IV.

KÉRDEZD MEG AZ URAT!

 

 

 

Alapige: 2Krón 18,4-17

“Jósáfát azonban ezt mondta Izráel királyának: Kérdezd meg előbb az Úr igéjét! Izráel királya azért összegyűjtötte a prófétákat, négyszáz embert, és megkérdezte őket: elmenjünk-e harcolni Rámót-Gileádért, vagy letegyek róla? Ők így feleltek: Vonulj föl, mert Isten a király kezébe adja azt!

Jósáfát azonban ezt mondta: Nincs itt az Úrnak több prófétája, akit megkérdezhetnénk? Izráel királya így felelt neki: van egy ember, aki által megkérdezhetjük az Urat, de én gyűlölöm őt, mert sohasem prófétál nekem jót, hanem csak rosszat. Mikeás, Jimla fia az. Jósáfát erre így szólt: Ne mondjon ilyet a király!

Ekkor Izráel királya odahívta egyik udvari emberét, és ezt mondta: Siess Mikeásért, Jimla fiáért. Izráel királya és Jósáfát, Júda királya ott ült díszruhába öltözve, mind-egyik a maga trónján. Ott ültek Samária kapubejáratánál a téren, a próféták pedig mind ott prófétáltak előttük. Cidkijjáhú, Kenaaná fia vasszarvakat készített magának, és ezt mondta: Így szól az Úr: Ezekkel ökleled Arámot, míg csak el nem pusztítod! A próféták mindnyájan így prófétáltak: Vonulj föl Rámót-Gileád ellen, és sikerrel jársz! Az Úr a király kezébe adja azt!

A követ pedig, aki elment, hogy elhívja Mikeást, így szólt hozzá: Nézd, a próféták egyhangúlag jót ígérnek a királynak, legyen azért a te beszéded is olyan, mint az övék, és ígérj jót! De Mikeás így felelt: Az élő Úrra esküszöm, hogy csak azt fogom mondani, amit az én Istenem mond.

Amikor a királyhoz érkezett, a király megkérdezte tőle: Mikeás! Elmenjünk-e harcolni Rámót-Gileádért, vagy letegyek róla? Ő így felelt: Vonuljatok föl, és járjatok szerencsével! A kezetekbe kerül. A király azonban ezt mondta neki: Hányszor eskesselek meg, hogy csak igazat mondj nekem az Úr nevében? Erre ő így felelt: Láttam egész Izráelt szétszóródva a hegyeken, mint egy nyájat, amelynek nincs pásztora. Az Úr pedig ezt mondta: Nincs ezeknek gazdájuk, térjen haza mindenki békével!

Ekkor Izráel királya így szólt Jósáfáthoz: Ugye megmondtam neked, hogy nem prófétál ez nekem jót, csak rosszat?”

 


 

Imádkozzunk!

Kegyelmes Istenünk, köszönjük, hogy hűségesen hordoztál minket ma is. Köszönjük, hogy a színed előtt lehetünk itt most mindnyájan, hogy meghallgassuk azt, amit te üzensz nekünk. Áldunk azért, hogy van szavad hozzánk. Köszönjük, hogy a te beszédeddel ma is bármit el tudsz érni, és a te céljaid mindig szentek és jók.

Add, hogy legyen fülünk a hallásra, és legyen kész a szívünk feltétel nélkül engedelmeskedni neked. Legyen a te szavad vigasztalás, bátorítás, figyelmeztetés, tanács. Add mindannyiunknak azt, amire szükségünk van. Olyan sok mindenre van szükségünk. Tudjuk, Urunk, hogy életünk igazi nagy kincseit csak tőled kaphatjuk ajándékba. Légy áldott azért, hogy Jézusra nézel, és minket ajándékozol meg.

Tartjuk a kezünket, és előre is köszönjük mindazt, amit ma este adsz nekünk.

Ámen.

