ÉG ÉS FÖLD

 

 

Alapige: Ézs 55,8-13

“Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim — így szól az Úr. Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én utaim a ti utaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál. Mert ahogyan az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, termővé és gyümölcsözővé teszi; magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, ilyen lesz az én igém is, amely számból kijön: nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghezviszi amit akarok, eléri célját, amiért küldtem. Bizony, örömmel jöttök ki, és békességben vezetnek benneteket. A hegyek és a halmok vígan ujjonganak előttetek, és a mező fái mind tapsolnak. A tövis helyén ciprus nő, a csalán helyén mirtusz nő. Az Úr dicsőségére lesz ez, örök jelül, amely nem pusztul el.”

 


 

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük neked ezt a csendet. Egész nap annyi kiabálás, zaj, nyugtalanság, nyomorúság ért el a fülünkig és a szívünkig. Köszönjük, hogy van egy hely ezen a világon, a te szent színed előtt, ahol megpihenhetünk, ahol megállhatunk a csendben, és a csendben megcsendülhet a te halk és szelíd szavad. A te igédre várunk és vágyunk most is, Urunk. Sokszor ellene állunk annak, sokszor átéltük azt, hogy nem azt mondod, amit hallani szeretnénk, és nem arra válaszolsz, amit kérdezünk, de újra és újra kiderül, hogy a te szavad, a te igéd igazság, és mindig elvégzi azt, ha mi azt akarjuk és engedjük, amit te jónak látsz az életünkben. Ilyen szent találkozást szeretnénk ma este is veled.

Köszönjük, hogy megpihenhetünk, itt hagyhatjuk nálad a terheinket, ez az istentisztelet is csendes beszélgetéssé válhat veled. Áldunk és dicsőítünk Urunk, hogy nem hagytál minket árvákul, hanem elküldted magad helyett a vigasztaló Szentlelket, aki megtanít minket minden igazságra, világossá teszi az életünkben a bűnt, s ha megvalljuk, megbocsátja azt a te kegyelmed, és aztán újra újat kezdünk veled, és te kezdesz velünk.

Kérünk, Jézus Krisztus, hogy használd fel ezt a mai csendes órát arra, amire az a te tervedben adatott! Nekünk pedig adj engedelmes és kész szívet, hogy figyeljünk rád, miként a tanítványok!

Ámen.

 


 

Igehirdetés

Ézsaiás próféta Kr.e. 740-746 között kaphatta az elhívását a szolgálatra, és egészen haláláig hűségesen képviselte mindazt, amit Isten rábízott. Két gyermeke volt, az egyiket így nevezte el, hogy a “Maradék megtér”, a másiknak pedig ez volt a neve, hogy “Hamar zsákmány, és gyors préda”’.

A prófétáknak jutott az a megtisztelő sors időnként, hogy a saját életükön át, vagy a saját családjukkal történő dolgokon át kellett bemutatniuk Isten akaratát Izráel népe számára. Volt olyan próféta, akit a felesége rendszeresen megcsalt, mástól lett terhes, s aztán vissza kellett fogadnia, és nála születtek meg (az eredeti férjnél) a gyerekek, s aztán megint elment az asszony, megint vissza kellett vennie a prófétának, s ez által mutatta be Isten Izráel hűtlenségét, mintegy példaként a próféta életét felhasználva.

Egészen Kr.e. 701-ig (Jeruzsálem ostromá-ig) lehet nyomon követni Ézsaiás próféta szolgálatát, aztán Manassé király kerül hatalomra, és az ő uralkodása alatt halt mártírhalált Ézsaiás. A hagyomány szerint az üldözői elöl egy hatalmas nagy odvas fába bújt el, és a fát vele együtt kettéfűrészelték. Így végezte Istennek hűséges embere. Ezért mondja azt Jézus a farizeusoknak és az írástudóknak, amikor vádolják Őt, hogy: “… ti, akik a prófétákat megöltétek”. Végig követhetjük Izráel engedetlenségét, ahogy sorban, egymás után az Istennek hűséges, s az Ő üzenetét tisztességesen, becsületesen, és Isten szerint való módon továbbadó prófétákat mind-mind erre a sorsra juttatták, mint ahogy Ézsaiás végezte.

A próféta egy gazdag — földi értelemben is dicsőséges — országban kezdte el működését, szolgálatát, és egy kifosztott, tönkrement, háborúk által sanyargatott, elpusztult és lepusz-tult országban fejezi be a működését.

Mi történt közben? Isten népe elhagyta az Ő Urát, többé nem figyeltek Isten szavára. Amíg jól ment a sorsuk, azt maguknak tulajdonították, mint eredményt. Ők saját magukat dicsőítették érte, és nem az Istent, és lassan megindult Izráel országa a romlás útján, és a végén kettészakadt, elpusztult, és a nép pedig fogságba került.

