A BŰNESET

 

 

 

Alapige: 1Móz 3,1-7

“A kígyó pedig ravaszabb volt minden mezei állatnál, amelyet az Úr Isten alkotott. Ezt kérdezte az asszonytól: Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehettek? Az asszony így felelt a kígyónak: A kert fáinak gyümölcséből ehetünk, csak annak a fának a gyümölcséről, amely a kert közepén van, mondta Isten: Nem ehettek abból, ne is érintsétek, mert meghaltok. De a kígyó ezt mondta az asszonynak: Dehogy haltok meg! Hanem jól tudja Isten, hogy ha esztek belőle, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok, mi a jó, és mi a rossz.

Az asszony úgy látta, hogy jó volna enni arról a fáról, mert csábítja a szemet, meg kívánatos is az a fa, mert okossá tesz: szakított a gyümölcséből, evett, majd adott a vele levő férjének is, és ő is evett. Ekkor megnyílt mindkettőjük szeme, és észrevették, hogy mezítelenek. Ezért fügefaleveleket fűztek össze, és ágyékkötőket készítettek maguknak.”

 


 

Imádkozzunk!

Kegyelmes Istenünk, olyan sok mindent nem értünk, ami velünk történik. Kérünk, ajándékozz meg ma este több világossággal. Olyan sokszor nehezen tudjuk eldönteni, melyik úton járjunk. Tanácsolj minket igéddel. Kérünk, tedd ma este egészen személyessé számunkra azt, ami elhangzik.

Segíts mindnyájunkat, hogy az emberi szón túl meghalljunk téged magadat, aki nagyon szeretsz minket, és aki közel vagy különösen azokhoz, akik terheket hordoznak, akiket veszteség ért, akik úgy gondolják, hogy talán nem is törődsz már velük.

Kérünk együtt, hogy adj igazi vigasztalást azoknak a testvéreinknek, akiknek az elmúlt napokban kellett ravatal mellett megállniuk. Nehéz megértenünk, Atyánk, a veszteségnek, a gyásznak, a halálnak a titkát is. Mindnyájan azt szeretnénk, hogy legyünk kivé-telek, ha mással megtörténik is, velünk ne. Köszönjük, hogy egészen bizonyosak lehetünk abban, hogy akik téged szeretnek, azoknak mindent a javukra fordítasz, még a legrosszabbat is. — Kérünk, fordítsd javunkra most ezt az órát, töltsd meg ezt ajándékokkal.

Engedd, hogy megérezzük, hogy a te színed előtt állunk, és segíts minket, hogy amikor most beszélsz hozzánk ebben a csendben, ne legyen annak semmi akadálya, hogy megértsük, komolyan vegyük. Adjon a te szavad nekünk vigasztalást, reménységet, új erőt, bátorságot ahhoz, hogy kiáltsunk hozzád bűnbocsánatért, szabadulásért és veled menjünk tovább a mi utunkon. Hadd legyen ez az óra most akár fordulat is a mi életünkben. Eddig nélküled, mostantól kezdve veled. Eddig talán csak felszínesen, mostantól kezdve tudatosan és eltökélten neked engedelmeskedve akarjunk élni.

Segíts ebben a te Szentlelkeddel!

Ámen.

 


 

Igehirdetés

Bibliaolvasó kalauzunk szerint éppen tegnap és ma olvastuk a Bibliának ezt a leg-sötétebb fejezetét. Valaki azt mondta, hogy a Biblia első lapja arról szól, milyennek teremtette Isten ezt a gyönyörű világot, a má-sodik lapja, amelyiken ez a fejezet is van, arról, hogyan tettük ezt tönkre, és az összes többi arról, hogyan hozza helyre Isten nagy szeretettel és hatalommal azt, amit mi tönkretettünk.

Miről szól hát ez a legsötétebb fejezet? Aki figyelmesen elolvassa, kétségbeesik, hogy hova süllyedtünk ahhoz képest, ahol Isten elindította az embert és a világot a maga útján. Isten nélkül hova vezet az út.