 


 

Igehirdetés

Láttuk az előző alkalmakon, hogy Jósáfát nehéz örökséget vett át az apjától, de az uralkodása elején Isten néhány csendes esztendővel ajándékozta meg. Az ő legfőbb törekvése első perctől kezdve az volt: kereste az Urat, és nem imádta a bálványokat. Cselekedte is azt, amit Isten akarataként megértett, és tanította erre a népet. Egy kis csapatot szétküldött, mint afféle misszionáriusokat hónuk alatt az Isten törvényével, és a Bibliára tanították a tudatlan népet. Isten áldása kísérte az ő uralkodását.

Ma egy hete azonban láttuk, hogy a Gonosz csapdát állított neki, mint gyakran azoknak, akik komolyan akarják venni Isten akaratát. Rokonságba került északi szom-szédjával, a testvérnép királyával, Ahábbal. Láttuk, hogy Aháb házát megfertőzte a bál-ványtisztelet. Pogány, vérengző, hatalmaskodó, kegyetlen felesége volt, és nagyon sokszor a feleség irányította a királyt is.

A rokonság miatt Jósáfát látogatásra indult egyszer hozzá, nem is egyedül, hanem nagy sokasággal, hadinéppel, és ott egy nagy lakomán sok minden történt, ami olyan pogány meg félpogány helyeken történni szokott. A lakoma csúcsán a vendéglátó megkérdezte vendégét és újdonsült rokonát, hogy elmenne-e vele visszahódítani ezt a bizonyos Rámót-Gileádot a szírektől, akik elvették tőle ezt a várost. Jósáfát azon-nal igent mond. Olvastuk azt a szörnyű mondatot: Ahova te mész, oda megyek én is, amit te csinálsz, én is, amit a te katonáid, az én katonáim is.

Itt hagytuk abba a múltkor. Innen foly-tassuk most, mert alighogy kimondta ezt Jósáfát, valamit rossz érzése támadt. Akikben Isten Szentlelke van, akik egy kicsit is megtanulták már mit jelent az Úrra figyelni, azokban békétlenség lesz mindig, ha engedetlenek. Kívánom a testvéreknek, hogy így éljenek, hogy amikor engedetlenek vagyunk Istennek, azonnal jelez bennünk Isten Szentlelke. Sokszor nem tudjuk az első percekben még, hogy mit csináltuk rosszul, de érezzük, hogy valami nincs rendjén.

Nos, Jósáfát is érezte, hogy valami nincs rendjén, és akkor jutott eszébe: ő valamire igent mondott anélkül, hogy megkérdezte volna: Uram, mint akarsz, hogy cselekedjem? Hiszen ő hozzászokott ahhoz, hogy Istentől függnek a döntései. Hogy hirtelenkedhette el most ilyen felelőtlenül ezt a fontos döntést? Ha már előtte nem kérdezte meg, akkor most gyorsan utána. Igaz, hogy eső után köpönyeg, de jobb későn, mint soha. Kérdezzük meg az Urat!

Valószínűleg Ahábot meglepte ez a javaslat. Mit kell ezen kérdezni? Két király nagy egyetértésben elhatározott valamit, in-dulni kell a hadjáratba. De ha már ennyire kegyes ez a Jósáfát, ám legyen. Nehogy azt gondolja, hogy a szomszéd várban nem val-lásos a nép. Majd ő megmutatja neki. Összeszedte az összes udvari prófétát, akiknek nem kellett a szájukba adni, mit mond-janak, tudták maguktól is, mit akar hallani a király, és a hamis próféta mindig azt mond-ja, amit hallani akarnak tőle. Akkor fizetik meg jól. Kórusban elkezdték mondani, amit olvastunk: Vonulj föl, kezedbe adja Isten azt a várost!

Jósáfátnak gyanús volt ez a nagy egyhangúság, meg ez a nagy harci kedv, ami ott pillanatok alatt támadt. Gyanús volt neki, hogy különösen azoknak van harci kedvük, akik nem is biztos, hogy el fognak menni a harcba. Ezek csak küldik a többit. S honnan tudják ők ilyen gyorsan, hogy mit akar az Úr? Kérdezte közülük valaki az élő Istent? — Megint csak Isten Szentlelke szokta jelezni azt, ha hamisan cseng valami. Isten nevében sok hazugságot és féligazságot mondtak már, és mondanak ma is. Akiben Isten Szentlelke van, az ismeri a jó pásztor hangját.

