X.

AZ ÚR ELŐTT ÁLLVA

Alapige: 2Krón 20,13-19

“Eközben a júdaiak valamennyien ott álltak az Úr színe előtt gyermekeikkel, feleségeikkel és fiaikkal együtt.

Akkor rászállt az Úr Lelke a gyülekezet jelenlétében Jahaziélre, aki Zekarjáhú fia, az Benájá fia, az Jeiél fia, az Mattanjá fia, Ászáf fiai közül való lévita volt, és megszólalt: Figyeljetek, egész Júda és Jeruzsálem lakói, meg te, Jósáfát király! Ezt mondja nektek az Úr: Ne féljetek, és ne rettegjetek ettől a nagy tömegtől, mert nem a ti háborútok ez, hanem Istené. Holnap induljatok ellenük! Ők a Cic-hágón vonulnak majd föl, és a völgy végénél, a Jerúél-puszta előtt találkoztok velük. Nektek nem is kell majd harcolnotok, csak veszteg állnotok és néznetek, hogyan szabadít meg benneteket az Úr. Ne félj, és ne rettegj, Júda és Jeruzsálem! Holnap vonuljatok ellenük, mert vele-tek lesz az Úr! Ekkor Jósáfát arccal a földig hajolt, és Júda meg Jeruzsálem lakói mindnyájan leborultak az Úr színe előtt, és imádták az Urat. A keháti és kórahi léviták pedig fölálltak, és egyre hangosabban dicsérték az Urat, Izráel Istenét.”

 


 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, köszönjük, hogy olyan meggyőződéssel vallhattuk most, hogy nagy a te kegyelmed. Köszönjük, hogy örökkévaló kegyelemmel szerettél minket, és azért terjesztetted ki reánk a te irgalmasságodat. Köszönjük, hogy a te nagy kegyelmedből megemlékeztél rólunk látván nyomorúságunk. Magasztalunk azért a sok csodáért, szabadításért, amit már végeztél az életünkben.

Hálát adunk neked ezért a csendes óráért, amit most itt tölthetünk. Engedd átélnünk a te jelenlétedet. Kérünk, hogy igéd és Szentlelked által foglalkozz most velünk, olyan nagy szükségünk van rád. Olyan sokféle nyomorúságban szenvedünk. Sokan zaklatottan jöttünk ide. Néha olyan üresnek látjuk az életünket, és teljesen bizonytalannak a jövendőt. Néha értelmüket sem látjuk a dolgoknak. Emeld fel most a tekintetünket önmagadra, és kérünk: mindaz, ami elhangzik, hadd legyen olyan ige, ami a te szádból származik és ezért nem tér hozzád üresen.

Kérünk, végezd el bennünk azt, amit csak te tudsz. Ajándékozz meg azzal, amit csak tőled kaphatunk, a te nagy kegyelmességednek az ajándéka hadd legyen ez az óra.

Ámen.

 


 

Igehirdetés

Folytassuk a Jósáfátról szóló bibliai rész magyarázatát. Láttuk, hogy váratlanul veszedelmes támadás érte ezt a kicsi népet, ami felkészületlenül találta a királyt is és az embereket is. Ma egy hete azt láttuk, mi volt erre szinte önkéntelenül, reflexszerűen Jósáfátnak a válasza. Az, hogy azonnal i-mádkozott. Mégpedig a nyilvánosság előtt imádkozott. Nem szégyellte, hogy szokott imádkozni, nem szégyellte, hogy ilyen ő-szintén szokott imádkozni. Kiderült: nem magánügy, hogy valakinek van komoly kapcsolata Istennel, vagy nincs. Hittel tud-e imádkozni hozzá, vagy nem. Ebben az esetben ez végképp közügy volt, hogy elhangozzék az a szívből jövő, őszinte imádság, aminek olvastuk is a szövegét.

Láttuk, hogy ebben az imádságban Jósá- fát nagyon nagynak látta Istent, olyan nagy-nak, aki Ő valójában, aki a pogányok felett is Úr, minden népnek az Istene. Láttuk, hogy éppen ezért nem látta olyan veszedel-mesen nagynak az ellenséget, hanem úgy gondolt rájuk, mint akiken az az Úr, akihez ő imádkozik, uralkodik, és akikkel azt csinál Isten, amit akar. Láttuk azt, hogy magát is helyesen látta az Isten előtti világosságban. Tehetetlenségüket, tanácstalanságu-kat bevallotta, de komolyan vette, hogy Istennek minden lehetséges.

