IX.

JÓSÁFÁT IMÁDSÁGA

 

 

Alapige: 2Krón 20,5-12

“És megállt Jósáfát Júda és Jeruzsálem gyülekezetében, az Úr házában az új pitvar előtt. És ezt mondta: Oh Uram, mi atyáink Istene! nem te vagy-e egyedül Isten a mennyben, aki uralkodsz a pogányok minden országán? A te kezedben van az erő és hatalom, és senki nincs, aki ellened megállhatna.

Oh mi Istenünk! Nem te űzted-e ki e földnek lakóit a te néped az Izráel előtt, és nem te adtad-e azt Ábrahámnak, a te barátod magvának mindörökre? És laktak azon, és építettek azon a te nevednek szentséges hajlékot, ezt mondván: Amikor veszedelem jön mireánk, háború, ítélet, dögvész vagy éhség, megállunk ebben a házban előtted (mert a te neved e házban van), és amikor kiáltunk hoz-zád a mi nyomorúságunkban: hallgass meg és szabadíts meg minket.

És most ímé az ammoniták, a moábiták és a Szeir hegyén lakozók, akiknek földjén nem akartad, hogy átmenjenek az Izráel fiai, mikor Egyiptom földjéből kijöttek, hanem mellettük mentek el és nem pusztították el őket; Ímé ezért azzal fizetnek nekünk, hogy ellenük jönnek, hogy kiűzzenek a te örökségedből, amit örökségül adtál nekünk.

Oh mi Istenünk, nem ítéled meg őket? Mert nincsen mibennünk erő e nagy sokasággal szemben, amely ellenünk jön. Nem tudjuk, mit cselekedjünk, hanem csak tereád néznek a mi szemeink.”

 


 

Imádkozzunk!

Istenünk, segíts, hogy tudjunk téged most teljes meggyőződéssel, igaz szívből imádni. Bocsásd meg, hogy oly sokszor magunkat akarjuk imádtatni vagy melletted és helyetted különféle bálványokat tisztelünk. Sokszor úgy, hogy észre sem vesszük. Kérünk, teremts rendet az életünkben e tekintetben is. Segíts el mindnyájunkat oda, hogy teljes hittel valljuk: te vagy életnek és halálnak az Ura. Te vagy ennek a világmindenségnek a Teremtője, te vagy a mi kegyelmes Gondviselőnk, és te vagy a mi szabadító, üdvözítő Istenünk is. Ezzel a bizalommal jövünk most hozzád.

Annyi minden zakatol még bennünk abból, ami ma történt, meg jár az eszünk azon, amit még ma el kell végeznünk. Segíts most belsőleg is elcsendesedni és csak reád figyelni. Szólíts meg most minket egészen személyesen. Szentlelked győzzön meg arról, hogy az igén keresztül te beszélsz velünk, és te olyan életet készítettél nekünk, aminek tartalma, értelme van már itt, és ami felett nincs hatalma a halálnak sem.

Köszönjük, hogy te örök életet kínálsz mindannyiunknak. Adj nekünk bátorságot ahhoz, hogy higgyünk, és a hitünkkel ezt az ajándékot el tudjuk fogadni. Adj nekünk őszinteséget, hogy megvalljuk neked most, hogy mi minden nélkül szűkölködünk, hogy mi fáj, mi keserít, mire vágyunk, és segíts bízni benned, hogy te mindig többet adsz, mint amennyit kérünk. Egyedül te tudod igazán, hogy mire van szükségünk, és azt te meg is adod.

Kérünk, hogy mint ajándékozó Isten lépj most közel hozzánk.

Ámen.

 


 

Igehirdetés

Most már hosszabb ideje a Jósáfátról szóló történeteket tanulmányozzuk. Az időszámításunk előtti 800-as években volt király ez az istenfélő ember a kicsi Júda országában. Ez az imádság, amit most olvastunk, és amit feljegyeztek, hogy ő egyszer egy kritikus helyzetben elmond-ta, azt mutatja, hogyan vizsgázott egyszer Jósáfát, amikor váratlanul számot kellett adnia, hogy hisz vagy nem hisz. Kiben hisz, és mit jelent neki az, hogy hívő ember.

