A GAZDA VISSZATÉR

 

 

Alapige: Lk 12,35-46

„Legyen derekatok felövezve, és lámpásotok meggyújtva. Ti pedig legyetek hasonlók az olyan emberekhez, akik várják, mikor tér vissza uruk a menyegzőről, hogy amikor megérkezik és zörget, azonnal ajtót nyithassanak neki.

Boldogok azok a szolgák, akiket az Úr, amikor megérkezik, virrasztva talál. Bizony, mondom néktek, hogy felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, odamegy, és felszolgál nekik. És ha a második vagy a harmadik őrváltáskor érkezik is meg, és virrasztva találja őket: boldogok azok a szolgák! Azt pedig jegyezzétek meg, hogy ha tudná a ház ura: melyik órában jön a tolvaj, nem hagyná, hogy betörjön a házába. Ti is legyetek készen, mert abban az órában jön el az Emberfia, amikor nem is gondoljátok!

(…)

Ki tehát a hű és okos sáfár, akit az úr szolgái fölé rendel, hogy idejében kiadja élelmüket? Boldog az a szolga, akit, amikor megérkezik az Úr, ilyen munkában talál! Bizony, mondom néktek, hogy az egész vagyona fölé rendeli őket.

Ha pedig ezt mondaná szívében az a szolga: Késik az én uram, és kezdené verni a szolgákat és szolgálóleányokat, elkezdene enni, inni és részegeskedni; azon a napon jön meg annak a szolgának az ura, amelyen nem várja, és abban az órában, amelyben nem gondolja: kettévágatja, és a hűtlenek sorsára juttatja.”

 


 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, hálásan köszönjük ezt a csendes ádventi estét. Köszönjük, hogy jöhetünk hozzád akár az egész napi zajból és rohanásból, akár az otthonunk magányos csendjéből. Köszönjük, hogy te mindent tudsz rólunk, pontosan ismered a terheinket, bűneinket, vágyainkat, megoldatlan problémáinkat, és köszönjük, hogy nálad minden készen van ahhoz, hogy megtanuljunk élni, és mienk legyen a teljes élet, az örök élet is.

Bocsásd meg, hogy olyan ritkán gondolunk erre, bocsásd meg, ha jószerivel nem is hisszük azt, hogy nálad valóban készen van minden, amire szükségünk van. Bocsásd meg, ha nincs kezünk, amivel elfogadjuk ajándékaidat.

Ezért kérünk, segíts most úgy hallgatni az igét, hogy megerősödjék a hitünk. Merjünk hinni neked, tudjuk nyújtani a kezünket, és így megajándékozhass minket. Köszönjük, hogy te nemcsak beszélni akarsz nekünk értékekről, hanem gazdagokká akarsz tenni minket.

Segíts most megalázkodni előtted, és elfogadni, hogy lássuk, mennyire reád szorulunk, és hadd lássuk, milyen gazdag Isten vagy, és milyen nagy a te szereteted, amiből ajándékozol. Te, aki a te egyszülött Fiadnak nem kedveztél, hanem Őt mindnyájunkért odaadtad, mindent nekünk akarsz ajándékozni vele együtt.

Könyörülj meg rajtunk, hogy mi is ezt akarjuk, és így kapjunk tőled megoldást, szabadulást. Így tudjunk végre sírni bűneinken, és örvendezve elfogadni tőled a bocsánatot, szabaduljunk ki sokféle megkötözöttségből, önmagunk körül való forgásból, szűnjék meg ürességünk. Köszönjük, hogy nálad minden feltétele megvan annak, hogy ez így legyen.

Segíts, hogy hagyjuk magunkat megajándékozni! Legyen a te ajándékod most ez a csendes óra, és ebben a csendben szólaljon meg a te szavad, amelyik ma is újat teremtő ige.

Ámen.