Elhangzott tehát ez az imádság. Óriási tömeg gyűlt össze, be sem fértek a templomba és a pitvarokba. A templom körül is ott álltak az emberek, s elhangzott ez az u-tolsó mondat: “Nincsen erőnk ilyen nagy so-kasággal szemben, nem tudjuk, mit kell cse-lekednünk, de a mi szemeink tereád néznek.”

Innen folytassuk most a történet tanulmányozását. Mi történt ezután? Teljes csend-ben hallgatták ezt az emberek, és ennek a mai résznek, amit felolvastam, három jelenete van egymást követően. Ha egy-egy félmondatot kiragadunk a szövegből és azzal jellemezzük, akkor azt mondhatnánk: az Úr előtt állta; így szólt hozzájuk az Úr; és végül: dicsőítették az Urat.

Csupa olyan dolog, ami távol áll tőlük, akiket hajszolnak a feladataink, hajszolnak mások, vagy űzzük önmagunkat. Távol áll attól a primitív pragmatizmustól, ami minket jellemez: csak a gyakorlati és azonnali dolgokra figyeljünk oda, csak amit a két kezemmel megfoghatok azt hiszem el, hogy van, sokszor még azt sem. Csak amit a szememmel látok és így tovább. Ez a mai szakasz azok számára érthető, akiknek Istennel szoros közösségük van a hit által. Ez a közösség is meglazul néha. Sok minden támadja ezt, igyekszik aláásni, az Istenbe vetett bizalmunkat megrendíteni. Ez a szakasz hívőknek szól, mert ez a szakasz a hitről szól. Mit jelent a gyakorlatban hinni.

Három dolgot említ ezzel kapcsolatban ez az ige — ahogy mondtam is. Az első ebben a mondatban szólal meg: “Eközben a júdaiak valamennyien ott álltak az Úr színe előtt gyermekeikkel, feleségeikkel és fiaikkal együtt.”

1) Ott álltak az Úr színe előtt. Miért? Mit csináltak? Mire vártak még? A király befejezte az imádságát, most már csináljunk valamit. Bennünk mindig ez van, nem? Csi-náljunk valamit, meg kell oldani a helyzetet. A hírvivők hozták a szörnyű hírt: köze-ledik az ellenség. Hát akkor keressünk szö-vetségest. Vagy üljünk össze tanácskozni, vagy hozzuk rendbe a fegyvereinket, valamit csináljunk, mert a dolgok kimenetele attól függ, hogy mi mit csinálunk. A mi eszünktől, fizikai erőnktől, a két kezünktől, az összefogásunktól... Csináljunk valamit.

A hívő ember azonban ismer olyat is, amikor nem neki kell cselekednie, hanem Isten cselekszik. Ezt nem a munkája helyett szokta gyakorolni, nem ahelyett, amit Isten mondott, hogy végezze el, hanem ha Isten azt mondja: most maradjatok veszteg, és majd én cselekszem, akkor tud veszteg maradni. Mert a hívő ember, éppen mivel a láthatatlanokat is komolyan veszi, tisztában van azzal, hogy egyáltalán nem csak az történik, amit ő csinál. Ha itt valaki cselekszik ezen a világon, az a mindenható Isten. Amikor még nem volt világ, Ő már akkor cselekedett. És a világ is úgy jött létre, hogy Ő cselekedett, meg én is úgy jöttem létre. És akkor fogok helyesen cselekedni, ha Őreá figyelek, aki eltervezte, hogy mint kell nekem cselekednem.

Ez a mi egyik nagy bajunk, hogy Isten nélkül cselekszünk. Össze-vissza akciózunk, és aztán vagy az események kényszere sodor minket, vagy egymás ötleteit próbáljuk megvalósítani vagy megcáfolni, ahelyett, hogy megtanulnánk ezt: néha csendben kell maradni.

