PUSZTÁRA PUSZTÍTSÁTOK

Alapige: 5Móz 12,1-12

Ezek a rendelések és ezek a végzések, amelyeket meg kell tartanotok azok szerint cselekedvén azon a földön, amelyet az Úr, a te atyáidnak Istene ád néked, hogy bírjad azt minden időben, amíg éltek a földön. Pusztára pusztítsátok el mindazokat a helyeket, ahol azok a nemzetek, akiknek ti urai lesztek, szolgáltak az ő isteneiknek a magas hegyeken, a halmokon és minden zöldellő fa alatt. És rontsátok el azoknak oltárait, törjétek össze oszlopaikat, tűzzel égessétek meg berkeiket és vagdaljátok szét az ő isteneiknek faragott képeit, a nevüket is pusztítsátok ki arról a helyről. Ne cselekedjetek így az Úrral, a ti Istenetekkel, hanem azt a helyet, amit kiválaszt az Úr, a ti Istenetek minden ti törzsetek közül, hogy az Ő nevét odahelyezze és ott lakozzék, azt gyakoroljátok és oda menjetek és oda vigyétek egészen égő áldozataitokat, véres áldozataitokat, tizedeiteket, kezeiteknek felemelt áldozatát mind fogadásból, mind szabad akaratból való adományaitokat, és a ti barmaitoknak és juhaitoknak első fajzását. És ott egyetek az Úrnak, a ti Isteneteknek színe előtt. És örvendezzetek ti és a házatok minden népe. Kezetek minden keresményének, amelyekkel megáld téged az Úr, a te Istened. Ne cselekedjetek ott mindaszerint, amint mi cselekszünk itt most, mindenik azt, ami jónak látszik néki, mert még ezideig nem mentetek be a nyugodalmas helyre és az örökségbe, amelyet az Úr, a te Istened ád néked. Mikor pedig átmentek a Jordánon és lakozni fogtok azon a földön, amelyet az Úr a ti Istenetek ád örökségül, és megnyugtat titeket minden ellenségetektől, akik körülöttetek vannak, és bátorsággal fogtok lakozni, akkor a helyre, amelyet kiválaszt az Úr, a ti Istenetek, hogy ott lakozzék az Ő neve, odavigyetek mindent, amit én parancsolok néktek, egészen égő áldozataitokat, véres áldozataitokat, tizedeiteket, és kezeiteknek felemelt áldozatát és minden megkülönböztetett fogadásotokat, amelyeket fogadtok az Úrnak. És örvendezzetek az Úrnak, a ti Isteneteknek színe előtt, mind ti, mind a ti fiaitok és leányaitok, mind a ti szolgáitok és szolgálóleányaitok, mind a lévita, aki a te kapuitokon belül lészen, mert nincs neki része vagy öröksége tiveletek.

 


 

Imádkozzunk!

Urunk, az ének szavaival is megvallottuk, hogy oly jó nekünk a te színed előtt lenni. Dicsőítünk téged, hogy te is közöttünk vagy, ígéreted szerint. És magasztalunk azért, Urunk, hogy a te velünkléted megerősít bennünket testileg-lelkileg egyaránt. Köszönjük tenéked, hogy még ha fáradtak is voltunk vagy vagyunk, akkor is a te reád figyelésünk felemelheti a mi lelkünket, megbékélhetünk, elcsendesedhetünk előtted. Köszönjük tenéked, Urunk, hogy megállhatunk újra meg újra a te házadban és hallgathatjuk a te szavad. Kérünk téged, hogy segíts értenünk a te igédet, különösképpen is segítsd azokat, akik úgy vannak most itt közöttünk, hogy emlékeznek a pár éve elhunyt szeretettre. Kérünk, hogy számukra tedd újra vigasztalássá az igét, hitüket erősítsd meg, hogy tudjanak rád tekinteni és így reménységet látni maguk előtt. Áldd meg az özvegyet, aki most nem tud közöttünk lenni, adj neki békességet, amikor idegondol.

