A HIT HÍRE

 

 

Alapige: Róm 1,8

“Először hálát adok az én Istenemnek a Jézus Krisztus által mindnyájatokért, hogy a ti hiteteknek az egész világon híre van.”

 


 

Imádkozzunk!

Istenünk, mennyei Édesatyánk, magasztalunk téged, hogy Jézus Krisztusban meg-váltottál bennünket, s az Ő mennybemenetele után elküldted Szentlelkedet, aki által bennünk is munkáltad a hitet. Magasztalunk, Urunk, téged azért a drága kiváltságért, amellyel bennünket is megajándékoztál, amikor megismertetted magad velünk. Köszönjük, hogy ma is végzed ezt a munkád. Dicsőítünk téged a hit drága ajándékáért. Magasztalunk azért, hogy a hit nem a mi gyengeségünktől vagy erősségünktől függ, hanem egyedül tőled, aki ajándékozod azt; de köszönjük, hogy mégis bennünket is felelősséggel láttál el, és ezért szeretnénk megvallani, Urunk, hogy ha mondjuk is sokszor, hogy van hitünk, annyira nem látszik az életünkön. Bocsásd meg, amikor az elmúlt héten is ez igazolódott. Köszönjük azonban, hogy nálad bocsánat van, bocsánat a megújulásra, a megtisztulásra, sőt a megerősödésre. Kérünk téged, hogy most is, amikor halljuk a te igédet, erősítsd hitünket, vigasztalj, bátoríts bennünket; kérünk, Urunk, ne tekints a mi méltatlan voltunkra, tekints egyszülött Fiadra, Jézus Krisztusra, aki által kérjük mindezeket tőled. Szentlelked által ajándékozz meg bennünket a te jelenléteddel, Urunk! Adj élő igét és üzenetet mindannyiunknak!

Ámen.

 


 

Igehirdetés

A Római levél a keresztyén hit nagy tételeit kifejtő újszövetségi irat. Bizonyára emlékszünk, hogy az egyik leghíresebb tanítása a Római levélnek, hogy e-gyedül kegyelemből, egyedül hit által lehet üdvössége minden embernek, minden bűnösnek. Azonban mint levél, szól a cím-zettekről és a levél írójáról, Pálról is. Az előbbiekről — a címzettekről — ismer-hetünk meg valamit alapigénkből és ez az a tanítás, amelyet szeretnék megosztani a testvérekkel. Arra szeretnénk választ találni, hogy ez az egyetlen igevers: “Először hálát adok az én Istenemnek a Jézus Krisztus által mindnyájatokért, hogy a ti hiteteknek az egész világon híre van.”, mire tanít bennünket arról a fajta hitről, amelyet így jellemezhet Pál: az egész világon híre van.

Alapigénk először tehát az emberei élet egyik alapvető jellemzőjét mutatja be, arra hívja fel a figyelmet. Minden embernek híre van. Az életétől függően némelyeknek jó hírük van, másoknak pedig rossz. Mivel az életvitelünket és gon-dolkodásmódunkat meghatározza, hogy mit hiszünk, ezért így is lehetne mondani, hogy minden ember hitének híre van — jó vagy rossz. Tudjuk, hogy a Szentírás szemszögéből nem is lehet másképpen. Nem véletlen hát, hogy erre utal alapigénk. A hívő ember hitének is híre van. Talán emlékszünk, hogy amikor Pál apostol a Timóteushoz írott 2. levélben különböző személyekről beszél, akkor szól Démásról is. Arról a fiatalemberről, aki nem csupán hívővé lett, hanem óriási kiváltság érte: Pál munkatársa lett. Mindenki róla beszélt — biztosak lehetünk benne — a gyülekezetekben. De utána tragédia történt, mert egy idő után Dé-más számára vonzóbbá vált a világ, a vi-lág gondolkodásmódja, s Pál arról számol be szomorúan; az eredeti szöveg sze-rint így fordítható le: beleszeretett a világba. Milyen szomorú híre lett ennek a fiatalembernek a gyülekezetek között. Pál maga is arról szól, hogy én prédikálom az Isten igéjét, de magam nem szeretnék méltatlanná lenni. Isten őrizzen ettől! De éppen Pálnál látjuk a másik oldalt. Élete végén, szintén a Timóteushoz írott 2. levélben beszél arról, hogy én a hitet meg-tartottam minden nehézség ellenére is. Ha pedig elolvasnánk a Római levél 16. részét — majd kalauzunk szerint hamarosan olvasni fogjuk —, akkor látnánk azt, hogy ott is hány és hány drága, hívő atya-fival találkozunk, akiknek a hite jó hírű volt, csak néhányat hadd említsek: “Aján-lom pedig néktek Fébét, a mi nénénket, ki a Kenkhréabeli gyülekezetnek szolgálója: Hogy fogadjátok őt az Úrban szentekhez illendően, és legyetek mellette, ha valami dologban rátok szorul. Mert ő is sokaknak pártfogója volt, nékem magam-nak is. Köszöntsétek Priscillát és Akvi-lát, kik nékem munkatársaim Krisztus Jé-zusban.” és folytathatnánk.

