XII.

ISTENRE IRÁNYÍTOTT ÉLET

 

 

 

Alapige: 2Krón 20,24-30

“A Júda népe pedig elment Mispába a puszta felé, és amikor a sokaság felé fordultak, ímé csak elesett holttestek voltak a földön, és senki sem menekült meg. Akkor elment Jósáfát és az ő népe, hogy azoknak jószágait megzsákmányolják, és találtak náluk temérdek gazdagságot és a holttesteken drága szép ruhákat, melyeket lefosztottak róluk, olyan sokat, hogy alig vihették el, és har-madnapig gyűjtötték a zsákmányt, mert felette sok volt. Negyednapra pedig összegyűltek a Hálaadás-völgyében, mivel az Úrnak ott adtak hálát, azért azt a helyet Hálaadás-völgyének nevezik a mai napig.

Visszatért azért Júdának és Jeruzsálemnek egész népe Jósáfáttal az ő fejedelmükkel együtt, hogy visszamenjenek Jeruzsálembe nagy örömmel; mert az Úr megvigasztalta őket az ő ellenségeik felett. És bementek Jeruzsálembe lantokkal, citerákkal és trombitákkal az Úr házához. És lőn az Istennek félelme az országok minden királyságain, amikor meghallották, hogy az Úr hadakozott az Izráel ellenségei ellen. Megnyugovék azért Jósáfát országa, és békességet adott neki az ő Istene mindenfelől.”

 


 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, köszönjük, hogy úgy jöhetünk hozzád, amint vagyunk. Köszönjük, hogy így, ahogy fáradtan, izzadtan beesünk ide a templom csendjébe, máris bizakodhatunk abban, hogy te mindent megelőzően szerettél és szeretsz minket, s nálad készen van mindaz, amire szükségünk van.

Köszönjük, hogy hallottad ezt a mi zsoltár-imádságunkat is. El sem tudnánk hirtelen sorolni, hogy miféle szükségeinkkel jövünk hozzád. Áldunk azért, mert egyedül te tudod igazán, hogy mire van valóban szükségünk, és egyedül te tudod kielégíteni minden szükségünket.

Tedd ezt a csendes órát az ajándékozás alkalmává. Ajándékozz meg minket külső és belső csenddel. Engedd átélnünk, hogy előtted állunk. Ajándékozz meg olyan igével, ami a te szádból származik, és ami nem tér hozzád üresen, hanem megcselekszi, amit akarsz. Ajándékozz meg minket a te békességeddel, tanáccsal, útmutatással. Tedd könnyűvé, hogy megalázzuk magunkat előtted és egy életre alázatosak maradjunk, és megdicsőíttessél a mi életünkben.

Adj nekünk most figyelmes szívet, a te Lelked világosítsa meg az értelmünket, és szólj hozzánk egészen személyesen. Segíts, hogy ma, ha a te szavadat halljuk, meg ne keményítsük a szívünket.

Ámen

 


 

Igehirdetés

Emlékszünk még arra, hogy viszony-lag békében élt Jósáfát, (amire ritkán volt példa akkor), amikor az a szörnyű hír ér-kezett, hogy egy valóságos népszövetség jött létre a kicsi Júda ellen, már a határon belül vannak, és nincs mód védekezésre. Idejük sincs, fegyvereik sincsenek, teljesen reménytelen lenne az ütközet. Mitévők legyenek?

Olvastuk, hogy az első reflexiója Jó-sáfátnak is az volt, hogy megijedt. Félelem támadt a szívükben. Aztán félelemmel a szívében is összegyűjtötte a né-pet, és elmondta azt a megrendítő imádságot, amivel többször is foglalkoztunk. Országos böjtöt hirdetett, megvallotta Istennek, hogy tehetetlenek, de tőle várnak segítséget: a mi szemeink tereád néz-nek. A megrendült csendben megszólalt egy ismeretlen próféta. Isten igéjét hirdette, ami roppant egyszerűen hangzott, úgy, ahogy az általában hangozni szokott, de nagy elígéreteket tartalmazott. Azt, hogy most nem nekik kell harcolniuk, hanem csak egy bizonyos helyre kimenni, és végignézni, hogy elvonul előttük az ellenség, és Isten hadakozik értük, Ő ad majd győzelmet nekik.

