VIII.

AMIT VET AZ EMBER...

 

 

 

Alapige: 2Krón 20,1-4

“Történt ezek után, hogy eljöttek a Móáb fiai és az Ammón fiai, és velük mások is az ammóniták közül Jósáfát ellen, hogy hadakozzanak ellene. Eljöttek pedig a hírmondók és megmondták Jósáfátnak: a tenger túlsó részéről nagy sokaság jön ellened Szíriából, és már Haséson-Tamárban vannak; ez az Engédi. Megfélemlett azért Jósáfát, és az Urat kezdte keresni, és az egész Júda országában böjtöt hirdetett. Azért felgyűltek a Júdabeliek, hogy az Úr segítségét keressék. Júdának minden városaiból is jöttek, hogy az Urat megkeressék.”

 


 

Imádkozzunk!

Kegyelmes Istenünk, köszönjük, hogy színed előtt vagyunk itt most. Köszönjük, hogy várhatjuk a csodát, hogy te magad megszólítasz minket. Olyan nagy szükségünk van a szavadra. Arra a teremtő igére, amivel bármi jót létre tudsz hozni életünkben, amivel meg tudsz ajándékozni, amivel tanácsot tudsz adni. Összetörsz, vagy felemelsz elesettségünkből. Köszönjük, hogy igéd hatalom.

Áldunk, mert imádságot meghallgató Isten vagy. Olyan sokszor feleltél már kiáltásunkra, és olyan sokszor többet kaptunk tőled, mint amit kérni mertünk. Legyen áldott ezért a te nagy neved! Ajándékozz meg külön-külön mindnyájunkat ma este is azzal, amire most nagy szükségünk van. Legyen igéd most bátorítás, vigasztalás, útmutatás, feddés. Mi pedig úgy szeretnénk tőled fogadni, hogy komolyan vesszük és engedünk neki.

Kérünk, beszélj velünk most ebben a csendben, hogy aztán legyen majd nekünk is tőled kapott mondanivalónk másokhoz, tőled kapott erőnk terheinkhez. Nálad megtalálható a reménység életünk minden körülményei között. Tedd hasznossá, áldottá ezt az előtted eltöltött órát.

Ámen.

 


 

Igehirdetés

Csak egészen röviden elevenítsük fel, hogy hol hagytuk abba Jósáfát életének a történetét. Arra emlékszünk bizonyára, hogy rosszul döntött, amikor a hitetlen Aháb királynak engedve belebonyolódott a szíriaiak elleni hadjáratba. Ebben a csatában Aháb ott-maradt, Jósáfát pedig életveszélyes helyzet-be került. Onnan kiáltott Istenhez. Ezt nem tette egy idő óta, talán ezért is sötétedett be úgy, hogy nem tudott engedelmeskedni. Is-tenhez kiáltott, és úgy, ahogy itt most énekeltük a 91. zsoltárban, Isten csodálatosan kiszabadította a közvetlen életveszélyből.

Amikor hazatért — ez volt az utolsó jelenet, amivel foglalkoztunk —, egy Jéhú nevű próféta igen keményen megfeddette: hogy jutott eszedbe, hogy az istentelennel harcolj együtt az ő céljaiért!? És nem is kérdezted az Urat. — Jósáfát nem védekezett, nem mentegetőzött, nem csukatta börtönbe Jéhút, mint ahogy később Jójákim király Jeremiást, hanem megalázta magát Isten szava alatt. Magába szállt, és azt olvastuk, hogy egy ideig csendben Jeruzsálemben maradt.

Nem tudjuk, mi zajlott le akkor a lelkében, de a folytatás arról árulkodik, hogy bűnbánatra jutott, és ez nagy lelki megújulást eredményezett nála. (Csak zárójelben, de nyomatékosan hadd jegyezzem meg, hogy mindannyian, minden helyzetben így juthatunk lelki megújulásra, hogy ha hangzik Isten igéje, ha azt hallgatjuk és olvassuk, azt halálosan komolyan vesszük, nem magyarázzuk a bizonyítványunkat, nem mentegetjük a bűneinket, hanem megalázkodunk, Isten igéjét hallva és utána elcsendesedve, magunkba szállva meg fogjuk érteni, mit akar velünk Isten). Így következett be az, hogy Jósáfát ezt megértve maga személyesen kezdett egy országjáró körútba, ami igazi, evangélizációvá vált. Járta ő maga is és többen vele az országot, és hirdették az Isten törvényét.

