III.

A HÍVŐ ÉS A VILÁG

 

 

 

Alapige: 2Krón 18,1-3

“Jósáfátnak már nagy volt a gazdagsága és dicsősége, amikor Aháb sógorává lett. Néhány év múlva elment Ahábhoz Samáriába, és Aháb sok juhot és marhát vágatott le neki meg a vele levő hadinépnek. Majd arra biztatta őt, hogy vonuljon vele együtt Rámót-Gileád ellen. Aháb, Izráel királya azt kérdezte Jósáfáttól, Júda királyától: Eljössz-e velem Rámót-Gileád ellen? Ő ezt válaszolta neki: Elmegyek, akárcsak te, és az én népem, akárcsak a te néped; veled leszünk a háborúban!”

Imádkozzunk!

Kegyelmes Istenünk, olyan nagy ajándék, hogy itt lehetünk ebben a csendben előtted. Annyi minden történt velünk ma is, olyan sok minden zakatol bennünk. Látszólag olyan sok minden elválaszt minket egymástól. Sokan nem is ismerjük egymást. Áldunk azért, hogy te mindnyájunkat ismersz, és összefog minket az, hogy téged keresünk, tőled szeretnénk választ kapni kérdéseinkre, erőt a terheinkhez, világosságot utunkra.

Vágyunk arra, Istenünk, hogy szólj hozzánk. Olyan sokszor engedted már tapasztalnunk, hogy igéddel hogyan tudsz gyógyítani, összetörni vagy felemelni, leleplezni és feloldozni, mindenképpen valami jót elvégezni az életünkben. Nagy szükségünk van rád! Engedj közel magadhoz, Jézus érdeméért.

Adj nekünk most a fáradtságunk ellenére is halló fület, Szentlelkedtől megvilágosított értelmet, és nyitott szívet, hogy az igének ne csak hallgatói, hanem megtartói legyünk. Munkálkodj bennünk és végezd el bennünk ma este azt, amit akarsz. Ajándékozz meg gazdagon, úgy ahogy csak te tudsz.

Könyörülj meg rajtam is, és Szentlelked juttassa eszembe mindazt, amire tanítottál. Minden más hadd maradjon el. Engedd, hogy közeledben békességet nyerjünk, világosságot kapjunk, megteljék a szívünk igazi istentisztelettel, és megújulva mehessünk tovább az utunkon.

Ámen.

 


 

Igehirdetés

Azért, hogy egy kicsit felfrissítsem az eddigieket, hadd ismételjem el a legfontosabbakat, amiket eddig hallottunk. Láttuk, hogy Jósáfát a már kettészakadt ország déli részének a királya volt, tehát ott uralkodott, ahol a dávidi dinasztia apáról-fiúra adta a királyságot. Tőlük északra a másik fél ország terült el, amelyik örökölte az Iz-ráel nevet, a délit Júdának nevezték, és észa-kon egymást követték a hitetlen, istentelen királyok.

Láttuk, hogy ugyanaz volt jellemző arra az akkori északi országrészre, ami ma például a mi országunkra. Azt a három ide-gen szót, ha akkor használták volna, akkor gyakran lehetett volna olvasni akkori újságokban, ha lettek volna: Tolerancia, — türelmesnek lenni mindenkivel szemben, miközben az Isten népével szemben nem türelmesek a többiek, mint ahogy ma is így van. Pluralizmus — mindenki hadd vallja azt, ami neki tetszik, hiszen a teljes igazságot úgysem ismerheti meg és vallhatja senki, valami igazságmozzanatra mindnyájan eljutunk, illetve az egy igazsághoz többféle úton is el lehet jutni. Virágozzék minden virág! Végső soron mindenkinek igaza van, oda lehet eljutni ezen az úton. Szünkretiz-mus, ami azt jelenti: melyik az a nagyképű vallás, amelyik azt meri állítani, hogy ő az igaz és a helyes. Mindegyikben vannak szim-patikus vonások, s tulajdonképpen az lenne a legjobb, ha összegyűjtenénk ezeket, s csi-nálnánk egy közöset. Innen is egy kicsi, onnan is egy kicsi, ahogy azt a New Age mozgalom próbálja megvalósítani. Ez jellemezte tehát az északi országrészt.