Néha váratlanul kell vizsgázni, és ezek a vizsgák hozzák napvilágra a valódi ismereteket: tudja-e valaki azt, ami-ből vizsgáztatják, vagy nem. Ha komolyan veszi, ha folyamatosan foglalkozik vele, ha akár még többet is igyekezett elsajátítani, mint amennyi a vizsgaminimum, ha nem a vizsgára készül, hanem azt a tárgyat, vagy ismereteket meg akar-ja tanulni egy életre, akkor is meglepődik, hogy holnap vizsga, de mégis átmegy a vizsgán, s talán ő maga is csodálkozik: mennyi mindent tud. A vizsga derítette ki, hogy hónapok szorgalmas munkájának az eredményeként mennyi ismeret felhalmozódott a fejében.

Ha viszont valaki nem szokott tanulni, nem szokta meg, hogy ezeket az ismereteket gyarapítani kell, akkor egy ilyen váratlan helyzetben derül ki, hogy mi az, ami nincs ott a fejében.

Nos, Jósáfát hite is ebben a váratlan helyzetben vizsgázott. Legutóbb láttuk azt, hogy teljesen váratlanul érte a táma-dás, mégpedig egyidejűleg több irányból óriási túlerő vonult fel ellene. Őt egészen készületlenül találta ez, és az ellenség szándéka gonosz, agresszív hódítási szándék volt. Mindez együtt egyik napról a másikra. Azt sem tudja az ember ilyenkor, mit csináljon.

Mit csinált Jósáfát? Hogy derült az ki, hogy valóban hitt Istenben, és egy ilyen váratlan, nehéz helyzetben hogyan reagált a támadásra?

Megemlítek néhány jellemző magatartást, hogyan szoktunk reagálni, amikor ránk ijeszt az ellenség. Van, aki pánikba esik. Elveszti a fejét, kapkod össze-vissza, s még annyi ellenállást sem tud tanúsítani, amit egyébként higgadt, józan állapotában tudott volna. Van, aki azonnal szövetségesek után néz. Mindegy, kicsoda, mindegy, mibe kerül, csak jöjjenek és segítsenek. A becsületbe is kerülhet, rámehetünk anyagilag is, csak legyen segítség. A pénz sem számít. Van, aki különböző fondorlatokon, csel-vetéseken kezdi törni a fejét. Vagy a pesszimistább alkatúak elengedik magukat és várják a véget: itt már úgysem lehet segíteni! Sokféleképpen reagál az Isten nélkül gondolkodó és élő ember.

És mit csinál Isten gyermeke? Jósáfát imádkozott. Először arról szeretnék beszélni röviden, mit árul el ez, amikor valakinek az első reflexe az, hogy imádkozik, másodszor pedig azt nézzük meg, hogy mit imádkozott ő, mi az imádságának a tartalma?

1) Mire utal ez, hogy Jósáfát azonnal imádkozott? Még csak nem is tanácskoztak, azonnal összehívja a népet a templomba, és imádkozik. Nem kapkod, nem tanácskozik testtel és vérrel — ahogy Pál apostol később írja, hanem imádkozik. Mit mutat ez?

Azt, hogy ő ehhez szokott hozzá. Ez neki olyan, mint a lélegzetvétel. Nem hosszas fejtörés eredményeképpen jut el ide. Még csak nem is tudatos megfontolás. Valóban egyfajta lelki reflex ez a hívő ember életében.

Aki csak a baj esetén szokott imádkozni, az hosszú manőverezés után jut el oda: itt már csak az imádság segít, hát akkor imádkozzunk. De aki mindig imádkozni szokott: ha baj történik, akkor is, ha áldást kap, akkor is, ha egy feladathoz lát hozzá, akkor is, ha sikerült megoldania, akkor is, ha kudarccal végződött a megoldási kísérlet, akkor is... Mert ebből él. Állandó közösségben van az élő Istennel. Állandó imádságos párbeszédben van az ő Urával. Nem valahonnan messziről indul el, hogy odataláljon hozzá, úgy, hogy maga sem tudja, hol található most meg. Bizonytalan abban is, hogy hallja vagy nem hall-ja, amit mondok. A hívő ember mindig hallótávon belül marad.