 


 

Igehirdetés

Ádvent utolsó vasárnapja van. Ezen az ünnep előtti csendes estén hajoljunk még egyszer Jézusnak e példázata fölé, ami az Ő második eljöveteléről szól. A múltkor csak egyetlen gondolatot emeltünk ki belőle, hogy Jézus szerint fontosabb várni őt, mint cselekedni. Az fogja azt cselekedni, amit tennie kell, és amivel Ő, a gazda, az Úr megbízta, aki tudatosan várja Őt, és készül a vele való találkozásra.

Ez nem üres vallásos fordulat: Krisztust várni, ez életforma, amiből sajátos életszemlélet és életgyakorlat következik. Ez meghatározza az ember mindennapját, hétköznapjait, ez forrása lehet az örömének, kiapadhatatlan táplálója reménységének. Ez táplálhatja mindannyiunk felelősségét, hogy megtanulnánk felelősen élni, várni Őt vissza úgy, ahogy megígérte. Mert a gazda visszatér, erről szól ez a példázat.

Olyan gazdához hasonlítja itt magát Jézus, aki egy időre elutazik otthonról. Gazdaságát a szolgáira bízza. Kiosztja a feladataikat, meghatároz mindent pontosan, és aztán egyszer majd visszatér. Nem lehet tudni, mikor. Váratlanul jelenik meg, de aki azt teszi, amit Ő parancsolt, azt nem találja készületlenül az Ő megjelenése, s az nagy jutalmat fog kapni. Aki nem azt teszi, hanem arra gondol, hogy ma még nem jön, hátha holnap sem jön, hátha holnapután sem, azt készületlenül fogja találni, és az ezzel önmagát ítélte súlyos büntetésre.

Ennek a példázatnak az alapján ma este három nagy örömhírt szeretnék elmondani.

Az első, hogy ennek a világnak van gaz-dája. Akkor is van, ha sokszor úgy tűnik, nincs, mert elutazott itthonról. Jézus visszament a mennybe, de világosan megígér-te, hogy újra eljön mindenki számára látható módon. Akkor fog ítélni élőket és hol-takat. De ezzel nem szűnt meg a világ gazdájának lenni. Változatlanul Ő ennek a világ-nak az ura. Minden az övé, és neki vagyunk felelősek.

Olyan gazdája van az élő Istenben ennek a világnak, aki folyamatosan törődik vele, aki szemmel tartja, aki irányítja az e-seményeket, aki személy szerint minden egyes emberrel törődik. Ezt mondja a Biblia. Úgy, hogy ennek alapján Madách Imrének azzal a két sorával nem érthetünk egyet, hogy „be van fejezve a nagy mű, igen, a gép forog, az alkotó pihen.” Ez sa-játos deista szemlélet. A Biblia szemlélete egészen más. Az az Isten, aki a Szentírásban kijelenti magát nekünk, megnyugodott a teremtés hetedik napján, de azt olvassuk: mindezideig munkálkodik. Azt olvassuk: még újat is teremt. Kezében tartja az általa teremtett világnak a kormányát, azt soha senki nem veheti ki az Ő kezéből, és ennek az egész világmindenségnek Ő a tulajdonosa. Akkor is, ha sokszor ebből nem sok minden látszik.

Isten nem közömbösen nézi ennek a világnak a sorsát, és főleg azt nem, amit a bűn rombol ebben a világban. Nem azzal a közönnyel nézi, amit Vörösmarty két sorával fejezhetünk ki: „A vak csillag, ez a nyo-morú föld, hadd forogjon keserű levében. Isten nem nézi, hogy forogjon keserű levében, hanem éppen karácsony bizonyítja, hogy mennyire fontosak vagyunk neki. Mennyire számon tartja az ellene fellázadt, tőle elszakadt, neki hátat fordított embert és embervilágot is, annyira, hogy utánunk jött Jézus Krisztusban. A karácsonykor testté lett Istenember az Isten utánunk nyújtott sza-badító keze. Ő magához akarja ölelni újra a hazatérő tékozlókat. Nem azt nézi kárö-römmel, hogyan pusztítjuk magunkat és egymást, hanem éppen ebből hívogat haza.