Jézus a János 10-ben pontosan és részletesen beszél erről: “Amikor a maga juhait kivezeti, előttük jár, és a juhok követik, mert ismerik a hangját. Idegent azonban nem követnek, hanem elfutnak tőle, mert az idegenek hangját nem ismerik.” — Akik a jó pásztor juhai, azok ismerik a hangját, és nem tévesztik össze idegenek hangjával. Jósáfát is megérezte: itt valami nincs rendjén. S akkor feltesz egy már-már udvariatlan és erőszakoskodó kérdést: Nincs itt még valaki az Úr prófétája? Úgy tűnik, Aháb nem értette meg ezt a hangsúlyt, hanem dühösen válaszol: van még egy valaki, aki szokott prófétálni, de azt jobb, ha nem kérdezzük meg. Gyűlölőm őt, mert mindig rosszat mond nekem.

Nem ugyanaz a hang ez, amit Heródes mondott Keresztelő Jánosról? Gyűlölőm őt, mert nyilvánosan házasságtörőnek nevezett, — mivelhogy házasságtörő volt. Dávid nem gyűlölte Nátánt, amiért keményen rámutatott a bűneire, hanem igazat adott Istennek, és megalázta magát. Az Ahábok-nak azonban nincs fülük a hallásra. Az Ahábok nem azt akarják hallani a prófétától, mit mond az Úr, hanem azt, amit ők már előre az Úr nélkül elhatároztak. És ezek az udvari lebzselő próféták hozzá is szoktatták Ahábot ahhoz, hogy ez működik, és amikor az egyetlen igazi megszólalt, akkor ő volt a feketebárány. — Gyűlölőm őt, mert ő rosszat jövendöl.

Mit mond erre az Isten-káromló mondatra Jósáfát? “Ne mondjon ilyet a király!” Elgondolkoztató ez a mondat és ez a magatartás. Érzi, hogy itt valami Isten-gyalá-zás történik, mégsem mer egyértelműen oda-állni a testvér mellé, Mikeás mellé. Elvégre diplomáciai vizitben van. Itt nem lehet akármit mondani. Itt le kell reszelni a szög-leteket. Itt elfogadhatóan kell csomagolni, amit ő gondol. Tiltakozik azért, mert vala-mi szörnyűségnek tanúja, de nem úgy tiltakozik, mint ahogy Isten emberének kellene: egyértelműen, bátran, vállalva ezért a presztízsveszteséget is.

Odahívatják Mikeást, és érdekes a foly-tatás is. Amint láttuk, a követ előre tájékoztatja a prófétát. Azt mondja: nézd, — ugye érteni szokták sokan az ilyen bevezetőt. Figyeljen egy kicsit... — s akkor kigombol valaki néhány gombot, és kotorász a zsebében valami után. Világos, hogy mi következik. Nézd, a próféták egyöntetűen jót jövendöltek. Mondjad te is most azt a királynak.

Csakhogy az igaz prófétákat nem lehet megvásárolni. Mikeás azt mondja: csak azt fogom mondani, amit az Úr a számba ad. Annál inkább csodálkozhatunk azon, hogy amikor megérkezik, ő is ezt mondja: Vonulj föl a város ellen, mert Isten a király kezébe adja azt! Nehéz feladat a bibliamagyarázóknak megindokolni, miért kezdte ezzel Mikeás.

Két feltételezés az, amit leginkább elfogadhatunk. Az egyik, hogy van ennek a kijelentésnek gunyoros éle. Ugyanolyan gu-nyoros, mint amikor Illés a Kármel hegyen a Baál prófétákat biztatta, kiabáljatok hangosan, hátha egy kicsit nagyot hall a ti istenetek, vagy alszik, s azért nem hallja az imádságot. Ez nyilvánvaló gúnyolódás volt. Lehet, hogy Mikeás is azzal kezdte, hogy elmondta azt, amit a kórus zengedezett előt-te: vonulj fel szépen, az Úr a király kezébe adja — ugye ezt hallottad eddig ezektől. Lehet ennek ilyen hangsúlya is.