Láttuk, hogy engedelmeskedtek, akár-milyen nehéz volt is az, de különös csa-tarendet állított fel Jósáfát: elől mentek az énekes léviták, akik Istent magasztaló énekeket énekeltek, Istent különösképpen az Ő irgalmáért dicsőítették.

Aztán egyszer csak valami zavar támadt az ellenséges seregben. Pontosan nem írja le a Biblia, hogy mi történt. Az egyik írásmagyarázó azt mondja, az sem lehetetlen, hogy mennyei seregek avatkoz-tak be, hiszen olyanok is vannak, s nem egyszer felhasználta Isten azokat is az Ő céljaira. Lényeg, hogy nagy zavar támadt: egymásnak estek az ellenséges csapatok, és lemészárolták egymást annyira, hogy ezt a szörnyű mondatot olvastuk itt: “sen-ki sem menekült meg közülük.”

Ilyen győzelmet emberi erővel semmiképpen nem lehetett volna elérni. A zsákmány az ölükbe hullott. Három napig gyűjtötték a zsákmányt, aztán a negyedik napon újabb nagy istentiszteletet tartottak. Hálaadó alkalmat, ahol megköszönték Istennek ezt a győzelmet. És amikor a nép visszavonul Jeruzsálembe, a templomban folytatódik az örvendezés, és az jut az eszébe az embernek: “az Úrban való öröm a ti erősségetek”. (Neh 8,10)

Ennek az egésznek híre megy, és mint olvastuk, a környező pogány népek megrémülnek. Ennyire valóságos Izráel-nek az Istene? Ennyire valóságosan be tud avatkozni a történelem menetébe? Ilyen valóságos győzelmet tud adni az Ő népének? Aki Júdával szembeszegül, az ezzel az Istennel találja magát szemben? És hosszú ideig nagy csend lett.

Rendkívül sokat jelentett abban az időben egy ilyen rövid mondat: “Békessége volt Jósáfátnak mindenfelől.” Láttuk, volt olyan, hogy mindenfelől ellenség támadta, most békessége volt egy ideig mindenfelől.

A mai szakaszból egyetlen gondolatot szeretnék kiemelni: mit jelent egészen gyakorlati módon a hétköznapokban, hogy valaki hívő ember. Nem vallásos, nem tud kegyes szövegeket, nem tanult ezt-azt Istenről, hanem éli a hitét. Ami neki nem külön feladat, mert nem is tud másként élni. Egy élete van, nincs kettős élete. Mit jelent ez egészen hétköz-napi helyzetekben? Mit jelent az — most már konkrétabban mondom —, hogy Jósáfát egészen Istenre irányult, Istenre irányított, Isten-központú életet élt? Mit jelent ez a hétköznapokban? Ez nem a nagy ünnepeken, nem a templomban, nem vallásos alkalmakon derült ki róla, hanem bármi történt, ő mindig Istenre irányult, Isten-központú életet élt.

Mit jelent az, hogy a hit lényege: szá-mít valaki Istenre és számol vele? Mit jelentett ez Jósáfátnak, hogy mindig szá-molt Istennel és mindig számított rá?

Semmiképpen nem azt jelenti, amit azok szoktak mondani, akiknek fogalmuk sincs, hogy milyen az ilyen élet: Biztos ül várja, hogy majd történjék valami. A hívő ember nem életre való, az várja, hogy majd Isten cselekszik. — Várja, persze, amikor Isten cselekedetére van szükség, amikor Ő megígérte, hogy cse-lekedni fog, akkor várja, hogy Ő cselekszik. Amikor meg Isten megmondta, hogy az ember cselekedjék, akkor csinálja azt, amit Istentől hallott.

Ez egészen magától értetődő, hogy mindennek rendelt ideje van. Van olyan, hogy meg kell fogni a munka végét és dolgozni. Van olyan, hogy le kell borulni és imádkozni. És van olyan — Isten mondta ezt Józsuénak is, Mózesnek is —, hogy most nem imádkozni kell, ha-nem valami mást csinálni. Miért is borulsz térdre? Mindennek rendelt ideje van. Annak is megvan a rendelt ideje, hogy most Isten cselekszik. A nem hívő ezt nem tudja kivárni. Ezzel nem tud számol-ni és erre nem tud számítani. A hívő em-bernek az ad kritikus helyzetekben is nagy nyugalmat, másokat bosszantó békességet, azért viselkedik sokszor érthetetlenül, mert számol Istennel és számít rá.