Egyébként, ha már a tékozló fiút említettem, ő pontosan akkor vált gazdátlanná, amikor otthagyta az atyai házat. Akkor is volt apja, csak neki nem kellett. A mennyei Atya nem erőszakolja rá az Ő szeretetét egyikünkre sem. Ha nem kell, ki lehet próbálni milyen az anélkül. Hogyan válik kiszolgáltatottá, mint ahogy a tékozló fiú, teljesen tehetetlen kiszolgáltatottjává saját ösztöneinek, jelleme gyengeségeinek, a haverok élősködésének, környezete gonoszságának, népe ellenségeinek — végül is ott kellett kikötnie, és még enni sem kapott a munkájáért —, hogyan válik kiszolgáltatottjává a halálnak. Mert nem kell az atya, gazdátlanná válik, elmegy otthonról.

Ezt tettük mi mindnyájan, amikor otthagytuk Istent. Majd mi egyedül! Majd mi Őnélküle! Messze vidékre költözött az ember, otthagyva teremtő Istenét, szerető Aty-ját, és gazdátlanná vált. Ez pedig egészen bizonyosan a halálhoz vezet. És tehetetlen maradt mindaddig, amíg haza nem tért. És minden ember tehetetlen marad mindaddig, amíg vissza nem fordul Istenhez, és valamilyen formában nem tudja kimondani azt, amit a tékozló fiú: vétkeztem, nem érdemlek tőled semmi jót, mindent eltékozoltam, üres a kezem, üres a zsebem, üres a szívem. Egyre vágyom csak: ha lehetne, mégis neked szeretnék szolgálni. Szeretnék újra visszatérni. Legyél a gazdám, én pedig — ő így mondja — béresed akarok lenni.

Itt derül ki, ki a mi atyánk. Van gazdája ennek a világnak, mihelyt valaki kész Őt gazdának tekinteni. Megbocsátja mind-azt, amit tett, visszafogadja, mégpedig nem béresnek, hanem a fiának.

Ilyen a mi mennyei Atyánk is, aki gazdája ennek a világnak. Ugyanaz az Isten a gazdája, aki alkotta, és akinek a tulajdona is ez a világ.

Az a szomorú, hogy olyan rettenetes pusztítást végez a bűn bennünk is meg körülöttünk is, hogy sokszor szinte semmi nem látszik abból, hogy ennek a világnak Isten a gazdája. Népirtás, önpusztítás, éhezés, bűnözés, gyűlölködés. Az ember sokszor azt hiszi már, hogy átvette a gonosz az uralmat, Isten talán el is engedte ennek a világnak a kormányát, azért foroghat így, keserű levében.

Pedig mindez csak annak a következménye, hogy eljöttünk otthonról, mert az istentelenné vált ember szükségképpen embertelenné is válik. Emberhez nem méltó életet él, és elfeledkezik a gazdáról. Pedig a példázat szerinti gazda élt, változatlanul ő uralkodott a gazdaságon, csak éppen elutazott. Távol volt egy ideig, nem lehetett látni. Ezért kérdezik sokan: hol van Isten, amikor ilyen sok nyomorúság megtörténhet? Itt van. S mit csinál? Azt tudjuk a Bib-liából: vár, tűr, és közben figyelmeztet ben-nünket, éppen úgy, mint a Noé idejében. Éppen úgy, mint amikor Jézus Krisztus test-ben itt volt a földön. Ma is figyelmeztet az Ő igéjén keresztül, és egyszer majd váratlanul megjelenik.

És mire vár és miért vár ilyen sokáig? Erről is világosan szól a Szentírás. Azért, hogy minél többen visszataláljanak még hozzá. Hogy minél több tékozló fiú ki tudja mondani: jövök semmit nem hozva, egyedül a te kegyelmedben reménykedve. És minél többeket újra a gyermekeivé fogadjon.