Ézsaiásnak mindig kulcsmondata volt ez a mondat: “Hogyha nem hisztek, nem maradtok meg.” Újra és újra elmondja ezt, de teljesen hiábavalóan. Nem figyeltek rá, szavát félretették, őt magát megölték, és csodálkozott a nép, és még a fogságban sem tér meg igazán, hogy milyen pusztulás lett az osztályrésze.

Ézsaiás sokat töprengett és gondolkodott Isten dolgain. Ha valaki veszi a fáradságot, és végigolvassa ezt a nem rövid bibliai könyvet, akkor rájön arra, hogy Isten embere, Ézsaiás próféta gondolkodó ember is volt, nem csak hívő ember. De újra és újra végiggondolta mindazt az üzenetet, amit Isten rábízott. Hogyan tudná azt jobban, hűségesebben, Istennek kedvesebb módon az emberek elé adni, élni, mondani.

Amikor tehát Izráel gyarapodott, akkor mindig hallgatott Isten szavára. Amikor lefelé ment a lejtőn, az mindig azt jelentette, hogy elhagyta az Urat, és az Ő igéjét nem becsülte semmire.

Ez ma sincs másképpen. Amikor valaki, aki már Istennel jár, hűségesen figyel az Ő szavára, komolyan veszi Isten intelmeit, és az Ő igéje lelki kenyér naponta, amivel táplálkozik, amivel másokat is táplál esetleg, addig tényleg jól megy a sora.

Az egyik zsoltár (a 128.) azt mondja: “Kezed munkája után élsz, és jól megy sorod.” Isten azt ígéri mindazoknak, akik vele járnak, hogy egy bizonyos stabil életszínvonalon tartja az életüket. Jól megy sorod, ez persze sokféle lehet, kinek-kinek, ahogy ezt Isten szánja, mert biztos, hogy nem lesz kenyérkéregető; biztos, hogy megvan a napi betevő falatja; lesz hol laknia; tud mivel ruházkodni a Biblia fogalmai szerint, ahogy ezt mondja: “jól megy sora.”

Ézsaiás tehát sokat gondolkodott azon, hogy miért alakul így az ország sorsa, ahogyan, és többek között az ő gondolataival is találkozunk, amelyeket Isten megszentelt és üzenetté tett, mert Istentől valók voltak, az ő könyvében.

Azt a részt olvastam el itt az 55. fejezet végén, hogy: “Bizony, a ti gondolataitok nem az gondolataim — mondja az Úr, és a ti utaitok nem az én utaim — így szól az Isten.” Lehet, hogy valaki már ettől a mondattól megrémült most. Jaj, mi jön még ezután?! — ha már mindjárt ezzel kezdi, hogy az én utaim nem az Istené, s az Isten utai nem az én utaim, akkor ma este megint mit fogunk kapni, amitől meg kell rémülni, vagy mit kell majd átrendezni megint a gondolatainkban vagy a cselekedeteinkben?

Én ma este arról szeretnék beszélni, hogy hogyan gondolkodik általában az ember az Istenről, s egyáltalán, milyen istenképe lehet valakinek?

A mi gondolkodásunkra először is az a jellemző, hogy harcolunk az Isten ellen. Úgy születünk mindnyájan, az ivódik belénk, ezt örököljük genetikailag, lelki értelemben, hogy nem kellenek nekünk az Isten gondolatai. Úgy gondoljuk, hogy értünk mi az életünkhöz, azt jól rendezzük be, és a döntéseink helyesek és Isten szerint valóak.

Testvérek, tizenkilenc éve beszélgetek emberekkel, és azt tudom mondani, hogy az egyik legnagyobb baja az embernek, hogy Isten nélkül rendezi be az életét, és gondolkodik. Abból a számtalan nyomorúságból, tragikus esetből, bajból, szenvedésből sokan nem jönnek rá még mindig arra, hogy a legnagyobb baj, igazán tragikus az, amikor valaki nem számol az Istennel, amikor gondolait nem teszi oda Isten elé, és a szándékait nem beszéli meg vele, hanem saját maga dönt.

Mindenki úgy gondolja, ki erőteljesebben, ki szelídebb formában, hogy tudjuk mi az életünk dolgait irányítani akár az Isten nélkül is. Ez sokszor úgy fogalmazódik meg egy-egy imádságban, ha valaki hívő ember, mert itt nem kivételek a hívők sem: Isten, itt vannak az utaim, itt van az elképzelésem arra, hogy mi a jó nekem, üsd rá a pecsétet, és hadd menjünk tovább, nem kell ezen annyit filozofálni. Elkészítettem a magam tervét, eléd tettem, tedd rá a pecsétet!

