször idézett első kérdés és felelete például ezt tükrözi gyönyörűen, ezt a békességet. Hogy mind életemben, mind halálomban — nem történhet velem olyan, ami végzetesen rossz —, mind testestől, mind lelkestől nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok. És Ő vigyáz a tulajdonára. Akkor mitől féljek? “Őbenne bízom, nem félek, ember mit árthat nekem!” Na de láthatod, hogy árthat, bedobnak a hétszeresen befűtött kemencébe! De a mi Istenünk, akivel munkaviszonyban vagyunk, ki tud minket szabadítani. Ha meg nem akar kiszabadítani, akkor az úgy lesz jó. És bármit tesz velünk, legyen meg az Ő akarata!

Mennyi felesleges izgalomtól megőrzi ez az embert. Felesleges stressz, aggodalmaskodás, otthoni felesleges tanácskozás: ha így lesz, mit csinálunk, ha nem sikerül, és ha valami közbejön… Mindez feleslegessé válik. Így is tervez az ember, így is kérdezi az Urat: mit akarsz, hogy cselekedjem? végzi a kötelességét, nem is akárhogyan, a legjobban, de nem fél. Biztonságban érzi magát.

4. És amit szeretnék még kiemelni: aki Isten miatt kerül bajba, az mindig számíthat Isten szabadítására.

Ők nem a maguk butasága, okvetetlenkedése vagy bűnei, sikkasztása miatt kaptak itt büntetést. Ez tiszta eset volt: az Istenben való hitük és a hitvallásuk miatt. Ak-kor viszont bizonyosak lehetnek abban, hogy a jó Pásztor nem hagyja magára a juhokat. Még ha nem menti ki őket, akkor sem.

Eszünkbe jutnak Jézus szavai: “Ne azoktól féljetek, akik a testet ölik meg, hanem attól féljetek, aki a testet és a lelket a gyehennára veti.”

Könnyű erről így beszélni, és ilyen nehéz, életveszélyes helyzetekben nagyon nehéz engedelmeskedni. De nemcsak Sidrák, Misák és Abédnégó példája mutatja, hogy lehetséges, hanem ismerek többeket is, akik ezt a megalkuvás nélküli, nem hősködő, nem hivalkodó, nem mártirkodó, egyszerű, természetes engedelmességet gyakorolják.

Mi ad ehhez erőt az embernek? Ezt sze-retném még röviden, inkább csak felsorolni, mint fejtegetni. Annyira világos ennek a három férfinak az esetében, hogy mi volt az a négy dolog, ami őket erősítette.

1. Mindenekelőtt Isten igéje. Adódik egy váratlan helyzet, ott áll egy harminc méter magas szobor (nem is tudom, hogyan tudták azt felállítani, meg mibe is került az, még ha aranyfüsttel futtatták is be, mert nyilván nem volt tömör aranyból), tessék meghajolni és imádni! Mindenki kivonul és meghajol. Ők hárman nem. Miért? Mert eszébe jutott a második parancsolat, amit gyerekkorukban már megtanultak.

Tudjuk az első fejezetből, hogy tizenévesként vitték őket fogságba, és egymást erősítik ott. Dániel a szószóló: mi nem akarunk semmi olyat enni, ami Isten igéje szerint tilos. Ők ebben a lehetetlen helyzetben is az ige szerint akarnak élni. Na, de ez képtelenség! Ezt itt nem lehet megvalósítani! — mondja nekik a konyhafőnök is jóindulattal. Itt nem lehet külön menüt kérni. Örüljetek, hogy a király asztaláról étkeztek, ez nagy megtiszteltetés. Ők azonban tovább alkudoznak teljes tisztelettel: próbáld ki néhány napig. Mert hogy neki lesz baja abból, ha lefogynak, ezt ők is megértik. De próbáld ki, hogy lefogyunk-e. Hadd kapjunk néhány napig olyat, amit nekünk szabad enni. Kiderül, hogy még ott is megvalósítható. Aki eltökélte az ő szívében — ez van ott —, hogy Isten törvénye szerint akar élni, azt Isten nehéz helyzetekben is megsegíti, és lehetővé teszi ezt.