És kérünk, Urunk, hogy mindannyiunkat ajándékozz meg élő üzenettel! Add, Urunk, hogy a te igéd hadd lehessen vigasztalás, hadd lehessen figyelmeztetés, ha szükséges, hogy meg tudjunk újulni előtted Jézus Krisztusért.

Ámen.

 


 

Igehirdetés

Az előző rész második felében Mózes V. könyvének egyik központi témájával találkozhattunk, ha a református kalauz szerint mi is sorban olvassuk Mó-zes V. könyvének igéit. Az áldás és az átok említésével. Az engedelmes élet áldást, az engedetlen pedig átkot von maga után. A későbbi részek tanúsága szerint úgy is lehetne mondani, hogy az en-gedelmes élet életet, az engedetlen élet halált von maga után. Az előző rész arról is tudósít, hogy Izraelnek ezt a döntést, amikor el kell dönteni, melyiket vá-lassza, a mában kellett meghoznia — ma kell döntenetek, hangsúlyozta Mózes. Nemcsak azért, mert a ma befolyásolja jövőjüket, hanem elsőrenden azért, mert ugyanúgy, mint ahogy az áldás gyakorlati megvalósulása, az áldást választó en-gedelmesség vagy az átkot választó engedetlenség cselekedetekben való megvalósulása is a mában zajlik. Ilyen módon van kapcsolatban az előző résszel a most felolvasott igeszakasz is. Ugyanis az előző rész utolsó versét így fogalmazta meg a szentíró: “vigyázzatok, hogy mind e rendelések és végzések szerint cselekedjetek, amelyeket én ma adok ti-előtökbe”. Utána pedig leírja, hogy mik ezek a rendelések és végzések. És ha to-vább olvastam volna az igét, akkor láttuk volna, hogy még részletesebben kifejti ezt.

A rendelkezések, végzések közül elsőként említendő az istenfélő ember és az istenfélő nép életének elsődleges feladata: Istenének tisztelete és imádata. Ha emlékezünk, akkor a tízparancsolatot is ezzel kezdi Isten. Az őhozzá való viszonyról beszél különösen is az első két parancsolatban. A 12. részben találjuk az Ószövetség törvényének egyik legfontosabb parancsát, azt, hogy az egy, igaz és egyedül élő Istent csak egy helyen szabad és lesz majd szabad Izrael népének szolgálnia, azon a helyen, amelyet Ő választ ki magának. Isten részletezte, hogy ott és akkor hogy kell majd Őt imádni. A lényeg viszont az volt, hogy csak azon a helyen. A többi történeti könyvből Sámuel próféta, a Királyok és a Krónikák könyvéből kiderül az, hogy ez hogyan is ment végbe. Emlékezünk, hogy a szent sátor még sokáig különböző helyeken volt található. Például Sámuel születése idején Silóban. Majd csak Dávid és Salamon idejében mutatta meg Isten véglegesen azt a helyet, ahova az Ő nevét helyezni kívánta. Dávid volt az, aki a szent sátrat felvitte a maga városába, majd a végső nyugvóhelyét akkor találta meg, amikor Salamon felépítette az Úr templomát, a kőből épült templo-mot. Isten tehát meghatározta, hogy hogyan és hol kell őt tisztelni.

Alapigénk azonban azért furcsa, mert mégsem e parancs megfogalmazásával kezdi Isten az Ő rendelkezéseinek és vég-zéseinek említését, hanem ennek a parancsnak negatív előjelű rendelkezésével. Azaz először a bálványistenekhez és a bálványistenek istentiszteletéhez fűződő viszonyról beszél. Azt mondja el, hogy hogyan kell az igaz istentisztelet akadályát, akadályozó tényezőit elhárítani, hogy valóban megvalósulhasson a hívő ember és a hívő nép igazi istentisztelete. És ez az, amely ma este üzenetté szeretne szá-munkra válni. Talán már a kérdés kimondásakor azonnal válaszoltak a testvérek, sőt meg vagyok győződve, hogy a legtöbbünk úgy van vele, hogy gyakoroltuk és gyakoroljuk is a hívő életünk során, hogy hogyan kell ezeket az akadályozó tényezőket elhárítani, mert mi is mondhatnánk ezt a mondatot mindany-nyian, amit én így fogalmaztam meg: le a bálványokkal! Le azokkal, melyek az Úr helyére kerültek! Le a hamis istentisztelettel! El vele!