Van egy szép halleluja, ami úgy kezdő-dik: “Csendes légy, s az Úr vezet majd. Míg sürögve futsz, szaladsz, Nem tudod, az Úr mit óhajt, s tennen vágyadnál maradsz.”

Eszembe jut egy ötlet, megkívánok va-lamit, gyerünk, csináljuk! De kell ez nekem? Most van ennek az ideje? Nem akkor járnék jól, ha ezt nem akarnám megvalósítani? Nem most akar az Úr cselekedni valamit? Ismerjük-e mi ezt: állok az Úr előtt, miközben rengeteg feladatom van, miközben ma is el kell végezni mindent, ami a mai feladat, de az én nagy akcióim közben vannak ilyen idők, hogy állok az Úr előtt.

Ez rendkívül sokat mondó kifejezés eb-ben a mondatban: “ott álltak az Úr színe előtt.” Nem bambán és tétován álltak, az Úr színe előtt álltak. Pontosan ez jelentette azt, hogy hittel álltak ott. Hiszem azt, hogy az Úr színe előtt vagyok. Hiszem azt, hogy Ő lát engem. Hiszem azt, hogy itt van Isten köztünk, s most engedem, hogy Ő munkálkodjék bennem, most egy időre leteszek a kezemből mindent. Lehet, hogy ez egy perc, lehet, hogy egy csendes óra reggel. Lehet, hogy egy csendeshét valahol majd a nyáron. Lehet, hogy csak egy pillanat, miközben éppen tanácstalanná váltam, és valami támadás ért. Tudatosan az Úr színe elé állok.

A hívő ember mindig tudja, hogy nem az Isten háta mögött van, hanem az Úr színe előtt. Mit jelent ez?

Jelenti először azt, hogy pontosan tudhatom, hogy Ő ismeri mindazt, ami velem történik. Mivel az Úr színe előtt vagyok, és ennek a tudatában vagyok, ebben a hitben élek, bizonyos lehetek abban, hogy Ő látja, hogy éppen most bántanak. Ő látja, hogy éppen most sírok. Vagy legszívesebben sírnék. Ő látja, hogy most szorulok segítségre, s nem fogja tétlenül nézni. Ő min-dent lát, ami velem vagy ellenem történik. Ez kimondhatatlan bátorságnak, reménységnek, békességnek a forrása lehet. Nem egyedül szaladgálok ebben a nagy világban. Van gazdám, van Atyám, aki engem szem-mel tart mindig. Ez ennek a ténynek a vigasztalása.

És mi ennek a ténynek a felelőssége? Az, hogy viszont Ő valóban mindent lát, azt is, ami csak itt zajlik a fejemben, a legtitkosabb gondolataimat, a legügyesebben eltitkolt bűneimet is. Ez a hívő ember felelősségének, ez a hívő egész etikájának, erkölcsének az alapja. Az Úr színe előtt zajlik az életem, és te előled elrejtenem semmit nem lehet. Néha ez tartja vissza attól, amikor hallgatna a régi természetére és már-már vétkezne. Látja az én Uram, és Őt nem akarom megszomorítani.

Lát mindent, ami velem történik, de látja azt is, ami bennem történik, a bűneimet is. Aztán az, hogy az Úr színe előtt áll valaki tudatosan, azt is jelenti, hogy nemcsak aranymondás neki a 32. zsoltár 8. verse, hanem folyamatosan történő csoda az életében: szemeimmel tanácsollak téged — mondja Isten. Bölccsé teszlek, megtanítalak, melyik úton járj, szemeimmel tanácsollak. A másikat akkor tudja a szemével tanácsolni, ha egymás szemébe néznek, — ha a színe előtt vagyok. Ha bujkálok előle, vagy a háta mögé akarok kerülni, akkor nincs szemkontaktus. Itt nyilván a szó átvitt értel-mében, a hit értelmében kell ezt értenünk.

Aki tudja, hogy Isten színe előtt áll, és ott is akar maradni minden helyzetben, az tekinthet fel újra és újra rá, és kérdezheti: Uram, most mit cselekedjem? Megint nem tudom, mit kell cselekednem. És Isten meg-mutatja az Ő kegyelmét és szemeivel tanácsolja az ilyen embert.