Hinni egyebek között azt is jelenti, hogy túllátunk ennek a világnak a rettenetes látható jelenségein, és komolyan vesszük a láthatatlanokat is. Számolunk magával a láthatatlan Istennel, aki így is gazda, hogy egy időre elutazott, aki megengedi, hogy sok gonoszság történjék, de végül is mindenekfelett és mindenek ellenére Ő maga viszi ezt a világot a felé a cél felé, amit Ő tűzött ki neki.

Sok mindent másként szenvednénk el, ha komolyan vennénk, hogy van gazdája ennek a világnak. Egészen másként töltenénk el ezt a rövid életet, ha mint ennek a gazdának a szolgái, sáfárai igyekeznénk eltölteni azt.

A másik örömhír, ami kiderül ebből a példázatból, hogy ez a gazda minden szolgának adott feladatot. Mindenki tudhatja, hogy mi a dolga. Reánk bízott Isten másokat is, felelőssé tett minket önmagunkért is. Olyan szépen fogalmazza itt Jézus, hogy mi a feladatunk:

„Ki tehát a hű és okos sáfár, akit az úr szolgái fölé rendel, hogy idejében kiadja élelmüket?” Ez a mi dolgunk. Akiket Isten reánk bízott, azoknak idejében kiadjuk az élelmüket. Micsoda megtiszteltetés egy nincs-telen senki számára! Mert ez a sáfár sokszor olyan rabszolga volt, akinek semmije nem volt. A gazda bízza rá a sajátját, hogy a gazda házanépének a gazda rendelése sze-rint kiadja azt, amire szükségük van. Mindenkinek minden bőségesen el van készítve. Az a szolga maga is bőségesen élhet abból, ami a gazdáé. A szép feladata az, hogy akikért felelőssé tette a gazda, azoknak kiadjon mindent a maga idejében.

Mi most a legtöbben úrvacsorára is készülünk. Én csendesen és bűnbánattal végiggondoltam, hogy akikért Isten felelőssé tett, megkapják-e tőlem azt, amire szükségük van. Azt hiszem, nagyot léphetnénk előre a lelki életünkben, ha engednénk, hogy Isten itt most rendet teremtsen bennünk. Kiadjuk-e a reánk bízottaknak mindazt, amire szükségük van?

Gyermekek megadják-e a szüleiknek azt a tiszteletet, amiről a Szentírás beszél — s ebben az egy szóban sok minden benne foglaltatik. Megkapják-e tőlünk a csa-lád öregjei azt, amire szükségük van. Nem kötelességből, hanem szívből, szeretetből, gyöngéd figyelmességgel. Házastársak meg-adjuk-e egymásnak azt, amit csak tőlünk kaphat meg a másik? Kiadjuk-e a maga idejében azt, amivel nekünk kell sáfárkodnunk? S megint csak nem szívességből, hanem a szeretet természetességével, sok-sok gyöngéd figyelmességgel.

Megkapják-e a gyermekeink tőlünk azt, amire szükségük van? Egyáltalán tudjuk-e, mire van szüksége egy gyermeknek? Félelmes az, ahogy iskolázott szülők is csak arra gondolnak, hogy megtöltse a pocakját és vegyen magára valamit, lehetőleg ne is akármit. Ennyi. Tényleg csak ennyivel tar-tozik egy szülő a gyermekének? Nem tartoznánk azzal, hogy hiteles, egyértelmű, tisz-ta életet éljünk előttük? Az többet hat, mint amit mondunk nevelés címén. Nem tartozunk azzal, hogy jó példát lássanak tőlünk mindenben, s ha mégis valami hitványságot elkövettünk, akkor azt becsülettel és bűnbá-nattal beismerjük? És megmondjuk: pontosan ez az, amit nem akarok csinálni és nem így akarok élni.