Vagy lehetséges az is — mert néhányan tapasztaltunk már ilyet —, hogy meggyengült Mikeás. Talán átfutott rajta: érdemes az árral szembe úszni? Nem hiábavaló ilyen hangos kórussal szemben egyedül kép-viselni az igazságot? — Gondoljuk el, négy-száz ember, ez olyan, mint amikor itt a föld-szint zsúfolásig megtelik. Négyszáz hamis próféta mondja. És az egyik még szemléltetést is tart: vasból szarvakat készít, és azt mondja: így ökleled fel az ellenséget. Ráadásul van képük Istenre hivatkozni: “ezt mondja az Úr.” Nos, ezekkel szemben jöj-jön ő, aki eddig is mindig ünneprontó volt, mert azt mondta, amit Isten üzent? S mond-ja ő is azt. — Isten azonban olyan kegyelmes, nem engedi, hogy benne maradjon Mikeásban az igazi ige, hanem éppen Aháb kéri: “Hányszor eskesselek meg, hogy csak igazat mondj nekem az Úr nevében?”

Mikeás megbátorodik ettől, és akkor mondja ezt a szomorú prófétai látomást: Látom az én népemet, mint szétszóródott nyájat a hegyeken, amely nyájnak nincs pásztora. Szétszóródott nyáj? A vereség után menekülő sereg hasonlít ehhez. Ezek szerint vereség vár arra, aki Rámót-Gileád el-len felmegy?

Mit mondanak erre a királyok? Olyan szemléletesen írja le a Szentírás, hogy szin-te magunk előtt látjuk. Samária főterén ott ül a két király két odavitt trónusfélén díszruhájukban, és így kérdezik a prófétákat: mondjátok meg, mit üzen nekünk az Úr! Vajon ez a külső is már nem szomorú árulkodója a lelkületüknek? Így kell az Istent megkérdezni? Pöffeszkedve, trónon feszítve, díszruhában? Nem sokkal inkább térden állva, zsákruhában? Ha valóban azért kérdezik, hogy amit mond az Úr, azt csinálják! De kinek jut ez itt eszébe?

Ki teszi azt, amit az Úr végül is üzent? Ki cselekszik annak megfelelően, amit az egyetlen igaz próféta, akinek a szájába valóban az élő Isten adta az üzenetet, mondott az ő megmentésükre? Senki! Aháb éle-tében utoljára hallott most igét. Most még megtérhetett volna. Ebben a csatában ottma-radt, elesett, meghalt. Órák, napok választ-ják el a halálától. Aki pöffeszkedik az élő Istennel szemben, aki nélküle is tudja, mit akar, és aki akkor is azt csinálja, amit ő a-kar, miután Isten akaratát megtudta, és kide-rült, hogy az más, az halálra ítélte magát.

Miközben Isten szeretetének a csodálatos bizonysága ez, hogy még az ilyeneknek is üzen igét, még ezek után is küld oda egy igazi prófétát, még a hamis próféták is hallhatják az igazi hiteles igét, ilyen nagy a szeretete, ezzel egyidejűleg szomorú és tra-gikus jelenet is ez. Még meg lehetne térni. Még meg lehetne menteni emberek életét, családok épségét, elkerülhető lenne a gyász, a vérveszteség, — amit olyan ridegen tudnak mondani emberek. Még elkerülhető lenne a gyalázat, a vereség, és annak a következményei, de kit érdekel őszintén, hogy mit mond az Úr?