Jósáfát ugyanolyan király volt, mint a többiek. Ugyanolyan gondjai, örömei, feladatai voltak, és ő azokat végezte is, csak eközben mindig Istenre figyelt, eköz-ben folyamatos kapcsolata volt Istennel. Emlékszünk, hogy egyszer meglazult ez a kapcsolat és milyen ballépést követett el, milyen szomorú következményei let-tek annak. Ez a folyamatos közösség segí-tette őt át ezeken a nehéz helyzeteken is.

Az, hogy ő Istenre figyelt, nem azt jelentette, hogy mindazt, amit végre kel-lett hajtania, nem hajtotta volna végre. Láttuk, hogy remek uralkodó volt, megszervezte a helyőrséget, a határőrséget, érzékelte, hogy a határnak melyek a gyönge pontjai, azokat különösen megerősítette. Békeidőben is igényesen kiképezte a katonáit, a közigazgatást megszervezte. Mellette folyt az evangélizá-ció, még ő maga is járta az országot, és az Isten törvényét hirdették. Egyszóval mindenre gondja volt, és nem volt tétlen és tehetetlen ember.

Itt azonban, ebben a jelenetben azt ol-vassuk: böjtöt hirdet, imádkozik, a népet is imádságra bátorítja, a prófétai szó dönt el mindent, hogy mit üzen most Isten nekik és mit kell csinálni. Valóban azt csinálja, amit Isten az Ő igéjében mondott, és ha Isten azt mondja: most maradjatok veszteg, mert én hadakozom értetek, akkor ők nem fontoskodnak, ha-nem veszteg maradnak, és várják, Isten hogyan hadakozik. De azért kimennek oda ahhoz a bizonyos szoroshoz, ami élet-veszélyes vállalkozás volt, hogy megnézzék, az ellenség hogyan vonul fel. Nem kérdezi: Uram, miért adsz ilyen ésszerűtlen parancsot, nem lennénk-e na-gyobb biztonságban mégis itt a domb mö-gött? Miért kell nekünk odaállnunk, és miért most, és miért így? — Nincs miért! Engedelmesség van. Világos volt az ige, tudjuk, mit kell tennünk, tudjuk, mit fog Isten cselekedni. Mi tesszük a magunkét, és várjuk azt, amit majd Ő cselekszik. — Ezt jelenti hinni.

Ez azonban nem olyan könnyű, mert néha fordítva szeretnénk: semmit sem csinálni, amikor parancsot kapunk, vagy beleokoskodni abba, amit csak Isten akar és tud elvégezni. A hívő embernek ez a nagy kiváltsága, hogy tudja, mikor minek van a rendelt ideje.

Aztán megtörténik a szabadítás. Talán feltűnt, hogy minden eseménynek az alanya Isten. Isten támaszt zavart az ellenség soraiban. Nem is tudjuk pontosan, hogyan, de olyan nagy zavar támadt, hogy egymás ellen fordulnak, és lekasza-bolják egymást. Isten adja a zsákmányt a kezükbe úgy, hogy semmit nem tettek érte. Ott van elkészítve, csak össze kell szedni és el kell osztozni rajta. Isten ad félelmet a potenciális ellenségek szívébe. Ezt sem tudja más elérni. Isten ad békét nekik minden oldalról, hogy tovább folyhassék az építkezés. Mindent Isten cselekszik.

Ehhez azonban feltétel nélküli hit kell. Kell, hogy tartsák a kezüket, hogy oda tehesse Isten az Ő ajándékait. S ami-kor valamit meg kell tenniük, akkor azt megtegyék. Kell az, hogy életveszélyesen is rábízzák magukat erre az őket nagyon szerető Istenre. A hitünket mindig az méri, hogy olyan helyzetekben, amikor életveszélyesen kell rábíznunk magunkat Istenre, van-e ehhez bátorságunk. Amikor emberileg kilátástalan a helyzet, amikor reménytelen, amikor a bölcs tanácsadók elhalmoznak mindenféle tanács-csal, de mi hallottuk az igét és tudjuk, hogy erre a helyzetre Istennek az az igé-je érvényes. Merjük-e magunkat ahhoz tartani?

