KIÁLTOTT JÓSÁFÁT

 

 

Alapige: 2Krón 18,28-34

“És felvonult az Izráel királya és Jósáfát, Júda királya, Rámót-Gileád ellen. És ezt mondta Izráel királya Jósáfátnak: Én a ruhámat megváltoztatom, és úgy megyek a viadalra, te azonban öltözzél fel a ruhádba! És megváltoztatta az Izráel királya az ő ruháját, és így mentek a viadalra.

Szíria királya pedig meghagyta az ő szekerei parancsnokainak: ne harcoljatok se kicsiny, se nagy ellen, hanem csak az Izráel királya ellen. És amikor meglátták a szekerek parancsnokai Jósáfátot, ezt mondták: Ez az Izráel királya! Körülfogták őt, hogy legyőzzék. Akkor felkiálta Jósáfát, és az Úr megsegítette őt, és az Isten elfordí-totta azokat tőle, mert amikor látták a szekerek parancsnokai, hogy nem az Izráel királya, ott hagyták.

Egy férfi pedig kifeszítette kézívét csak úgy találomra, és eltalálta az Izráel királyát a páncél és a kapocs között. Akkor ő ezt mondta a kocsisának: Fordulj meg, és vigyél ki engem a táborból, mert megsebesültem.

És az ütközet egyre erősebb lett azon a napon, és az Izráel királya az ő szekerében állt a Szíriabeliek ellen estig, és naplementekor meghalt.”

 


 

Imádkozzunk!

Istenünk, hálásan köszönünk minden percet, amit csendben előtted tölthetünk el. Kö-szönjük, hogy oly sok engedetlenségünk után még mindig van szavad hozzánk. Dicsőítünk, mert szavaddal világokat teremtettél, és életünkben is bármi jót el tudsz végezni vele.

Megvalljuk bűnbánattal, hogy értelmünket is lelki sötétség fogta be, és olyan nehezen vagy sokszor egyáltalán nem értjük nagyságos gondolataidat, pedig tudjuk, hogy minden gondolatod a javunkat munkálja. Annál inkább könyörgünk, adj most nekünk figyelmes szívet. Add a te Szentlelkedet, hogy Ő tegyen képessé minket hallani, helyesen értelmezni és cselekedni igédet.

Szólj hozzánk kegyelmesen egészen személyesen, és beszédeddel teremts újjá minket. Formáld, tisztítsd az életünket. Kegyelmesen adj választ kérdéseinkre, adj tanácsot útkeresésünkben. Legyen a te igéd legfőképpen az üdvösség közvetítője számunkra.

Jézus nevében kérünk.

Ámen.

 


 

Igehirdetés

Csütörtök esténként hetek óta a Jósáfát-ról szóló történeteket tanulmányozzuk. Foly-tassuk ma este is ezt a sorozatot, hiszen az ő életének tegyik legizgalmasabb jelenetével találkoztunk itt most.

A Krisztus előtti 9. század közepén ural-kodott ő a kettészakadt ország déli részében, a kicsi Júdában. Láttuk azt az eddigiek során, hogy istenfélő, a népét szerető, felelős, bölcs uralkodó volt, aki nemcsak a személyes életét, hanem a nemzet jövőjét is a Biblia szerint igyekezett berendezni. E-zért tette közismertté Isten kijelentett igéjét, az akkori Szentírást a nép körében. Ezzel szemben az északi országrész kevert hitű királya, Aháb, pogány feleségének a hatása alatt benépesítette az országot bálványokkal. Megfertőzte és lezüllesztette ezzel az egész nép lelki és erkölcsi életét.

A baj ott kezdődött, amikor gyermekeik révén rokonságba kerültek. És mint rokon, az istenfélő Jósáfát egy alkalommal meglátogatta északi szomszédját, és most már nászát, Ahábot. Aztán a nagy dínomdánom közepette egy könnyelmű ígéretet adott neki. Ahábnak régi sérelme volt, hogy az egyik városát, Rámótot elfoglalták valamikor a szíriaiak. Szerette volna visszaszerezni tőlük. Megragadta most az alkalmat, hogy békésen poharazgatnak, és ehhez kérte Jósá-fátnak a segítségét.