A csúcsa ennek az a gyönyörű jelenet, amikor Lázár feltámasztása előtt Jézus mindössze ennyit mond az Atyának: “Atyám, köszönöm, hogy meghallgattál engem. Tudtam is én mindig, hogy te meghallgatsz engem.” (Jn 11) Semmi hosszas könyörgés. Nem magyarázza az Atyának, hogy itt most cselekedni kell, ennek az embernek fel kell támadnia, ezeknek meg látniuk kell, hogy te milyen hatalmas vagy. Nem kell magyarázni. Ő olyan szoros közösségben élt az Atyával, ezt már rég megbeszélték. Ez rég világos volt. Egy mondat hangzik el azért, hogy hallják, akik ott vannak, hogy ki az Atya, és hogy az Atya és a Fiú valóban egyek. — Atyám, hálát adok, hogy meghallgattál.

Nyilván ezt mi nem tudjuk megvalósítani, ilyen mélységben és ilyen szinten, mint a megváltó Jézus, aki az egyszülött Fia az Atyának. De akiket Isten Jézusért gyermekeivé fogadott, azok ugyanilyen bizalommal, és ugyanilyen közelségből beszélhetnek vele Jézus nevében — ahogy olvassuk —, Őreá való tekintettel.

Persze vannak, akik csak a bajban kiáltanak Istenhez. Valaki így mondta egyszer: az imádság alkalmi manőverezés végszükség esetén. A Biblia azt mondja: ez nem imádság, ez lehet kiáltás, és a kiáltást is meghallgatja olykor Isten, olyan kegyelmes, de hát milyen há-zasság az, ahol csak akkor beszélnek egy-mással, ha végszükség van, és egy alkal-mi manőverezéssel még kiáltom a feleségemet vagy a férjemet? A harmonikus emberi kapcsolatokban folyamatos párbeszéd folyik egészen természetes módon, minden ünnepélyesség és külsőségesség nélkül. Ez jellemzi az igazán hívő ember imaéletét is. Mindig közel van ahhoz az Istenhez, akihez nem a messzeségből kiált, hanem akit a közelből szó-lít meg. És Ő is meghallja az Ő válaszát.

Ráadásul itt azt olvassuk: Jósáfát han-gosan imádkozott, a nagy nyilvánosság előtt. Nyilván nem ezt tette minden alkalommal. Vannak az embernek bensőséges imádságai. Van olyan, hogy az imádkozó csak az ő Urával beszélget, de van olyan is, hogy összeülünk néhányan és ott hangosan imádkozunk. És van ilyen is. Az imádság nem magánügy.

Ebben az esetben Jósáfát imádsága végképp közügy volt. Az egész társadal-mat érintő fontos akció volt. És ő vállalta a nagy nyilvánosság előtt is, hogy hisz abban az Istenben, akihez most beszél. Nem latolgatta, hogy hátha vannak itt olyanok, akik nem hisznek, mit szólnak hozzá? Talán nem is értik... Igaznak tartja, vagy nem tartja igaznak, amit most mondani fog? Igaznak tartja, akkor mit kell szégyellni rajta? Tudta, hogy Isten ilyen hatalmas. Mindnyájan tudták, akik ott voltak: hívő, nem hívő egyaránt, hogy itt csak az Isten segíthet. Hát akkor ezt mondjuk el neki! Nem titokban... Nem titok az, hogy hiszem, hogy Isten nagy és tőle várok segítséget mindazok számára, akikkel együtt most ebbe a nagy bajba kerültünk. Mit kell ezen szégyellni?

A hangos imádság mindig hitvallás is. Szeretnék bátorítani mindenkit, akinek van lehetősége arra, hogy hívőkkel együtt imádkozzék: nyugodtan győzze le azt a gátlást, ami ott van mindnyájunkban kez-detben, mert emögött egyfajta kishitűség is van. Vagy az, hogy szégyellem, hogy megszólítom a mindenható Istent.

Egészen természetesen vállalja Jósáfát a nép előtt a hitét, és egészen természetesen megalázza magát Isten előtt úgy, hogy látja az egész nép, hogy a király ott térdel, mert egy sokkal nagyobb királyhoz beszél most: a világmindenség Urához.