De miért van az, hogy ha meg is fogalmazzuk és vágyunk is erre, mégis az életünk, istentiszteletünk annyi problémával van tele. Annyiszor nem valósul meg az, amit szeretnénk, sőt hányszor tér vissza újra meg újra tán éppen az a bizonyos bálvány, vagy mások is. Úgy érzem, hogy erre a miértre a választ a Károli fordítás adja vissza helyesebben, ezért olvastam eszerint fel. A második versben ezt mondja a szentíró a Károli fordítás szerint: Pusztára pusztítsátok el mind azokat a helyeket. Ez a pusztára pusztítsátok el volt az, ami engem megállított a szentírás olvasása során, ugyanis itt egy olyan kifejezés szerepel, ami a héberben világosan hordozza a mondanivalót. Egy olyan igegyök áll itt, illetve egy igegyöknek két különböző alakja, amellyel a héber azt tudja kifejezni, hogy igen erős cselekvésről van szó. Olyan cselekvésről, ami biztos, hogy végbemegy, sőt ismétlődő folyamatos cselekvés. Lehet, hogy lehetne jobban is, de Károli nagyon jól fordította: pusz-tára pusztítsátok, azaz teljesen pusztítsátok el, ahol bálványáldozatok folynak. A többi igével ezt még csupán erősíti is. Azt mondja, rontsátok el azoknak oltárait. Törjétek össze oszlopaikat, tűzzel égessétek meg berkeiket, vagdaljátok szét az ő isteneiknek faragott képeit, majd az i-re a pontot fölteszi, amikor azt mondja: a nevüket is pusztítsátok ki arról a helyről. Ugyanaz az ige szerepel, ami a pusztára pusztítsátok el kifejezésnél. A nevüket is pusztítsátok ki, azaz még a legkisebb esélyt se hagyjátok meg nekik arra, hogy visszajöjjenek, hogy ne is em-lékezhessetek rájuk, hogy úgy tudjatok hozzá viszonyulni, mintha nem is láttátok volna őket, vagy mintha soha nem hallottatok volna róluk. Pusztára pusztítsátok a bálványokat, a bálványáldozati helyeket. Úgy gondolom, hogy a magunk életére nézve ez ige üzenetét akkor tudjuk igazán és még könnyebben megérteni, ha megvizsgáljuk, hogy Izrael történetében hogyan nem valósult meg ez. Mert sajnos nem valósult meg.

Olyan keserves Istennek az a szá-monkérő kérdése, amelyet nem sokkal ez idő után a Bírák könyve 2. részének 2. verse szerint így fogalmaz meg az Ő népének: “Csakhogy ti se kössetek frigyet ennek a földnek lakosaival. Rontsátok le az ő oltáraikat! De ti nem hallgattatok az én szómra. Miért cselekedtétek ezt?” Majd aki emlékezik a Királyok és a Krónikák könyveire az tudja, hogy Izrael királyai idejében hogyan va-lósult meg az, hogy nem rontották le, nem pusztították pusztává a bálványáldozati helyeket. Még az Istenfélő királyok életében is újra és újra visszatér az az ismert mondat, amit így fogalmaz meg többnél is a szentíró: “Csak a magaslatokat nem rontották le, még ott állt és tömjénezett a nép a magaslatokon.” Természetesen kezdetben azokon a helyeken az Úrnak áldoztak áldozatot, még Salamonnál is olvassuk ezt, mielőtt a templomot felépítette volna, hogy az ő idejében is áldoztak a magaslatokon Izrael fiai. Ez azonban nem mentette azt, hogy ők Isten világos parancsolata ellen vétkeztek. Mert Isten megmondta, hogy csak ott, ahol a szent sátor, majd a temp-lom lett. Az Úr természetesen elnézte nekik ezt és elfogadta az áldozatokat, de ez nem mentette azt, hogy ők engedetlenek voltak.