Itt mindenki eldöntötte magában, mit fog csinálni. Jó, kérdezzük meg, ha már valaki ennyire ragaszkodik hozzá. Ez is hozzátartozik a protokollhoz, hogy a vendég kívánságát teljesítjük. Legyünk túl raj-ta minél előbb. Lehet érezni Aháb egész magatartásán az idegességet, a nyugtalanságot, a bosszúságot. Azt mondja a követnek is: Siess hamar és hozd ide gyorsan Mikeást! Legyünk túl rajta. Aztán úgyis azt csináljunk, amit már elhatároztunk.

Mennyire engedjük, hogy befolyásoljon minket Isten az ő igéjével? Ezért volt szó két vasárnappal ezelőtt arról: hogyan jövünk istentiszteletre? Más, ha valaki csak a templomba jön, aztán letudja, és teljesen mindegy, hogy ott mit akart neki Isten mondani, ő úgy megy vissza, ahogy odajött. Ennél egy fokkal több, ha az istentiszteleten akar résztvenni. De az igazi az, hogy az élő Isten szavát akarja hallani azért, hogy azt azonnal teljesítse is. Vagyis azért jön oda, hogy változzék. — Láttuk, hogy ez a célja az istentiszteletnek. És Isten nagy szeretetének, kegyelmének a jele, hogy az Ő beszédével, szavával formálni akar minket. Megerősíteni a terhekhez, eligazítani a tanácstalanságunkban, feloldozni a bűn nyomasztó terhe alól.

Ott van-e bennünk ez a tudatos igény minden alkalommal frissen, amikor kezünk-be vesszük a Szentírást, amikor néhányan összejövünk beszélgetni az igéről, vagy ami-kor eljövünk ide igehirdetést hallgatni? Ez vezet-e bennünket: szólj, Uram, mert én azt akarom csinálni, akármit mondasz is. — Ennek itt, Samária főterén, híre-hamva sincs. Hadd mondják el a hamis próféták, nem baj, hadd mondja el az igaz próféta is. Mondjon, amit akar, mi úgysem azt csináljuk.

Vajon nem kísért-e minket is az, amit az első főnököm három éves unokájától olyan sokszor hallottam: Nagypapa, mondd meg, hogy mit akarsz, és akkor én azt csinálom, amit én akarok? Vajon nem ez a gyerekes, de mégis Isten ellen lázadó indulat az oka annak, hogy sokszor nem is értjük meg mit üzen az Úr? Nincs fülünk annak a meghallására.

Isten könyörüljön rajtunk, hogy minden ezzel kapcsolatos bűnünkből kiszabaduljunk, mert ha valaki úgy hallgatja: szólj, Uram, és én teszem, akkor csodák sorozata az élete. Akkor változik, tisztul, alakul. Is-ten használja, áldásával kíséri. Egyébként pedig csak a bűneit szaporítja. Mert az így visszapattant, visszautasított igék csak vádolni fogják az embert.

Aháb tehát egyáltalán nem is akarta meghallani, nem is hallotta meg Isten szavát, de Jósáfát... Neki azért kellett volna, hogy legyen füle a hallásra. Hogy lehetett ő is lelkileg ennyire süketté? Tulajdonképpen mindezek előtt kellett volna kérdeznie az Urat. Ez elmaradt. Elhamarkodta. Különleges helyzet volt a számára, könnyelműen igent mondott. Utána azonnal eszébe jut: jaj, mégis mit mond az Úr? Kérdezzük meg! — Ez volt az első lehetőség, hogy visszafordulhatott volna. A második az volt, amikor gyanúsan csengett neki a hamis próféták kórusa, és azt mondta: nincs valaki még az Úr prófétája, aki valóban azt mondaná? Még itt is visszafordulhatott vol-na. Akkor meg végképp megfordulhatott volna, amikor Mikeás ajkáról hallja a megdöbbentő próféciát: szétszóródott nyájhoz lesz hasonló a nép. Ezt nem akarhatja egy király és egy hadvezér!