Azt olvassuk az előző fejezet végén, hogy Isten mintegy minőségileg ellenőrizte az általa teremtett világot és megállapította: íme minden nagyon jó. Valóban nagyon jó volt. Teljes békesség uralkodott. Bőség jel-lemezte a világot. Nem ismerték az emberek és az állatok sem, hogy mi az: szükség, mi az, valami nincs. Nem ismerték a félelmet. Mitől, kitől, s miért kellene félni, amikor egymásért van mindenki jelen, ami-kor egymás javára vannak, egymás hasznát keresik? Ez a teljes harmónia uralkodott a szívekben is. Ez jellemezte az embernek teremtő Istenével való kapcsolatát és az em-berek egymással való kapcsolatát is. Ebből csak biztonság, békesség, bőség fakadhat.

És mi van ma? Néhány dolgot sorolok, amit tegnap meg tegnapelőtt hallottam: amíg a gyanútlan vásárló a pénztárhoz ér, a kosarából kilopják amit megvásárolt. Mire a postáról visszamegy az utcára, nem találja ott az autóját. Mire a külföldi kiküldetésből hazaérkezik, nem találja otthon a feleségét. Teljes bizonytalanság, sokféle félelem. Fél az ember az üzletkötéskor, hogyan csapják be, mert az a legritkább esetben korrekt. Fél, hogy nem találja ki azokat a hátsó gon-dolatokat, amiket bőbeszédűségével ügyesen leplezni akar valaki, és ez nemcsak a diplomáciában van így. Fél a tulajdon ágyában is, mert sehol sem érzi már magát biztonságban, s úgy tűnik, erre minden oka meg is van.

Módszeresen tönkretesszük a természe-tet, Istennek ezt a gyönyörű világát, aminek aztán olyan következményei is vannak, mint az El Nino, illetve La Nina nevű természeti jelenségek, amik az utóbbi idők nagy felmelegedését és nagy áradásait okozzák.

A magunk mohóságával, gőgjével elrontjuk, amit Isten jónak teremtett, és volt belőle harmónia, békesség és bőség. Most meg van: félelem, viszálykodás, felsorolhatatlanul sok ínség, szükség, nyomorúság. Az idegosztályok tele vannak ennek az áldozataival. Az általunk termelt radioaktív hulladékot nem tudjuk hova tenni, de a félelmünkkel sem tudunk mit csinálni. Tehetetlen az emberiség azokkal az ártalmakkal szemben, amiket saját magunknak okozunk azzal, amit egyébként nagyképűen haladásnak szoktunk nevezni. Éppen az elfogulatlan tudósok, akik valóban tudósok, kérdőjelezik meg egyre több tudományos eredménynél azt, hogy vajon ez csakugyan haladásnak nevezhető-e?

Ugyanez jellemzi az emberi kapcsolatokat is. Júliusban-augusztusban van a legtöbb esküvő a gyülekezetünkben. A szívem szorul össze, és majdnem elsírtam magam a múltkor egyik szombaton, amikor itt áll a kedves ifjú pár, és mindkettőnek a szülei úgy jöttek el, hogy nem ülnek egymás mel-lé. Szépen kiöltözik az illető, és udvariasan mosolyog, de évtizedek óta csak marják egy-mást, vagy cserbenhagyták egymást, vagy el sem jön már az egyik szülő, vagy eljön egy másikkal, aki azóta a párja lett, — s közben sok boldogságot kívánnak a gyermekeiknek. Milyet? Olyat, amilyet tőlük lát-hattak? S vajon meg vannak alapozva ezek a házasságok, vagy csak ugyanúgy, mint az övéké volt? Újratermelődnek a nyomorúságok és nem tudjuk leállítani ezt a rettenetes folyamatot.

Ez a fejezet arról szól, hogy mi az oka ennek, és arra a kérdésre is ad választ, hogy van-e vajon gyógyszere ennek a szörnyű betegségnek, amibe estünk.

Ebben a fejezetben van szó arról, hogy ki az, aki ezt az egészet elindította, ki a kísértő. Megérthetjük belőle azt, hogy mi a kísértés, megérthetjük, hogyan lesz a kísértésből bűn. Részletesen felsorolja, hogy mi a bűnnek a következménye. És van egy csodálatosan világító mondat, amelyik arra a kérdésre válaszol: van-e ebből kiút?

Nyílván ilyen súlyos és ilyen sok kérdésre egy ilyen meleg délutánon csak vázlatosan lehet válaszolni. Megpróbálom ezt, aztán Isten Szentlelke folytassa velünk a beszélgetést. Ismerjünk magunkra, s amíg lehet, ragadjuk meg azt a megoldást, azt a szabadítást, amit Ő kínál a benne bízóknak.