Jósáfát eddig minden döntése előtt Isten akaratát tudakolta. Imádkozó ember lévén megkérdezte az Urat, mi az Ő kívánsága, mit cselekedjék. Ez azonban most elmaradt. A kérés után nyomban ígéretet tett, és köny-nyelműen elkötelezte magát Ahábnak. Utána kapott észbe: nem jó ez így. Mondta is neki, hogy meg kellene kérdeznünk az Urat. Ahábot idegesítette a hívő embernek ez az akadékoskodása: kit érdekel, hogy mi az Isten akarata! De ne mondja már, hogy nem elég vallásosak itt északon, van itt udvari próféta elég, akik ott lebzselnek a királyi udvarban, azok tudják, mit akar hallani a király. Meg kell kérdezni őket, aztán majd mondják ők a szöveget. Így is történt. Kórusban mondták az udvari próféták: vonulj fel Rámót ellen, mert Isten a kezedbe adja.

Igen ám, de akikben ott van Isten Szent-lelke, azokat nehéz félrevezetni. Jósáfátnak gyanús volt ez a nagy egyhangúság. Megkérdezte: nincs itt még más próféta, akit megkérdezhetnénk? S akkor mondta Aháb: van itt még egy, de az mindig mást mond, mint amit hallani szeretnék. Azt kár is meg-kérdezni. — Kérdezzük csak meg — javasolta Jósáfát. Így hívták oda Mikeást. Mi-keás nem volt hajlandó hazudni. Azt mond-ta, amit Isten a szájába adott. Ennek a tartalma az volt: ne menjetek a hadba, mert vereség lesz a vége, és mondott egy szomorú látomást: Látom Izráel népét, mint szétszórt juhnyájat a vereség után.

Ennek ellenére mai igénk így kezdődött: Felvonult Izráel királya és Jósáfát, a Júda királya, Rámót ellen. A világos isteni intés ellenére mégis csak végrehajtották a tervet. Rettenetes vereség lett a vége ennek. Aháb ott is maradt a harcmezőn, és Jósáfát is isteni csoda folytán menekült csak meg.

Ebből a történetből három olyan igaz-ságot szeretnék ma este kiemelni.

1. Isten az Ő beszédével igyekszik az emberek megmentésére. Fontos, hogy komolyan vegyük a Bibliának ezt a tanítását, mert egyébként könnyen járhatunk mi is úgy, mint ez a két király. Ahábnak eszébe sem jutott, hogy Isten is van, hogy Őt is meg kellene kérdezni, hogy Ő mindig a javunkat akarja. Ő tudta, mit akar. Elvettek tőle egy várost, most itt van az alkalmi segítség, vissza kell szerezni azt, amit elveszített. De hogy csakugyan kell-e az, hogy most van-e annak az ideje, hogy feltétlenül vissza kell-e szereznie, hogy mibe kerül ez, hány fiatalember marad ott esetleg a harctéren, s hány család marad kereső nélkül, s megéri-e ez a vállalkozás, minderre már nem gondolt. Rendkívül jellemző az a jelenet, ami a megelőzőkben le van írva: beszélgetnek, poharazgatnak, régen feszíti ez a vágy, hogy visszavenni, ami az enyém volt, s most egy kicsit “beállítva”, spiccesen belekényszeríti mintegy a másikat is ebbe a vállalkozásba. Gyerünk neki!

Jósáfát meg kényelmetlen helyzetben van. Végül is ő a vendég, itt nem diktálhat. Nem oktathatja ki azt a szomszédot, akinek nincs érzéke Isten dolgaira. Meg ő a kisebb is. Hosszú, hosszú feszültség, egymással való ellenségeskedés után most végre olyan békeféle van, ezt nem szabad elrontani! Most ő legyen a nagy okos, aki elmondja: ez nem így van ám, hanem úgy, hogy megkérdezzük Istent. Nem is értenék ezt a szempontot. Nem mert nemet mondani, és belesodródik ebbe a vállalkozásba.