Délen voltak olyan királyok, akik komolyan vették Isten igéjét, az Ő tisztelését, de köztük többen voltak, akik arra vigyáztak: nem szabad ezt túlzásba vinni. Például Jósáfátnak az édesapja, az a bizonyos Ászá király, aki kiirtotta a bálványokat, de nem mindet. Lerombolta a bálványok tiszteletére épített oltárokat, de nem mindenütt. A szíve mélyén talán komolyan vette az igaz Isten igaz tiszteletét, — na de azért vigyázni kell, mert olyanok is vannak, akik ezt nem veszik jó néven. Azért a népszerűségét ne veszítse el az ember, nem szabad túlzásba vinni a hitet, az Istennek való engedelmességet, a szent életet. Egy kicsit Istennél, egy kicsit a világban, és aztán majd csak eldöcög a szekér így valahogy. El is döcögött, mert negyven hosszú évig uralkodott, és utána elég nehéz állapotban vette át Jósáfát, az ő fia, az országot.

Jósáfátról láttuk, hogy a legfontosabb számára az volt, hogy az élő Istennel szoros közössége legyen. Azt olvastuk: kereste az Urat, atyái Istenét, és nem kért segítséget a bálványoktól. Hiába lett volna talán népszerűbb így, ő azt mondta: csak az Urat, csak Őbenne bízzunk, ez a legfontosabb. Ezt követte az, hogy amit megértett Isten előtti csendjében, azt csinálta is. Nekilátott a bálványdöntögetésnek.

Láttuk továbbá azt, hogy a Bibliát meg-ismertette az emberekkel. Egy kis csapatot lévitákból, papokból, fejedelmekből elküldött, hogy járják be az országot, és náluk volt az Úr törvénye A népnek szüksége van világosságra, világosság leginkább Isten igé-jéből árad, és nem ismerik, ezért is tévelyegnek. Tanítsátok meg őket az Isten gondolataira, kijelentésére, akaratára, igéjére! A közállapotok attól fognak leginkább javul-ni. Más lesz a házassági erkölcs, a munka-erkölcs, minden más lesz, ha Isten igéje bekerül az emberek fejébe, onnan leszivárog a szívükbe, és lesznek bizonyosan többen, akiknek az életvitelét is meghatározza. — Így gondolkozott Jósáfát.

Ebből az következett, hogy Isten adott neki nagyszerű gondolatokat. Tudta, mikor mit kell csinálni. Megszervezte Jeruzsálem-ben a helyőrséget, a határon a kritikus pon-tokra megfelelő csapatokat állított, és noha békeidő volt, néhány évig nagy nyugalom, mégis rendkívül tudatosan, koncepciózusan kiképzett egy ütőképes hadsereget, hogy ha esetleg szükség lesz, sosem lehet tudni... akkor meg tudjanak mozdulni. Isten adott neki bölcsességet, és úgy védte az ellenségeitől, hogy az ellenségeinek a szívébe félelmet oltott. Egy kicsi ország, maroknyi hadsereggel, körülvéve ellenségektől. Mi lesz ebből? Isten megoldása az, hogy az el-lenség kezd félni tőle. És még a nagy ellenség, a filiszteusok is, ajándékokat hoztak és udvaroltak Jósáfátnak, nem kellett félnie támadástól.

Így telt el néhány esztendő, és akkor jött a csapda. Erről szól a mai szakaszunk. Akkor olyan helyzetbe került Jósáfát, ahol nem volt elég éber. Nem mert nemet mondani valamire, nem ismerte fel, hogy a ked-ves ajánlat vagy a kínálkozó lehetőség mögött az ellenség van ott, és az ellenség arra törekszik, hogy megtévessze, ha lehet, még a választottakat is. Ez itt ebben az esetben sikerült.

Rendkívül tanulságos ez a néhány mon-dat, amit most hallottunk. Adja Isten, hogy valamennyire világosan el tudjam mondani ennek az üzenetét!

Három lépcsőn akarja levezetni a sátán Jósáfátot. Nem nézi tétlenül az ördög soha azt, ha valaki Istennek engedelmes, ha eltökélten, elszántan, elkötelezetten Isten útján akar menni, és még másokat is arra segíteni, meg azon vezetni. Jósáfát ezt tette. Nem mindig durván támad, azonnal felismerhető módon.