Utána azonban még inkább látjuk a bajt, hogy azután már nem csupán vagy nem is az Úrnak áldoztak, hanem elkezdtek újra a bálványisteneknek áldozni. A bálványisteneket kezdték újra imád-ni. Először azokat, amelyeket a pogányok korábban imádtak azokon a helyeken, majd kiderül, hogy újabbakat is, újabb magaslatokat állítottak, hogy újabb bálványisteneket imádhassanak. Legjobb példa erre talán Ezékiás és fiának, Ma-nassénak az élettörténete. Ezékiás idejében vallási reform ment végbe, a hívő király volt az első, aki a magaslatokat is lerontotta, aki mindent elpusztított, pusz-tára pusztított mindent. Azért kellett ezt tennie, mert már addigra az előtte levő királyok hitetlensége meg az Istenfélő ki-rályok apró engedetlensége miatt is Izrael földje tele volt idegen isteneket imá-dó helyekkel. Ezékiás mindezt lerombol-ta. Aztán jött a fia, aki az egyik legistentelenebb király volt, és ő pedig újraépítette a magaslatokat. Sőt ez nem volt elég, hanem még újakat is épített, mert új isteneket akart imádni. A szomorú példa tehát azt mutatja, hogy mivel nem pusztították ki, nem pusztították pusztává azokat a helyeket, amelyeken korábban bálvány-istentiszteletek folytak, az ősellenség, a Sátán felhasználta azokat, hogy a népet elfordítsa Istentől. Még Salamont is el tudta fordítani. Ott nem a magaslatok miatt elsőrenden, de talán az is jelzi, hogy ő idejében is lehettek magaslatok, hogy már valami probléma volt. Nem volt teljesen tökéletes engedelmessége Isten iránt, utána pedig pogány bál-ványimádó lett Salamon király.

A Sátán tehát fölhasználja ezeket a helyeket. És lelkiekben velünk is ugyanezt teszi. És ez az, amiben a mai igénk-nek nagyon fontos üzenete van számunk-ra, hogy a Sátán azóta sem változott. A Sátán engedi, hogy irtsuk a mai bálványokat, engedi, hogy irtsunk belőlük né-hányat. De azt már nem akarja, hogy teljesen elpusztítsuk őket, hogy pusztára pusztítsuk el a mai bálványokat. A legenyhébbnek tűnő mégis a legsúlyosabb példa, amikor az én kerül Isten helyére. Az lesz a bálvány. Azaz, amikor nem Isten van az első helyen, hanem a hívő ember óembere, vagy a meg nem tértnek az énje, természete. Gondoljunk be-le, hogy micsoda irtás zajlik a hívő ember életében. Sokszor napról napra köny-nyek között irtja a bálványokat az életéből. Ilyen módon egyre inkább áldottá válik az élete és a kiirtott, pusztává lett helyeken Isten használni tudja odaszánt életét. A baj csupán az, hogy nem akar tudni a teljes odaszánásról. Amikor nem akarja pusztává pusztítani azokat a bizonyos helyeket az életében. A teljes odaszánásról nem lehet szó — mondják, mondjuk nagyon sokan. Én különösképpen is sajnos. Amikor nem tudja a hívő ember odaadni a szabadidejét az Úrnak. Egyáltalán az idejét nem tudja illetve nem akarja neki teljesen odaszánni. Vagy amikor a hívő fiatal nem hajlandó az Úrnak a szórakozását odaadni. Nem azt jelenti ez, hogy nem szabad szórakozni, hanem hogy nem lehet az Úré a szórakozás milyen volta. Vagy nem adja oda a társkérdést az Úrnak. Vagy amikor nem adja oda az anyagiakat, a ruhatárt, az unoka vagy a gyermek jövőjét, a büszkeségét, nem adja oda a magabiztosságát, vagy amikor az egészség vagy bármi más kerül az első helyre.