A keresztyén élet tehát nem magánügy. A keresztyén hitet nem lehet titokban tartani. Ha valaki megismerte Jézus Krisztusban a Megváltót, megtért, akkor rögtön látszik rajta, hogy minden vágya az, hogy azt az örömöt, amelyet ebben a döntésében kapott, megoszthassa másokkal, elsőrenden a családdal, de mindenki-vel, akivel találkozik. Ehhez járul a gondolkodásmódja megváltozása, életvitelének 180 fokos fordulata, és a körülötte lévők és az ismerősök csodálkozva kérdik, hogy mi történt vele, ha még nem is mondana semmit. Viszont az engedetlen és a szolgálatra és áldozatkészségre egyál-talán nem hajlandó hívő ember is híressé válik, csak rossz hírűvé. Annak is híre van viszont, ha valaki csak mondja, hogy Uram, Uram. Aki csak mondja, hogy Jézus Krisztussal él, bennne hisz, de az élete másról tesz bizonyságot. Előbb vagy utóbb kiderül a képmutatás. Otthoni gyü-lekezetem egyik ifjúsági csendeshetén tör-tént, hogy az egyik fiút megérintette a hal-lott ige. Megértette, hogy neki szüksége van arra, hogy befogadja Jézus Krisztust az életébe, és ezért odament egyik társához, az egyik ifitaghoz, akiről úgy tudta, hogy már hitben jár, már megtette ezt a döntést. Amaz viszont rendkívül megdöbbent társa kérdésén, mikor megkérdezte, hogyan fogadhatom be Jézus Krisz-tust. Megdöbbent, mert ráébredt arra, hogy még ő sem döntött, és sírva ismerte el, hogy nem csak az Urat csapta be, hanem a többieket is, mert ő csak megjátszotta a hitet. Ő még nem döntött Jézus Krisztus mellett. Így már ketten együtt próbálták megtalálni mindabból, amit hallottak, hogy tényleg mit kell tenniük. Isten kegyelme volt, hogy azon az estén mindketten hitre jutottak, és ezt örömmel vallották meg. De hadd utaljak arra, hogy ennél sokkal szomorúbb vége lesz azoknak, akiknek Jézus ama napon fogja mon-dani, hogy nem ismerlek titeket, távozza-tok tőlem. És ezt azoknak mondta, akik csak Uram, Uram-ot mondtak, de életük-ben nem látszott az ő jelenléte.

Alapigénknek ez az első üzenete, úgy gondolom, egyértelmű számunkra, hogy híre van a mi hitünknek, életünknek. De hadd tegye fel kérdésnek mindannyiunk számára Isten igéje, hogy egyáltalán van-e már hitünk, van-e már üdvözítő hitünk, Jézus Krisztusban való hitünk aminek híre lehet? Mert ha még nincs, akkor hirdetem, Jézus Krisztussal ma is lehet találkozni, élő, személyes kapcsolatba kerülni vele. Azért hirdetem ezt a lehetőséget, hogy lehessen jó híre a mi hitünknek, itt is és majd odaát is! Ha viszont boldogan valljuk, hogy igen, nekem már van hitem, ha örömmel megvalljuk azt itt is és máshol is, hogy én Jézus Krisztust követem, hozzá tartozom, Ő az én Uram, és nemcsak Uram, Uram-ozom őt, hanem engedem is, hogy uralkodjon az éle-temben, akkor a kérdés hadd hangozzon így hozzánk: milyen híre van a mi hitünknek most, ezekben a napokban? Mit beszélnek rólunk azok, akik ismernek ben-nünket? Mit tudnak a mi hitünkről? Mi-ről számolnak be azoknak, akik még eset-leg nem ismernek bennünket? Azért fon-tos a válaszadás, mert Istenünk önvizsgálatra szeretne hívni mindannyiunkat és szeretné megmutatni éppen a római gyülekezeten keresztül, az ő hitükön keresz-tül, milyen az igazi hit, milyen az a hit, amely dicsőíti az Urat, és így jellemezhető, hogy a ti hiteteknek egész világon híre van?