Ezután gondoskodott arról, hogy tanítás is kövesse az evangélium hirdetését. Igazítsák el a népet a hétköznapi élet gyakorlati kérdéseiben, mégpedig Isten igéjével. Hogyan lehet Isten igéje szerint élni. Beállított embereket: papokat, lévitákat, bírákat, akik a közéletet is Isten igéjéhez igazították. Ritkán volt ilyen a történelemben, hogy egy uralkodó a közéletet is Isten igéjéhez igazítja, és minden részletben aszerint akar eljárni.

Talán az Egyesült Államok hőskorában, amikor az amerikai alkotmányt is a Biblia szerint igyekeztek összeállítani, vagy Erdély aranykorában, amikor istenfélő fejedelmek a közéletre is kiterjesztették a Szentírást; vagy a skót puritánok, vagy egy időben a holland reformátusokat jellemezte ez, hogy a hétköznapi élet mindenféle vonatkozásában is próbáljunk Isten igéje szerint berendezkedni. Szép időszak volt ez. Béke volt, nyugodt körülmények között hangozhatott az ige, követhette azt a tanítás, és a legfelső szinttől egészen a legalsói, Isten igéje volt a norma, amihez próbálta Jósáfát igazítani az emberek gondolkozását is, meg az életgyakorlatot is.

Érdemes megjegyeznünk, hogy lehet ta-nulni a bukásainkból. Jósáfátban volt annyi alázat és volt annyi bölcsesség. Most már tudta, hogy az engedetlenség volt, amit előtte tett, de nem ezen sápítozott és szörnyülködött, hanem azt mondta: lehetőleg ez ne ismétlődjék, tanuljak a hibáimból, és el ne felejtsem, hogy milyen kegyelmes volt Isten. Új kezdést engedélyezett nekem, megőrizte az életemet, bocsánatot is kaptam tőle, akkor most új szakaszt akarok kezdeni — vele. És elkezdte az ige magvát hinteni tovább is a nép körében.

Így ment ez egy ideig, és akkor következett el ez a szörnyű nap, amikor a felderítők valami rettenetes hírt hoztak. Jellemző Jósáfátra ez is, hogy akármilyen nagy béke volt, az éberség nem szűnt meg, és voltak felderítők. Ezek rohannak hozzá, hogy a Holt-tengeren túlról nagy ellenséges sereg közeledik, három irányból is: délről, keletről és még északról is. Nagy csapatösszevonásokra készülnek, és végső nagy csapást akarnak mérni rád. Végünk van! Óriási a túlerő, teljesen készületlenek vagyunk, erre senki nem számított, reménytelen a helyzet — és már itt vannak egészen közel.

Majd, ha Isten éltet minket, a folytatásból látjuk, hogy mit jelentett az, hogy egy nép elkezd imádkozni, és Isten meghallgatta ezt az imádságot, de ez egy külön igemagyarázat tartalma hadd legyen.

Most a mai részből egyetlen bibliai ösz-szefüggést szeretnék kiemelni, mégpedig azt, hogy mindennek következménye van. Minden rossznak is, és minden jónak is. A cse-lekedeteinknek, a szavainknak, de még a gondolatainknak is következményük van. A tetteink, a szavaink, a gondolataink a magvetéshez hasonlóak. Pál apostol azt írja a Galatáknak: amit vet az ember, azt aratja is. Amit elvetett, az előbb-utóbb kikel. Ha ilyen rettenetes szárazság van, mint most hónapok óta, akkor később, de előbb-utóbb kikel. — És az kel ki, amit elvetett. Ha kukoricát vetett, abból nem kel ki dinnye. Ez egészen bizonyos. És bizonyosra veheti az ember, hogy ha gonosz dolgokat követ el, azoknak gonosz gyümölcsei lesznek, és azokat valószínűleg neki kell learatnia. Vagy ha másoknak, utódainak, az még rosszabb, még jobban fáj. Ha tiszta és igaz beszédet, szent és Istennek kedves cselekedeteket vet, akkor ebből a magból valami igaz, tiszta, és mások számára is hasznos fog kikelni — valamikor. Az ő életében, vagy halála után, de biztos, hogy előbb-utóbb kikel, és biztos, hogy az kel ki, amit elvetett.

Hogy derül ez ki ebből a történetből?