Nem régen az egyik férfiórán hangzott el a következő mondat: “Sokan azt csinálják — egy lakás adásvételről volt szó —, hogy a kész szerződést odateszik Isten elé: írd alá Uram, és nem kérdezik meg az Istentől, hogy az egészet akarod-e vagy nem. Költözzünk, adjuk el, vagy maradjunk ott, ahol vagyunk. Itt a kész szerződés, üsd rá a pecsétet, hogy mehet, és a többi nem lényeges. A lényeges az, hogy az legyen meg, amit én gondoltam” — mondta az illető.

Nagyon érdekes volt, hogy volt ott pont valaki, akinek éppen akkor ez volt a kérdés. Készen volt a szerződés, tulajdonképpen alá is írták, s nagyon szíven ütötte ez a mondat, hogy ő pontosan ezt csinálta. Nem kérdezte igazán Istent, megkérdezte azért, de hát nem várta meg a választ, hanem odatette a kész szerződést Isten elé — azért annyira volt hívő, hogy ezt megtegye —, s azt mondta: “Uram, ide jutottunk, most már azt kellene tudnom, hogy te akarod-e?” De már minden készen volt. Aláírták a papírokat, egy valami volt még hátra, ami lényegében nem változtatott volna a kérdésen, és az volt a kérdés, hogy most akkor Isten ráüti a pecsétjét, engedélyezi, vagy pedig nem. S akkor ez az illető elmondta ott nagyon egyértelműen és világosan Istennek: Uram, én pont ezt csinálom. Eléd tettem a szerződést, nem kérdeztelek igazán téged. Kérlek, hogy tedd világossá, hogy te ezt akarod, vagy ellenedre van ez a dolog, és akkor holnap reggel széttépem az egészet, és maradunk ott, ahol vagyunk.

Isten nagyon kegyelmesen válaszolt, s egyértelművé tette, hogy Ő is ezt akarja, de szerette volna, ha megáll az illető, s mielőtt az utolsó lépést is megteszi, legalább akkor tegye fel ezt a kérdést nagyon őszintén Istennek, hogy Uram, te akarod, vagy pedig nem ezt a dolgot? Ez a becsületes hozzáállás egy bizonyos kérdéshez, hogy kimondjuk azt Istennek: Uram, a te orcád, ha nem jön velünk, akkor nem akarunk menni sehova. Mi nálad nélkül, legyen az egy család, vagy valaki egyedül: Uram, én nálad nélkül, sehova nem akarok menni. Nem akarok állást sem változtatni. Elfogadom azt a helyet, azt a fizetést, azt a lehetőséget, amit éppen most adsz, ha a te orcád nem jön velünk, ha te ezt nem akarod, akkor én nem akarok változtatni.

A legtöbbször azonban minden imádság és látszólagos odaszánás helyett folyik az a csendes harc az Istennel szemben, amikor mi már kész döntéseket hoztunk, és várjuk, hogy Isten azt minden további nélkül elfogadja. Nélküle kezdünk bele, nélküle fejezzük be, közben természetesen illendő módon, legalább a végén mondunk neki valamit, de mondhat az Isten, amit akar sokszor, nem változtatunk a dolgon.

És amikor Isten nem tudja az Ő segítségét nyújtani, mert nem engedjük, akkor azt mondjuk: becsaptál Uram. Hogy juthattam ebbe a helyzetbe? Ha Istenre hallgattunk volna, ha az induláskor kérdezzük — ott romlanak el ugyanis legtöbbször a dolgok —, mert a Biblia azt mondja, hogy azon az úton, amit az Isten ad, a bolond sem téved el.

Én magam is, a saját életemben is azt tapasztaltam, amikor mélyen benne voltam valamiben, már úgy összekavarodott bennem időnként a dolog, hogy ott már mehettem Istenhez, válaszolt Ő, segített akkor is, de egy csomó mindennek kellett aratnom a keserű következményét, ez nem Isten ítélete volt, ez csak következménye. Ahogy egy tárgyat, mondjuk ezt az énekeskönyvet leejtem, az lefelé esik és nem fölfelé. Ez is egy következmény, törvény. Ha valamibe Isten nélkül kezdek bele, akkor ennek is az a törvénye, ha nem térek meg abból, és nem kérem Isten vezetését közben, nem bánom meg az engedetlenséget, nélküle fogom aratni a következményeket is.