Szoktunk-e mi együtt imádkozni otthon? És ha nem, akkor miért nem? Nincs értelme? Vagy úgy sincs, aki meghallgassa? Baj minden családban van. Kitől várunk szabadulást a szorongattatásból, megoldást a bajra? És ha ott vagyunk már ketten hívők, miért nem tudunk együtt i-mádkozni? Keressük-e a gyülekezetben a-zokat az alkalmakat, amikor együtt lehet?

Itt az első résznek a végén szeretném megjegyezni, hogy a keresztelkedés sem magánügy. Nem ennek a néhány test-vérünknek a privát ügye, hogy ők most megkeresztelkednek. Még csak nem is az ő kedves családjuknak a családi ünnepe, hanem az egész gyülekezet ünnepe. Ez alapjaiban közügy, és együtt örül-ünk nekik és velük együtt, és együtt adunk hálát őértük.

Ez a vizsgahelyzet tehát elárulta, hogy Jósáfát szívében valóban igazi hit van Isten iránt. Sok hibájával megismerkedtünk már. A hívőknek is vannak hibáik, sőt még bűneik is, de ez jellemző rájuk, hogy Isten-közelben tartózkodnak folyamatosan. Hogy szüntelen imádkoz-nak, vagyis bármikor a legtermészete-sebb módon tudnak szólni az ő mennyei Atyjukhoz, és képesek meghallani azt, amit Ő mond.

2) És mi jellemezte Jósáfátnak az imádságát? Kitűnik belőle, hogy kinek tartja Istent, kinek tartja az ellenségeit, és kinek tartja önmagát.

a) Kinek tartja Istent? “Óh Uram, mi atyáink Istene! Nem te vagy-e egyedül Isten a mennyben, aki uralkodsz a pogányok minden országán? A te kezedben van az erő és hatalom, és senki nincs, aki ellened megállhatna.”

Atyáink Istene. Ez az Isten hosszú idő óta megmutatta már, hogy kicsoda Ő, és Jósáfát ezt tudja. Ő ismeri azt a szent történetet, ami az Isten nagy tetteinek a története. Ő a mi atyáink Istene és Jézus Krisztus Atyja. De ugyanakkor egyes szám első személyű rag van a végén: Uram. Egészen személyes közösségben van vele, és úgy szólítja meg, mint aki máskor is szokott vele beszélgetni, nemcsak most.

Milyen radikális, határozott ez az imádság! Egyedül te vagy Isten! Te ural-kodsz minden pogány nép felett is! A te kezedben van az erő és hatalom, és senki sincs, aki veled szemben megállhatna. Nem az, hogy te erősebb vagy, mint a többi isten. Egyedül te vagy Isten! Nem az, hogy te nagyhatalmú vagy, hanem a te kezedben van hatalom, tiéd az ország — ami azt jelenti: az uralkodás —, a hatalom és a dicsőség egyedül, és senki sincs, aki veled szemben megállhatna. Ezek se, akik most nagy túlerővel rajta ütöttek ezen a kicsi népen. Megtudjuk az előző versből, hogy Jósáfát maga is megijedt: Megfélemlett azért Jósáfát és az Urat kezdte keresni. Ebben a helyzetben mindenki fél, és senki sem tudja, mi lesz a kibontakozás, de ez semmit nem változtat azon: egyedül te vagy az Isten, hogy te azt csinálsz, amit akarsz, hogy te ezeknek a pogányoknak is Istene vagy, és azok csak azt tehetik, amit te megengedsz nekik, és senki nincs, aki veled szemben megállhatna.

Miért mondja ezt Jósáfát Istennek? Hát Isten nem tudja ezt önmagáról? Dehogynem. Nem Istennek van erre szüksége. Neki van szüksége. Az ő hite inog most, azt kell megerősíteni azzal, hogy megvallja mintegy magának is, hogy kinek hiszi Istent, kinek ismerte meg, mit tapasztalt róla. Mit mondott Isten eddig önmagáról. Ezeket mondta az Ő igéjében is. Megpróbál mind a két lábával ráállni arra a kősziklára, arra a biztos alapra, ami Isten kijelentése. Ez nagyon sokat jelent majd a továbbiakban.

Megvallja tehát, hogy kinek hiszi Is-tent. És utána elsorolja mi mindent tett Is-ten. Te szabadítottál ki minket Egyiptom-ból, te adtad a mi atyáinknak ezt a földet, te ígérted meg Ábrahámnak, hogy mindörökre nekünk adod, és most jön az ellenség, és innen ki akar minket űzni.