Mert alapigénknek ez a második üze-nete, hogy a Rómabeli gyülekezet hitének az egész világon híre volt, jó híre volt. Nem idealisztikus és túlzó az apostol jellemzése, hogy az egész világon híre van a római gyülekezet hitének? Nemcsak némelyeknek, hanem mindenkinek. Néhányunknak talán a felolvasásnál is o-lyan lehetetlennek tűnt ez a jellemző, hogy az egész világon. Vizsgáljuk meg azonban, hogy mi jellemezte a Rómabeli gyü-lekezet hitét? Ugyanis a Római levélből és a többi újszövetségi iratból kiderül, hogy miért lehetett az egész világon jó híre a római gyülekezetnek.

A történetírások is lejegyzik, hogy a negyvenes években Claudius császár kiűzette a zsidókat, így a zsidókeresztyéneket is Rómából. Ha nem is a keresztyén hitükért kellett akkor még, de mégis szenvedniük kellett. El kellett hagyniuk mindenüket; barátaikat, testvéreiket, és idegen helyen kellett letelepedniük. Természetesen ott is csatlakoztak az ottani keresztyén közösséghez. Így megismerhették őket. Aztán hamarosan visszajöhettek Rómába, de a Római Birodalom többi gyülekezetében ottmaradt a hírük. Érdekes módon nem a panasz, nem a Claudius császár, mint államfő ellen mon-dott szidás maradt meg a többi gyülekezet emlékében rájuk gondolva, hanem a nehézségekben is az Úrra tekintő és tőle segítséget váró hitük. Ma is milyen híre van mindazoknak, akiknek a családja vagy keresztyén testvéreik azt látják, hogy nem az idős kor, betegségeik terhei, a nehézségek miatti panasz hangzik szájukról, hanem az Úr iránti hála, aki még öregen is gyümölcsözővé tehet, ahogy olvashatjuk az ismert könyv címében. Isten kegyelme nekik is minden nehézség idején elég, ahogy Pálnak is elég volt. Ha olvassuk a Zsidókhoz írt levél 11. részét, akkor látjuk, hogy az előttünk járók hite is pontosan a nehézségek és a próbák idején vált igazán híressé. Ezért jellemzi őket a levél írója olyan példamutatónak.

De nemcsak a nehézségek jelentették a római gyülekezet számára a hitpróbát és hitük jó hírét. Rómát is, mint sok más ókori nagyvárost, a városi élet erkölcsi züllése jellemezte — ez is lett Róma bukásának egyik oka —, így egyáltalán nem volt könnyebb abban az időben sem a keresztyéneknek, a hívőknek erkölcsösen, az Úrhoz méltóan élni. De mi jellemezte a római gyülekezetet? Az Úr iránti hűség. Akkor is veszélyeztette a házasságokat a hűtlenség, a tisztességet a korrupció. Abban az időben is nehéz volt a szegény családoknak gyermekeket vállalni, a fiatalokat akkor is kísértette, csábította a szabadosság. A római gyülekezet kicsinyei és nagyjai azonban egyaránt arról voltak híresek, hogy a világban éltek, de nem világiasan. A tisztátalanságban, erkölcsi fertőben éltek, mégis tiszták maradtak. Milyen öröm, amikor valakiről Isten népe beszél örömmel hitéről és az Úr iránti hűségéről. És nem a barátok — barát vagy barátnő — beszélnek róla, hogy milyen jól, lehet vele együtt lenni, vele lehet jókat viccelődni, világiasan élni, mert nem hű az Úrhoz.