Hiába szövegelünk egyébként: te, ne csi-náld ezt, mikor tőlünk látja. Az apa magya-rázza a fiúnak, hogy milyen ártalmai vannak a dohányzásnak, s közben fúj egy nagyot, és a szőnyegre veri a hamut. Vajon nem hasonlót teszünk-e sokszor? Mivel tar-tozunk a gyermekeinknek? Megkapják-e a gyermekeink meg magunk is azt, amire a léleknek szüksége van? Sok szülő nem is gondol arra, hogy gyermekének lelke is van. Mert ha van, akkor azt a lelket táplálni kell, annak a tápláléka Isten igéje, akkor azt a lelket tisztába kell tenni sokszor. Ez fá-rasztó munka, de akkor erős lelkű nemzedék nőne fel, erősebb, mint amilyenek mi vagyunk és mi voltunk. Fontos-e ez nekünk?

Egyáltalán mire van szüksége egy gyereknek? A múltkor valaki azt mondta: szü-lőre. Valóban: szülőre, nemcsak a szülő pén-zére. A szülőre magára. Ebben benne van az: idejére, őszinte érdeklődésére stb. Kiadjuk-e a reánk bízottaknak azt, amire szükségük van? S megkapja-e a saját lelkünk is azt, amire szüksége van? Ugyanazt a táplálékot, biztatást. Nem furcsa, hogy a zsoltáros többször bíztatja a saját lelkét? Azért, mert rászorul. Azt mondja: Áldjad én lelkem az Urat (mert nem áldja magától), és el ne felejtsd, hogy mennyi jót tett veled (mert elfelejti). Azt nem felejti el, hogy én mennyi jót tettem másokkal, meg mások mennyi rosszat tettek velem, de hogy az Úr mennyi jót tett, azt ne felejtse el, mert ez erősíti a lelket, ha számon tartja, ki az az Isten, aki őt szereti, akire rábízhatja magát, és aki már eddig is mennyi jót tett vele. Ő holnap is ilyen sok jót akar tenni. Máris alaptalan egy csomó aggodalmaskodás, és megvan az alapja az erős reménységnek, de ehhez biztatni kell a lelket. Megkapja-e a lelkünk azt, amire szüksége van?

S megkapják-e tőlünk a szomszédok, a házbeliek azt, amire szükségük van? Vagy tényleg úgy lenne, hogy egytől-egyig mind gonosz, kiállhatatlan emberek, csak mi vagyunk rendes ember abban a házban vagy abban a környezetben?

Nem gondoljuk, hogy a Bibliának az a mondata ránk is érvényes: „senkinek semmi-vel ne tartozzatok, csak azzal, hogy egymást szeressétek”? S ha már itt vagyunk: megkapják-e az ellenségeink tőlünk azt, amire szükségük van? Jézus erről is világosan beszél: Szeressétek ellenségeiteket.

És megkapja-e Isten azt, amivel tartozunk neki? Jézus ezt is világosan mondta: Adjátok meg az Istennek, ami az Istené. Mi az Istené? A tisztelet, az imádat, a dicsőítés egyedül Istené. Ó mennyi imádattal és dicsőítéssel adósok vagyunk talán a mi élő Istenünknek!

Nos, megvan tehát mindenkinek a feladata, és bőven, gazdagon betölthetné az életünket, ha valóban azt adnánk meg azok-nak, akikért felelősekké tett minket, ami a gazdának a parancsa. És ezt minden életkorban lehetséges megtenni.

Most így ünnep előtt, különösen a gyü-lekezet idős, magányos, beteg tagjait látogatjuk. Sokan közülük úrvacsorát is kérnek. Nem régen voltam egy kilencven év feletti idős bácsinál, aki egyedül él. Sötétben ült a szobában. Kérdeztem, mit csinál? Azt mondja: gondolkozom. A tévét sem tetszik már megnézni? Nem, én már csak a jövővel foglalkozom. Ez meglepett, mert az idős emberek a múlttal szoktak foglalkozni. Kérdezem, mit ért ezen? Azt mond-ja: szeretek arra gondolni, mi lesz majd ott az Úr Jézusnál.