Tehát kicsi koruk óta ismerték az igét, szent volt nekik Isten igéje, komolyan vették azt, és az utolsókig mindent megpróbáltak, hogy aszerint éljenek, ahhoz ragaszkodjanak.

Remélem, hogy a szülőknek, nagyszülőknek is Isten a szívükre helyezi ezt, hogy az egész életét meghatározhatja egy embernek, ha kicsi korában bevédőnek a szívébe és az emlékezetébe Isten törvényei. Lehet, hogy mindjárt nem párosul az élő hittel. Biztos, hogy nem párosul felnőttes hittel egy néhányéves gyereknél. De ha a maga szintjén komolyan veszi, s ha látja, hogy apjának, anyjának, hitoktatójának, lelkészé-nek is ez szent, és Isten szava felette áll mindennek, s annak kell mindenek felett engedelmeskedni, mert az jó nekünk és egyedül Ő az Isten, ez adott esetben, amikor élesben megy a dolog, erőt ad ahhoz, hogy állva marad, amikor mindenki meghajol a szobor előtt. Vagy nemet mond valamire, amire mindenki hajbókol — sokan rossz lelkiismerettel és meggyőződésük ellenére, de nem lehet most mást csinálni. Kiderül: lehet mást csinálni.

Ha tudom, hogy mihez tartsam magam — ez hiányzik ma, az értékvesztés idején, hogy nem tudják a fiatalok, mihez tartsák magukat. Ez az igazság, ez a hamisság, ez lesz jó neked, így meg rosszul jársz, ha ezt csinálod. Na, de mindenki így csinálja. Akkor is ez a jó. Aztán vagy csinálja, vagy nem — az már az ő dolga, de merjük-e alázatosan, hitelesen képviselni azt, hogy Isten igéje szerint ez a jó. Aztán évekig az ellenkezőjét csinálja. Nagy kanyarokat vesz a fiatal. De ha ott maradt a szívében és az emlékezetében az ige, egyszer csak megmozdul. Hány ilyen bizonyságtételt hallottam már. A kritikus pillanatban eszembe jutott egy aranymondás. Vagy eszembe ju-tott az, amit a nagymamám olyan sokszor mondott, hogy már a könyökömön jött ki és untam. De egyszer csak azzal az igével mentette meg a szó szoros értelmében Isten egy ember életét fizikálisan vagy lelkileg is.

Nagyon fontos és gyönyörű feladat ez, hogy ahol csak elérünk gyerekeket, akiknek az életébe legálisan, az értük felelősek hozzájárulásával, beleszólhatunk, csöpögtessük az igét. Igét, igét, igét… Hadd ismerjék meg Istent, hadd tudják meg kicsoda, Jézus. Nem kell számon kérni semmit, hanem igét kell adagolni. És az ige elvégzi a munkát, és egy nehéz helyzetben egyszer csak előugrik, és megmenti az embert, aki az igét hordozta.

Mindenekelőtt tehát az ige adott nekik erőt.

2. A közösség. Ez olyan szép gondolat, most nem lehet ezt részletesen kifejteni. Vé-gigvonul Dániel könyvében. Mindig többen voltak. Az elején, amit az előbb mondtam, négyen kérik a felmentést a kötelező étrend alól. A második fejezetben találkozunk azzal, hogy az őrült király ki akarja irtatni az összes tudóst, varázslót, mindenkit, mert nem tudják megmondani, hogy ő mit álmodott.