Először azt nézzük meg, hogy ha valaki rosszat vet, abból rossz termés kel majd ki, és azt kell learatnia.

“Ezek után történt, hogy eljöttek a Móáb fiai és az Ammón fiai”, és aztán később olvassuk, hogy az edomiták is. Kik ezek? Ha visszanyomozunk és visszamegyünk a forráshoz, akkor mindjárt világos lesz ez az összefüggés: mindennek következménye van. Ki volt Móáb, és ki volt Am-món? Ezt olvassuk a Bibliában: “És Lót leányai mindketten teherbe estek az ő apjuktól. És a nagyobbik fiút szült és Móábnak nevezte azt; ez a móábiták atyja a mai napig. A kisebbik is fiút szült és Benamminak nevezte. Ez az ammóniták atyja mind a mai napig.” (1Móz 19,36-8)

Engedetlenségek, hitetlenségek soroza-ta vezet vissza a forráshoz, illetve vezet el a forrástól egészen eddig, hogy szegény Jósáfát kétségbeesve hallja, hogy Móáb és Ammón összefogott és el akarják söpörni őt a föld színéről. Tehát Ammón és Móáb Lótnak a fiai voltak, vagy unokái. Nehéz eldönteni. Fiai voltak, mert ő volt az apjuk. Viszont a lányainak a fiai voltak, ilyen értelemben unokái is. Furcsa helyzet... Az egész olyan visszás, olyan tisztátalan, olyan zűrzavaros, mint amilyen helyzeteket mi Isten nélkül teremtünk.

Azzal kezdődött, hogy Isten azt mondta Ábrahámnak: menj ki a te földedből és a te rokonságod közül. És ő ki is ment, de azért Lótot magával vitte. Lót az ő elhunyt testvérének a félárván maradt fia volt. Ha egyszer Isten azt mondja: menj ki a te rokonságod közül, akkor jobb lett volna talán, ha Lótot is a családra bízza. Nem lett volna ő elveszett gyerek úgy sem, gondoskodtak ak-kor a családtagokról. Nem lehet tudni, mi volt ennek az oka, hogy magukkal vitték, és hogy olyan kedves volt neki. Talán talán az is, hogy már idősek voltak, és még mindig nem született gyermekük. Adódik itt az elhunyt testvér fia, majd felneveljük, mintha a mi fiúnk lenne. Nem tudjuk... ez nincs benne a Bibliában, de gyanús a dolog. Minden esetre nem teljesen volt engedelmes Ábrahám: hogy menj ki a családod közül. Vitte magával Lótot.

Aztán Lót is engedetlen volt, és mohó, kapzsi, hitetlen. Amikor már nem fértek meg a nyájai Ábrahám nyájaival és elváltak egymástól, Lót azt mondta: nekem kell a mindig zöld folyóvölgy, te meg, nagybácsi, menj, amerre tudsz, ott is találnak füvet a báránykák, igaz, hogy az olyan barnás már, ez meg mindig zöld, ez jó lesz nekem, te meg menj oda. Ráadásul ott a zöldben két nagy város is volt, és Lót beköltözött So-domába. Aztán ott történt a baj. Isten kimentette őket az ítéletből, de akkor következett be ez. A lányai kétségbeestek. Az édesanyjuk ugye menekülés közben elpusz-tult hitetlenség miatt, ők meg ott maradtak, és itt előtte olvassuk: “attól kezdtek aggódni: nem fognak férjhez menni.” Márpedig utód nélkül meghalni, az a legszörnyűbb gondolat volt. Gyereket minden áron. Ha más nincs, az apánktól. Ha józan állapotában ezt nem tenné meg, le kell itatni. Ugye érezzük, hogyan halmozódik a bűn?

S akkor ott ez a summás megállapítás: az egyik, Móáb, lett a móábiták atyja, Be-nammi az ammóniták atyja. És egy életen át feszültség, ellenségeskedés volt Móáb és Ammón, és Ábrahám utódai, a választott nép között a mai napig. Mindennek következménye van. De ki gondol erre?! Hiszen mi jót akartunk — mondhatták volna Sá-ráék is —, hogy visszük magunkkal a félárva unokaöcsköst. Hiszen mi jót akartunk — mondhatták Lót lányai is —, hogy nem akarunk utód nélkül megöregedni és meghalni. Mindenki jót akar, csak senki sem kérdezi Istent. Mint ahogy Jósáfát is csinálta ott Ahábbal azon a nagy lakomán. Sokkal komolyabban kell ezt venni: Uram, te mit akarsz, hogy cselekedjem? Vannak ötleteim, meg mindig jót akarok — legalábbis azt mondom —, de mi jön ebből ki?