Itt jön a segítségükre Isten. Ez megható részlet ebben az egyébként szomorú történetben. Egy ilyen indulás után, meg a tragi-kus folytatás után, hogy a fizetett, hamis udvari próféták mondják, amit hallani akar-nak tőlük, eljön Mikeás. Isten küld valakit, aki csak azt mondja, amit az Úr üzen a jelenlevők javára. Aki vállalja ezért a prófétasorsot is: megpofozzák nem sokkal azután, hogy elmondja az üzenetet. Összeverik, börtönbe csukják, éheztetik. Ez velejár, de az, amit hozott, az az üzenet megmenthetné nemcsak ezt a két királyt, az e-gész népet. Azok után, hogy ilyen hitetlenek, hogy ennyire ostobák, hogy ilyen felelőtlenül belehergelik egymást eszetlen vál-lalkozásba, ezek után még Isten szól hozzájuk, mert csak egy valami mentheti meg őket: ha az Isten igéjét komolyan veszik. Ha elhiszik, hogy az az igaz, amit az igaz próféta mond, és nem az, amit a hamisak. Ha elhiszik, hogy az van a javukra, amit valóban Isten üzen nekik, és nem tévesztik össze a saját gondolataikat az élő Isten gondolataival.

Van itt valaki, aki ezt hitelesen képviseli. És mielőtt még elveszne egészen az ügy, még egyszer szól hozzájuk Isten. Sen-ki nem veszi komolyan. Aháb oda se figyel, mondjon Mikeás, amit akar, Jósáfátnak meg nincs bátorsága engedelmeskedni. Itt már csúszik lefelé a lejtőn, és érvényesül a lejtő törvénye. Félelmes jelenet ez. Ott ülnek ket-ten, feszítenek a trónjaikon királyi díszes ruhában, elhangzik a rövid, de életet mentő igehirdetés, — és fütyülnek rá. Legyen vége minél előbb, aztán menjünk a harcba! Mert mielőtt az Isten szava megszólalt, mi már tudtuk, mit fogunk csinálni. Mondjon Isten, amit akar! Azért csak mondja el, mert ez a Jósáfát ragaszkodik hozzá, de nehogy azt higgye már valaki is, hogy azt komolyan vesszük. Egyéb szempontok döntik itt el a dolgokat.

El lehetett volna kerülni a tragédiát, csak ehhez az kellett volna, hogy az Isten világos szavát komolyan vegyék. Valóban félelmes ez a jelenet. Két felelős vezető ott tántorog a szakadék szélén. Pillanatok kérdé-se, hogy belezuhannak és magukkal rántják a népet is. Ettől akarja megőrizni őket Isten, és mondja világosan, mit ne csináljanak és mit csináljanak. És senki nincs a jelenlevők között, aki azt mondaná: ha az Úr szól, azt komolyan vesszük és azt cse-lekesszük. Akármit gondoltunk, akárhogy elterveztük, akárhogy riadóztattuk a sereget, akárhogy fűt most a gőz, akármennyire feloldotta a gátlásokat az alkohol, — mit mond az Úr? Eddig mindig igazat mondott. Valahányszor ráhallgattunk, az jó volt a nép-nek is, nekünk is. Akkor most is Őreá hall-gatunk.

Ki mit szól hozzá, az az ő dolga. De lett volna egy valaki, lett volna egy Jósáfát, akinek olyan szent volt a Szentírás, és annyira alárendelte magát mindig Isten akaratának, — és most még ő sem.

Háromszáz évvel később, amikor Jeruzsálem elpusztult, az ugyanilyen ok miatt következett be. Ezt olvassuk ennek a könyv-nek a végén: “És az Úr, az ő atyáiknak Istene elküldte hozzájuk követeit jó idején, mert kedvezett az ő népének és az ő lakhelyének. De ők az Isten követeit kigúnyol-ták, az ő beszédét megvetették, prófétáiból gúnyt űztek; míg aztán az Úr haragja felgerjedt az ő népe ellen, s többé nem volt segítség.” (2Krón 36,15-16)

Amíg Isten szól, addig van segítség. És szól az Isten kétszer vagy háromszor — olvassuk a Jób könyvében —, s aztán elhallgat, és többé nincs segítség.

Nem tudom, mennyire értékeljük azokat az alkalmakat, amikor Isten igéjét hallgathatjuk. Azt mondja: kedvezett az Ő né-pének, ezért küldött hozzá prófétákat még idejében. Isten szeret minket, hogy hallhat-juk az Ő megtérésre hívó szavát, hogy ismerhetjük az Ő ígéreteit, hogy tudhatjuk: ha valaki ellenáll az Ő hívásának, annak ítélet lesz a következménye. Minden fontos dologról tájékoztatja az Övéit. Kimondhatatlan szeretet van emögött. Mentő szeretet. Isten szereti a gyerekeinket, mert ők is hallhatják az Isten igéjét.