Ugye látjuk máris az összefüggést? Amitől fél, annak az ellenkezőjét cselekedte Isten. Tehát megint csak rá kell állni Isten ígéreteire, és tetteire. Ő már cselekedett sok olyat, amibe ha most be-lekapaszkodik, akkor nem fog megrémülni annyira ettől a támadástól, és meg fogja látni, hogy Isten, aki a történelemnek is Ura, a pogány népeknek is Ura, milyen szabadítást akar készíteni. Látja tehát a cselekvő, a szabadító Istent. Azért is könyörög itt, hogy hallgass meg és szabadíts meg minket.

Jó lenne, ha a mi most keresztelendő testvéreink látnák azt, amit Isten már előbb cselekedett értük. Az a kicsi víz, ami itt a fejükön majd legördül, Jézus Krisztus vérére utal. Jézus Golgotai kereszthalálát állítja elénk, aminek azért kellett bekövetkeznie, mert így végezte el Isten a nagy szabadítást.

Az, hogy nektek nem kell a pokolban örökké szenvednetek — hadd beszéljek magyarul —, ez csak annak köszönhető, hogy Jézus helyettetek is meg-halt a kereszten. Annyira meghalt, hogy kifolyt a vére, elvérzett, és a római halottkém, akinek szigorú előírások szerint kellett eljárnia, megállapította, hogy meg-halt. És ezt mindannyiunk helyett elvégezte. Isten nagyot cselekedett a Golgo-tán, mielőtt mi egyáltalán hallottunk róla, vagy hinnénk benne. Erre a kősziklára lehet nekünk, nektek is ráállnotok: mit tett Isten értünk.

Jósáfát ezt a kősziklát keresgéli a lábával, és amikor megtalálja, megveti raj-ta a két lábát, és megáll, miközben a szí-ve még remeg és fogalma sincs, hogy Is-ten mit csinál majd ezzel a nagy ellenséggel. De már látja, hogy kicsoda Isten.

b) Ebből következik, hogy helyesen látja, hogy ki ez az ellenség. Azt mond-ja: ezek onnan akarnak kitúrni minket, ahova te hoztál minket. Te azt ígérted, hogy ez az ország örökké a miénk lesz, és most ők akarják ezt megkaparintani. Mi következik ebből? Ezek veled kerültek most szembe, Urunk. Veled, aki uralkodsz minden pogányon, aki egyedül vagy Isten, akivel szemben senki sem állhat meg, akinek a kezében van az erő és a hatalom.

Már kezd oldódni a szívnek a szorongása: aha, akkor nem nekünk kell most ezeket legyőznünk. Az úgyis reménytelen. De ha szoros szövetségben vagyunk a mi Istenünkkel, akkor a mi szövetséges Istenünk ellen keltek fel most ezek. — A következő versekből ez pontosan kiderül.

Mennyire más megvilágításba kerül a rettegett ellenség. Sokkal erősebbek, mint mi, de ki sem lehet fejezni, hogy mennyivel kisebbek, mint az Úr, aki a mi szövetségesünk. Akkor most mi a feladat? Ebben a szövetségben megmaradni, sőt ezt meg kell erősíteni.

Megint csak a keresztséget említem. A keresztség — a Biblia tanítása szerint — Isten velünk kötött szövetségének a jele. Ti az Isten szövetségébe léphettek be most, és ezt a szövetséget újíthatjuk meg mindnyájan újra és újra, és akkor akármilyen nagy ellenséggel kerül szem-be az ember, bízhat az ő szövetséges Is-tenében.

Ezért, amikor az ellenségeire gondol Jósáfát, akkor ezt mondja az Úrnak: Oh mi Istenünk! nem ítéled meg őket? Mint a legfelsőbb bíróhoz, az Úrhoz fellebbez és várja az Ő határozatát.

c) És megtudjuk, kinek tekintette ön-magát. “Nincsen mibennünk erő ezzel a nagy sokasággal szemben, amely ellenünk jön. Nem tudjuk, mit cselekedjünk, hanem csak tereád néznek a mi szemeink.”