Ki indította el tehát ezt az egész folyamatot? Így kezdődik a fejezet: “A kígyó ravaszabb volt minden mezei állatnál.” Mi ez a kígyó, vagy ki ez a kígyó? A Biblia második lapjánál tartunk, és ha a Biblia utolsó előtti lapjára lapozunk, ott van a válasz: “Megragadta a sárkányt, az ősi kígyót, aki az ördög és a Sátán, s megkötözte azt.” (Jel 20,2)

Ebben a mondatban az ördögnek, a kísértőnek mindegyik bibliai elnevezését egy mondaton belül találjuk. Ő tehát az a szellemi hatalom, aki az Isten örök ellenlábasa. Akit Jézus Krisztus így jellemzett: “Ti atyátoktól, az ördögtől származtok, és atyá-tok kívánságait akarjátok teljesíteni (mond-ja ezt a vallásos farizeusoknak). Embergyil-kos volt kezdettől, és nem állt meg az igazságban, mert nincs benne igazság. Amikor hazugságot szól, a magáéból szól, mert hazug, és hazugság atyja.” (Jn 8,44)

Két jellemvonását emeli ki tehát Jézus a kísértőnek, az ördögnek: embergyilkos és hazug. A célja mindig az, hogy az ember életét nyomorítsa meg vagy oltsa ki, és ebben a jól bevált módszere a hazugság és annak felsorolhatatlanul sok formája. Ő az ember ősi ellensége, aki azt akarja, hogy az embert elszakítsa Istentől. Hiszen Isten közelében van az embernek biztonsága, ott van védve, ott talál bőséget. Az Istennel való közösség jelenti magát az életet. Az élettől akarja megfosztani, ezért nevezi Jézus embergyilkosnak. Ennyit a kísértőről.

És mi a kísértés? A Biblia azt mondja: külső támadás. A kísértés még nem bűn. Külső támadás, amelynek során az ördög el akar szakítani Istentől. És hogyan akar elszakítani? Itt szokták feltenni azt a kérdést: vajon milyen nyelven beszélt a kígyó Évával, és hogyan érthette meg őt?

Aki ismeri a Szentírást, tudja, hogy itt nem arról van szó, hogy valamilyen nyelven beszélt. A kísértés úgy történik, hogy az ördög olyan gondolatokat sugall az áldozatnak, amik újra és újra eszébe jutnak. Ez ma is pontosan így történik. Ha figyelmesen elolvassuk itt a leírást, akkor látjuk: Évának a szeme újra és újra arra a fára tévedt, amelyikre Isten azt mondta: az összes többit élvezzétek, egyetek, amennyi belétek fér, erről az egyről ne egyetek, ez a próbája annak, hogy bíztok bennem. Ő újra és újra azt kezdte nézni, amelyikről Isten azt mondta: ne egyétek! Valahányszor odanéz, megállapítja: milyen szép ennek a gyümölcse. Olyan jó volna enni erről a fáról. Csábítja a szemet, kívánatos is az a fa.

Minél többször odanézett, annál jobban felerősödött benne ez a kívánság. Minél jobban szuggerálta a fát, annál jobban megigézte őt a fa. S közben miért nem jutott eszébe, hogy erre mondta Isten: még csak ne is érintsem? Akkor a szememmel se érintsem! Van itt annyi fa, amiben gyönyörködhetem. Ha egyszer Ő ezt kérte, az én Teremtőmet szeretem és tisztelem annyira, hogy rá sem nézek. De nem, a kísértés azt jelenti, hogy éppen arra nézzél. S miközben nézed, jussanak eszedbe ilyenek: milyen szép, milyen csábító. Miért lenne az rosszabb, mint a többi? Miért is tiltott el tőle Isten? Mi lenne, ha mégis megpróbálná? Csak egy kicsit, csak egyet… S talán észre sem veszi, már mozdul a keze is, leszakít egy gyümölcsöt és megkínálja a férjét is.

A kísértés az, amikor ilyen gondolatai támadnak az embernek. S ha ezeket a gondolatokat melengeti, ha ezekkel foglalkozik, ha ezeknek helyt ad magában, akkor abból lesz a bűn. Jakab apostol tökéletes lélektani ismeretekkel írta le ezt a mondatot: “Mert mindenki saját kívánságától vonz-va és csalogatva esik kísértésbe. Aztán a kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halálra viszi az áldozatát” (Jak 1,14-15).