Dániel sem tudja hirtelen megmondani. De megy hamar a barátaihoz és azt mondja: gyertek, imádkozzunk. Kérjük Istent, mondja meg nekünk, mit álmodott ez a szerencsétlen, s megmentjük a többiek éle-tét is, meg a magunkét is. Négy fiatalember imádkozik. És Isten válaszol az imádságra. Dániel jelentkezik: én meg tudom mondani, mert az Isten kijelentette nekem, és megmenti a tudósok és okkultisták életét.

A közösség. Van-e neked már itt a gyülekezetben néhány hívő testvéred? Ha nincs, annak nemcsak a gyülekezet ám az oka, hanem az is, aki nem lép másokhoz, vagy nem áll elő azzal, hogy nekem még mindig nincs. Keressük a testvéreket! Sokat jelenthet az, hogy egymást bátorítjuk, vigasztaljuk, intjük, segítjük, és együtt nem hajolunk meg a bálvány előtt, de együtt hajolunk meg az élő Isten előtt újra és újra.

3. Szép példa az életükben az is, hogy nemcsak hittek, hanem ezt meg is vallották. A hitvallástétel. Kimondják. Sokan még ma is vallják azt a tévedést: a hit magánügy, nem tartozik senkire. Hogyne tartozna egy sötét világban másokra is, ha valakinél világosság van? Hogy lehetne eltitkolni, ha csakugyan világosság van nála? Az előbb-utóbb úgy is kiderül. De nem kell azt titkolni. Azért adta Isten.

A Hegyi beszédben mondja Jézus: Gyer-tyát nem azért gyújtanak, hogy a véka alá tegyék, hanem hogy olyan helyre helyezzék, hogy világítson a házban és lehessen nála tájékozódni. Isten az övéit azért szórja szét ebben a világban, hogy világítsanak.

Nem tudom, felfigyeltünk-e már arra, hogy az a nagy horderejű kijelentés, amit Jé-zus magáról mond: “Én vagyok a világ világossága.” szó szerint így hangzik el az Ő ajkán, az övéire alkalmazva: “ti vagytok a világ világossága”. Nekünk ezt a gyönyörű hivatást adta a mi Urunk. Igen ám, de ez életveszélyes! — mondhatja valaki, — lásd Sidrák, Misák és Abédnégó példáját. Igen, ez vele jár. Lehet életveszélyes is, de mégis ez a feladatunk és lehetőségünk, hogy megvalljuk a hitünket. A megvallott hit vissza is hat. A hitvallás megerősíti annak a hitét is, aki megvallotta, és elindíthatja az Isten felé azokat is, akik hallották és látták.

4. Végül, de nem utolsó sorban, megtartotta ezeket a fiatalembereket az a negyedik, aki megjelent mellettük ott a tűzben. Akit Nabukodonozor így jellemez: mint valami Istennek Fia.

Úgy gondolom: túlzás nélkül mondhat-juk, hogy a mi bűnünknek, kárhozatunknak a pusztító kemencéjében így jelent meg az élő Isten egyszülött Fia, aki utánunk jött, hogy kiszabadítson minket innen. Fontos, hogy ige legyen a fejünkben, meg a szívünkben. Fontos, hogy lehetőleg többen le-gyünk és közösségben erősítsük egymást. Fontos, hogy el is hangozzék a hitvallás az ajkunkról. De végső soron mégsem ezek tartanak meg a halálos veszedelemben, hanem az Isten egyszülött Fia, aki önmagát adta érettünk, hogy nekünk életünk legyen és bőségben legyünk.

Ez a történet is végső soron Jézus Krisz-tusra irányítja tekintetünket. Így bátorít min-ket arra: merjünk mások lenni, mint a világ. Sose tagadjuk meg a mi Urunkat, akinek fontosabbak voltunk mi, mint az Ő saját éle-te. Sose féljünk azoktól, akik csak a testet vehetik el, hanem féljük azt az Istent, aki felette áll minden Nabukodonozornak. Így tanuljunk meg hozzá imádkozni, igyekezzünk hozzá vezetni gyerekeinket, unokáinkat, akárkit, akivel kapcsolatba kerülünk, és engedjük, hogy átjárja az életünket az Ő szentsége, hogy beszédes élet legyen az éle-tünk, és az is Őhozzá irányítson másokat.