Ebből a szempontból úgy gondolom: legalább három nagy csoportra lehet osz-tani az embereket.

A nem hívő ember azt mondja: nem imádkozni kell, hanem gondolkozni és dolgozni. Imádsággal még nem szerzett senki kenyeret, imádsággal még nem nyert meg csatát — mondják azok, akik valóban nem nyertek még így meg, s lehet, hogy nem szereztek így kenyeret. Az imádság a hívők pótcselekvése. A gyávák és gyengék mankója, nekik szük-ségük van rá, meg egy Istenre is, akit kitaláltak maguknak, de nekünk, akik bátrak és okosak vagyunk, nincs szükségünk rá. A hívők önszuggesztiót gyakorolnak, bemesélik maguknak ezt meg azt, az időnként be is jön nekik, és meg vannak győződve, hogy az úgy van. — Vagyis az ilyen ember nem számol Istennel és nem számít rá. Ezért gyakorlatilag hiányzik az életéből az imádság és a mögötte levő hit, amivel itt találkoztunk ebben a történetben. Ő veszi a kezébe az ügyek intézését. Afelől lehet biztos, amit ő elintéz, egyébként éppen ezért rendkívül hajszolt mindig, s bizonytalan sok mindenben. Jobbról-balról szeretné magát bebiztosítani, és mégis nyugtalan.

Aztán van a vallásos ember, aki az imádkozást a liturgiába száműzi. Azt mondja: szép dolog annak, aki ráér. Hadd gyakorolja, addig sem csinál rosszat. De megvan annak a helye: az istentiszteleten, nem? Ünnepnapon. Vasárnap. Nagy ritkán ő is elmegy olyan helyekre és alkalmakra, ahol imádkoznak mások. A papoknak az a dolguk, azért kapják a fizetésüket részben. Észre sem veszi, hogy kettős élete van: különvált az, ami itt Jósáfátéknak a lényeg volt. Különvált a hétköznapi élettől valamiféle szent szektor, valami vallásos szektor. És ez hab a tortán, de enélkül is elvagyunk...

Jósáfátot az jellemezte, hogy a liturgiát behozza a hétköznapokba. Nem száműzi az imádságot és a hitnek az aktivitását a hétköznapokból a liturgiába, hanem a liturgia bevonul a hétköznapokba. Ezek az énekes léviták itt szabályos liturgikus cselekményt végeznek. Itt istentisztelet folyik a harcmezőn. Meg-volt a különböző csapatoknak az előírásos hadirendje, elől mentek mindig a könnyűfegyveresek, többnyire a nyilazók, utána a nehezebb fegyveresek, és — ha voltak — a lovasok, meg harci szekerek körülöttük meg mögöttük. Ő meg előre küldi az énekes lévitákat, hogy dicsőítsék a seregek Urát, és áldják Őt, mert Ő igen irgalmas. Fölborul a hadirend. Nem szakszerű az összeállítás, de bejön a liturgia a hétköznapokba. És mint ahogy láttuk legutóbb, ez az imádság és ez az ének ott fegyverré vált, mert ezt Isten adta a kezükbe. Maga Isten mond-ta: most nem kell egyéb fegyvereket hasz-nálni, az úgyis reménytelen lenne, de adok én nektek más fegyvert, amit csak ti tudtok forgatni, amit a nem hívők nem ismernek. Jöjjenek hát a léviták, ezzel a hittel és ilyen éneket énekeljenek, és az fegyverré válik.

Istentiszteletté válnak a hétköznapok. Templommá lesz a csatatér is. Temp-lommá lehet egy családi otthon, templommá lehet egy tárgyalóterem, ha ott van valaki, vagy vannak, akik ismerik az imádság fegyverét. Pál az Isten fegyverzetéhez sorolja az imádkozást. (Ef 6) Ezt a fajta imádkozást, amikor valaki tudja, hogy kihez imádkozik. Ugye emlékszünk, hogy Jósáfát mindenekelőtt ezt tudatosította magában és a népben. Ki az az Isten, akit ő most megszólít? Aztán el-sorolta Isten nagy tetteit. Ez az Isten sok mindent cselekedett már, most egy újabb cselekedetére várunk. Sokszor kiderült, hogy neki semmi sem lehetetlen. Szent kíváncsisággal és mellette némi kis szorongással lessük, hogy most milyen újabb bizonyságát adja ennek, hogy neki az sem lehetetlen, ami az embereknek az.