Nincs más, ami megmenthet minket a végső pusztulástól, csak ha az Isten beszédét komolyan vesszük. De komolyan vesszük-e? Egyáltalán keressük-e? Előbb kérdezzük-e Őt, és utána akarunk-e dönteni, vagy csak ilyen formális az egész, mint itt Aháb és Jósáfát esetében volt? És ha mást mond, mint amit hallani szerettünk volna, vagy amit elterveztünk, készek vagyunk-e alkalmazkodni Őhozzá, és nem Őt alkalmazni a magunk tervei megvalósításában? Ismerős-e nekünk, hogy engedelmeskedem Istennek, s önmagam ellenére is azt cselekszem, amit Ő mondott? És így vesszük-e elő a Bibliát: Szólj, Uram, mert én azt fogom csinálni, amit megértek. Ezért hozunk-e áldozatot, lemondva inkább másvalamiről, hogy hallgassuk az Ő igéjét, és cselekedjük azonnal azt?

Ezek nem üres szóvirágok. Itt egy nép pusztult bele, hogy amit a prófétán keresz-tül Isten világosan mondott, az falra hányt borsó volt. És hány nép pusztult már bele ebbe! Amikor Jeruzsálem elpusztult, akkor írta Jeremiás: “A te prófétáid hazugságot és bolondságot hirdettek néked, és nem fed-ték fel a te álnokságodat, hogy elfordították volna fogságodat, hanem láttak neked hazug és megtévesztő látomást.” (Sir 2,14)

El lehetett volna fordítani a fogságot, ha azt, amit a próféták mondtak, komolyan vette volna a nép. Van-e nekünk bátorságunk bármit is másként csinálni azután, hogy ma este itt voltunk? Hisszük-e, hogy aki az Isten nélkül folytatja az életét, az elvész? Hisszük-e, hogy Őnála minden készen van, amire szükségünk van ebben az életben és az örök életben? Hisszük-e, hogy csak Ő tud megajándékozni azzal, amire igazán szükségünk van az élethez és az örök élethez? És ha igen, akkor kapva kapunk-e ezen, és megragadjuk-e azt, amit Ő fölkínál? Isten az Ő beszédével siet ma is az emberek megmentésére.

2. A másik gondolat ebben az igében, amit szeretnék hangsúlyozni, az, hogy aki nem engedi, hogy Isten beszéde bölccsé tegye, az egyre balgább lesz. Aki nem mond határozott nemet arra, ami Istentől visszatartja, az egyre inkább abba az irányba fog sodródni. Nem tudom, feltűnt-e ez a különös mondat: “És ezt mondta az Izráel királya Jósáfátnak: Én a ruhámat megváltoztatom, és úgy megyek a viadalra, te azonban öltöz-zél fel ruhádba! És megváltoztatta az Izráel királya a ruháját, és így mentek a csatába.”

Valami ijesztően gonosz, ravasz gondolat, nem? Ő a királyi ruháját leveti, és egyszerű harcosnak öltözik, de Jósáfátnak azt tanácsolja: te csak maradj a királyi ruhádban, és így megyünk a harcba. Tudniillik az ellenség kiadta a jelszót, hogy csak a királyt keressék, a király a célpont. És most Aháb, aki becsalogatta egy kétes vállalkozásba Jósáfátot, odadobja koncul az ellenségnek. Magát menti, a másikat képes lenne feláldozni. Jézus ennek a fordítottját csinálta, és arra tanít minket. Ő magát áldozta fel, hogy minket mentsen. Az Ahá-bokat ez jellemzi: megszületik hamar az egyezség, aztán álruhát veszek, hogy mentsem a bőrömet, te pedig csak maradj meg a díszes királyi ruhában. Te legyél a célpont, és ne én. És ez a szegény Jósáfát, mint egy jámbor birka, ebbe is beleegyezik. Erre is igent mond. Hová tette a józan eszét?! Aki Isten igéjére nem hallgat egyszer, kétszer, háromszor, annak már a józan esze sem mű-ködik úgy, mint ahogy működhetett volna. Nem beszélve arról, ha Isten világosítja meg.