A Római levél 16. részének 19. versében arról beszél Pál apostol, hogy a római gyülekezetnek a híre híressé vált azért, mert engedelmesek voltak. A ti engedelmességetek mindenkihez eljutott, mondja Pál. Abban a részben az Úr ügyé-ben tanúsított szolgálatkészségükre és testvéreik iránti szeretetükre utal az apos-tol, azaz a gyülekezeten belül is megmutatkozott, hogy egymást szeretik, egy-másnak szolgálnak. Itt tehát nem is annyira a világ láthatta mindezt, hanem a közösség maga is, és különösen a hívők közössége a különböző helyeken. A gyü-lekezeten belül is szinte azon megy a vita, hogy kinek nagyobb a hite — most jó értelemben használva — kinek nagyobb a szolgálatkészsége. A gyülekezetet ugyanis a családias szeretet jellemezte. A csa-ládiasság és a befogadás. Ugye tudjuk, hogy ma is mennyire jellemző az, hogy ha valamelyik gyülekezetben a kereső emberek érzik a szertetetet, a közösség szeretetét, irántuk és egymás iránt, akkor vágyakoznak oda menni és híres lesz a gyülekezet. Mondani fogják másoknak, hogy én is jól éreztem ott magam, gyere te is, hívogatnak. Olyan nagy, mint az ilyen fővárosi gyülekezetben még a köszöntésnek is híre van. Pál apostol a 16. részben többször is mondja, hogy “köszöntsétek”, köszönti az ottani gyülekezeteket. Ma milyen híre van annak, amikor egy gyülekezetben köszöntik egymást, köszöntik a keresőket. De annak is híre megy, ha ez elmarad. Vigyázzunk, testvérek, hogy a mi gyülekezetünk hadd lehessen jó hírű arról, hogy itt köszöntjük egymást, tudunk egymásról, szolgálatkészek vagyunk.

Hitük jó hírét igazolja Pál imádsága is, mert rájuk gondolva az apostol először hálát ad. Nem hitük erőtlensége és az engedetlenségük miatti könyörgő és közbenjáró imádságot kell mondania először, hanem hálát adhat. Mennyivel másabb annak a gyülekezetnek és annak a hívő embernek az élete, akinek a társai, a vezetői, a lelkészek, a presbiterek, az ifivezetők és minden más szolgáló testvér úgy emlékezhet meg, hogy amikor rá gondol, az első szava a hála és csak utána valami könyörgés. Nem is azért el-sőrenden, mert segített és hálás neki, mert adott valamit és méltó az Úr a hálára, és neki is megköszöni, hanem most itt elsőrenden az a döntő, hogy az élete, a hite, amikor eszembe jut az a személy, rögtön azt munkálja, hogy én hálát akarok adni az Úrnak, mert megörvendezteti a szívemet az, ahogyan az a testvér szereti az Uramat és engem is. Milyen fontos, testvérek, hogy vajon a mi hitünket az jellemzi-e, hogy akik ránk gondolnak, az első gondolatuk az Úr iránti hála. És milyen szomorú, ha nem ez az első gondolata a mi keresztyén vezetőinknek, amikor imádkoznak értünk, hanem egészen másért kell imádkozni. Nem kellene ennek így lennie, mondja Pál az igében.

Még két jellemzőt hadd mondjak arra, ami igazolja, hogy a római gyülekezetnek a hite az egész világon jó hírű volt. Ugyanis Pál apostol arról beszél, hogy amikor ő hálát ad, akkor mindnyájukért ad hálát. Tehát nem csupán a gyülekezet vezetőjére vonatkozott, még csak nem is csupán azokra, akiknek a nevét említi is a 16. részben. Az apostol mindannyiuk hitéért hálát ad. A mindannyian kifejezésen van a hangsúly. És ez azért bíztató és bátorító, mert ez azt jelenti, hogy Pál azokra is gondolt, akikről a 15. részben mint erőtlenekről emlékezik meg, azaz akik a gyülekezetben a gyengék, bukdácsolnak, akiknek a hite olyan gyenge, hogy az erősebb hitűeknek hordozniuk kell őket, akiknek a hitét egyáltalán nem jellemzi a győzelmes hit. Sőt azokra is, akiknek a nevét nem is ismerte talán Ró-mában. Mindenkire, a közösség minden tagjára gondol, amikor hálát ad, azaz a római gyülekezetben mindenkinek a hite világhírű volt. És ezt tette a gyülekezetet, mint közösséget híressé, jó hírűvé.