Már most a jövője határozza meg a jelenét. Egyedül egy sötét szobában, és nem magát sajnálja, hanem az Úr Jézust dicsőíti. Mert van neki biztos reménysége, és ez a reménység beragyogja már most a jelenét, még akkor is, ha félhomály van a szobában. A szívében nincs félhomály, és nincs sötétség. Ő már most azt teszi, amire van ereje: dicsőíti az ő Megváltóját. Várja őt, készül a vele való találkozásra. És mindezt derűsen, nem kétségbeesetten. Ilyen is van.

Nincs olyan erőtlen ember, aki ne tudná megtenni azt, amit tőle vár a gazda. Ő mindannyiunktól azt várja, mindannyiunkat olyan szép feladatokkal bízott meg, amiknek a megoldására még képesek vagyunk.

A harmadik, ami kiderül ebből a példázatból, hogy ennek a világnak van reménysége. Van gazdája, mindnyájunknak van a gazdától kapott feladatunk, és eközben egészen bizonyos reménység töltheti be a szívünket. Akkor is, ha mérhetetlenül sok csüggesztő, leverő, kétségbeejtő esemény zajlik körülöttünk, és sokszor mi magunk is a kétségbeesés határára juthatunk.

Miért, és miféle reménységünk van? Várjuk Jézus Krisztust. Készülünk arra a napra, amikor mindenről minden kiderül, amikor az igazság, amit itt sehogy sem sikerül érvényesíteni, sokszor még kideríteni sem, a napnál világosabban fog ragyogni. Amikor minden jó elnyeri jutalmát és minden gonosz a büntetését. Új eget és új földet várunk — írja Péter apostol, amelyekben igazság lakozik. De legfőképpen várjuk a mi Urunkat, aki maga az igazság.

Börtönből, betegen, közeli munkatársak-ban is csalódva Pál apostol így ír erről nagy örömmel: „Nekünk pedig a mennyben van polgárjogunk, ahonnan az Úr Jézus Krisztust is várjuk üdvözítőül, aki az Ő dicsőséges testéhez hasonlóvá változtatja a mi halandó testünket, azzal az erővel, amellyel maga alá vethet mindeneket.” (Fil 3,20)

Ezt úgy írja az apostol, hogy közben figyelmezteti azt a két asszonyt, akik veszekedtek a gyülekezetben, hogy ne botránkoztassatok másokat. Közben megköszöni azt a szeretetcsomagot, amit kapott, közben rengeteg név szerepel a levelében, mert imádkozik a gyülekezet tagjaiért. Tehát itt él ő két lábbal a földön, még akkor is, ha éppen össze van láncolva a lába bilincsben, a börtönben. De ugyanakkor valami nagy-nagy reménység ragyogja be a celláját és a szívét, és azt mondja: a mi polgárjogunk a mennyekben van, honnét a megtartó Jézus Krisztust is várjuk.

Ez a találkozás bearanyozza a nyomorúságban is az ő életét. Neki is a jövője határozza meg a jelenét. Nem a múltja telepszik rá, nem a jelen szenvedései gyötrik agyon, hanem miközben sok mindentől szenved, tudja, hogy biztos jövője van. Elkészített jövője. Tudja, hogy elkészített he-lye van a mennyben — hiszen ezt is megígérte Jézus. Délelőtt ez volt a gyerekek aranymondása itt a templomban: Jézus meg-ígérte, hogy az én Atyám házában sok lakóhely van. Előre megyek, és helyet készítek néktek. De az itt dől el, hogy üresen marad-e ott a helyünk, vagy pedig valóban meglátjuk Őt színről színre, amint van, és tudjuk majd Őt dicsőíteni örökkön-örökké.