A második, amit sokszor a hívő emberek is elkövetnek, nem történik ilyen szembeállás Istennel, ilyen keményen, hanem úgy csöndesen harcolok a magam igaza mellett. Istennel szemben, de a magam igaza mellett. Ez egy szelídebb, úgy is mondhatnám, hívőbb formája. Nyíltan nincs szembenállás az Istennel, de úgy szépen csendben, hátsó harcként folyik ez. Uram, jó az én tervem, minden a helyén van, nem értem, hogy mi a gond vele, hiszen mindent alaposan megtárgyaltam hívő testvérekkel is, miért nem hagyja helyben Isten? Sok hívő ezért nem jut tovább, mert harcol az Istennel szemben ezzel a szelíd formában a maga igaza mellett. Azt nem hajlandó letenni, odaadni, rábízni Istenre, hogy igazolja Isten a terveit, csupán ezt akarja, s nem a kérdést rábízni Istenre, hogy döntse el Ő.

A 8. versben ezt mondja Isten: “Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim — így szól az Úr.” Vagyis érdemes kinek-kinek megvizsgálni akár ma este azt, hogy hogyan gondolkodunk az Istenről, mert itt erről van szó. Te, egészen személyesen, hogyan gondolkodsz az Istenről? Minek tartod Őt? Kinek tartod Őt? Mennyire ismered? Egyáltalán ismerjük valóban? Mit gondolsz az Istenről? Milyen az istenképed, ami úgy benned él? Nem az elképzelésed, mert Istent nem kell elképzelni. Sehol nem mondja ezt a Biblia, de milyen kép alakult ki benned róla? Vajon milyen lehet az Isten?

Sokszor nem az a helyzet, ami magunkban van elképzelés, gondolat, vélemény, szándék, bármi, azt kivetítjük az Istenre, s olyan lesz az istenképünk, amilyet mi felépítünk magunknak. Pedig Isten egészen más. Isten nem olyan testvérek, amilyennek mi gondoljuk. Isten olyan, amilyennek a Szentírás tanítja, ahogyan beszél a Biblia róla. Ha valaki megismeri a mindenható Istent igazán, akkor annak helyes képe lesz. Ez egy életen át tartó folyamat, de Isten kegyelméből lehetséges.

Mennyire bízzuk rá magunkat? Engedjük-e, hogy igazán szóhoz jusson az életünkben? Például a mai napon a döntéseinket vele hoztuk, vagy nélküle. Megy ez már nekünk, mint a gyereknek a biciklizés, amíg fogják hátul azt a botot, és ha elengedik, akkor elesik. Sokan így járnak, hogy megy ez már nekünk. Elő kell vennünk a megújult értelmet, eldönteni a dolgokat, s ezzel el van intézve. Mi az, amit rábíztunk ma, vagy amit rábíztunk már? Életünk melyik területe az? A munkahelyünket tőle kértük el, vagy kérjük el most éppen? A házastársunkat tőle akarjuk elkérni, ha még ez előtt a döntés előtt állunk, vagy kiválasztunk valakit, mint az üzletben az árut, hazavisszük, és utána reklamálunk: Uram, nem ilyet akartam! Mert nem Ő adta. Sokan maguknak választják, és egy életen át hordják ennek a keserű következményét, s tesznek tönkre két életet, meg két családot esetleg, meg ha születnek, a gyerekeik életét is. Az időbeosztáshoz tőle kérünk segítséget? Lehetséges, de az is lehet, hogy miközben az időbeosztást tőle kérjük, a pénzünk beosztását már szeretnénk saját kezünkben tartani. Én dolgoztam meg érte, én rendelkezem fölötte, vagy azzal az összeggel. Engedjük, hogy például beleszóljon a szabadnapunkba, hogy azt mivel töltjük? Azt lehet, hogy megengedjük, de most tavasszal, kezdjük rábízni a nyarunkat? S vele tervezzük a terveinket? Az Ő gondolatai a mi gondolataink, vagy pedig ez igaz ránk nézve, hogy a ti gondolataitok — például a nyárra nézve —, nem az én gondolataim. Most még van idő arra igazán, hogy végiggondoljuk, újra és újra átgondoljuk. Ő szab-ja meg a napi kérdésekben a válaszokat, vagy úgy járunk kelünk, mint ahogy a közmondás mondja: “Vak tyúk is talál szemet.” Úgy időnként azért ráhibázunk, hogy mit akarhat Isten, egyébként meg egyik bukásból esünk a másikba, és nem értjük, hogy valakinek hogy megy a keresztyén élet, más valaki meg bukdácsol állandóan.

Sokak döntésképtelenségének az az oka, hogy a gondolatai nem egyeznek Isten gondolatával. Nem nyíltan, mert azt hívőnek nem illik, de ilyen csendesen védi az illető a saját igazát az Istennel szemben, és Isten Szentlelke megszomorodik, visszahúzódik, és azt mondja, hogy akkor tedd egyedül. S a következményeket majd meglátod.