Aki növekedni akar a hitben, annak be kell gyakorolnia ezt, hogy időnként tudatosan az Úr színe elé állok, s olyankor nem csinálok semmit, hanem engedem, hogy Ő munkálkodjék bennem. Tulajdonképpen ezzel kezdődik a napunk. Amikor felébred Isten gyermeke, az első gondolata Ő. Őve-le kezd beszélgetni, az első mondata talán Őhozzá hangzik el. Az Úr színe előtt áll, és így folytatódik az egész napja. Ez jellemzi a csendes óráját. Úgy veszi elő a Bibliát. Azonnal fejest ugorhatna a tennivalókba. Tegnapról maradt bőven mára is, és mégis egy időt kiszakít arra, hogy most nem én akarok cselekedni, most az Úr cselekedjék bennem.

Lehet, hogy semmi különös kérésem most nincs. Talán vannak olyan napok, hogy semmi különös problémát nem tartogatnak, akkor is odaállok elé, és dicsőítem Őt. Ha meg mihelyt felébredtem, rámsza-kadnak a megoldatlan problémák, és a szin-te elvégezhetetlen feladatok, annál inkább odaállok. Luthernek tulajdonítják ezt a mondást: “Mivel ma kétszer annyi dolgom van, mint rendesen, kétszer annyi időt töltök az Úr előtt.” Engedem, hogy megerősítsen, felkészítsen. Ott állok az Úr előtt.

Tényleg nehezen magyarázható ez, hogy az a rengeteg ember mire várt ott, miután már vége volt az imádságnak? Az Úrra. Mondjon valamit. Felelni fog az imádságra. Neki az a szokása, hogy válaszol az imádságra. Nem biztos, hogy teljesíti a kérést, de válaszol az imádságra. Hát akkor várjuk meg! Hát azt csendben lehet meghallani, mert az Ő szava halk és szelíd szó, és nem fog versenyt kiabálni ennek a világnak a hangforrásaival. Maradjak veszteg, és figyeljek Őreá.

Ennek a tudatos Isten elé állásnak a következménye az is, ami a 139. zsoltárban szólal meg: Vizsgálj meg engem, Uram, mert én is szeretném megtudni, mi van bennem valójában. Odaállok Isten elé, hogy átvilágítson. Elmondom a dolgaimat neki, hogy az Ő világosságába kerüljön minden. Hányszor tapasztalom ezt! Az imádságnak egyebek közt ez is az egyik célja és áldása, hogy elmondom Istennek azt, ami foglalkoztat, és miközben az Ő világosságába kerül, egészen másként kezdem látni. Vagy lát-ni kezdem végre, hogy mi van, meg mit kel-lene csinálni.

Van itt még valami nagyon hangsúlyos, és nagyon szép ebben a mondatban. Az egész család ott állt az Úr előtt. Nemcsak a törzsfők, nemcsak a családfők. Ott álltak a férfiak feleségükkel és gyermekeikkel e-gyütt. Szokott ilyen lenni nálunk otthon? Hogy néhány percet kiszakít a család, hogy odaálljunk az Úr elé. Micsoda ajándék, ha valahol ez megtörténhet! Mindenütt, mindenkinek nagyon sok tennivalója van, és mindenütt zötyög az időbeosztás: az egyiknek ekkor kell, a másiknak akkor. Nehéz összehozni tíz percet is, még egy kis létszámú családban is, hogy akkor mindenki ráérjen. De ahol ezt fontosnak tartják, és igyekeznek megvalósítani, ott nagyon-nagy áldás van rajta. Ezt nem lehet parancsszóra, meg nem lehet úgy, ha megfertőzi a képmutatás, meg nem lehet erőszakosan, ahogyan a régi seregben, ahol vezényszóra imádkoztak: imához! — és akkor kezdődött volna az imádság. Így nem lehet. Ez úgy lehet, ha őszintén áll oda mindenki az Úr elé. És aki éppen vétett a többi ellen, az az-zal kezdi: én voltam a hibás, bocsánatot kérek. Még ha családfő, akkor is. S akkor együtt kaphatnak különös áldást az Úrtól. Ízlelgessük ezt a mondatot, nem akarom tovább részletezni: “feleségükkel, gyerekeik-kel együtt ott álltak az Úr előtt.” Nem tud-juk, meddig, de látni fogjuk milyen áldással. Ez nem haszontalan időtöltés. Ez nem időpocsékolás. A legnagyobb dolgok az ilyen csendben történnek az ember életében, mert ilyenkor Isten cselekszik az életünkben.