Kívánság, bűn, halál. Ezen a három lépcsőn akar levezetni minket a kísértő, és az első lépcsőn mondhatunk még nemet. Ezért írja ugyanez a Jakab levelében, hogy álljatok ellene az ördögnek és elfut tőletek, közeledjetek Istenhez és közeledni fog hozzátok. Kísértés bárkit, bármikor érhet. A kérdés az, hogy cinkosává válunk-e a saját legnagyobb ellenségünknek, az ördögnek, és melengetjük-e ezeket a gondolatokat ma-gunkban, vagy az első pillanattól mindvégig újra és újra nemet mondunk neki. Közeledünk Istenhez, és Isten erőterében védve van a hívő. Az Ő vonzereje megtartja, és nem tudja elszippantani tőle a kísértő, akármilyen csábítással sem.

Veszedelmes állapot kísértések között járni, de aki ezt magában tudatosítja, hogy semmi körülmények között nem akarom otthagyni szerető Istenemet, azt Isten megerősíti és megtartja. A fontos azonban az, hogy bizonyos legyen az ember, hogy szerető Istenhez ragaszkodik. Tudniillik a kísértő éppen ebben akarta megingatni az első embert, hogy Isten őt szereti. A kételkedést ébreszti fel benne. Nem Isten létével szemben, hanem azzal, hogy Isten jó, és őt szereti. Mert amíg valaki bizonyos abban, hogy Isten szereti őt, addig nem fog vétkezni ellene. Amikor helyet ad a keserűségnek, a lázadásnak: milyen Isten az, aki ezt megengedi? Amikor szemrehányást tesz Istennek, akkor kezd eltávolodni tőle, és eközben egészen hátat is fordíthat neki, és akkor valóban úgy érzi, mintha az Isten háta mögött lenne. Pedig nem Isten dobta őt a háta mögé, hanem ő fordított hátat a szerető Istennek, aki azokat, akik Őt szeretik, úgy formálja, hogy még a próbákat is a javukra alakítja.

Nos, a kísértés ma is pontosan így történik. Eszünkbe jut valami, és ha valakiben nincs ott ez az eltökéltség és az a bizonyosság, hogy Isten akkor is jó, ha most éppen próbák érnek, Isten szeret engem, és nem ragaszkodik Istenhez, akkor bizony elsodródhat tőle.

Itt szokták azt mondani emberek: miért kell ekkora ügyet csinálni egy almából. Hát megkóstolt egy almát. Remélem, észrevettük, hogy itt szó sincs almáról. Ezt már mi találtuk ki. Itt nem egy gyümölcsről van szó. Nem arról, hogy egy fáról egy gyümölcsöt csent, vagy az isteni tilalom ellenére mégis megkóstolta. Itt arról van szó, hogy az ember szemtelenül szembefordult Istennel és azt mondta: nem igaz, amit mondtál. Itt erről van szó. Kételkedik Isten igazmondásában, és durván fellázad ellene.

Itt derül ki az, hogy az az ördög, aki először csak kérdőjelet görbít oda az Isten kijelentő mondatai után, az ezt követően már az ellenkezőjét állítja annak, amit Isten mondott, és annak a végére felkiáltójelet tesz. Amikor Éva idézi Istent, hogy azért nem kell ennünk arról a fáról, mert ha eszünk meghalunk, akkor erre az ördögi válasz ez: dehogy haltok meg! Csak itt már annyira belement a kísértővel való párbeszédbe, hogy kezd elhomályosulni a hallása, a látása, az értelme.

Sok ilyen emberrel találkoztam már, akik az első, második, meg a harmadik lépésnél nem akartak nemet mondani az ördögnek, akik még azt a hazugságot is elhitték, hogy hátha most kivételesen ebben az esetben jót tesz velük, segít rajtuk, azok az emberek a negyedik, ötödik stb. lépés után már megszólíthatatlanokká váltak. Ott már köd ereszkedik az ember értelmére. Ott már végképp nem a maga ura, ott már madzagon rángatja az ellenség, és azt csinál, amit ebben a kényszerhelyzetben az ősellenség akar vele csináltatni. Isten őrizzen meg minket ettől! Itt is ez történik, addig játszik a tűzzel az első ember, amíg megégeti a kezét.