Ez az élet tele van ehhez hasonló csapdákkal. Az utóbbi időben sokat beszélgettem gyerekekkel, fiatalokkal, idősebb fiatalokkal. Elképesztő, milyen vakon mászkálnak a csapdák között, és lépnek bele hol itt, hol ott, és sokszor helyrehozhatatlan tra-gédiák, károk keletkeznek e miatt a vakság miatt. Aki Isten igéjét komolyan veszi, aki megtanul arra figyelni, aki egyre többet ért abból a személyes életére nézve is, azt Isten elvezeti a csapdák között, az megmaradhat azon az úton, amelyik az életre visz, annak az igéből világosság is támad.

Miből tudjuk meg ezt ebből a történetből? Meg lehet-e állni ezen a lejtőn, amin szegény Jósáfát elindult? “Amikor meglátták a szekerek parancsnokai Jósáfátot, ezt mondták: Ez az Izráel királya. Körülfogták, hogy megöljék. Akkor felkiáltott Jósáfát, és az Úr megsegítette őt, és elfordította azo-kat tőle. Mert amikor látták a szekerek parancsnokai, hogy nem az Izráel királya, ott hagyták.”

Királyi ruhában egyedül ő van, akkor nyilván ő a király. Nem törődnek a többiekkel, körülveszik Jósáfátot. De nem ő Izráel királya! Mindegy, olyan királyféle. Ez a biztos halál. Másodperceken múlik, hogy kioltják az életét. És itt történik a nagy fordulat: Jósáfát felkiált Istenhez. Ezt kellett volna előbb is tenni. Ha mielőtt igent mond Ahábnak, szintén felkiált Istenhez, nem jutott volna ide. De Isten nem olyan, mint mi sokszor, hogy elmagyarázná nekünk: ha nem ezt tetted volna, akkor most nem jutottál volna ide, — hanem ahova ju-tottunk, ott segít rajtunk, és onnan segít ki.

A maga rövidségében is, tulajdonképpen leírhatatlanul súlyos megállapítás ez: Felkiáltott Istenhez, és az Isten megsegítette őt. Hogyan? Úgy, hogy Istennek van hatalma ilyen nekibőszült ellenségen is. Egyszer csak valamiből megállapítják: nem ez az Izráel királya. Akkor maradhat, s elfordulnak tőle. Ilyen szabadítást csak Isten tud adni. Ez nem Jósáfát ügyességének, okosságának volt köszönhető. Ez szabadítás volt! Az utolsó pillanatban, de még idejében, felülről érkezett szabadítás. Ennyire jelen van Isten ennek a világnak az eseményeiben. Ennyire uralkodik az Úr, és irányítja bárkinek a gondolatait és akaratát. És ennyire igaz az a mondat, ami háromszor is előfordul a Bibliában: “Aki segítségül hívja az Úr nevét, megtartatik.” Megme-nekül. S ezzel a szóval fejezik ki azt is: üdvözül. Mind a három fordítás helyes. Aki segítségül hívja az Úr nevét... Csak kiáltani kell. De komolyan, életre-halálra. Amikor valaki bizonyos abban, hogy itt sen-kitől nem jöhet segítség, csak Istentől, de olyannak ismerte meg az Urat, aki még ezek után is segíteni fog, és segíteni tud, és nem nyugszik bele abba, hogy a saját ostobasága miatt elpusztuljon, és így kiált Istenhez.

Volt egy indiai guru, aki hallott a keresztyénekről, sőt keresztyénnel is beszélgetett többször. Miután az ő megtérésre hívó szavát visszautasította, annyit mondott ez a keresztyén neki: próbáld ki egyszer, hogy Jézus él. Ha bajban leszel, kiálts hozzá! Aztán megbocsátóan mosolygott a guru. Egyszer azonban az történt vele, hogy egy úton hirtelen egy mérges kígyó magasodott elé. Tudta, hogy pillanatokon múlik az élete, és önkéntelenül is felkiáltott: Jézus, segíts! A kígyó, aminek nem ez volt a szokása, csendesen visszalapult a földre, és oldalirányban elment. Ez indította őt aztán arra, hogy érdemben foglalkozzék a Szentírással, és ma sokakat vezet Jézushoz. (Az erről szóló könyv nálunk is kapható: Egy guru halála címen).

Jézus, segíts! De úgy igazán hittel. Még egy ilyen helyzetben is, még azután is, hogy kigúnyolta azt, aki őt Jézushoz hívta. Még hitetlenül is. Tényleg hitetlenül? Ha már ez kijön a száján: Jézus, segíts! az hitetlen? Keveredik a hit meg a hitetlenség bennünk. De ha valaki így tud kiáltani, az megtartatik.