Nem véletlen, hogy Jézusnak annyira fontos volt ez, hogy odaálljon az Atya elé. Olvasunk arról, hogy egy átdolgozott nap után, amikor nem volt erre lehetősége, az éjszakát az Istennel való imádságban töltötte. Olvasunk arról, hogy kora hajnalban, még szürkületkor, mikor mindenki aludt, kimenvén, egy puszta helyen odaállt az Atya elé. Ha neki ilyen fontos volt, mi mennyivel inkább rászorulunk erre. Jó lenne, ha tudatosabban gyakorolnánk ezt. (Zárójelben jegyzem meg, hogy minden csütörtökön, az istentisztelet előtt az alagsorban van lehetőség arra, hogy csendes, közös imádságban is odaálljunk az Úr elé. Aki megteheti, megengedi az ideje vagy a munkája, kapcsolódjék be ebbe, mert a többiekért is hangzik ott az imádság, akik örülnek, ha hatra ide tudnak érni, és nem tudnak ebben részt venni. Keressük az alkalmakat erre.)

Ez tehát az első, amit ebből az igéből ma hangsúlyoz nekünk a mi Urunk, hogy ott álltak az Úr előtt. Ehhez hit kellett: higgyék, hogy az Úr előtt állnak, és érdemes ott állni előtte.

2) Isten ennek azonnal a bizonyságát is adta, hogy érdemes, mert a nagy csendet egyszer csak megtöri valaki. Hangosan beszélni kezd egy ismeretlen. Nem próféta, nem hivatásos, egy lévita megszólal és azt mondja: “Figyeljetek, egész Júda és Jeruzsálem lakói, meg te, Jósáfát király! Ezt mondja nektek az Úr — itt most maga az Úr szól valakin keresztül —: Ne féljetek, és ne rettegjetek ettől a nagy tömegtől, mert nem a ti háborútok ez, hanem Istené. Nek-tek nem kell harcolnotok, csak veszteg állnotok és néznetek, hogyan szabadít meg benneteket az Úr. Ne félj, és ne rettegj, Júda és Jeruzsálem!”

Azt olvassuk, a Szentlélek szállt erre az emberre, és így közölte Isten kijelentését. Így szól az Úr... Mivel az Úr előtt álltak, képesek meghallani az Úr szavát. Szégyenkezve vallom be, hogy többször előfordul, hogy úgy kezdődik az úgynevezett csendességem, hogy épp csak a belső elcsendesedés hiányzik belőle. Az, hogy kezemben van a Biblia, nem jelenti azt, hogy rá is állítottam a szívemet meg az eszemet, hogy most mit szól az Úr. Sokszor csak letudjuk, mint valami kötelességet a Biblia olvasását, meg az úgynevezett imádkozást. Ha viszont valaki úgy áll oda az Úr elé, hogy valóban vágyik arra, hogy megértse, mit mond, sokkal többet megértünk ugyanabból az igéből. Nyilván többeknek vannak ilyen tapasztalatai.

Nagy kegyelem az, amíg szól Isten. Amíg ilyen világos üzeneteket ad. Ennek a könyvnek, a Krónikák második könyvének a végén olvassuk azt, hogy miután Isten prófétáit sokszor elkergették, az igehirdetőket elhallgattatták, az ő küldötteiből gúnyt űztek, Isten nem szólt többé hozzájuk, és többé nem volt segítség. Félelmes mondat! Ha nem kell az ige, Isten küld azért még egyszer, harmadszor, negyedszer... ki tud-ja hányszor, de ha nem kell, egyszer elhallgat. És amikor Ő elhallgatott, többé nincs segítség, akkor jön az ítélet... Amíg Ő szól, az a kegyelem ideje. Naponta hálát szabad adnunk azért, hogy még tart a kegyelem ideje. Még most is hallhatom, mit akar Ő mondani.