Ugye érezzük, hogy mindez az énből indul ki, de gyakorlattá válik, első helyre kerülve bálvánnyá változik. Milyen szomorú azt látni, hogy sokan azért nem tudnak még mindig megtérni, mert nem tudják és nem akarják a bálványt pusztává elpusztítani. Amikor valaki azért nem hajlandó csatlakozni a gyülekezethez, érdeklődik, de végül nem csatlako-zik, mert úgy érzi, hogy boldogtalan lesz, ha úgy él. Mások pedig nem hajlandók elismerni, hogy bűnösök lennének. Annyira istenítik önmagukat, annyira büszkék, hogy még Isten előtt sem tud megalázkodni.

A hívő embert és a hívő gyülekezetet is el tudja fordítani az Úrtól a Sátán, ha nem pusztítják el pusztává a bálványokat, bálványáldozati helyeket. Lassan és fokozatosan teszi. Ugyanis elég, ha csupán egy apró gyökér marad meg abból a zöldellő fából, amit el kellett volna pusztítani — most így az igében így szerepelt, hogy minden zöldellő fa alatt. Vegyük az anyagiasságot! Ha egyszer ismét elkezd a pénz körül forogni a gondolkodás, és ehhez jönnek a körülmények is, mert a családnak egyre több gondja van. Segítségre van szükség. Hogy lehetne egyre több pénz? És aztán az ördög szép lassan visszalopja azt a régi életstílust, amit a pénz határozott meg, és már nem csupán az Úrban illetve a család miatti aggódás miatt forog minden a pénz, a vagyon körül, hanem most már újra az a régi ember jellemzi, újra a régi természet él és már nincs többé idő az Úrra, a szolgálatra. Visszatért a régi bálványimádás. És lehetne bármi mást említeni, magamnál a televíziót. Azt gon-doltam, hogy lezárt ügy már és az utóbbi hetekben döbbentem rá, hogy mégsem. Megint bálvánnyá lett. Vigyázzunk tehát, hogy pusztára pusztítsuk el a bálványáldozati helyeket a mi életünkben is!

Igénk második üzenete az elsőhöz kapcsolódik. Ez a negyedik versben így fogalmazódik meg: ne cselekedjetek így az Úrral, a ti Istenetekkel! Ugyanis a pusztára pusztítani elmaradását legrafináltabban úgy oldja meg ellenségünk, hogy az Úr imádásába és istentiszteletébe átmenti a hamis istentisztelet szokásait és gyakorlatát. Az általunk is jól ismert kifejezéssel élve az ilyen megkeresztelés melletti érv az ő részéről úgy szól, hogy ilyen módon még szebbé, hatékonyabbá, vonzóbbá válik a keresz-tyén élet. Azoknak is, akik még nem megtértek, és azoknak is, akik már hitben járnak. Tehát megkeresztelni a szokást, a gyakorlatot, de a pogány istentiszteleti gyakorlatot azért, hogy igaz istentiszteltünk még vonzóbb legyen.

Mivel valamennyire már érintettük Izrael királyai történetét, ezért csak uta-lok rá, hogy először az Urat kezdték ők imádni, de az Úr világosan megmondta, hogy őt nem lehet úgy tisztelni, ahogy a pogány bálványoknak áldoztak azok a népek. Ne cselekedjetek így az Úrral, a ti Istenetekkel! Világosan figyelmeztette őket Isten, de mintha nem is olvasták volna ezeket az igéket. Isten azt mondta — egyértelműen kiderült a felolvasásból —, hogy Őt csak egy helyen szabad imádni, azon a helyen, amelyet Ő választ ki magának, sőt még azt is, hogyan kell őt imádni. Azért olyan nehéz olvasni Mózes harmadik könyvét és ezeket a leírásokat, mert annyira aprólékosan el-mondja Isten, hogyan kell őt imádni abban az időben és tudjuk, hogy a mi időnkre is elmondta Isten, hogy hogyan lehet és kell őt imádni. Mivel azonban nem engedelmeskedtek csupán ennek az egy mondatnak sem, ezért újra bálvány-imádók lettek.