 


 

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, dicsőítünk azért, mert nem alkudtál meg, nem fordultál vissza. Mindig nemet mondtál a kísértőnek, és mindig újra igent mondtál az Atyának.

Segíts el minket is ide. Hadd legyen a mi igenünk igen, a nem nem. Gyógyíts ki minket a nem-igenek felemásságából. Hadd merjünk vállalni téged, aki nem szégyelltél vállalni minket, bűnösöket.

Bocsásd meg, valahányszor megtagadtunk. Bocsásd meg, amikor gyáván hallgattunk, holott bizonyságot tehettünk volna rólad. Bocsásd meg, amikor mi is meghajoltunk a bálványok előtt. Bocsásd meg, ha sokszor önmagunkat bálványozzuk. Tisztíts ki minket minden bálványtiszteletből, s engedd, hogy felépüljön életünkben az az oltár, amelyiken egyedül neked áldozunk, és hálaáldozatként csakugyan önmagunkat helyezzük rá.

Taníts meg bízni benned feltétel nélkül, hogy ne csak azt reméljük, amit elképzelhetőnek tartunk, hanem el tudjuk mondani: a mi Istenünk, akit mi szolgálunk, ki tud min-ket szabadítani még az égő tüzes kemencéből is, de ha nem tenné, akkor is Ő a mi Istenünk, és akkor is hozzá ragaszkodunk! Segíts el minket erre az emelkedett szemléletre!

Eléd hozzuk mindnyájan a terheinket. Kérünk, adj nekünk tanácsot döntéseinkhez, és engedelmességet. Kérünk, legyen igéd a legfőbb szempont minden döntésünkben. Adj nekünk testvéreket, imatársakat, bajtársakat, s add, hogy mi is így tudjunk odaállni mások mellé, s a te Szentlelkeddel bátoríts minket az egyszerű hitvallástételre.

Könyörgünk hozzád az új tanévért, tanárokért, diákokért. Könyörgünk mindazokért, akiknek lehetőségük van gyermekek szívébe igét csöpögtetni. Segíts minket, hogy helyén mondott szó legyen az, amit ilyenkor mondunk. Segíts minket, hogy ne mi legyünk, akik szólunk, hanem a mi Atyánk Lelke.

Így könyörgünk mindnyájan a tulajdon gyermekeinkért. Bocsásd meg a velük szemben elkövetett bűneinket, mulasztásainkat, minden otthoni képmutatást, minden alkalmat, amivel botránkoztattuk őket. Te helyre tudod hozni azt a sok hibát, amit vétettünk. Engedd, hogy a testben hátralevő időt szentül tudjuk eltölteni.

Könyörgünk hozzád népünkért, annak vezetőiért, egyházunkért és annak felelőseiért. Segíts megszentelnünk ezt a mai napot, és segíts gyakorolnunk a következő héten, mit jelent az: Rád figyelni, benned bízni, téged megvallani, és a körülöttünk élőket úgy is nagyon szeretni, hogy nem tudjuk imádni a bálványaikat.

Ámen.

 

Jézusom, ki árva lelkem
Megváltottad véreddel,
Kárhozattól óvtál engem,
Bűnös szívem ó vedd el!
Add, hogy néked megháláljam,
Hogy nem hagytál a halálban,
S megmutattad: bármit adj,
Én oltalmam csak te vagy.

 

Jézus, benned bízva-bízom,
Elpusztulnom ó ne hagyj!
Te, ki bűnön, poklon, síron
Egyedüli győztes vagy:
Gyönge hitben biztass engem,
Készíts arra, hogy én lelkem
Láthat majd fenn, ó, Uram,
Mindörökké boldogan.

(295. dicséret)