És mit mond itt? Azt mondja, hogy ne törjétek a fejeteket azon, hogy most hogy véditek meg magatokat, mert akkora a túle- rő, hogy ez reménytelen. De nem is nektek kell most harcolnotok. Ez most olyan csata lesz, amit az Úr vív meg. Volt olyan, amikor nektek kellett, meg lesz is olyan. Ez most nem olyan. Szinte szó szerint azt mond-ja itt Isten az Ő népének, mint amit Mózesnek mondott a Vörös-tengeri átkelés előtt: maradjatok veszteg, az Úr hadakozik tiérettetek. És amely egyiptomiakat láttok, azo-kat nem fogjátok többé látni. (2Móz 14,14)

Maradjatok veszteg. Most ez a hit magatartása. Miközben itt van a nagy túlerő — maga Isten is azt mondja — ne rettegjetek ettől a nagy tömegtől. Van itt nagy tömeg, veszedelmes ellenség, s nagyon kényes a helyzet. Hinni azt jelenti: mégis veszteg maradtok, bátrak maradtok, és nézitek az Úr szabadítását. Mert az igazán nagy szabadításokat Ő egyedül szokta elvégezni. A legnagyobbat is egyedül végezte el ott a Golgotán. Ez nagy bátorítás nekünk ahhoz, hogy nem nekünk kell legyűrnünk a bennünk munkálkodó bűnt. A hívőnek nem az a feladata, hogy görcsöljön, ahogy mon-dani szokták, és próbáljon leszokni, vagy megfékezni magát, vagy ellensúlyozni a bű-neit, hanem az a feladata, hogy vegye komolyan azt a győzelmet, amit Jézus egyedül aratott a Golgotán. Valóban csak néztük azt a győzelmet, amit Ő aratott, és néz-hetjük ma is. Hinni azt jelenti, hogy a magam számára is érvényesnek tartom és komolyan veszem.

Érdekes, hogy többször is előfordul itt Isten vigasztaló, bátorító szavai közt: Ne féljetek, és ne rettegjetek. A félelem és a rettegéssé fokozódó félelem mindig az Isten nélkül, vagy Istentől távol, vagy Isten háta mögé került emberre jellemző. Isten népének szabadnak kell lennie a félelemtől.

Egyetlen mondatot hadd olvassak Jézusnak az utolsó időkről szóló beszédéből: “Akkor az emberek megdermednek a félelemtől és annak a sejtésétől, ami az egész földre vár.” — Ez jellemzi az Isten nélkül élőt, de aki az Isten színe előtt áll, annak Isten ezt adja parancsba: Ne félj, és ne rettegj. S ez mit jelent: hogy ettől kezdve félni bűn, mert Isten megtiltotta.

Hinni azt jelenti, hogy amikor minden okom meglenne a félelemre, akkor sem félek. Vagy őszintén elmondom neki, mint Dávid egy esetben: Uram, félek, de így is bízom tebenned. És a bizalom lassan kiszorítja a szívünkből a félelmet. Fél az, aki az ellenségére néz, hisz az, aki Istenre néz. Fél, aki a túlerőtől retteg, hisz az, aki bízik Istenben.

Vajon nem álmodozás ez, amit itt Isten a népnek mond? Nem. Mi a különbség az álmodozás és a hit között? Az, hogy az álmodozó elveszíti a talajt a lába alól — a-hogy ma mondani szokták: elszáll, aztán hamarosan leesik, s nagyot koppan akkor, s azután elhallgat. Aki viszont hisz: mindig megmarad a valóság talaján. Ne féljetek et-től a nagy tömegtől — Isten nem tereli el a figyelmüket a valóságról. Óriási a túlerő, na de nem ennyi a valóság, ez csak egy része. A valósághoz hozzátartozik az is, hogy sok-kal óriásibb Istennek az ereje. Most miközben ezt nem felejtitek el, vegyétek komolyan azt, hogy kicsoda Ő, és mit ígért.

Külön lehetne itt arról beszélni, hogy milyen erőt ad Isten hívő népének minden ígérete. Ezek az ígéretek itt vannak a Szentírásban. Nagyon kell nekünk, különösen ilyen nehéz időkben ismernünk, szó szerint is megtanulnunk Isten ígéreteit. Mire számíthatunk, mi az, amit Ő elkészített?