Miféle magot fogok most elvetni, aminek gyümölcsével aztán majd találkozom egy év múlva, öt év múlva, vagy a gyerekeim, unokáim kell hogy learassák. Szeretnék olyan magokat vetni, amiből jó gyümölcs jön ki. Ehhez azonban már gondolkozni kell. Ehhez Isten színe elé kell állnia az embernek. Ehhez felelősség kell. Vagyis tudatában kell lennünk annak, hogy Isten kérdéseire felelnünk kell. Ez az ember felelősségének az alapja. Ő meg fogja kérdezni Ádámot: hol vagy? Miért bújtál el? S meg fogja kérdezni Kaint: Hol van a te atyádfia? És meg fog kérdezni minket: Ezt most miért mondtad, mikor nem igaz, vagy mikor ártasz vele valakinek? Miért? És erre felelni kell.

Nos, akit érdekelnek Isten kérdései, és azokra felelősen kész felelni, az elkerülheti azt, hogy rossz magot hintsen, vagy sorozatosan azt hintsen. Még így is előfordulhat, de nem az lesz a jellemző. És nem mindegy, mi jellemző az életünkre.

Edomról tudjuk, hogy Ézsaunak az utó-dai, és ugye ott is baj volt. Ézsau már Ábrahámnak az unokája volt, csak nem az az ág, ahol az isteni ígéret és áldás továbbment, mert Jákób-Izráel volt az az ág. De Jákóbnak a huncutsága, csalása, belejátszott Ézsau haragjába. Jákób anyjának, Rebekának a huncutsága, a férjével való szembenállása, az egyik gyerekkel való kivételezése szintén belejátszott; hazugság keveredett bele, és ki hinné azt, hogy évszázadok múl-va is aratni kell a hazugságok, az öreg, vak ember gyengeségével való visszaélésnek és sok más bűnnek a keserű gyümölcsét? Ki gondol erre? Ezt most jól megoldottuk, rövidre zártuk a kérdést. Remek ötlet volt. Megvalósítjuk minél előbb. Rebeka nagyon talpraesetten intézte, de csupa csalás, hazugság. És a két gyermek utódai nemzedékek múlva is ellenségesen néznek egymásra. És egyszer csak Edom is csatlakozik Móábhoz és Ammónhoz, és így nő nagyra az ellenséges sereg, ami most Jósáfátot fenyegeti.

Azt azért szeretném megjegyezni, hogy a Biblia és a magát kijelentő Isten bátorít minket arra, hogy a kegyelem eltörli a múl-tat. Van olyan, hogy Isten kegyelme nemcsak a bűneink örökkévaló következményét engedi el, bocsátja meg, hanem még az ide-igvalótól is megment, de nem feltétlenül. A bűnbocsánat az örökkévalóra vonatkozik. És néha még így is le kell aratni a vetésünket. Külön kegyelem az, ha Isten ettől is meg-őriz. Mindenesetre nagy a felelősségünk.

A másik, ami kiderül ebből az igéből, hogy azért a jó mag is kikel. És aki jó magot vetett, az jó gyümölcsöt fog aratni. Ez nagyon kell, hogy bátorítson minket arra, hogy merjük vetni a jó magot, a tiszta beszédet, a másokért hozott áldozatot, a csen-des, szíves szolgálatokat, az éveken át tartó hűséges imádkozást egymásért. Az Istennek való engedelmességet. Minden gondolatfoszlány, minden Istennek elkiáltott mon-dat, minden csendesen elvégzett segítség: magvetés, és ebből biztos, hogy jó gyümölcs kel ki. Nem biztos, hogy mi aratjuk le. És az miért baj? Talán így még jobb, még szebb. Már rég elporladtunk, és az utódaink áldják Istent azért, hogy most arat-ják le a gyümölcsét annak, amit valaki, va-lamikor hitből, engedelmességből, áldozatból elvetett. Ó, de sok szép példát lehet erre mondani, s talán tudnánk még a saját családunk történetéből is mondani.