Nem véletlenül hozza ezt a képet Ézsaiás: “Amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én utaim a ti utaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál.”

Testvérek, amikor innen kimegyünk majd a templomból, akkor nézzünk fel az égre! Szép tiszta idő van, fogjuk látni a csillagokat, a legközelebbit, lehet, hogy csak a fényüket, mert régen nem létezik az, amit látunk, a fénye csak most ért ide, de nem látjuk a végét a világmindenségnek. A legközelebbi naprendszerig talán ellátunk. Sokszor erős távcsővel oda is, de, hogy a mögött mi van? Mit mond Isten? “Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én utaim a ti utaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál.” Vagyis áthidalhatatlan a távolság az Isten és az ember között.

Majd lesz még erről is szó, hogy mégis hogyan lehet azt akkor áthidalni? Mert ami áthidalhatatlan, úgy tűnik, hogy arra nincs megoldás, és mégis van. De még egy harmadik pontot is nézzünk meg.

A harmadik, amikor az ember győz az Istennel vívott harcban, méghozzá úgy, hogy nem védi tovább magát, nem ellenkezik többet az Istennel, hanem engedi magát legyőzni az Istentől. Felismeri és elismeri azt, hogy a saját gondolatai, tervei és szándékai önmagukban, ha nem kérdezi Istent, akkor azok nem jók. Nem is lehetnek jók. Egyedül az jó, amit az Isten gondol, akar és cselekszik. Ez tulajdonképpen egy teljes fegyverletétel az Isten előtt, ezt felismerni. Miért irtózunk ettől annyira, mert irtózunk, ez az igazság, ezt szeretjük a legkevésbé. A teljes fegyverletételt: Uram, megadom magam. Azt teszel velem, amit akarsz. Ezt miért nem szeretjük? Miért irtózunk ettől? Azért, mert ez halál. Ez azt jelenti, hogy meghalt a saját akaratom. “Élek többé nem én — mondja Pál apostol —, hanem él bennem a Krisztus.” De ez úgy kezdődik, hogy élek többé nem én. És mi nem szeretünk meghalni a szó semmifajta értelmében. Mi azt szeretnénk mindig, újra és újra az legyen, amit mi akarunk. A legtöbb családi konfliktus is emiatt van. Házastársak között a vita a gyereknevelésben, a munkahelyi problémák 99%-a ebből fakad. Mást akar a főnök, mint amit én, a beosztott; vagy mást akar a beosztott, mint a főnök. Szembehelyezkednek az akaratok, s végső soron minden nyomorúságunknak az az oka, hogy mást akarunk, mint amit az Isten akar.

Amióta a mi ősszüleink — Ádám és Éva — szembehelyezkedtek Istennel, azóta van az emberen ez az átok, hogy mást akarunk, alapvetően mást akarunk, mint amit az Isten. A mi ellenkezésünket feladni, ez halál. S mi ezt nem szeretjük. Meghalni az akaratunkra nézve Krisz-tus előtt, ez áll tőlünk a legtávolabb.

Figyeljük csak meg Izráel történetét, amikor nem engednek az Istennek, mindig azt mondják, hogy majd mi magunk. Kerestek maguknak idegen isteneket, elkezdték azokat imád-ni, s amikor összedőlt minden, jött az ellenség, körülvették Jeruzsálemet, akkor futottak vissza, hogy az Úr temploma, az Úr temploma. Nem teheti meg Isten, hogy elpusztul a jeruzsálemi templom. S tudjuk, hogy elpusztult, nem is egyszer. Legutoljára Kr. u. 70-ben. Azt sem hitték el, hogy engedni fogja Isten, hogy elpusztítsák. De Istennel nem lehet játszani. Amit Ő kimond, úgy folytatja: “Az én igém nem tér vissza üresen.” Nincs olyan, hogy mond valamit az Isten, s az nem következik be. Ilyen nincs! Ő azt mondja, hogy kimondtam, és meglesz. Amit én ígértem, lehet ez bármilyen értelemben ígéret, pozitív ránk nézve vagy éppen negatív, ítélő ígéret vagy ígérő ígéret, az beteljesedik, mert Isten mondja, és az megtörténik. Amíg az a változás nem történik meg, hogy másképpen kezdünk gondolkodni az Istenről, addig egyik baj jön a másik után.