Ismét hadd hozzam fel Ezékiást példának. Talán emlékezünk, hogy Ezékiás nem csupán a magaslatokat rombolta le és a bálványáldozati oltárokat, hanem le kellett rombolnia azt az érckígyót is, amelyet Izrael népe megőrzött emlékül arról az időről, amikor a mérges kígyók-tól az szabadította meg őket, hogy felnéztek az érckígyóra, amelyet Isten parancsára Mózes készített. Az az érckígyó volt ez, amelyre Jézus is utalt János evangéliumában a híres hely előtt; amiképpen Mózes felemelte a rézkígyót a pusztában, akképpen kell az Emberfiának is. Tehát ennyire megszentelt volt ez az érckígyó. Izrael népe ezt őrizte, emlékezett rá, de Ezékiás idejére az érckígyó Isten helyére került. Már az érckígyót kezdték imádni, s nem az Urat. Ezért Ezékiás porrá zúzatta össze. Azt is le kellett rontani. Azt is pusztává kellett pusztítani. Milyen szomorú az egyháztörténelemből azt látni, hogy hogyan vál-tozott Mária olyan személlyé, aki már fontosabbá vált magánál Jézusnál is, aki-hez nem csupán imádkoznak, hanem imádják is őt. Vagy ha azt nézzük, hogy a mostani időnkben az ökomenikus moz-galom merre haladt el, hogy pogány bál-ványáldozati istentiszteleteken vesznek részt a mozgalom tagjai, akkor látjuk, hogy mennyire mai az, ami például Ezé-kiás idejében is történt. Isten népe a szent dolgokat Isten helyére teszi.

Bennünket talán még inkább érint az, ami manapság nagy probléma, hogy milyen zenét, milyen éneket, milyen rit-must engedünk be a házba, a szívbe, a fülbe vagy a gyülekezetbe. Vannak, akik azért mennek el, mert úgy gondolják, túl konzervatív ez vagy az a gyülekezet. Az otthoni gyülekezetem volt lelkipásztora mondta el még otthon annak idején, hogy Németországban részt vett egy kon-ferencián, s olyan szomorúan tapasztalta, hogy hívő német lelki vezetők hogy küszködtek azzal a problémával, hogy hogyan viszonyuljanak fiataljaik elvárásaihoz? Ugyanis a fiatalok azzal az érvvel álltak elő, hogy miért kell várni a házasságig a testi kapcsolattal, hiszen sze-retik egymást, hitben járnak mind a ket-ten. Miért kell várni? Hol mondja Isten igéje, hogy... És ezek a német lelki vezetők vitatkozta és tanácskoztak, hogy hogyan viszonyuljunk hozzájuk, hogy el ne veszítsük a fiatalokat. Valahogy úgy tálaljuk nekik... És elmondta, hogy a vé-gén nagyon szomorúan feltette ezt a kér-dést, hogy nincsen Bibliátok? És kiderült, hogy addig elő sem vették a Bibliát. Pedig mintha a Biblia mondana valamit arra nézve, hogy hogyan viszonyuljanak a lelki vezetők a fiatalokhoz, illetve a fiatalok hogyan viszonyuljanak ehhez a prob-lémához. Vigyáznunk kell nekünk is, hogy át ne mentsük például a gyávaságunkat keresztyén alázatba, a sokbeszédűségünket a tanításba! Át ne mentsük a rátermettséget és az ügyességet alázat nélkül a szolgálatba, a hatalomvágyat a vezetésbe, a kritizálásra való hajlamot pedig az intésbe, figyelmeztetésbe. S lehetne sorolni, hogyan segít a Sátán abban, hogy hívő emberek megkereszteljék bálványaikat, rossz szokásaikat, hamis istentiszteletüket, a maguk választot-ta istentiszteletüket és áttegyék az igaziba, vagy próbálják legalább áttenni.