Mi volt itt a jó mag? Emlékszünk arra, hogy azzal kezdődött Jósáfát élettörténetének a leírása, hogy mihelyt király lett, azonnal keresni kezdte az Urat. Nem a reformokhoz látott hozzá, hanem ő maga a-kart még közelebb kerülni Istenhez. Tisztán látni, hogy mi az Istentől kapott feladata. Istentől elkérni eszközöket az uralkodáshoz. Kereste az Urat. Aztán ledöntötte a bálványokat. Csak az Urat imádjuk, úgy, ahogy Ő azt megparancsolta a Tízparancso-latban is. Aztán elkezdte hirdetni ezt. Aztán ahogy egyre nagyobb tekintélye lett — talán emlékszünk arra, hogy Isten hogyan gondoskodott többféle módon, hogy nőjön a tekintélye —, egyre nagyobb súlya lett a szavának is. És mivel nemcsak beszélt, hanem ő maga személyesen elöl járt a hitéletben is, egyre nagyobb hitele lett a szavának. Mindez jó mag volt. Aztán megszervezte a nép tanítását. Egy kiképzett, felkészített kis csapatot, Isten törvényével a hónuk alatt, kiküldött az országba: ismertessék meg tartalmilag a Bibliát az emberekkel. Ennek az egész közéletre kiható jelen-tősége lesz. És lett is. Ez mind-mind magvetés volt. És amikor most a nagy tévedése, bukása után hazajön, akkor megint meg-alázza magát. Isten igéje neki szent, és amit Isten a prófétán keresztül mond, az úgy igaz. És amikor lelkileg megújul, megint ő az első, aki megy, és hirdeti az igét az országban. De küld papokat, lévitákat is... Ez mind-mind magvetés.

És mi a gyümölcs? Az, hogy amikor most hirtelen nehéz helyzetbe kerül az egész ország, akkor nem esnek pánikba, nem egy-másra mutogatnak, nem bűnbakot keresnek, hanem az egész nép keresni kezdi az Urat. Megint Jósáfát az első, de felsereglik az egész nép Jeruzsálembe, elkezdenek böj-tölni — az mindig a bűnbánatnak a jele volt —, és mint nép is keresni kezdik az Urat. Ez jelent imádkozást, ez jelenti az engedelmességre való készséget, ez jelenti azt, hogy egyedül Őbenne bíznak, nem magukban, nem külső segítségben. Úgyis elkéstek már mindennel, nincs más segítőjük, csak az Úr, de nem mondanak le arról, hogy Ő fog és tud segíteni. Gyönyörű, hitvalló magatartás ez. Biztosan voltak ott is hitetlenek, lehet, hogy elhangzottak cinikus meg-jegyzések — mindig van ilyen, de ez volt a jellemző, hogy mi mint nép is, most az Úrban bízunk, és tőle várjuk a segítséget. A magvetés gyümölcse.

Mert nemcsak a rossz mag termi meg a maga rossz gyümölcsét, a jó is megtermi. És itt egy kicsit térjünk ki arra, ami talán többeknek megbotránkozást jelenthet: “meg-félemlett azért Jósáfát.” Akik nem ismerik, milyen kemény, de milyen szép dolog Isten gyermekeként élni és neki engedelmeskedni, azok az ilyenen fel szokták kapni a fejüket: nono! A hívők is félnek? Hát milyen hite volt Jósáfátnak, hogy meghallván ezt a hírt, az első reflexiója, hogy megfélemlik. Hálás vagyok azért, hogy a Biblia őszintén ír le minden helyzetet, és nem eszményi hit-hősöket állít elénk, hanem olyan hús-vér em-bereket, akik azonban hősök voltak, ha kel-lett, ha Isten azokká tette őket, és mertek hinni Istenben.

Az első válasza Jósáfátnak: ez rettenetes, ez kétségbeejtő! S megijed. Nem ez a természetes? Csak nem engedi, hogy a félelem úrrá legyen rajta! Nem ez az utolsó válasza. Ez az első. És mit csinál félelmében? Nagyon kifejező ez, és nem lehet jól magyarul visszaadni, ahogy az eredeti szövegben van. Ott szó szerint így van: arra irányította az orcáját, hogy az Úrra nézzen, ami azt jelenti, hogy először nem oda nézett. Először magára nézett, vagy a népére. Kicsi kis seregem van, nem is gyakorlatoztunk mostanában, nincsenek modern fegy-vereink. Senki se gondolt erre, hogy most védekeznünk kell ilyen túlerővel szemben. — Lehet, hogy először erre gondolt. Ő éppen az evangélium hirdetésével volt elfoglalva, semmi kedve nem lehetett most csatát tervezni, és háborúba indulni.