Ehhez már nagy bátorság kell, hogy valaki elkésve megforduljon, de nem lehetetlen. Voltam tanúja néhány alkalommal, hogy hívő emberek engedetlenekké váltak, de Isten kegyelme utánuk nyúlt, és amikor elhangzott az őket kiigazító ige, akkor igazat adtak Istennek. Ez már sokkal nehezebb, mert azzal kell kezdeni, hogy vétkez-tem, elrontottam, tévedtem. Meg azzal kell folytatni: meg lesz róla a véleményük másoknak. Mit szól Aháb, megszegi a szavát? Most egyeztek meg: együtt mennek, s most visszakozik? Mindenféle csúnyát mondanak ilyenkor: persze, mert ezek a kegyesek... Merjük-e vállalni, ha már az elején nem voltunk éberek?

Isten ad alkalmat. Jósáfátnak három alkalmat adott még. Nem volt bátorsága. Nagyon kell ám a bátorság az engedelmes keresztyén élethez!

Ez a mai ige több ponton is rámutat arra, hogy nem volt bátorsága Jósáfátnak. Ezekkel a kérdésekkel hadd fejezzem be ma este. Van-e bátorságunk mindenekelőtt megkérdezni az Urat, akkor mikor ez senkinek nem jut még eszébe?

A múltkor valahova meghívtak. Valamit meg kellett beszélni. Lelkesen nekikezdett a társaság. Egy valaki csendesen, de határozottan megkérdezte: nem kellene min-denekelőtt bölcsességet kérnünk Istentől? Ki-ki a maga hite vagy hitetlensége szerint zavarba jött, de őszinte, komoly imádsággal borultunk Isten elé. Bizonyos vagyok benne, ha nem így kezdjük el, egészen másként ment volna végbe a tanácskozás, és az eredmény is más lett volna. Ez nem for-mális dolog. Az imádkozó hívő tudja: honnan lenne bölcsessége, ha nem kéri? Amikor egy különösen nehéz kérdés előtt áll, micsoda kiváltság, hogy azt mondhatja: Uram, adj nekem most is felülről való bölcsességet. Magamtól csak elrontani szoktam a dolgaimat. Ez lényegileg hozzátartozik a hívő hétköznapjaihoz.

Van-e bátorságunk mindenekelőtt, akkor is, ha az nem illik a képbe, mint ott a nagy lakmározásban és dínomdánomban furcsa lett volna, ha Jósáfát azt mondja: most álljon meg minden, kérdezzük meg az Urat! De furcsa, vagy nem furcsa, ha neki az fontos, ha ő anélkül nem tud, nem mer, és nem akar dönteni, akkor vállalja ezt! Ahogy a múltkor mondta egy gimnazista fiú: egyedül ez olyan “ciki”. Mikeásnak is az volt, meg ma is az. Van-e bátorságunk így is vállalni? Aztán van-e bátorságunk ahhoz, ha nem voltunk idejében éberek, és eltévesz-tettünk valamit, de Isten figyelmeztet rá, visszafordulunk. Felismertük, hogy nem jó irányba haladunk, akkor ne menjünk tovább!

Jósáfát itt ment tovább, s a végén elment Ahábbal a végzetes csatába. Isten kü-lönös kegyelme volt, hogy őt nem lőtték agyon. Pedig őt vették célba. Aháb azonban ottmaradt, meg sokan ottmaradtak.

Van-e bátorságunk visszafordulni, vállalva a szégyent is? Késve is jobb engedelmeskedni, mint engedetlennek maradni. Van-e bátorságunk egyedül is vállalni az igazságot? Ha Isten adott annyi világosságot, hogy látjuk: ez nem jó, amerre most menni akarnak, emerre kellene. Ezek nem tiszta eszközök, ehhez ne nyúljunk. De ott nagy az egyöntetűség, — mint ahogy itt a hamis prófétáknál. Van-e bátorságunk szeretettel, — nem kioktatóan —, de határozottan képviselni az ige igazságát? Van-e bátorságunk odaállni azok mellé, akik merik képviselni? Mikeás merte képviselni, meg is volt róla a véleménye Ahábnak. És most Jósáfát úgy akarja kifejezni a Mikeás iránti szimpátiáját, hogy meg ne bántsa Ahá-bot. Ez általában nem megy. El kell dönteni, hova áll az ember. Ugrabugrálni a két ellenfél között nem lehet.