Isten azt mondja, hogy pusztára pusz-títsátok el mindazon helyeket. Ugye tud-juk azt, hogy ez egyedül nem megy. Nem tudjuk pusztává pusztítani, mert nem akar-juk. Egyedül Isten kegyelme és ereje ál-tal lehetséges ez. És ez az, amivel szeretném befejezni, hogy nem véletlenül mondja az ige, hogy nem szolgálhattok az Istennek és a mammonnak. Vagy ami-kor arra figyelmeztet, hogy mi közössége van Krisztusnak a Béliállal? és ott arra utal, hogy mi közössége van a hívőnek a hitetlenhez. Vagy mi közössége van Krisztus testének a paráznasággal. Jézus Krisztus ugyanis azért jött, hogy lerontsa az ördög munkáit. Most így is mondhatnánk a kifejezéssel: Jézus Krisz-tus azért jött, hogy pusztára pusztítsa el az ördög munkáit. A hívő ember életében is. Jézus Krisztus kész volt a halálba is menni, Ő teljesen odaszánta magát azért, hogy örök életünk lehessen, hogy ne kelljen örökre elvesznünk. Érdekes módon Ő most mondhatnánk ezzel a kifejezéssel újra: hajlandó volt pusztává pusztulni azért, hogy nekünk ne kelljen elvesznünk örökre. De nem csak az örökéletet szerezte meg, hanem azt is, hogy a mi életünk, istentiszteletünk valóban ne puszta legyen, hanem megújult, teljesen odaszánt, Istent imádó élet. A megoldás csupán abban rejlik, amikor engedelmeskedünk az Úr szavának és az Ő erejével engedjük leleplezni azt, ami pusztára és elpusztításra való az életünkben. Készek vagyunk elpusztítani, kimondani Istennek, Uram én nem akarok ezzel együtt élni, mert akadályoz abban, hogy boldog hívő életet éljek és a te dicsőségedre éljek. Illetve ha a megtérni vágyó végre ki tudja mondani azt, Uram, most már ezt sem akarom megtartani. Kész vagyok magam teljesen odaadni neked. Bocsáss meg, én szeretnélek téged követni ezután.

Aki bálványait pusztára elpusztítja, annak élete, élet-istentisztelete soha nem válik pusztává. Ámen.

 


 

Imádkozzunk!

Istenünk, noha fáj nekünk az, mégis szeretnénk megköszönni neked, hogy te egyértelműen és világosan beszélsz, amikor az áldást, az átkot, az életet és a halált kínálod számunkra. Könyörülj meg rajtunk, Urunk, hogy ne akarjunk semmit sem átmenteni a régiből, a régi természetünkből! Kérünk, segíts abban, hogy ne legyen semmisem akadálya annak, hogy végre meg tudjunk térni, ha erre van szükségünk! És munkáld, kérünk, hogy ne engedjünk a gonosz csábításának, hogy csak egy kicsit hagyjunk meg abból, ami nem méltó hozzád. Segíts ebben, Urunk, mert mi erőtlenek vagyunk önmagunkban, hiszen olyan vonzóak a bálványáldozati helyek. Segíts, kérünk, hogy hadd tudjunk drasztikusak lenni önmagunkhoz is! Hadd tudjunk és hadd akarjunk teljes odaszánással megújult élettel téged tisztelni, az igazi istentiszteletet gyakorolni az életünkben!

Könyörülj meg azokon a testvéreinken, akik küszködnek a bálványaikkal, régi szokásaikkal, hadd tapasztalják meg a szabadítást! És kérünk, könyörülj meg rajtunk is, hogy ne engedjünk semmilyen ördögi csalásnak! Kérünk téged, te őrizd meg a mi vezetőinket is! Kérünk téged, te őrizd meg szolgáló testvéreinket alázatban, őrizz meg mindannyiunkat attól, hogy az intés, a szolgálat vagy bármi más neked való szolgálat tekintetében átmentsük a régit, az óemberi természetünket! Add, hogy teljesen meg tudjunk tisztulni ezektől! És szeretnénk azért könyörögni, Urunk, hogy könyörülj meg a mi egyházi vezetőinken is, hogy ők is komolyan tudják venni, hogy ami pusztára való, azt el kell pusztítani. És kegyelmedbe szeretnénk ajánlani, Urunk, a mi világi vezetőinket most, amikor választásra készülünk, hogy élhessünk csendes és nyugodalmas életet azért, mert egyre több olyan vezetőnk van, aki akarja és tudja elhagyni mindazt, ami elhagyni való, és akar téged követni, félni. Jézus Krisztusért kérjük, Urunk, mindezeket tőled.

Ámen.