Ilyen az igazi imádság. Őszinte. Sehol nem mondja a Biblia: szépen kell imádkozni. De mindenütt annak az imád-ságnak van ereje és hitele, amelyik őszin-te. Amikor valaki azt mondja el Istennek, ami benne van, még ha ilyen szánalmas dolog is: Nem tudjuk, mit kell cselekednünk... Hát ki tudja, ha nem a király? Ez a király dolga, hogy megmondja mit kell cselekednünk. Bevallja, hogy nincs bennünk semmi erő ezzel a nagy túlerővel szemben. Hát valamit mégis csak kellene csinálni? Tereád néz-nek a mi szemeink... És akkor mi lesz? Majd meglátjuk a folytatásból, mi lesz, ha valaki ennyire őszinte, és ennyire egye-dül Istentől vár mindent.

Ha ennyire megvalósul egy hívő em-ber imádságában az, amit Jézus a Hegyi beszédben mond, hogy az igazi imádság olyan, mint a gyermeknek az apjához in-tézett beszéde. A kisgyerek tudja, hogy ő kisgyerek, és tudja, hogy mire képes és mire nem. És amire nem képes, azt várja az apjától. Az igazi imádság a baj esetén mindig ezt jelenti. Körülbelül tudom, mire vagyok képes és mire nem. Van olyan, hogy semmire sem. Neked viszont minden lehetséges, Atyám! Te vagy a mi szövetséges Istenünk. Éppen ezért a mi szemeink tereád néznek.

Mi a nagy ellenséggel is így jártunk, mint itt Jósáfát ezzel a népszövetséggel, amelyik feltámadt ellenük. A bűnnel is így jártunk: teljesen tehetetlenekké váltunk vele szemben. Nem tudjuk kiirtani a szívünkből, nem tudjuk ellensúlyozni jóval, nem tudjuk még csitítani vagy legyengíteni sem magunkban. A legvárat-lanabb pillanatokban indít olyasmire, amit magunk is szégyellünk és megbánunk. Itt nem volt más megoldás, mint az, hogy Jézus elpusztítsa ezt a hatalmat, hogy Ő maga győzelmet szerezzen nekünk, és aki ezt hiszi, az valóban szabad ennek a hatalomnak az erejétől. És mivel nem lehet emberi erőfeszítéssel jóvátenni személyes bűneinket sem, ezért nincs más megoldás, mint az, hogy isteni kegyelemmel meg lehet bocsátani.

Itt ragyog fel igazán a kegyelemnek és a hitnek a jelentősége. A kegyelemé, amivel Isten feltétel nélkül elengedi a bün-tetésünket, mert Jézus azt már elszenved-te, és a hité, amivel én ezt egészen személyesen komolyan veszem. Önmagam-ra is érvényesnek tekintem. Ezért hálából Jézus Krisztussal szövetségben élek.

Jósáfát tehát tudta, kicsoda Isten, en-nek a fényében meglátta, kicsoda az ellenség, és volt igazi önismerete is. Isten segítsen el minket is erre, és tanítson meg így bízni benne. Tegye ilyen természetessé mindannyiunk számára a vele való imádságos beszélgetést, hogy így lehessünk aztán mások számára is áldássá, mint ahogy Jósáfátot itt az egész nép számára áldássá tette Isten.

 


 

Imádkozzunk!

Köszönjük, Istenünk, hogy te ma is ugyanaz vagy, mint annak idején voltál. Köszönjük, hogy neked ma is számtalan lehetőséged van a szabadításra, az áldásra. Köszönjük, hogy mi már Jézus nevében kiálthatunk hozzád.

Áldunk azért, hogy messze földről, nagy ínségből is szabad kiáltani. Köszönjük, hogy lehetséges mindig a te közeledben maradnunk, és egészen közelről bizalommal, hittel megszólítani.

Magasztalunk azért, mert nem minden kérésünket teljesíted, de minden imádságra felelsz. Taníts minket imádkozni, és segíts megértenünk a válaszaidat. Segíts el minket igazi Isten-ismeretre, helyes önismeretre, és engedd, hogy ennek fényében lássuk az ellenségeinket is.

Köszönjük, Jézus Krisztus, hogy te legyőzted a kereszten minden ellenségünket. Ajándékozz meg mindnyájunkat ezzel a győzelmes élettel.

Ámen.