Azután megvallotta őszintén, hogy tehetetlen, de mégis van reménysége Is-tenben. Ez a mégis-hit, amit Ábrahámról olvasunk a Római levélben: reménység ellenére reménykedve hitte, hogy az Istennek semmi sem lehetetlen. És nem kételkedett hitetlenséggel az Ő ígéretében. Ezzel dicsőítette Őt. Itt ez történik. Bejön a liturgia a hétköznapokba is, annak szerves része lesz. Nem különálló, nem hab a tortán. Itt most az az étel, ami táplál mindenkit. Itt most az a fegyver, ami Isten kezében győzelmessé válik.

Jó lenne, ha ma este becsületesen megvizsgálnánk: hol a helye mindannak, amit más a liturgia címszó alá írna? Ott van-e a hétköznapjainkban? Egészen ter-mészetes-e az, hogy munka közben is hang-zik az imádság a szívünkben, az ajkunkon? Egészen természetes-e az, hogy itt-ott dalra fakadunk, ha az nem zavar másokat? Tele van-e a szívünk Jézussal, az iránta való hálával, a benne vetett bizalommal, az Ő igéjével? Mert amivel tele van a szív, az csordul ki a szájon. A kritikus helyzetekben is, mint itt.

Nem kell ahhoz szent idő, meg harangszó, meg egy bizonyos helyiség, hogy imádkozzunk. Az Istenre irányított életű ember szüntelen imádkozik. Aztán vannak szent órák is, megvan az imádság órája is, de azon kívül mindig: álmatlan éjszakákon, ha félelemmel kezd megtelni a szív, ha örömmel van tele... Mindig. Együtt él azzal az Istennel, akinek odaadta az életét. Függ ettől az Istentől. Itt derül ki, hogy mit jelent az, amikor valaki hisz és engedelmes és Istennel ilyen közösségbe kerül.

Mi a különbség az összes többi szem-lélet és magatartás, és eközt a Jósáfátra jellemző magatartás között? Ne haragudjatok, ha egészen hétköznapi képpel próbálom szemléltetni.

Egy ideig éltem egy olyan faluban, ahol rossz volt az ivóvíz. Pontosabban a kutakban levő víz ihatatlan volt. Volt egy rángatós kút a falu közepén, az előtt állt sorba a falu népe, és volt kicsit messzebb, a falu szélén, egy ártézi kút. A rángatós kút rossz volt. Mindig leengedte a vizet. Úgy működött, hogy először vizet kellett önteni bele felülről, s ha elég erősen és gyors tempóban rángatta valaki, akkor végre jött belőle is víz. Úgyis mondták: kétemberes kút: az egyik önti, a másik rángatja, aztán esetleg kapnak valamennyit. Gyereket nem lehetett elküldeni vízért, s ez nagy csapás volt egy falun.

Nem sokkal odébb ott volt az ártézi kút. Finom vize volt. Gyógyvíz. Sokkal tisztább, mint emez. Állandóan folyt: csak odatartotta az ember a kannát, és már mehetett haza, s valahogy mégsem szerették az emberek, mert meleg volt. Té-len, mire hazaértem, a biciklin már rég kihűlt, s ha valakinek hideg vízre volt szüksége, azt is kaphatott. Valami miatt előítélettel voltak. Messzebb is kellett menni, meleg is, nem jó az, s emezzel kínlódtak.

Sokszor eszembe jutott azóta, hogy így kínlódik sok ember. Rángatja, töltögeti, mérgelődik, inkább sorba áll. Közel sem kap olyan minőséget még így sem, mintha csak odatartaná az edényt, megtelik, és vidáman mehet haza lényegesen jobb minőséggel. Ez az utóbbi a Jósáfát-i szemlélet. Odatartom az edényt és magától megtelik. Ez a magától, ez a kegyelem. Megtanul kegyelemből élni. Csak ahhoz alázat kell. Ahhoz be kell ismerni ország-világ előtt, mint ahogy Jósáfát beismerte: Én rászorulok a kegyelemre. Én nem érek magamban sem-mit. Én újra tehetetlen vagyok ebben a helyzetben.