Ez azért vigasztaló és bátorító, mert kiderül az igéből, hogy nem a hívő ember és a hívő gyülekezet szolgálatának a minőségétől és még nem is a hitben való előrehaladásától függ az, hogy valakinek jó híre van-e vagy rossz. Nem attól függ, hogy valaki látványos szolgálatot végezhet a közösségben vagy a világban mint misszionárius vagy mint valamilyen csoport vezetője, aki pedig nem végezhet ilyen látványos szolgálatot, aki csak takarít, annak nincs olyan híre. Aki például egy neszmélyi héten nem igét hirdet, hanem főz. A hit híre nem ettől függ. Pál apostol azt mondja, mindenkinek kivétel nélkül jó híre van Rómában. Ezt alátámasztják a Biblia azon igehelyei, amelyek arra utalnak, hogy az egy test úgy egész és úgy szép önmagában, hogy min-den tagja megvan. És minden tagja szépséget áraszt, ékességet. Mi több tagként képviseljük az egy Krisztus testet, és gon-doljunk bele, ha csak egy hiányzik, csak egy apró ujjperc hiányzik a testről, már rögtön észreveszik. Még a nem hívők is. De mivel mi egy test vagyunk sokan, ezért mi is híresek lehetünk, Pál apostol imádsága ránk is vonatkozhat, mindnyájatokért. Ez már mutatja a felelősséget is, mert mihelyst egy tag hiányzik, vagy nem olyan ékes, mint amilyennek lenni kellene, akkor az meglátszik. Azaz a felelősségünk is nagy, mert bárhol is vagyunk, akár a gyülekezetben akár a világban, az Urat és a gyülekezetünket is képviseljük. Ezért ahogyan bennünket minősítenek, az a minősítés vonatkozik a többiekre is. Mi-lyen nagy dolog, amikor valakit úgy minősítenek még az ellenségei is, hogy nem szégyent, hanem dicséretet szerez testvéreinek.

A leghihetetlenebbnek mégis az tűnik, hogy a római gyülekezetnek az egész világon jó híre volt, az egész világon. A Római Birodalom központja volt Róma, így a gyülekezet valamennyivel híresebb lehetett. De meg vagyok győződve, hogy nem azért voltak jó hírűek, mert olyan jó helyen feküdt a gyülekezet, a fővárosban, ezért mindenki hallhatott róla, hanem a hitükért tudtak róluk az egész világon. Gondoljunk bele, mikor Pál ment az egyes gyülekezetekbe, mindenütt hallott a római gyülekezetről. Minden gyülekezetben arról beszéltek, hogy emlékeztek?, hallottátok?, tudjátok? — és jött a jobbnál jobb jellemzője a gyülekezet tagjainak: szolgálatkészek, engedelmesek, megbízhatók, áldozatkészek, stb. De ne felejtsük el, hogy a római gyülekezet számára is a világ a legapróbb sejtnél kezdődött, a családnál. Nem lettek volna híresek a többi gyülekezetben, ha a családjaikban nem élték volna meg hitüket, mert tudjuk, hogy aki a családban nem képes megélni a hitét, az a gyülekezetben sem bírja. A világban még kevésbé. Arról beszéltek bizonyára, hogy a rabszolgatartó úr hogyan szereti és tiszteli a rabszolgáit. Nem bántja őket, öröm ott rabszolgának lenni.