Az Újszövetség kétféle támadási módját említi meg az ördögnek: “Mint ordító oroszlán, szertejár, nézvén, kit nyeljen el.” — ez feltűnő; vagy “Mint a világosság angyala”, beférkőzik a hívő körökbe is, az egyházba is, és úgy próbálja tőrbe ejteni a Jósáfátokat. Itt ez az utóbbi történt. (1Pét 5,8; 2Kor 11,14)

1. Mi volt az első lépcső? Ezt olvastuk: “Jósáfátnak noha nagy gazdagsága és dicsősége volt, Aháb sógorává lett.” Sógorává lett Ahábnak, az északi királynak, akinek pogány felesége volt, a hírhedt, rettenetes Jezábel, aki pogány papokkal árasztotta el Isten népét és az országot, és bármilyen kegyetlenségre képes volt. Ő volt az állandó rossz tanácsadója a férjének. Aháb meg egy kicsit “papucs” volt. Nem volt elég határozott. Néha felébredt a lelkiismerete, de befolyásolható volt, és Jezá-bel tudta, hogyan kell befolyásolni.

Miért kell Jósáfátnak sógorságot szerezni egy ilyen családdal? Mi indokolja ezt? Úgy tűnik, semmi. Ilyenkor szokták kérdez-ni az emberek — én többször találkoztam már ezzel a kérdéssel: miért csináltad ezt? A válasz: miért ne? Hát miért ne? Azért ne, mert Isten világosan megtiltotta az Ő népé-nek, hogy pogányokkal összeházasodjanak. Például ezért ne! És ez önmagában elég, ha Istennek van egy határozott parancsa. Aháb és Jezábel gyerekei félpogányok voltak.

Ez a bizonyos sógorság úgy történt, hogy Jósáfát a fiának, Jórámnak, feleségül kérte Ahábék egyik leányát. Ezt teljesen a szülők döntötték el akkor. De még ha Jórám lett volna szerelmes abba az Atáljá nevű kislányba, akkor is megpróbálom józanítani. Beszéljük meg: nem akarlak feltétlenül lebeszélni, fiam, de tudod te, kifélék azok? Az van az igében is a szülőkről: “Akik gyűlölték az Urat”. — Kell neked egy ilyen lány, akinek a szülei gyűlölik az Urat? Kérdezted az Urat, mikor ezt akarod feleségül? — Itt nem erről volt szó, hogy Jórám szerelmes lett, hanem apuka így döntött, és megbeszélte a két apuka egymással. Miért kell odamenni egy ilyen házba a fiamnak lányt kérni?

Ne találgassuk, miért, mert a Biblia nem szól erről. Politikailag, gazdaságilag előnyös lépésnek tűnt ez. Két kicsi nép királyi családja összeházasodik, mindenképpen megerősíti mind a kettőt. Nem tudjuk, milyen meggondolások. Az biztos, hogy ez utálatos volt Isten szemében. Olvassuk is ezt később, Isten prófétát küld Jósáfáthoz, és elmondja neki: nem tudtad, mit csináltál akkor. Nem kérdezted az Urat, nem gondolkoztál, nem imádkoztál. Később ezt olvassuk erről a menyéről: “Amikor Atáljá látta, hogy meghalt a fia, kipusztította Júda királyi házának minden ivadékát.” Júda királyi háza Jósáfát és az utódai. (Egy kicsi fiút sikerült csak valakinek kimentenie, és ő aztán később Isten-áldotta király lett. — 2Krón 22,10)

Sógorságot szerzett Ahábbal. Ez ártatlannak tűnő mondat.Mi kifogásunk van ellene? Mindenki azzal szerez sógorságot, akivel akar. Biztos? Isten gyermeke nem! Ha meg ilyen felelős pozícióban van, akkor végképp nem! Ennyit sem engedhet meg magának? Nem bizony! Neki azt kell kérdezni: Uram, te mit engedsz meg nekem? Egy elkötelezett, felelős hívő ember semmit sem engedhet meg magának! Ugyanakkor teljesen szabad, mint az Isten gyermeke. Szabad arra is, hogy minden lépése előtt komolyan kérdezze az Urat: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? És szabad arra, hogy képes is azt cselekedni. A kérdés: akarja-e? Nem esik-e abba a hibába, hogy “vannak semleges lépések. Ennek sem-mi köze a lelki élethez.” Hogyne lenne! Kihatott az egész életre. Ez tehát mindenképpen hibás lépés volt Jósáfát részéről, hogy Ahábékkal szerzett sógorságot.