Következett a hetven év babiloni fogság Isráel népére, és egészen a fogság végéig tulajdonképpen nem igen gondolják végig a dolgokat. Ott a fogság vége felé térnek meg igazán Istenhez, változik meg az életük. Addig is hangzott a prófécia, hogyha megtértek, akkor megmaradtok, és hazaviszlek titeket — mondja a próféta —, és nem tértek meg. S a vége felé aztán Isten segítségével jobb belátásra jutnak, és elfogadják Isten kegyelmét. Amíg ez nem történik meg, addig marad az az áthidalhatatlan távolság, mint, ahogy kimegyünk majd, és felnézünk az égre, és azt mondjuk: törpe vagyok, semmi vagyok, por vagyok, ahogy azt a Biblia mondja a világmindenséghez, a kozmoszhoz képest. Hogyan lehet akkor mégis azt áthidalni, ami áthidalhatatlan? Akkor reménytelen a helyzetünk, ha ilyen messze vannak a mi gondolataink, az életünk, a szándékunk, minden cselekedetünk az Istentől, ahogy itt Ézsaiás mondja? A mi útjaink nem az Ő útjai, a gondolati nem a mienk? Akkor kész, befejeződött, mindennek vége, nincs reménység?

A reménységet jelen esetben úgy nevezi a Biblia, hogy kegyelem. A kegyelem pedig azt jelenti, hogy nem az érdemeink szerint bánik velünk Isten. Szokták ezt mondani: Érdemei elismerés mellett. Nekünk nincsenek az Isten előtt érdemeink. Semmi olyat nem tudunk felmutatni, ami az Isten mércéjének megfelel. Sok jót cselekszik az ember, ez természetes. Sok jót cselekszik az ember a társadalmi törvények szerint, de az Isten szerint jót cselekedni csak az tud, aki tudja, hogy mi az Isten szerint jó, és mi nem az. Aki már kapott látást az Istentől, hogy tudjon különbséget tenni jó és rossz között. Azt mondja a Biblia, hogy amíg nem ismeri valaki az Istent, nem tud különbséget tenni a jobb és a bal keze között. Nevetséges, nem? Tudom, hogy ez a jobb, ez meg a bal. S azt mondja a Biblia, hogy nem, nem tud különbséget tenni. Nem tudja az Isten szerint való jót, meg az Isten előtti gonoszt megkülönböztetni.

Tessék körülnézni a világban, nem ez folyik!? A jóra azt mondják, hogy rossz, a rosszra meg azt mondják, hogy ez az igazi, ezt csináld! Ez a divat most! Így kell élni! Mindenki ezt csinálja. És, ha valakinek van lelki látása az Istentől, az rájön, hogy erre nem lehet alapozni. Minden relatív. Ki-ki maga szerint állapítja meg akkor, hogy mi a jó és mi a rossz. Vagy van egy mérce, egy etalon, amihez mérem az életem, vagy pedig elvész az ember, és minden relatívvá változik.

Hogyha a kegyelem nem létezne, akkor tényleg maradna a 10-szeres, 20-szoros, 100-szoros fényévnyi távolság a mi életünkre nézve az Istentől, s a gondolataink mindig elmennének egymás mellett.

A kegyelem azt jelenti, hogy Isten áthidalja az áthidalhatatlant. A szakadék közé, az Isten és az ember közé — így is lehetne mondani — odafektette Jézus keresztjét, odaállította Jézus keresztjét. Jézus otthagyta a mindenható Isten dicsőségét, eljött erre a földre — mondhatnám így is —, ahogy kinyújtotta a két kezét, amit keresztfára szegeztek, összekötötte a két partot, az Isten oldalát az emberi oldallal. Ez az egyedüli áthidalás, híd az, amelyik átér. Az ember élete mindig túl rövid. A jócselekedetek sose viszik át a másik oldalra, de Krisztus élete, tisz-tasága, szentsége igen. Így lesz kész és képes arra az ember, hogy másképpen tudjon gondolkodni. Nem csak a cselekedetei lesznek mások, hanem a szívből származó gondolatok. Azt mondja Jézus, hogy az új szívből új gondolatok származnak, vagyis kezd közeledni a kettő. Az égben lévő, a mennyei, meg a földi, ami olyan nagyon távol van egyébként egymástól, kezdenek közeledni, helyesebben a mennyeihez közeledni tud a földi. Lesz már lehetőség, csatorna, áthidalás, híd az Istenhez. Jézus szerezte meg az Ő drága vérén, megtöretett teste áldozatával.