Vihar van a Genezáreti tengeren, a tanítványok kétségbeesnek. Jézus nyugodtan alszik a hajó hátsó részén. Péter felrázza: Mester, ments meg, mert elveszünk! Jézus rászól a viharos tengerre, mint egy rossz gyerekre: Hallgass, némulj el! És nagy csend lesz. De ehhez kiáltani kellett: Ments meg, mert elveszünk!

Vajon nem ugyanígy kiáltott, ha talán alig hallhatóan, mert már alig tudott lélegezni az a lator a halála előtti percekben a Golgotai kereszten? “Uram, emlékezzél meg rólam, ha eljössz a te országodba”. S mit mond neki Jézus? Nem azt, hogy mondd fel a Tízparancsolatot, vagy miért nem korábban gondoltál erre, hanem azt mondja: “Még ma velem leszel a Paradicsomban.” Mert aki segítségül hívja az Úr nevét, meg-tartatik. Még akkor is, ha előtte nem kellett neki Isten igéje, mint itt Jósáfátnak. Ilyen nagy az Isten kegyelme, és ennyire feltétel nélkül kínálja azt mindenkinek.

Csakugyan nincs más feltétele, csak az, hogy legyen hova tennie. Ha tartom az üres kezemet, — ez van a kiáltásban, hogy Jézus segíts... — akkor Ő beleteszi azt az ajándékot, amire akkor a legnagyobb szükségem van. És megtanulom, hogy semmit nem ér a magam teljesítménye. Itt nem az én hősi érdemeimet kell sorolni, nem a sérelmeimmel kell büszkélkedni, itt a szüksé-gemet kellett elmondani, aztán Ő ajándékként megadja azt, ami éppen akkor hiányzott. Mert az ilyen ember, aki kiált, már nem magában bízik, nem a szerencséjében, hanem egyedül abban a Jézusban, akihez kiált.

Kálvin János így írja ezt egy helyen: “Mindennél hasznosabb, ha gyengeségünk tudatában alázatra rendezkedünk be, és i-mádságra buzdulunk.” Ez után a harci jelenet után ez egy kicsit nyugalmasabb és szelídebb fogalmazás, de minden szaván hangsúly van. Mert aki az Úr nevét segítségül hívja, megtartatik.

3. Aki azonban nem hívja segítségül, az elvész. Ez is benne van ebben a történetben. “Mert egy férfi kifeszítette a kézívét csak úgy találomra, és eltalálta Izráel királyát a páncél és kapocs között. Ő pedig ezt mondta a kocsisának: Fordulj meg, és vigyél ki engem a táborból, mert megsebesültem! Az ütközet pedig egyre erősebb lett, és ő ott állt estig a szekerében, és nap-lementekor meghalt.” Ennyi. Beleeresztenek egy golyót, vagy húszat, és meghalt. Elüti egy autó, és meghalt. Odakap a szívéhez, lefordul a székről, és az orvos csak annyit mondhat: exit. Mert aki Isten nélkül akar élni és harcolja a maga harcait, mint Aháb, az Isten nélkül hal meg, és annak Isten nélkül kell töltenie az örökkévalóságot is. És ez az Isten-nélküliség maga a pokol. Már itt is, még akkor is, ha néha győzelmes csatákat vív az illető, — és majd örökkön-örökké.

Nem szeretjük ezt a gondolatot a Bibliából, nem is sokszor emlegetjük, mert nem népszerű, de itt van benne. Pedig milyen nagy volt a ravaszsága Ahábnak: Én álruhában, te királyi ruhában. Be van biztosítva az életem. Rád lőnek, téged ejtenek foglyul, téged visznek el. Én közben visszaszerzem a várost. Mennyire tudta, hogy mit akar! Milyen nagy gőggel utasította vissza Istennek Mikeáson keresztül érkezett igéjét, s milyen gondosan felöltözött páncélba... De a legbiztosabb páncélon is van egy kicsi rés. Isten nemcsak az embereket irányítja, hanem a nyilakat is. És ha akarja, az éppen ott megy be, ahol nincs páncél. Mert az ellenséget meg lehet téveszteni, de Istent nem lehet megtéveszteni. Semmilyen álruhával sem.