Van-e bátorságunk odaállni az Isten sokat szidott népe mellé? Azok mellé, akik azt mondják: a Szentírást, így ahogy van, igaznak tartják, Isten igéjének. — Ez ma nem népszerű, egyházi körökben sem. Akik azt mondják: Isten kijelentett akarata ma is időszerű és érvényes a házasságra, a szerelemre, a nemi életre, a pénzzel való bánásra, a pozíciókba való törekvésre, a gyereknevelésre... mindenre vonatkozóan érvényes ma is. Oda merünk-e állni melléjük? És ha őket szidják, vállaljuk-e, hogy minket is szidjanak velük együtt, mert színt vallunk.

De sok félénkséget szégyellnek a hívők utólag, amikor nem volt bátorságuk odaállni az Isten népe mellé! Mózesről olvassuk ezt a gyönyörű mondatot a Zsidókhoz írt levélben: “Inkább választotta az Isten népével való együtt nyomorgást, Egyiptom kincseinél nagyobb gazdagságnak tartva a Krisztus gyalázatát, mert úgy ment, mint aki látta a láthatatlant.”

Mit választunk inkább? S van-e bátorságunk komolyan venni az igét, ha az egyszer ilyen világosan elhangzott, mint ahogy itt Mikeás mondta? Jósáfát nem vette komolyan. Azt olvassuk néhány verssel később: Jósáfát és Aháb pedig elindultak a hadba... — mintha mi sem történt volna. Akkor minek kérdezték meg Mikeást? Mert nem az Urat akarták hallani, vagy mert nem volt bátorságuk engedelmeskedni neki.

Egyre pogányabb világban élünk, ahol egyre nehezebb lesz ragaszkodni Isten kijelentett akaratához. Egyre inkább különcnek tűnik az, aki engedelmes akar lenni. Egyre több oldalról halljuk: nézd, mindenki ezt mondja, mondd te is ezt! Akkor jönnek a nagy indokok: a békesség kedvéért, a szeretet jegyében, a türelem jelszavával... s minden lehetséges, csak azzal szemben türelmetlen a világ, aki Isten akaratát következetesen cselekedni akarja. Ő legyen türelmes mindenkihez, fogadja el azt, hogy vele szemben türelmetlenek. Ilyen a világ. Ez ellen nem háborognunk kell, hanem egymást erősíteni abban, hogy maradjunk így is engedelmesek. Egyre inkább összemossák a dolgokat, elmosódnak a határok. Egyre természetesebb lesz, hogy azt mond-juk, ami népszerű, amit hallani akarnak.

Magától értetődő, hogy Istentől függetlenül szervezi meg az életét mindenki, és ó de sokféle vonatkozásban el lehet mon-dani, amit Mikeás ebben a látomásban látott: nincs ezeknek gazdájuk. Ki a gazdája ennek az országnak, a mi népünknek, az egyháznak, az életünknek, a gyerekeinknek, az ifjúságnak, az öregjeinknek? Ó de sokféle módon tapasztaljuk: nincs ezeknek gaz-dájuk. Pedig van gazdája ennek a világnak, csak aki tőle függetlenül akar élni, az nélküle marad, és abból ez lesz.

Mivel ezen a héten több estén összejön-nek a keresztyének imádkozni, és mivel így szólított meg minket most Isten igéje, marad-junk néhány percig csendben, és nem han-gosan, hanem mindenki magában, de ugyan-azokért a dolgokért imádkozzunk. Szeretnék néhány imatémát megjelölni. Vigyük Isten elé ezeket ennek az igének az alapján.

 


 

Imádkozzunk!

Istenünk, hallgasd meg a mi imádságunkat, és amit a te akaratod szerint kértünk, add meg nekünk. Kérünk, taníts mindnyájunkat a te akaratodat teljesítenünk, mert te vagy Istenünk, és a te jó Lelked vezéreljen minket az egyenes földön.

Ámen.