Mit mond Ézsaiás? Azt mondja: az Isten első szava sosem az ítélet, hanem mindig a kegyelem. Mert ahogyan az eső és a hó lehull a égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, termővé és gyümölcsözővé teszi, magot ad a magvetőnek, és kenyeret az éhezőnek, ilyen lesz az én igém is, amely számból kijön. Mit mond? Azt mondja, hogy az Isten kegyelme mindig teremt. Amilyen csendesen hullik időnként a hó meg az eső, s az hasznára van a földnek, ilyen csendesen, ilyen nagy szeretettel árad az ember felé az Isten kegyelme. Ez azt jelenti, hogy Isten nem haragszik többé az emberre. Kibékült az emberrel Krisztusban. Megbékélt kétezer évvel ezelőtt Jézus Krisztusban az Isten az emberrel, nem haragszik többé. De van egy másik oldal is, hogy az, akire többé nem haragszik, akit megváltott minden bűnéből, akiért eljött külön-külön a mindenható Isten Krisztusban, az vajon nyújtja a kezét, megragadja-e Jézus átszögezett kezét, vagy pedig nem? Van egy másik oldal, a mi oldalunk. A híd két oldalán? Egyik oldalán Isten, a másikon az ember. Egészen eljött az ajtónkig, a szívünkig — ezt mondja a Szentírás: a szívünk előtt, az ajtó előtt zörget, ha valaki meghallja az Ő hangját, megnyitja a szívét, az ajtót, vele vacsorálok, és ő énvelem, s többé semmi el nem választhatja az Istent és az embert egymástól. A mennyei dicsőségből tehát azért küldte el Jézust a mindenható Isten, hogy áthidalja az áthidalhatatlant.

Ha valaki hívő keresztyén, és úgy néz fel az égre majd istentisztelet után, akkor tudja, hogy igaz az, hogy Őbenne élünk és mozgunk. Bennünk lakozik Krisztus által, és ez a bennünk lakozó kegyelem kezd majd kifelé is hatni az életünkbe. Ennek az egyik, sőt az első következménye az, hogy a gondolataink megváltoznak. Tudok az Isten fejével — bocsánat, hogy így mondom — Ő lélek, nincs neki szeme, meg füle, meg keze, de ahogy szoktuk ezt mondani, az Ő fejével gondolkodni. A gondolatinkat formálja át. Vagy lehetne így is mondani, ez is antropomorfizmus, emberi gondolkodás az Istenről, hogy az Isten szemüvegén át látni. Együtt nézni vele. Azt látni, amit Ő mond jónak, s azt tényleg jónak látom, annak tartom, és tudom cselekedni is, mert megváltoznak a gondolataim Krisztus által.

Ézsaiás prófétán keresztül azt mondja Isten, hogy mindezt az Ő igéje végzi el. Isten szava teremt. Teremtett a teremtés hajnalán a semmiből eget és földet, vizet, fát és állatokat, s ma is teremt új életeket. Én is úgy lettem hívővé egyszer, hogy újjáteremtett az Isten, elmúlt a régi, s rájöttem magam is, hogy az milyen volt, időnként még sajnos, mostanában, még ma is felüti a fejét, de Isten segítségével változhat az ember. Egyre inkább meghal az óember, ott van a keresztfán, s egyre inkább ér-vényesül az új, az új gondolatok, szándékok és cselekedetek.

Isten szava nem tér vissza üresen, hanem elvégzi azt, amit akar. Mit akar az Isten az emberrel? Mi a terve? Mit jelent ez? Hanem véghez viszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem az én igémet. Mi lehet ez a cél? Azt mondja a Szentírás, hogy a cél az, hogy minden ember üdvözüljön, s az igazság (Krisztus) megismerésére eljusson. Ez az Isten alapvető célja, hogy el ne vesszünk, hanem örök életet vegyünk — ez az Isten célja. S amikor valaki már vette az örök élet ajándékát, akkor kezdi betölteni a szolgálatra nézve is Isten célját és akaratát.

Folytatja tovább Ézsaiás: azt mondja, hogy-ha Isten igéje elvégzi a célját, amiért küldtem, akkor örömmel jöttök ki, és békességben jártok. Nem ez hiányzik nekünk a legjobban? Az öröm és a békesség, nem? Nekem igen! Amikor nincs örömem, meg békétlen a szívem, az ször-nyű. Amikor állandósul az örömtelenség és a békétlenség, az megöli az embert, végez velünk az örömtelenség és a békétlenség. Ez a kettő megöli az embert.

Azt mondja Isten igéje, hogyha elérte a cél-ját, vagyis az az illető, akihez éppen szól Isten, átadja az életét Krisztusnak, növekszik a hitben, engedelmesebb lesz, a gondolatait egyre inkább az Istenhez akarja szabni, lesz öröme, és lesz békessége. A hegyek és a halmok vígan ujjonganak előttetek, a mező fái mind tapsolnak — tessenek belegondolni, ha ez valóban képletesen így a valóságban megtörténhet — a tövis helyén ciprus nő, csalán helyén mirtusz nő, az Úr dicsőségére lesz ez örök jelül, amely nem pusztul el. Vagyis, azért használja ezt a képet itt Ézsaiás, mert akkor Izráel pusztaság volt. Lerombolták a városokat, fogságba vitték az embereket, kipusztítottak minden élőt, kivágták a fákat, eltüzelték vagy elvitték magukkal. Pusztaság volt. S azt mondja Isten igéje, hogy az az ember, az a nép, amelyik átadja az életét a min-denható Istennek, az átéli azt, hogy minden újra kezd kizöldülni. Helyreáll az, ami kisiklott, ami félresiklott, ami tönkrement, mert Isten felépíti.