Pillanatnyi sok nehézségünk között is ez minden igazán hívő embernek a gazdagsága. Így érthető Pál apostolnak ez a néhány furcsa mondata: „Ajánljuk magunkat, mint Isten szolgái sok tűrésben, nyomorúságban, szükségben, szorongattatásban, — és akkor jönnek ilyen furcsa ellentétek: mint ismeretlenek és mégis jól ismertek. Mint ha-lálra váltak, de íme mégis élők. Mint megfenyítettek és meg nem ölöttek. Mint szomorkodók és mégis mindig örvendezők. Mint szegények, de sokakat gazdagítók. Mint akiknek semmijük nincs, és akiké mégis minden.” (2Kor 6,4-10)

A látszat az, hogy semmije nincs, szomorkodik, éppen összeverték, csupa seb a háta. Éppen Filippiben tették ezt meg vele, és mégis örvendezik, mégis olyan gazdag, hogy ő ad ajándékot azoknak, akik összeverték, és akik őrzik ott a börtönben, és ott térnek meg mellette az őrei, s jutnak el a Krisztus ismeretének a gazdagságára, mert ő mindig mindenkinek kiadta azt, amit éppen neki a rendelt időben ki kellett adnia. Mert ő hű és bölcs sáfár volt. És a nyomorúságok között is ezzel a rendíthetetlen bizonyos reménységgel tudott élni.

Éppen ez a különbség a mi igére épülő és Isten ígéreteire épülő reménységünk, és mindenféle csalfa, vak remény között.

Sokan ismerik Samuel Beckettnek a Godot-ra várva című drámáját. Az a világnak a reménytelensége. Várjuk Godot-t. Eljön? Nem tudjuk. Mikor jön? Nem tudjuk. Ki tudja? Nem tudjuk. Semmit sem tu-dunk. — Mi tudjuk, hogy kit várunk és tud-juk, hogy mi következik be akkor, amikor Ő eljön. És egészen bizonyosan tudjuk, hogy el fog jönni. Azt is tudjuk, hogy akkor vége lesz mindannak, ami most rossz, és az új teremtésben igazság lakozik.

Vajon ilyen-e minden szolga? Azt olvassuk még a példázatban, hogy sajnos nem. Van, aki vár és van, aki ver. Azt mondja itt Jézus: aki nem várja a gazdát, az elkezdi verni a szolgatársait. Elkezd enni, inni, részegeskedni, és azzal hitegeti magát, hátha majd csak sokára jön vissza, vagy talán soha nem. Vagyis: nem azt végzi, amivel a gazda megbízta. Vagyis: nem szolgaként viselkedik. Vagyis: Istennek képzeli magát. Azt hiszi az ilyen szolga, hogy ő a gazda. Mintha ő szabná meg a visszajövetel idejét, ő alakít új rendet, ő szab új törvényt. Nem köti őt a gazda rendelkezése, hanem ő állapítja meg, hogy mikor mit csináljon, mit ne csináljon, mi hogyan lesz.

Pontosan ez az Istentől elszakadt, bűnbe esett ember képe. Ezt tette az ember. Azt, hogy evett a jó és gonosz tudásának a fájáról azt jelenti: attól kezdve ő akarta megállapítani, mi jó és mi gonosz. Nem az Isten megállapítását vette magára nézve kötelezőnek, hanem ő kezdte megállapítani, és ebből áll a világ ma is.

Ezért ilyen viszonylagos minden. Az ilyen szolga az élvezeteinek él és nem a feladatainak. Magának él és nem másoknak. Ő szabja a törvényt, és nem Isten törvénye kötelező rá — ez az ősbűn: az Istentől függetlenített embernek az autonómiája (öntörvényűsége), és ezzel ítéli magát halálra. Nem Isten taszítja az embert a kárhozatba. Nem az apa lökte ki a tékozló fiút az ajtón, ő állt oda és azt mondta: ide az örökségből reám eső részt, és messze vidékre költözött. Ezt mi is magunk tesszük, és ennek egyenes következménye az, hogy az ember elszakad az élettől, vagyis halálra ítéli magát, és hullafoltokat hordozunk magunkon lelkiképpen itt a földi életben. Ebből akar minket Jézus Krisztus kiszabadítani. Innen hívogat vissza az Atyához.

Péter levelében így is olvassuk: azért jött, hogy minket Istenhez vezessen. De Ő vezet és hívogat, és nem lökdös. Engedünk-e ennek a hívásnak?