Pál apostol részletesen ír erről a problémáról: “Ne legyetek a hitetlenekkel felemás igában, mert mi köze egymáshoz az igazságnak és a gonoszságnak, vagy mi köze van a világosságnak a sötétséghez? Vagy mi azonosság van Krisztus és Beliál között? Vagy milyen közösség van hívő és hitetlen között? Hogyan fér össze Isten temploma a bálványokkal? Mert mi az élő Isten temploma vagyunk, ahogyan Isten mondta: “Kö-zöttük fogok lakni és járni, Istenük leszek, és ők az én népem lesznek. Ezért tehát men-jetek ki közülük, és váljatok külön tőlük, így szól az Úr, tisztátalant ne érintsetek, és én magamhoz fogadlak titeket, Atyátokká leszek, ti pedig fiaimmá és leányaimmá lesztek, így szól a mindenható Úr.” (2Kor 6,14-18)

Majd erre még visszatérünk, hogy ez mit jelent valójában. De Jósáfát itt belehajtotta a fejét olyan igába, hogy hitetlenekkel került közös vállalkozásba, közös családba, közösségre. Ez nem azt jelenti, hogy Isten gyermeke nem szereti a hitetleneket, — sőt, Isten gyermekei tudják igazán szeretni a nem hívőket is mentő szeretettel. Nem azt jelenti, nem tiszteli őket, nem segíti, nem védi, nem dolgozik jókedvűen együtt velük, nem fog össze mások segítésére. Dehogynem! Csak közösséget nem vállal velük, mert mihelyt a világ szeretése, tehát az Isten nélküli gondolkozás szeretete jellemzi a hívőt, kilépett az Istennel való közösségből, s attól kezdve bármi rossz megtörténhet vele. Sodródik. Elragadja a világ, és egyre mélyebbre kerül, mint ahogy itt Jósáfát is. Ez volt az első lépcső.

2. A másodikat így olvassuk: “Néhány év múlva elment Ahábhoz Samáriába, és Aháb sok juhot és marhát vágatott le neki meg a vele levő hadinépnek.” Hát ez ellen mi kifogásunk van? Meglátogatja a rokonát. Egyik király a másikat. Szomszédok összejönnek. Ezt csak dicsérni lehet. Minél gyakrabban tegyék, beszélgessenek jót. Mi rossz van ebben?

Az, hogy Jósáfát nem egyedül ment. Nagy néppel ment. Ez protokolláris látogatás is volt. Aháb meg kitett magáért. Levágatott sok juhot és marhát Jósáfátnak és a vele levő hadinépnek. Nagy lakoma volt, amúgy Aháb módjára. Itt nincs leírva pon-tosan, hogy mit csináltak, de más helyekről tudjuk, hogy ilyenkor nem maradt el a bor, nem maradtak el a táncosnők, és nem maradt el a bálványoknak bemutatott áldozat. Mit keres ezen Jósáfát?

Egy olyan ember, akinek az Istennel való közösség a legfontosabb, aki a Bibliát népszerűsíti az országban, aki azt, amit megértett az igéből, csinálja is, és ezen sok áldás van. Isten emeli őt egyre magasabbra, megvédi az ellenségektől, elhalmozza gazdagsággal, tekintélyt ad neki mások előtt. Mindent Istentől kap ajándékba. Hogy meri ezt megcsinálni, hogy hátat fordít Istennek?! Elköveti azt a szörnyűséget, hogy részt vesz egy tivornyán, amelyik a pogány bálványoknak bemutatott áldozatba torkollik. Ezt is megengedheti magának?

Testvérek, aki egy kicsit megenged magának abból, amit Isten utál, az egyre mélyebbre csúszik ezen a lejtőn. Bizony, ilyenkor nagyon is meg kell kérdezni: Jósáfát, mit keresel az ilyen tivornyákon?