Gondoljuk el: kiáll egy király, akinek hadvezérként is illett funkcionálnia, és a nyilvánosság előtt ezt egy imádságban elmondja Istennek. Leborul egy ná-lánál sokkal nagyobb Úr előtt, ezt nem szégyelli a nyilvánosság előtt, és ilyen őszintén kiönti neki a szívét. Odatartja az edényt, és nem kapkod, hogy valahonnan kerítsünk elő rozsdás fegyvereket. Nem rángatja, hanem engedi, hogy teletöltse Isten. Tartja magát, mint egy üres edényt.

Ezt a lehetőséget tette hozzáférhetővé nekünk Jézus. Mert ha valahol, akkor a Golgotán úgy született győzelem, hogy abban nekünk semmi részünk nincs. Az, hogy az Ő győzelmét ajándékként nekünk kínálja, ez végképp kegyelem. De csak azé lesz, aki tartja magát, mint edényt. Akiben van annyi alázat, aki tudja, hogy rászorul, aki engedi, hogy megtöltse az életét. Az viszont gazdag lesz: győzelem és gyarapodás jellemezte ebben a helyzetben a népet.

Van ennek a történetnek egy szép íve. Ennek a megrajzolásával szeretném befejezni. Azzal kezdődik, hogy dicsőítik Istent, azzal fejeződik be, hogy hálát adnak neki, és közben van a nagy szabadítás, közben vannak Isten tettei. E tet-tek között a nekik adott győzelem, és az a nagy gyarapodás, amiben itt részük volt.

Mit jelent, hogy dicsőítették Őt? Azt, amit az előbb már elmondtam. Megvallotta Jósáfát nyilvánosan is, hogy kinek tartja Istent, aztán a lévitákat sem restellte odarendelni, ők is dicsőítették. El-mondták, hogy kicsoda az Úr, erre nekik volt szükségük, nem Istennek. A vé-gén pedig megköszönték azt, amit kaptak tőle — ez a különbség a dicsőítés és a hálaadás között. Ez a kettő hiányzik talán leginkább az imádságainkból. Ha pedig mind a kettő hiányzik, akkor nem csoda, hogy nincs közben semmi. Sem győzelem, sem gyarapodás. Kimaradnak a csodák.

Aki veszi a fáradságot, hogy újra és újra ilyen képtelen helyzetben is dicsőíti Istent, és aki minden szabadítás után bőséges a hálaadásban, annak végigkísérik az életét Isten nagy tettei: a győzelmek és a gyarapodás.

Isten segítsen minket, hogy kezdjük ezt el még ma. Újuljunk meg ebben, és hadd láthassuk az Ő nagy tetteit!

 


 

Imádkozzunk!

Köszönjük, Istenünk, hogy te ma is ugyanaz vagy, aki Jósáfát idejében voltál. Köszönjük, hogy nem rövidült meg a te kezed, és ma is tudsz adni szabadulást, ajándékot, bocsánatot, áldást.

Bocsásd meg, hogy sokszor meg vagyunk győződve arról, hogy az eredményeink az erőfeszítéseinktől függnek, és te kimaradsz az erőfeszítéseinkből. Taníts meg minket az áldást kérni és várni. Amikor fel kell ismernünk, hogy az eredményeink és az igazán nagy eredményeink nemcsak az erőfeszítéseinktől függnek. Mert te szerelmeseidnek álmukban is adsz eleget.

Bocsásd meg, ha mi soha nem vagyunk “álmunkban”, ha mindig csak tevékenykednénk, azt hisszük, tőlünk függ, hogy hogyan boldogulunk. Taníts meg rád hagyatkozni. Sokkal tudatosabban bízni benned. Rád bízni magunkat, szeretteinket, népünket, egyházunkat, egész jövőnket. Taníts meg minket imádkozni így: alázatosan, hittel, bűnbánattal, s azzal a bizonyossággal, hogy te feljebb, mint ahogy hinni és elgondolni tudjuk, meghallgatsz minket.

Ámen.