Szokták azt is mondani: miért tiltja el Isten a tudás fájától az embert? Remélem, felfigyeltünk erre is: nem a tudás fájától tiltja el, hanem attól tiltja el, hogy ő állapítsa meg, hogy mi a jó és mi a rossz. Ezt Isten önmagának tartja fenn. Az erkölcsi minősítés tekintetében Isten az abszolútum. Ő mondja meg, mi jó és mi rossz. Az, hogy az ember szakított erről a fáról, azt jelentette: nekem ne az Isten mondja meg, hogy mi jó, mi rossz, majd én mondom meg. Még azt is én mondom meg, hogy az Isten jó vagy nem jó. Ez az istentelen lázadás okozta a vesztünket, ez jelentette azt, hogy hátat fordított az ember Istennek. Itt nem egy szem gyümölcs megízleléséről volt szó — és ezt az embernek is tudnia kellett —, hiszen Éva világosan idézi, mit mondott nekik Isten. Ezzel elszakadt az ember Istentől, ami azt jelenti: elszakadt az élettől. Nincs többé élete, a halál uralkodik benne és rajta. Így kell értenünk azt: ha esztek arról a fáról, meghaltok.

Szokták mondani azt is: íme, milyen baj-ba sodorta az asszony az emberiséget. Miért csak az asszony? Ádámnak megvolt a lehetősége, és meg lett volna a kötelessége, hogy arra a rendre emlékezteti Évát, amit Isten alkotott. Ezt sokszor látom házasságokban, hogy amikor valamelyikük meginog a hitben, vagy fizikai vagy bármilyen fáradtság miatt erőtlenebbé válik és valami rosszat tenne, ha a másik szeretettel utánanyúl, visszatarthatja őt a bűntől. Ha igazán szeretik egymást emberek, akik együtt élnek, akik többé-kevésbé ismerik egymást, különösen hívő emberek, azoknak azonnal észre kell venni, hogy valamelyik most kísértések közé került, és akkor a többi felelős érte. Nem ölbe tett kézzel nézi: na, mi lesz vele, hanem még idejében figyelmezteti. Pál apostol részletesen ír erről a problémáról leveleiben, és a hívők kötelességévé teszi, hogy így vigyázzunk egymásra. Bármelyikünk, bármikor kísértések forgószelébe kerülhet, s a többinek feladata, hogy odalépjen és kihúzzák onnan, és ne engedjék, hogy a kísértésből bűn legyen. Mindketten felelősek azért, hogy az Isten rendjéből kiléptek, Isten szövetségét megszegték, Isten ellen fellázadtak.

Itt tehát nem az emberben történt valami változás, hanem az ember és az Isten kapcsolata szakadt meg. Ezt vágta el az em-ber egyoldalúan. Mint ahogy a tékozló fiú történetében is, amikor otthonról elmegy, nem ő változott meg, hanem az atyjával va-ló kapcsolata szakadt meg. Aztán más kérdés, hogy miután ez megszakadt, egyre lej-jebb csúszik egy bizonyos lejtőn egészen odáig, hogy kénytelen ő maga megállapítani, ha itt maradok, éhen halok meg. Mert aki otthagyja a mennyei Atyát, az csak lefelé haladhat egy bizonyos lejtőn, és a lejtő alján a halál van. Itt a halál nem a megsemmisülést jelenti, hanem azt, hogy egy örökkévalóságon át szenved az ember az Isten-nélküliség miatt. Isten hiányában szen-ved. Ő akart lenni a maga istene, ehelyett az ördög rabszolgájává vált, és ezen nem tud változtatni. Ez a tragédiája. Amikor a szó biológiai értelmében meghal, ez az állapot véglegessé válik. Ezt nevezi a Biblia kárhozatnak, vagy pokolnak, amin sokan nevetnek, sokan viccelődnek, mások tagadják… A Biblia azt mondja: ha előtte nem történik valami — mármint a biológiai halálunk előtt —, akkor ez a sors vár ránk.

Mik a következményei ennek? Félelmes ez a lista, és annyira modern, hogy minden szónál meg lehetne állni, és esetek sorozatát tenni ide szemléltető példaként. Amikor megtörténik ez az Istentől való elszakadás, az ember elkezd bújni, rejtőzni. Addig nem jutott eszébe, hogy bújni kell. Ki elől? Miért? Egyáltalán mi az, hogy bújni…? Feltámad a félelem. S amikor Isten kérdezi: hol vagy? — nagyon jól tudta Ő, hol van Ádám — akkor azt mondja: elrejtőztem, mert félek. Mitől? Miért? És eddig miért nem? Megjelenik a félelem aminek rendkívül sok formájával küszködünk mindnyájan.