Ugyanaz történt nagycsütörtökön Péterrel is, és tőle is meg kell kérdeni: mit keresel ott? Azokkal együtt melegszel egy tűznél, akik néhány órával előtte letartóztatták Mesteredet? Mit keresel ott, Péter? Az nem a bizonyságtétel helye. Nem is hangzott el bizonyságtétel, csak Krisztus-tagadás. Oda nem küldött téged a Mestered. A te nagy szíved vitt oda, hogy lássad, mi történik vele. Hát lásd, mi történt veled! Amikor valaki egy lépést is mer tenni Isten gyermekeként úgy, hogy nem kérdezi az Urat, vagy tudja is, hogy az engedetlenség, de ennyit még megenged magának, abból mindig tragédiák következnek.

Néhányszor hallottam már őszinte beszámolót erről. Egy fiatalember mondta el, akinek Isten új életet ajándékozott egyik nyáron. Szilveszterre nagy szeretettel meg erőszakosan hívták a régi barátai, hogy elment velük egy buliba. Azt mondja: éjféltájt, amikor mindenki be volt “állítva” egy kicsit, körülnézett: hol is van ő? Vágni lehet a füstöt, megsüketül már a bömbölő zenétől. Nincs egy józan ember, folyik a trágár beszéd. Akárhova néz, mindenütt pa-rázna jelenetek. Mit keres ő itt? Valósággal megijedt attól, hogy jöhetett ő el ide. Vette a kabátját, és hazament. Ő még érzékelte.

Nem tudjuk, Jósáfát érzékelte-e. Úgy tűnik, itt nem. Kell később egy prófétai kemény beszéd, hogy észbe kapjon és bűnbánatra jusson. Komolyan kell vennünk azt, amit Jézus többször is mondott: “Legyetek éberek és józanok!” Az előbb idézett péteri ige is így kezdődik: “Legyetek éberek, mert a ti ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán szertejár, nézvén, kit nyeljen el.” Nem lazíthatunk így lelkiképpen egy pillanatra sem. Ez nem azt jelenti, hogy az ember örökké görcsöl, hanem azt jelenti: mindig az Úrra néz. Akárki akárhova hívja, mit ajánl, ígér, fenyeget — Uram, te mit akarsz, hogy cselekedjem? És majd látni fogjuk, ha Isten éltet minket, hogy lehet, hogy kórusban tanácsolnak valamit úgynevezett próféták, és egy valaki mond mást, de az az egy valaki lesz az Úr szava esetleg. A nép szava nem Isten szava, — a Szentírás, Isten szava.

Jósáfát, aki másoknak a Szentírást aján-lotta, itt most mintha becsukta volna a sze-mét. Itt már sodródik. Ha már megvendégelik, utasítsa vissza? milyen udvariatlanság ez? Kerülünk ám néha ilyen kényelmetlen helyzetekbe. — Milyen szeretetlenek a hívők, hogy abban nem vettek részt. — Egyszer te is megteheted, attól nem veszíted el az üdvösségedet. Hallunk ilyesmit, és az ember gyáva arra bizonyos helyzetekben, — noha mindig bátran döntött addig Isten mellett, — hogy ott, abban a helyzetben is hű maradjon hozzá, és nemet mondjon valamire, ami Istentől idegen.

Ez igen hálátlan és kényelmetlen feladat, és sokan félnek nemet mondani. Ha kifejezett bűnről van szó, még arra is gondol az ember: ó, hát Isten kegyelmes, majd megbocsátja. És Isten valóban kegyelmes, de a lelki kárt nem kerülheti el az ember. Isten adjon nekünk éberséget!

Hadd idézzek egy kicsit közönséges, és templomba, szószékre nem nagyon való közmondást, de illik Jósáfát tragédiájához: aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók. Jósáfát itt Aháb-féle istentelenek közé keveredett, és hova vezetett ez?

3. Egyszer csak megszólal Aháb — elolvastam a párhuzamos helyet a Királyok könyvéből is, az volt az érzésem, egy kicsit már alkoholosan —: Kié is Rámót-Gileád? Kié az a város, amit a szíriaiak elraboltak tőlünk? Nosza, menjünk, foglaljuk vissza! Egy ilyen horderejű döntést nem lehet “pi-tyókásan” és egyedül meghozni. Az ilyesmit értelmes, higgadt, józan emberek meg szokták tárgyalni. Aztán kiszámítják: mivel járhat az? Gondolkoznak. De amikor gondolkozni sem tud valaki, csak felröppent egy ötletet, és nosza gyerünk... Ez nem komoly dolog.