Többször voltam már tanúja annak, hogy egy-egy kétségbeesett, túlterhelt embert, akit valami nagy csapás vagy veszteség ért, egyetlen mondattal hogy állított tal-pára Isten. Talán egy hívő testvére mondott neki egyetlen ígéretet, egy utalást arra ki a te Istened? Éppen azt felejtjük el ilyenkor. Csak a bajainkat és az ellenségeinket látjuk.

Ezen a lévitán keresztül Isten itt nagy ígéretet adott az Ő népének, és megint a hitükre apellál, komolyan veszik-e ezt, hisznek-e?

3) A harmadik, amit láthattunk: hittek. Mindjárt, ahogy elhangzott ez a rövid igehirdetés, mindnyájan leborultak az Úr színe előtt, imádták az Urat, a léviták pedig felálltak és egyre hangosabban dicsőítették Izráel Istenét.

Aki az Úr színe előtt áll — ez volt az első jelenet —, az mindig hall valami segítő igét, talán valami ígéretet, és ebből az életében mindig ez következik, hogy leborul az Úr előtt, imádja Őt, és elkezdi dicsőíteni.

Fontos és szép itt mind a három megállapítás. Itt is a hitük szólal meg. Mivel elhitték, hogy azon az emberen keresztül az Úr szólt hozzájuk, mivel elhitték, hogy az Úr igazat mond, ezért felszabadultak és elkezdik dicsőíteni az Urat. Aki a terhek, aggódások, szorongatások nyomása alatt van, az nem tudja dicsőíteni Őt. Az nyüszít, kiált, talán imádkozik, de nem tud felszabadultan dicsőíteni. Csak aki máris készpénznek veszi azt, amit az Úr mondott. Pedig még semmi nem változott meg. Közeledik az óriási túlerőben lévő ellenség. Hát akkor komoly dolog ez, hogy dicsőítik az Urat? Előre dicsőítik? Ez a hitnek a magatartása. Annyira bizonyosra veszi, hogy amit Isten megígért, azt megteszi, hogy úgy gondol rá, mintha már megtörtént volna. És lehet Őt így előre is dicsőíteni. (Ez megérdemelne egy külön igehirdetést, hogy mi mindent tanít erről a Szentírás).

Ne haragudjatok, ha még erre a szóra is felhívom a figyelmet: hangosan dicsőítet-ték. Egyszer egy gyülekezeti közösségben a 138. zsoltárt énekeltük, és kétségbeejtő volt, ahogy hangzott. A végén felállt valaki és azt mondta: testvérek, ne haragudjanak, de ez istenkáromlás volt. Mindenki nagy szemeket meresztett és meglepődött. S akkor röviden és találóan elmondta, hogy mit látott. Voltak néhányan, akik csak ültek, és az ajkukat sem nyitották ki. Lehet, hogy nekik rangon aluli ez az éneklés, hogy a többiekkel együtt valamiben részt vegyenek. Voltak, akiknek alig láthatóan mozgott az ajkuk, de hang nem jött ki rajta. Voltak, akik halkan beszélgettek közben, aztán megint próbáltak az éneklésbe bekapcsolódni. És akkor idézte a zsoltár első sorait: “Dicsér téged teljes szívem...” Hova maradt a teljes szívünk? Bizony a többség szégyenkezett, mert igaza volt.

Nem kellene-e néha effélét a mi közösségeinkben is elmondani? Ez nem azt jelenti, hogy most csináljunk úgy, mintha teljes szívből dicsőítenénk az Urat, és aki nagy hangon énekel, az biztos, hogy ezt valósítja meg. Nem erről van szó. Arról van szó: tudjuk-e, hogy kit dicsőítünk? Arról van szó: felszabadult-e a szívünk arra, hogy dicsőítsük Őt? Arról van szó, hogy akarjuk-e Őt teljes szívből dicsőíteni? Vagy ott marad a félelem, a szorongás is, s aztán tegyünk úgy, mintha komolyan vettük volna az ígéretet, amiről nem lehet tudni, hogy beteljesedik, vagy nem, de azért dicsőítsük, mert így illik, vagy ezt mondták. Ettől kellene megszabadulni, és addig állni ott az Úr előtt, és olyan komolyan venni az Ő ígéreteit, hogy ez elvégezze bennünk a munkáját. Akkor az nem csinált, mű dicsőítés lesz, hanem valóban dicsérné Őt a teljes szívünk, és hangosan, erővel szólna az ének is.