Aztán rádöbben arra, hogy mezítelen, és elkezdi takargatni magát. Ebbe fáradunk el nap mint nap, hogy takargatjuk magunkat. Meg ne tudják, mit gondolok róla, ki ne derüljenek a valódi érzéseim, meg ne tudják idő előtt a terveimet, és így tovább. Rejtőzködünk, takarózunk, flastromozzuk a foltjainkat. Nagy lelki kozmetikázásba kezd mindenki. Nem mer az lenni, aki, hanem másnak akarunk látszani. Még Isten előtt is kezdjük megjátszani magunkat.

Aztán beindul a vádaskodás. Isten azt mondja Ádámnak: ettél arról a fáról? — Nem én, az asszony, akit te adtál mellém. Még a végén Isten az oka az egésznek. Miért adott olyan asszonyt mellé? S az asszony? Nem azt mondja, hogy bizony, sajnos így történt, bocsánatot kérek, hanem: nem én — mint a gyerekeink —, hanem a kígyó csábított el engem. S miért hagytad magad elcsábítani? Erre már nincs válasz.

Megindul a vádaskodás, megjelenik a fájdalom, megjelennek a betegségek — most nem olvasom fel a hosszú fejezetet végig —, megjelenik a munkában, ami addig öröm volt és természetes tartozéka az életnek, a fáradság, a verejték — addig orcája verejtéke nélkül, örömmel dolgozott az ember. Megjelennek a gyomok, amiket azóta sem vet senki és mégis mindig, mindenütt nőnek. S megjelenik a halál.

Ezekkel a következményekkel előre szá-molhatott volna az ember — legalábbis a sor végét Isten megmondta. De amikor az ördög elködösíti valakinek a látását, akkor már nem tud számolni a következményekkel. Akkor csak arra gondol: milyen kívánatos, milyen szép a szemnek, s milyen jó lenne megenni, mert okosak leszünk tőle — ahogy itt Éva mondja. És mi lesz a következménye? Kit érdekel az — mondják ma is sokan. Csak amikor a következmények összetörik, akkor jajgat az ember és keres valahol segítséget.

A nagy harmónia, rend és összetartozás tehát felborult, és szörnyű hasadások sorozata köszöntött be a világba. Először megszakadt Isten és az ember kapcsolata. Az ember Istentől függetlenné akar válni, és Isten nem erőszakos, engedte őt függetlenné válni — mint a tékozló fiú atyja is a fiát. De bekerült valami szörnyű feszültség ember és ember közé is. Az első házaspár már egymásra hárítja a felelősséget. A gyermekeik, az első testvérpár közül egyik agyonüti a másikat. Szembekerül az ember az embertársával. Házastárs a társával, testvér a testvérével.

Aztán szörnyű szakadás áll be az embervilág és természeti világ között. Megjelennek a gyomok, stb. stb. És azóta sem hagyjuk abba, hogy tönkretegyük ezt a szép világot. Sőt, rettenetes hasadás állhat be olykor egyazon ember tudatán belül is. Hasadások sorozata indult el, amikor az ember hátat fordított Istennek.

Lehet-e ezen változtatni? A Biblia válasza az, és az emberiség néhány ezer éves tapasztalata is: mi ezen nem tudunk változtatni. Nekiduráljuk magunkat újra és újra, vannak nagy álmaink, koncepcióink, nagy hidakat akarunk verni a fölé a szakadék fölé, ami ott tátong Isten és közöttünk, aztán egy ideig építjük, és vagy abbahagyjuk, vagy hidastól a szakadékba esünk. Egyetlen vallás, egyetlen filozófia, egyetlen erkölcsi rendszer sem tudott eddig még hidat verni vissza Istenhez.

A Biblia válasza — mint tudjuk — az, hogy noha innen odafelé nincs út és lehetetlen hidat építeni, Isten onnan épített egy hidat idefelé, hogy aztán innen odafelé visszatalálhassunk ezen a hídon. De ennek a hídnak a megépítésében nekünk semmi részünk nincs. Ezt mindenestül egyedül Ő építette meg. Ez a híd Jézus Krisztus keresztje, vagy nyugodtan mondhatjuk úgy is: ez a híd Jézus Krisztus maga. Ő az asszonynak az a magva, akiről itt szó van. A 15. vers így hangzik: “Ellenségeskedést támasztok közted és az asszony közt, a te utódod és az ő utódja közt: ő a fejedet tapossa, te meg a sarkát mardosod.”