És mit mond Jósáfát? “Elmegyek, akár-csak te, és az én népem, akárcsak a te néped; veled leszünk a háborúban!” Hát eddig éppen azért áldhatta meg őt Isten, mert nem ment oda, ahova Aháb ment. Meg nem küldte oda a seregét, ahova ő küldte. Mert ő más úton mert járni, az Isten útján. Hát így teheti áldássá még az Ahábok számára Isten a Jósáfátokat, a hitetlenek számára a hívőket, ha mernek mások maradni. Ha a só só marad, akkor fogja megízesíteni az ételt. Ha a gyertya világít, akkor lesz a sötétben láthatóvá sok minden. Ha az marad, akivé Isten formálta, akkor is, ha ez mindenestől elüt a környezetétől. Ezt adja fel Jósáfát?! És ilyen könnyen?

Valóban ijesztő ez. Elindulni nem szabad! Az első lépés volt rossz. Ne legyen Aháb a sógorom! Majd ad Isten az én fiamnak valaki mást. Meg majd találok én más szövetségest, ha esetleg arra gondolt, hogy ketten erősebbek leszünk, mint egyedül. De nem az istentelennel fogunk kezet! Az istentelent szeretjük, ha kell segítünk neki, védem a becsületét, tisztelem őt őszin-tén, de nem harcolom az ő harcait. Ami neki hirtelen eszébe jut, arra nem szabad azt mondani: jó, akkor megyek én is, meg a seregem is. Ott leszek, ahol te vagy. Még akkor sem, ha ezek után illett ezt mondani. Hát ha rokonok, meg ha megették a nagy lakomát, akkor most tiltakozzék? Egyre ne-hezebb nemet mondani, minél lejjebb csúszik az ember. De még presztízsveszteség árán is nemet kell mondani, ha valaki végre világosságot kapott.

Heródes jutott az eszembe, aki szintén ilyen könnyelműen megígérte ott a születésnapi lakomán: kérj, amit akarsz, mondta Salómének, a tizenéves kislánynak, és meg-adom neked. Akkor anyja tanácsát hallja: kérd a Keresztelő János fejét. S a kislány megy, és gépiesen mondja. Heródes kétségbeesik: erre nem gondoltam, de a vendégekre való tekintettel, jobb meggyőződése ellenére, mégis lefejezteti Keresztelő Jánost. Többször gondoltam arra: mi lett vol-na, ha azt mondja: vállalom az “égést”, megszégyenülök, meg lesz a véleményük rólam, de ezt nem! Bocsánat, ez nem jutott eszembe, nem gondoltam, hogy ilyet kértek. Ezt nem teljesítem! Vállalom a szégyent. Miért mondtam olyan könnyelműen, hogy akármit kérsz...

Inkább vállaljuk a szégyent, minthogy tovább csússzunk a lejtőn! Mert ebből aztán borzalmak következtek, ebből a közös had-járatból. — A későbbiek során fogjuk látni.

A Példabeszédekből az a mondat jutott eszembe: “Aki lágyan viseli magát az ő dolgában, testvére annak, aki tönkretesz.” (18,9) Hívő ember nem viselheti magát lágyan. Az ilyen döntésekben különösen nem, hogy az Istennek kedves vagy utálatos. Az én Uram mondja ezt nekem, vagy egy istentelen kollega Aháb javasolja? Nem viselhetjük lágyan magunkat. Edzett lelki magatartásra van szükség, mert nem könnyű megmaradni mindvégig azon az úton, amelyikre minket Jézus Krisztus hív.

Csak megemlítem, s gondolkozzunk raj-ta otthon. Ezt a nagyon kényes kérdést érin-ti ez a néhány mondat, ami a mai igénk volt: Isten gyermeke és a világ. A hívők és a nem hívők kapcsolata. Amikor azt mondom: nem hívők, szándékosan nem mondok hitetlent, mert semmi megvetőt vagy bántót nem szeretnék ennek a zöngéjéhez kapcsolni. Ő még nem hívő, lehet, hogy egy hét vagy év múlva már testvérek leszünk a Krisztusban. Nekünk így kell néznünk min-denkire. Nagy szeretettel, de tudva azt, hogy közös vállalkozásaink nem lehetnek, mert nem közös az Urunk. Más parancsol nekünk, meg nekik. Ha valaki Isten gyermeke, neki az élő Isten parancsol, Isten-ura-lom érvényesül az életében, a nem hívő éle-tében meg bűnuralom érvényesül, amit ő úgy él meg: én-uralom, de nem Isten-ura-lom. Ha más a parancsolónk, hogyan csinálhatnánk ugyanazt? Akkor nem lehetnek közös hadjárataink. Másért harcolunk, mások az eszközeink is, más célokat tűz elénk a mi Urunk, és ezt vállalni kell.