Az a szép ádventi ige, amit gyakran idézünk, ezen az estén különösen is időszerű: „Íme az ajtó előtt állok és zörgetek, ha valaki meghallja szómat és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorázom és ő énvelem.” (Jel 3,20)

Ennek a világnak van gazdája. Van-e már gazdája a te életednek is? És mint szol-gája engedelmeskedsz-e neki? Ez a gazda mindnyájunknak adott szép feladatot, hogy adjuk ki a reánk bízottaknak, amire szükségük van. Végezzük-e ezt a munkát és ezt végezzük-e? — Eközben megtölti mind-nyájunk szívét olyan reménységgel, ami nemcsak elviselhetővé teszi ezt a sok nyo-morúságot, ami miatt szenvedünk, hanem ezek közepette, ezek ellenére is csendes ö-römmel tölti be a szívünket. Örvendezünk-e ebben a reménységben, és várjuk-e Őt vissza?

Ha egyetlen kérdésbe kellene foglalni az ige üzenetét, azt kérdezném: Milyen szol-ga vagy? Olyan-e, aki várja az ő urát, vagy olyan, aki azt mondja: halogatja még az én uram az ő visszajövetelét, és az urától függetlenül tesz valami egészen mást. Azt mond-ja Jézus: az a szolga boldog, de az boldog, aki azt teszi, amit az ő ura parancsolt.

 


 

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, magasztalunk azért, mert ebben is te vagy példa előttünk. Te mindig pontosan azt tetted, amit az Atya mondott neked, és azt mondtad, amit Ő bízott rád. Áldunk téged tökéletes engedelmességedért.

Megvalljuk bűnbánattal, hogy olyan sokszor függetlenítettük már magunkat tőled. Oly sokszor eszünkbe sem jut, mi lenne a te akaratod, hanem a magunkét cselekedjük, és olyan sok szomorú következménye volt már ennek. Segíts ebből megtérni. Köszönjük, hogy ma még lehetőséget adsz rá. Akármilyen szolgák voltunk is eddig, mától kezdve hű és bölcs sáfáraid lehetünk.

Bocsásd meg, hogy sokszor nem kapták meg tőlünk a reánk bízottak azt, amire szükségük lett volna. Taníts meg erre sokkal jobban odafigyelni. Add ennek az engedelmes szolgálatnak az örömét nekünk. Ajándékozz meg azzal a biztonsággal, hogy akinek te vagy a gazdája, az nincs kiszolgáltatva senkinek és semminek. Az be van biztosítva erre az életre és az örök életre. Töltsd meg a mi szívünket is ezzel a reménységgel, hogy egyszer találkozunk veled, s hadd mondhassuk el mi is boldogan, hogy a mennyben van polgárjogunk, ahonnét várunk téged, és ahova te majd magaddal viszel minket.

Segíts már most ennek megfelelően élni.

Kérünk, Urunk, hogy a te akaratod szerint történjék az ünnepre készülődésünk is, és majd az ünneplésünk is. Te légy a középpontja mindannyiunk karácsonyának. Téged akarunk ünnepelni, dicsőséges Megváltónk, aki otthagytad a mennyet és eljöttél közénk, hogy segíts rajtunk.

Töltsd meg a szívünket hálaadással. Taníts meg minket dicsőíteni téged. Add, hogy semmi ki ne szoríthasson téged az első helyről, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön.

Készítsd el az igét a gyülekezetnek, és ajándékozz meg minket naponta a te személyes szavaddal, hogy aszerint tudjunk gondolkozni és cselekedni.

Könyörgünk azokért, akiknek szomorú lesz az ünnepük. Indíts minket, hogy sok szomorúságot enyhítsünk, sok ínségen segítsünk, hogy szívesen adjuk tovább mindig azt, amit mi is úgy kapunk tőled. Szabadíts fel minket a szeretetnek erre a szolgálatára.

Kérünk, hogy ebben a csendben segítsd folytatni az imádságot.

Ámen.