Volt egy asszonynak egy fia, aki azonban nem férfitől származott, az Isten egyszülött Fia, aki hidat épített, hogy Őáltala legyen menetelünk az Atyához. De csak Őáltala találhatunk vissza mindnyájan. Aki Jézus Krisztusban felismeri az egyetlen lehetőséget, aki visszavezet minket Istenhez, és ahogy Ő az utat mutatja, és ahogy gyengéd szeretettel a benne bízókat vezeti, ennek a vezetésnek enged, az az ember átéli az új teremtést. Annak az életében rendre helyreáll mindaz, amit a bűn tönkretett.

Helyreáll mindenekelőtt az élő Istennel való kapcsolat. Nem ellensége lesz Istennek többé, hanem gyermeke. Rendeződnek az emberi kapcsolatai is. Néha könnyekig megható az, ahogyan egy ilyen újjáteremtett ember életében Isten rendezi a kapcsolatait. Ahogy el tud menni az ellenségéhez, ahogy megbocsát és bocsánatot kér, ahogy sorra, rendre megváltozik körülötte a világ, mert előbb benne változott meg valami alap-vetően. Nem ő akar már megjavulni, vagy a világot megjobbítani, hanem engedi, hogy Isten változtassa meg őt egyre teljesebben, és ez a megváltozott ember megváltozott módon viszonyul a környezetéhez. S rendeződik minden egyébbel is a kapcsolata. A helyére kerül, visszazökken a kizökkent ember.

Ezért meri leírni Pál apostol ezt a kifejezést: aki a Krisztusban van, új teremtés az. Ahogy a teremtés hajnalán volt, a bűneset előtt, azt állítja helyre Isten az ilyen hívő embernek az életében. Ezért nevezik ezt a mondatot ősevangéliumnak. Itt a legsötétebb fejezetben megszólal már az isteni ígéret: noha mi nem tudunk magunkon és egymáson segíteni, Ő gondoskodott segítségről.

Azt szeretném kérdezni: mindnyájan bi-zonyosak vagyunk-e már abban, hogy rajta vagyunk ezen az úton, amelyik visszavezet Istenhez? Jézus Krisztussal együtt lehet csak haladni ezen az úton. Jézus Krisztussal együtt töltjük-e a mindennapjainkat, és haladunk-e egyre közelebb a mi otthagyott mennyei Atyánkhoz? Az Ő világosságában tőle egyre több békességet kapva, az Ő akaratára figyelve, nem tőle függetlenül akarunk már élni, hanem állandó kérésünk: taníts a te akaratodat teljesítenem? Így zajlik-e az éle-tünk? Mert csak ez az út vezet az élethez. Ha nem, Isten ma este is felkínálja ezt a le-hetőséget. Akár ma este elmondhatja valaki: Uram, én is hátat fordítottam neked, én is tőled messze, az Édenen kívül születtem, de köszönöm, hogy van út visszafelé. Szeretnék elindulni veled együtt, Úr Jézus. Az ilyen imádságokra Ő mindig felel.

 


 

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, köszönjük, hogy számunkra is megnyitottad a mennybe visszavezető utat. Köszönjük, hogy te fizetted meg az árát annak, hogy mi újra visszakerüljünk mennyei Atyánkhoz és az Ő gyermekei legyünk. Segíts minket bátran elindulni ezen az úton, és megújulni naponta a te követésedben.

Könyörgünk hozzád azokért, akik most küszködnek az árvízzel. Kérünk, őrizd meg a kenyerünket, ha már kegyelmesen megadtad.

Könyörgünk hozzád azokért, akik ezeket a heteket előtted való csendben tölthetik. Adj életet támasztó, hitüket megerősítő igét nekik!

Könyörgünk azokért, akik a következő héten elindulnak majd és viszik háztól-házig az evangéliumot Baján. Küldj oda munkásokat, és te járj előttük, és kísérd őket útjukon.

Kérünk, kísérj mindnyájunkat a magunk útján, pontosabban segíts, hogy ne a magunk útját járjunk, hanem a te utadon járjunk, amelyik az életre visz.

Ámen.