Erre mondják: a hajó a vízben van, csak a víz ne kerüljön a hajóba, mert az azt jelenti: léket kapott és elsüllyed. Az Isten népe ebben a világban él, csak a világias, Isten nélküli gondolkozás ne kerüljön az Isten népe közé, mert annak szörnyű következményei lesznek.

Jeremiásnak mondta ezt élesen Isten: ők térjenek meg tehozzád, de te ne térj őhoz-zájuk akkor sem, ha emiatt nem leszel népszerű előttük. Hol van az a Bibliában, hogy népszerűnek kell lenni? Jézus népszerű volt? Minden oldalról lőttek rá! Aki ismeri a célt, és ismeri azt az Urat, aki elhívta erre az útra, az ilyen körülmények között is ragaszkodik hozzá, vállalva minden áldozatot, ami-vel ez esetleg jár.

Ez felvet ilyen nehéz kérdéseket: kikkel barátkozzék, vagy barátkozhat Isten gyermeke, és milyen szinten? Felveti a házasságra nézve is, hogy hitetlenekkel, felemás igában? Felveti a különböző felekezetek és vallások egymással való kapcsolatkeresését illetően is azt: Isten szerint való ez? kényesebb kérdések, de ezekben minél inkább tisztán kell látnunk. Ne riasszon vissza az, ha az engedelmességünket úgy minősítik: különc vagy, külön utakon jársz, szeretetlenség ez. Minősítsék, ahogy akarják. Szeressem őket nagyon, de arról az útról, amelyik az életre visz, ne hagyjam magam eltéríteni!

Ha Isten segít minket, folytatjuk. Engedjük most, hogy ez ülepedjék bennünk. Hadd kavarjon fel esetleg álmegoldásokat is bennünk, és jó lenne, ha megoldatlan kérdéseinkre Istentől kérnénk választ.

 


 

Imádkozzunk!

Úr Jézus, dicsőítünk azért, mert sem jobbra, sem balra nem tértél le arról az útról, amit az Atya jelölt ki számodra. Magasztalunk, Urunk, mert nem a magad akaratát cselekedted, hanem azét, aki elküldött téged.

Könyörülj meg rajtunk, hogy hozzád hasonlóan tudjunk ragaszkodni mi is tehozzád. Adj nekünk elszántságot, adjál nekünk éberséget. Néha a fizikai fáradtságunk vagy a ránk nehezedő nagy nyomás, vagy a lelki tompultságunk is okozza azt, Urunk, hogy olyankor is igent mondunk, amikor nemet kellett volna. Vagy hallgatunk, s azt gondolják, hogy igent mondtunk, és belelépünk csapdákba, vagy lépre csalnak minket. Sokszor még nekünk is tetszik, hogy így elfogadnak, hogy sikereink vannak. Ajándékozz meg tiszta látással. Köszönjük, hogy hű maradsz. Segíts minket is, hogy hűségesek legyünk hozzád.

Könyörgünk azokért, akik éppen csapdába estek. Akiknek úgy tűnik: megoldhatatlan a helyeztük, nincs belőle kiút. Légy áldott, hogy minden helyzetben tudsz adni szabadítást. Segíts minket hozzád mint szabadítóhoz kiáltani ilyenkor. Segíts minket néven nevezni a hűtlenségünket. Köszönjük, hogy gazdag vagy a kegyelemben, és engeded, hogy újra kezdjük követésedet.

Adj nekünk szeretetet egymás iránt, hogy tudjuk egymást is visszatartani rossz lépésektől. Adj nekünk mentő szeretetet azok iránt, akik még nem ismernek téged, hogy úgy tudjunk élni és rólad nekik bizonyságot tenni, hogy sok népek tehozzád megtérjenek bűnükből.

 

Ámen.