Ki tudja, mire gondolhatott, de az első gondolata nem az volt. És az a szó, ami itt van, azt jelenti, hogy szinte erőszakkal meg-fogja a maga arcát, és az Úr orcájára irányítja. Ez a hitnek a győzelme! Lehet, hogy valaki mondhatja: szebb lett volna, ha mind-járt ezzel kezdi. Lehet, hogy szebb lett vol-na, de ez a valóság. Nem kell attól kétségbeesnünk, ha legelőször mi is megijedünk valami szörnyű hírtől. Vagy a legelső gondolataink aggodalmaskodó gondolatok, — csak nehogy azokba menjünk bele, és süly-lyedjünk el, hanem legyen erőnk mindig onnan a szemünket az Úrra fordítani. Úgy gondolom, ez a hitnek a győzelme. Ezért szép, hiteles és őszinte a Szentírás leírása, és ezért igaz az, amit Pál a Róma 15-ben ír: “amik megírattak, a mi tanulságunkra írattak meg”, hogy bele ne süppedjünk a félelembe.

Dávid is félt, pedig milyen bátor volt máskor, még a medve szájából is kiszedte a bárányt, ami rá volt bízva. De azt mondja: “amikor félnem kellene is, én bízom teben-ned.” Minden okom meglenne arra, hogy féljek, és ismerem a félelmet, tudom, milyen az, félni, — de olyankor is, csak azért is bízom tebenned!

Az 56. zsoltárban olvassuk: “Mikor félnem kellene is, én bízom tebenned. Isten által dicsekszem az ő igéjével; Istenben bízom, nem félek; ember mit árthat nékem?” Rendkívül becsületes vallomás. Félek, mert minden okom megvan rá, de egyszerre Istenre emelem a tekintetemet, elkezdek egyre jobban bízni benne, és egyszer csak kimondhatom: nem félek. Ember mit árthat nékem? Átélem azt, amit a 91. zsoltár leír.

Jézus is félt. Most olvassuk a János evangéliumában az Ő szenvedésének a tör-ténetét. A Gecsemáné kertben félt. Még azt is kérte: ha lehet, múljék el a keserű pohár. A Zsidókhoz írt levélben is olvassuk, hogy félt, gyötrődött, szenvedett. Nem játszva ment Ő a keresztre. De az Ő második imád-sága már úgy hangzik: “ha el nem múlha-tik, legyen meg a te akaratod!” És azt olvassuk a Máté evangéliumában: “harmadszor is imádkozott ugyanezen szavakkal: legyen meg a te akaratod!” (26) Nem az a nagy szégyen, ha valaki fél, az a szörnyű, ha benne marad a félelmében, ha a félelem eluralkodik rajta.

Valaki mondta egyszer, hogy egy híres hadvezér egy nehéznek ígérkező csata előtt igen sápadt volt, a tiszti szolgának ez feltűnt, meg a hallgatagsága is, és megkérdezte: a tábornok úr csak nem fél? Mire azt mondta neki: ha maga így félne, már rég elszaladt volna. Ez a hősiesség: remegek, és mégsem szaladok el. Ha hívő vagyok, azért nem, mert bízom az Úrban. Ha valamit, ezt Jósáfáttól most megtanulhatjuk. A jó mag is megtermi a maga gyümölcsét.

És még egy harmadikat említek, röviden, majd erről legközelebb lesz szó részletesen. Annak is megvan a következménye, ha valaki felemeli a tekintetét az Úrra. Ha valaki elkezd bízni Istenben, ha ott a bajai kellős közepében nem az ellenségére, nem magára, nem a rendelkezésére álló csekély erőre gondol csupán, hanem az Úrra. Ennek is megvan a következménye. Tudniillik Isten ilyenkor felel. Aki hozzá kiált, annak válaszol. Aki tartja a kezét, hogy ments meg engem, segíts meg engem, annak telerakja a kezét, ad bele szabadítást, ad bele ajándékot.