Ma is a világhírű hitet az indítja el, amikor a nagyszülők szeretetet, türelmet és tiszteletet éreznek. Amikor megértést és időt kapnak a gyermekek. Amikor a házastárs hűséget és szeretetet tapasztal. Amikor a helyi gyülekezetben megvalósul a családias szeretetközösség. Amikor pedig már kijjebb lép az ember a világba, az iskolába, a munkahelyre, az országba, akkor sem változik semmit a hite, ugyanúgy bizonyságot tesz az Úrról és így arról, hogy ő honnan, melyik gyülekezetből jött. Amikor más gyülekezetekbe me-gyünk el látogatni, szolgálni, akkor is visszük a hitünk jó hírét vagy rossz hírét. Amikor valaki világmisszióba megy, akkor lehet szó szerint is venni, hogy az egész világon, a világnak azon a pontján híressé válhat valakinek a hite. De nemcsak az övé, hanem a gyülekezeté is, u-gyanis mindenki tudta Pál apostol missziói munkája során, hogy az apostol az antiókiai gyülekezetből jön, mert azok küldték ki és oda ment vissza. És így ért-jük azt, hogy annak az embernek is világhírű hite lehet, aki talán ágyhoz kötött beteg, s ott van a kórházi ágyon. Mert a hite, amikor az őt látogatók találkoznak vele, beszélgetnek vele, olyan bizonyságtétellé változhat — Isten munkálhatja azt —, hogy hitéről könyvet írnak, beszélnek, nemcsak a gyülekezet tagjai, ha-nem mindenki más is. Még az ellenségeink is, ha szóban nem is, de belül el-ismerik, hogy ezek az emberek mások. Nem véletlen, hogy a börtönben sínylődő lelkészek elmondták, hogy amikor olyan feladatot kellett végezni, ami megbízhatóságot igényelt, akkor nem a legsúlyosabb bűneseteseket vitték, hanem őket, akikben megbízhattak, mert tudták, hogy hívők. Ha arra gondolunk, hogy az egész világon jó híre van a mi hitünknek is egyen-egyenként és közösségnek, szüntelenül, akkor valóban hihetetlennek tűnik, az igének ez a tanítása. Mert ha még pár napig jó hírünk is lehet, érezzük, hogy oly sokszor nem. Oly sokszor bukunk, vét-kezünk, bántjuk meg egymást úgy mint személyek és úgy, mint közösség is, hogy lehet így jó hírünk, hogy lehet így igaz ránk nézve az apostolnak, pontosabban Istennek ez a jellemzése? Egyetlen módon lehet csupán és igénk erről is beszél, ez alapigénk harmadik üzenete.

Ugyanis kiderül, hogy a rómaiaknak nem a vezetőjük, nem is az ő angyali jóságuk vagy tökéletes szentségük, de még csak nem is az érettük mondott apostoli imádság miatt volt világhírű jó híre hitüknek. Egyes egyedül Istenük miatt, aki-ben ők hittek. Csak Isten által lehetett nekik is világhírük. Az igevers és az igeszolgálat is a római gyülekezet hitéről beszélt. De mégsem ez a központja ennek az igeversnek és az igehirdetés üzenetének. Pál azt mondja: Először hálát adok az én Istenemnek. Azaz Istennek ad hálát a gyülekezet hitéért. Nem őket magasztalja, nem őket dicsőíti, hogy milyen nagyok vagytok, milyen nagy a ti hitetek, hanem Pál, ahogy a Római és az Efézusi levélben kifejti, nagyon jól tudja, hogy az üdvösség kegyelemből van, hit által, de ez nem tőletek van, Isten ajándéka ez. Egyedül Isten kegyelme és ereje által lehet mindannyiunknak világhírű hite.

Ez mindenképp megóv bennünket a dicsekvéstől. Nehogy azt gondoljuk, ha nekünk olyan nagy hitünk van, hogy hitünkről beszélnek, világhírű, hogy az mi-attunk van, egyedül kegyelemből lehet nekünk is a hitünk olyan erős és olyan bizonyságtevő. Ha az Úr nem segítene, semmik lennénk. Ugyanolyan gonoszak és bűnösök lennénk, mint azok, akik nem tapasztalják Isten kegyelmének erejét. Tehát óv a dicsekvéstől. De ez talán nem veszélyeztet annyira bennünket. Hanem mivel mi legtöbbször sajnos bukunk, o-lyan nyomorultak vagyunk a hitünkben, ezért hadd hangsúlyozzam azt, hogy a kétségbeeséstől is óv bennünket ez az ige, mert rámutat, ha nekünk lehetetlen is jó hírűnek lennünk a hitünk miatt, Istennél semmi sem lehetetlen. Istennek van ereje arra, hogy nekünk is olyan erős hi-tet adjon, mint amilyen volt például Pál-nak vagy Timóteusnak vagy lehetne sorolni a többi hívőt, akikről éppen a Zsidókhoz írt levél 11. részében is olvasunk. Isten adja tehát nekünk is a hitet. Testvérek, Ő akarja adni, erről beszél. Ő ajándékozza mindannyiunknak azt a hitet, ami-re szükségünk van ahhoz, hogy a mi hitünkről is beszélhessenek mások. Tehát nekünk csupán elfogadnunk kell. Azaz a mi hitünk is 100 százalékosan tőle függ. Mégis valamilyen paradox módon, ami azt jelenti, hogy két igazság egymás mel-lett létezik, benne van a mi felelősségünk is, de csupán annyiban, hogy engedjük, hogy Isten munkálhassa bennünk azt a hitet, amelyet szeretne kimunkálni. Ezért nagyon drága annak az édesapának a kérése, aki így könyörög Jézusnak: “hiszek, Uram! légy segítségül az én hitetlenségemnek!” De ha érezzük, hogy nem tudok hinni, nem tudok engedelmeskedni, akkor mondjam ki ezt őszintén az Úrnak, és kérjem tőle a segítséget. Mondjam el neki: Uram, tudod, hogy én téged szeretlek. Én neked akarok engedni. És vár-juk tőle a hitet, hogy mi is hithőssé válhassunk, ha nem is hithőssé, legalább o-lyan hívővé és olyan gyülekezetté, akikről elmondhatja Pál apostol, hogy a ti hi-teteknek az egész világon híre van.