S azt mondja: a tövis helyén ciprus nő, mondhatom így is, talán nem belemagyarázás, hogy az ember szúrós természete megváltozik, amivel annyiszor megsebez és megsebzett másokat. Ahelyett élvezhető ciprus, egy gyönyörű szép növény. A tövis helyén, a pusztulás helyén az Isten áldása lesz az ember életében. Neki valóban minden lehetséges. Isten bármit megtehet.

A XIX. század végén egy Gusztáv Knah nevű ének-szerző ezt írja: “Ki az Úrban bízott, nem csalódott még. Első lennék én, ha szégyent vallanék. Nem, te nem hagysz cserben örök kőszirtem. Megrendülhet ég, föld, a te igéd nem”.

Isten az Ő igéjén keresztül végzi el azt, amit akar. Olyan jó lenne hogyha mernénk egyre inkább bízni benne! Ha ma este mindnyájunk közös imádsága lenne az, hogy: Uram, nem tudom, hogy az én gondolatom ebben a kérdésben most megfelel-e a tiednek, de kérlek, hogy formáld át! Az enyémet igazítsd a tiedhez, és ne én akarjam többet e tiedet igazítani az enyémhez. Ez az ősbűnünk. Az Istenét hozzánk igazítani, pedig nekünk kell igazodni Istenhez. Mint amikor kiadják a katonaságnál a parancsot, hogy igazodj, s elkezdenek egymáshoz iga-zodni, végén a parancsnokhoz, aki kiadja a parancsot, s aztán úgy mennek, ahogy a parancs szól.

Ha valaki közülünk Krisztus katonája, akkor ma este tulajdonképpen egy szóval is összefoglalhatnánk a parancsot: azt mondja Isten, hogy igazodj hozzám, az én szavamhoz, s majd én átigazítom és átformálom gondolataitokat. Az útjaitok az enyém mellé érnek, sőt eggyé lesznek, keskeny úttá, amely benne van egyébként a szélesben, de tudtok a keskeny úton járni, s ahogyan az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, ilyen öröm és békesség lesz a szívetekben, mert találkoztok újra és újra az Isten kegyelmével.

Istennek bármi lehetséges, Ő mindent meg-tehet, s ahogy ez a kedves énekszerző írja, aki átélte egyszer, hogy az Isten vezeti, az tudja, hogy soha többet nem csalódhat benne. Minden igaz, amit az Isten mond. “Az Úr dicsőségére lesz ez örök jelül, amely nem pusztul el.” Ebben benne van az is, aki az Isten dicsőségére él, az nem pusztul el, az megmarad.

A Szentírás azt mondja, hogyha valaki az Isten akaratát cselekszi, megmarad örökre.

 


 

Imádkozzunk!

Urunk, szeretnénk nagyon ebből a kegyelemből élni naponta. Azt kérjük most egy szívvel és egy lélekkel, hogy igazítsd a lépteinket a te ösvényedre! Formáld át a gondolatainkat, hogy egyre inkább hasonlítson a tiedre, sőt felismerjük azt, hogy te mit gondolsz rólunk, és segíts nekünk változtatni az életünkön, ez megy a legnehezebben!

S kérünk arra is Urunk, hogy többé ne téged akarjunk lerángatni a mennyből, s rád tukmálni a mi útjainkat, hanem akarjuk, merjük és kérjük, hogy te szabd át a mi útjainkat! Te tedd olyanná, te vidd oda, amilyenné te akarod, és ahova te akarod vezetni!

Urunk, szeretnénk még inkább neked odaszánt életet élni, ez megy nekünk a legnehezebben. Bocsásd meg, ha ilyen csendes ellenállás van, olyan jó hívő módra sokunk szívében! Tudjuk, hogy mit akarsz velünk, és mégis tesszük a magunkét, és keserűen aratjuk a gyümölcsöket, a következményeket. Isten, légy irgalmas hozzánk, bűnösökhöz, és cselekedj velünk belátásod szerint!

Ma este szeretnénk letenni a fegyvert, mindenfajtát, mindenfélét, és igazodni hozzád. Cselekedj velünk hatalmasan úgy, ahogy azt te eltervezted! Köszönjük, hogy a te igéd, a te szavad nem tér vissza üresen, hanem, ha engedjük, bennünket is újjáteremt.

Ámen.