Olyan szépen és meggyőzően mondja ezt a Példabeszédek Könyvében Isten: “Én az engem szeretőket szeretem, és akik engem szorgalmasan keresnek, megtalálnak.” Vagy a sokat idézett ige az 50. zsoltárból. Isten mondja: “Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem.” — Hát itt a nyomorúság ideje volt, és segítségül hívták az Urat. Vagyis azt csinálták, amit az Ő igéjében megmondott. Fogalmuk sem volt, hogyan folytatódik ez tovább, mi lesz ennek a vége, de meglett a gyümölcse ennek a bizalomnak, ennek az imádságnak, ennek a közös imádságnak is.

Ma este tehát ez a fő gondolat: amit vet az ember, azt aratja is. Jó lenne, ha sokkal felelősebben élnénk, viselkednénk, beszélnénk. Minden mulasztásnak, minden önzés-nek, minden önzetlenségnek, mindennek megvan a következménye. Ez nem azt jelenti, hogy ahogy mondani szokták, elkezd-jen görcsölni a hívő, s állandóan arra figyeljen: jaj most mit mondtam, mit mulasztottam, mit csináltam rosszul, mit csináltam jól — nem ezt jelenti hívőnek lenni. Hívőnek azt jelenti lenni, amit egyik esti énekünk így mond: “előtted élni, járni, mint vidám, boldog gyermekek.” Engedem, hogy Ő irányítson engem. A hívő ember tudja, hogy mikor engedelmes és mikor engedetlen. Legyen engedelmes! Ha mégis engedetlen lesz, mint Jósáfát, legyen kész a bűnbánatra, az őszinte bűnvallásra. Kezdjen újat Istennel, járjon elöl a szolgálatban, az engedelmességben, és bízza az egészet az Úrra. A mi dolgunk egyébként is a vetés, a magvetés. Szeressük a gyerekeinket, beszéljünk nekik Istenről.

Tegyünk bizonyságot, valamikor csak szívesen meghallgatják, és legyen az egész életünk egyetlen csendes bizonyságtétel sza-vak nélkül is. Ez mind magvetés. S egyszer majd megtermi gyümölcsét. Az ne izgasson minket, az nem a mi dolgunk, hanem a Gazdáé. A mi dolgunk: jó magot vessünk. Neki lesz gondja arra, hogy nekünk is legyen mit learatni, és Ő olyan hatalmas, hogy másoknak az életét is így tehetjük gazdagabbá. Vetni, vetni, vetni... igazat, tisztát és jót, és így megadathat nekünk is, amit Jézus önmagáról mondott. Az egész életünk, ez az egyszerű kis, szürke élet, ami a miénk, vetőmaggá válik. A János 12-ben mondja a mi Urunk: “Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha elhal, sok gyümölcsöt terem.” Ő olyan gabonamag volt, aki elhalt, és a mai napig élünk az Ő gyümölcseiből. Kicsiben ez ismétlődhet a benne hívők életében.

 


 

Imádkozzunk!

Bocsásd meg, Urunk, hogy olyan sokszor nem gondoltunk arra, hogy következménye lesz annak, amit csinálunk. Kérünk, hogy mindaz, ami rossz, hadd szakadjon meg az életünkben, hadd legyen vége. Adj nekünk olyan kegyelmet, hogy ha lehet, se nekünk, se másoknak ne kelljen learatnunk rossz magvetésünk gyümölcseit. Indíts minket Szentlelkeddel, hogy legyenek olyan gondolataink, indulataink, legyen olyan a beszédünk és az egész életünk, hogy az egyetlen, folyamatos, jó magvetéssé váljék. Hadd tudjunk így a te dicsőségedre élni, és másokat is gazdagítani.

Köszönjük, hogy bízhatunk benned. Köszönjük, hogy váratlan bajainkból mi is kiálthatunk hozzád. Köszönjük, hogy olyan sokszor meghallgattál és megszabadítottál már. Szeretnénk úgy dicsőíteni, hogy egyre jobban bízunk benned. Szeretnénk komolyan venni, hogy ami az embereknél lehetetlen, neked az is lehetséges. Taníts ezzel a reménységgel imádkozni, ennek az örömével élni sokféle terhünk és gondunk közepette is. Taníts minket elmondani: minden nyomorúságunk ellenére csordultig vagyok örömmel, mert tudjuk: ilyen hatalmas, ilyen szerető Istenünk vagy.

Segíts most ebben a csendben is így kiáltani hozzád.

Ámen.