Két bibliai igeverssel hadd fejezzem be. Ez a két igevers rámutat arra, hogy a mi hitünk is csakugyan hogyan lehet valóságos módon világhírűvé és hogyan me-het végbe az, hogy mi az Úrtól a segítséget el tudjuk és el akarjuk venni, mert Ő adja. Annak okáért mi is, kiket e bizonyságoknak ily nagy fellege vesz körül, félretéve minden akadályt és a megkörnyékező bűnt, kitartással fussuk meg az előt-tünk levő küzdőtért nézvén a hit fejedelmére és bevégezőjére, Jézusra, aki az előt-te levő öröm helyett megvetve a gyaláza-tot keresztet szenvedett és Isten királyi szé-kének jobbjára ült. Testvérek, csütörtö-kön hallottuk, hogy mennybe ment Urunk van. Erről a mennybe ment Úrról mond-ja el, ha mi rá nézünk, félretéve minden akadályt, megkörnyékező bűnt, akkor ki-tartással tudunk futni, s a hitünk nekünk is világhírű lesz.

 


 

Imádkozzunk!

Magasztalunk és dicsőítünk azért, mennyei Édesatyánk, téged, hogy te vagy a hit ajándékozója. Köszönjük neked, hogy Jézus Krisztusban Szentlelked által lehetővé tetted, hogy a mi hitünk is olyan legyen, mint a római gyülekezeté volt. Köszönjük, Urunk, neked, hogy a lehetetlen általad lehetségessé válhatott és válhat számunkra is. Ezért szeretnénk arra kérni, segíts, hogy a mi szemeinket szüntelen rajtad tartsuk! Add, Urunk, hogy ne a bukásaink, a bűneink foglalkoztassanak bennünket, hanem hadd tudjunk rád nézni, tőled várni minden erőt, kegyelmet és hitet! Segíts, kérünk, hogy a családban, a munkahelyen, az iskolában, az országban és elsőrenden a gyülekezetben megélhessük a hitünket oly módon, ahogy a római gyülekezet is tette. Kérünk, Urunk, bocsásd meg, amikor nem tettük ezt. Köszönjük, hogy van megújulási lehetőség számunkra most. Kérünk, újítsd meg hitünket, erősíts meg bennünket! Hadd tudjunk növekedni a hitben, a te megismerésedben! És könyörgünk azokért, akiknek a hitét különböző próbák vagy nehézségek terhelik. Állj melléjük, Urunk, különösképpen is és támogasd őket, s ha kell add, hogy rajtunk keresztül támogathasd őket!

Kérünk, áldd meg azokat, akikre sokat bíztál. Őrizd meg őket alázatban, szerény-ségben! Kérünk, munkáld, hogy te lehessél a mi imádságaink központjában is akkor, amikor hálát adunk, könyörgünk testvéreinkért. És kérünk, munkáld, hogy akik ránk gondolnak, első a hála legyen, ami rólunk eszükbe jut. Kérünk, Urunk, egyedül Jézus Krisztus érdeméért könyörülj meg rajtunk. Könyörülj meg országunkon is. Kérünk, add, hogy csendes és nyugodalmas életet élhessünk hazánkban, hogy a te ügyed előre haladhasson. S így emlékezzél meg, kérünk, a választások eredményeiről!

Ámen.