Szinte leméri egy-egy nyári csendeshét-nek a lelki áldásait az, hogy az éneklés hogy változik meg a hét végére. Van olyan, hogy amikor itt kiszállnak a buszból, még itt is énekelnek együtt. Tavaly nyáron volt egy ilyen csapat, hogy nem voltak hajlandóak hazamenni. Már rég elment a busz, ott voltak csomagokkal körülpakolva, és dicsőítették az Urat. Tele volt a szívük az Úr iránti dicsőítéssel.

Aztán van olyan, hogy ímmel-ámmal, meg sehogy sem megy az éneklés. És ez nem attól függ, hogy hány jó énekes van a csapatban, hanem hogy mit végzett el az Úr. Egyáltalán csendben voltunk-e előtte, komolyan vettük-e, hogy Ő szól az igében, hittünk-e annak, mert akkor feltétlenül fölfakad a szánkon a dicsőítés.

Ha körülnézünk magunk körül, és valamennyi, ismerjük az emberek gondolkozását, akkor nem kell csodálkoznunk, ha sokan azt mondják az ilyesmire: nem komoly dolog állni az Úr előtt, hallgatni az Ő igéjét, elkezdeni dicsőíteni. S mi lesz az ellenséggel? Valamit mégis kellene csinálniuk. Megint ez szólal meg sokakban. Jó lenne, ha beidegződésünkké válna: igenis, csinálom tevékenyen azt, ami az Úrtól kapott feladatom. De kiszakítok időt arra, hogy most Ő végezze el bennem azt, amit csak Ő tud elvégezni, hogy aztán alkalmassá váljak arra, hogy úgy végezzem el a tőle kapott feladatomat, ahogy az neki kedves. Hisszük-e ezt?

Valaki azt mondta erről beszélgetve, hogy akkor ez például ilyesmit jelentene: reggel hattól-hétig ott állok az Úr előtt, hogy Ő azt végezze el bennem, amit akar. Nyolctól este hatig végzem a munkámat, aztán este megpróbálom összeszedni a csa-ládot, és megint odaállunk az Úr elé. Milyen szép ritmusa lenne az életnek! Biztos, hogy így ezt nem sikerül mindig megvalósítani, főleg a nap végét, de azért örültem ennek a megjegyzésnek, mert az illető azon-nal magára alkalmazta, s azt mondta, hogy akkor most mit csinálok másként. Lesz olyan, hogy ott állok az Úr előtt, s az igére figyelek, s lesz olyan, hogy végzem a munkámat. Nekünk most Isten erre az előbbire hívta fel a figyelmünket.

 


 

Imádkozzunk!

Istenünk, bűnbánattal valljuk meg, hogy ez is leleplezi, hogy sokszor önmagunkban jobban bízunk, mint tebenned. Akkor vagyunk nyugodtak, ha mi valamit elintéztünk, annyira meggyötör a bizonytalanság, amikor ígéreteidre kell hagyatkoznunk. Kérünk, szabadíts meg minden hitetlenségtől. Növeljed hitünket. Hadd tudjunk bátran, meggyőződéssel, tudatosan ott állni előtted. Nem a kötelességeinket elmulasztva, és nem a munkánk rovására, hanem akkor, amikor az arra rendelt idő van.

Hadd tudjuk nyitottan várni mindig a te igédet, s meghallani azt, amit te mondsz nekünk. Kérünk, végezd bennünk továbbra is a te munkádat a te igéd által. Engedd, hogy megteremjen ajkunkon a te dicsőítésed, és tudjunk mi is igazán leborulni előtted.

Urunk, olyan sok harcot kell nekünk is vívnunk. Őrizz meg minket minden tisztátalan harctól, amibe belebonyolódunk, vagy amiket mi kezdeményezünk, de segíts a te harcaidat bátran és tisztán harcolni.

Kérünk, használj minket is arra, hogy rajtunk keresztül érkezzék meg vigasztaló ígéret, ige másokhoz. Engedd egyre világosabban látnunk és gyakorolnunk, mit jelent hinni benned.

Ámen.