Az a boldog ember, aki nem félrevezetni akarja a Mindenhatót, hanem aki leveti előtte a rongyait, és azt mondja:

 

 

Jövök semmit nem hozva,
Keresztedbe fogózva,
Meztelen, hogy felruházz,
Árván, bízva, hogy megszánsz;
Nem hagy a bűn pihenést:
Mosd le, ó, mert megemészt!

 

Ezek után van szabadulás. Az álruhásdi meg az egyéb huncutkodás, meg bebiztosí-tás után meg következik ez a kurta szó: meghalt. Naplementekor meghalt. Pedig ő is hallotta Isten igéjét. Csakhogy, aki engedetlen annak az igének, amit hallott, azt az ige nem megmenti, hanem megítéli. Neki is felkínálta Isten a kegyelmet, de ő inkább magában bízott, és nem kellett a kegyelem. Így lesz igaz az, amit valaki egyszer így mondott: az elfogadott kegyelem az új élet, a visszautasított kegyelem az ítélet.

Te mit csinálsz a kegyelemmel? Isten ma este kínálja nekünk. Kérdés, hogy érzi-e valaki, hogy csakugyan rászorul, vagy pedig ő igaz ember, neki nem kell. Kérdés, hogy látja-e már valaki, hogy most kell ez nekem, amikor Isten kínálja, vagy azt mond-ja: ej, ráérünk arra még! Majd később, ha több időm lesz. Kérdés, hogy rászorultságunk tudatában tartjuk-e a kezünket, és akkor Isten nemcsak a mi életünket menti meg, hanem velünk és általunk még másokét is. Ha Jósáfát komolyan veszi Isten igéjét, nem folyik vér azon a harcmezőn. Mások életét is megmenthette volna.

A Biblia azt mondja: lényegében ugyan-ez a helyzet lelkileg is. Nekünk nincs más menedékünk, csak az a Jézus Krisztus, aki a szó szoros értelmében a testével állt elénk, a testével fogta fel az Isten ítéletének nyilait, és ebbe belehalt. De aki odaáll szorosan mögéje, vagyis, aki hisz benne, aki benne hisz, és nem a saját érdemeiben és erejében, azt Ő megvédi az ítélettől. János apostol boldogan mondja: Aki hisz Őbenne, az már nem megy ítéletre, mert az már most átment a halálból az életbe. Egyszer egy nap-lementekor az is meghal majd, de azzal a halállal csak az élet teljesedik ki neki még jobban. Mert aki elmondhatja: Né-kem az élet Krisztus, annak ez a mondat így folytatódik: a meghalás nyereség. (Fil 1,21)

Krisztus nekünk nyereségül adatott erre az életre meg az örök életre is. Boldog ember az, aki komolyan veszi azt, amit Ő mond, aki ahhoz igazítja az életét, aki meri vállalni azt, hogy Aháb esetleg gúnyosan elhúzza a száját, vagy egyéb hátratétele is lesz ebből, de az az életét megmenti, s másokét is.

 


 

Imádkozzunk!

Jézus Krisztus, köszönjük, hogy odaálltál elénk, és téged sújtott az az ítélet, amire mi szolgáltunk rá. Magasztalunk, hogy veled egészen újat lehet kezdeni. Köszönjük, hogy te jelented az életet a benned hívőknek már itt, és az örökkévalóságban is. Köszönjük, hogy ma este is hallhattuk még hívó szavadat. Urunk, annyira elegünk van a beszédből, a tanácsokból, az ijesztgetésekből, és olyan sok hazug ígéretet kell mostanában hallanunk. Köszönjük, hogy tudhatjuk: neked minden szavad igaz. Nem fenyegetsz, nem ígérgetsz semmit úgy, hogy azt ne adnád meg, hanem ajándékot kínálsz.

Köszönjük, hogy szabadulást készítettél mindnyájunknak. Segíts minket, hogy tudjunk hozzád kiáltani, és kérünk, válaszolj kegyelmesen a kiáltásunkra. Ismered mindannyiunknak a terheit, tudod, hogy most éppen milyen helyzetben vagyunk, mik a szükségeink, miből szeretnénk szabadulni. Dicsőítsd meg magadat az életünkben, mutasd meg mindnyájunknak hatalmadat és szeretetedet. Mi pedig előre is köszönjük mindazt, amit ajándékba adsz nekünk.

Növeljed hitünket, hogy újra és újra el tudjuk ezt tőled fogadni.

Ámen.