CSÖNDESSÉG, REMÉNYSÉG

 

 

Alapige: Ézs 30, 15-17

“Mert így szól az Úr Isten, Izráelnek Szentje: Megtérve és megnyugodva megmaradhattatok volna; csöndességben és reménységben erősségtek lett volna; de ti nem akartátok; hanem ezt mondtátok: Nem, sőt lóra ülvén, futunk; ezért futnotok kell; és gyors paripán elvágtatunk; ezért gyorsak lesznek üldözőitek. Ezer fut egynek riasztására, ötnek riasztására mind elfuttok, mígnem úgy maradtok, mint egy szál fenyő a hegytetőn, mint egy zászló a halmon.”

 


 

Imádkozzunk!

Köszönjük neked, Édesatyánk azt a biztatást, ami már az ének szavain keresztül érkezett hozzánk. Köszönjük, hogyha nekünk sok bűnünk van is, neked annál nagyobb a kegyelmed, s a te irgalmadnak nincsen vége.

Köszönjük, hogy megvallhatjuk a mi bűneinket, és elfogadhatjuk a bocsánatot. Köszönjük, hogy ezen a mai estén is megajándékozni akarsz minket, és nem megbüntetni. Köszönünk minden intést, figyelmeztetést, bátorítást, minden szót, ami a te szádból származik, minket pedig megelevenít, és új, bővölködő élettel ajándékozhat meg.

Így kiáltunk hozzád és kérünk, hogy hallgasd meg a mi könyörgésünket, és szólíts meg minket!

Ámen.

 


 

Igehirdetés

Az egyik laktanya klubjában hangzott el a következő beszélgetés. Egy ka-tona megkérdezte a hadnagyát, hogy mi-lyen vitamint szed. És mindjárt meg is magyarázta a kérdést, hogy miért kérdezi. “Egy hónapon keresztül figyeltem Önt, hadnagy úr, és láttam, hogy bármi-lyen zavarba ejtő helyzetbe kerül, bármilyen kellemetlen emberekkel van e-gyütt, mindig, mindenkihez van egy ked-ves szava, van egy kedves mosolya, és nem tudom megérteni, hogy hogyan csinálja?” A tiszt ezt válaszolta: “Ez nem vitamin kérdése. Aki hisz Istenben, aki benne bízik, és aki rendszeresen csöndességet tart vele, tehát előtte csöndben van, azt Isten feltölti, megsegíti, bátorít-ja, annak reménységet ad a szívébe. Vagy, folytatta: akár így is lehet mondani, hogy lelki vitaminnal látja el.”

Az Isten előtt való elcsendesedés va-lóban megajándékozhat minket. Sőt, o-lyan erőforrássá válhat a számunkra, ami-hez semmi nem hasonlítható. Azért is fontos az Isten előtti csendesség, mert egy időre kivon minden másból. Mindenfajta fenyegetésből, zavarkeltő hangból, hang-zavarból vagy éppen valami olyanból, ami éppen foglalkoztat minket. Az Isten előtti csönd erőforrássá válik a hívő ember számára akkor is, ha éppen nincsen békességünk vagy nyugalmunk, de az a csönd, amit Istennel töltünk, megajándé-koz minket.

Ézsaiás arról ír, hogy Izráelt a régi ellenség fenyegeti. Asszíria – Isten népének ádáz ellensége – újra Izráelre támad. Ebben a szorult helyzetben Isten népének Istenre kellene bíznia magát, de sajnos nem ezt teszi, hanem azt olvassuk, hogy az ősi ellenséghez, Egyiptom-hoz fordul segítségért. Egyiptom fela-jánlja a segítségét, de az történik, hogy miközben barátnak és segítőnek álcázza magát, aközben tulajdonképpen Izráelnek az igazi vesztét Egyiptom okozza. Akkor is kellettek haditervek és katonai elő-készületek, de Izráel háborúi során mindig akkor győzött, amikor teljesen és egé-szen Istenre bízta a sorsát és a jövőjét, amikor mindent Isten kezébe tett.

Egyiptom mindig is Izráel ellensége volt, és amikor Egyiptomban bíztak – és ezt láttuk már Ábrahám életében is, hogy Egyiptom mit jelentett a számára, onnan vitte haza azt a szolgálót, akivel aztán vétkezett, és aki átkot hozott magával –, és Izráel mégis Egyiptomtól várja a segítséget. Odaadták Isten barátságát egy alkalmi segítségért. És az új barát, miközben segítséget ígér Izráelnek, teljesen kifosztja őket. Még azt is elvitték, ami a háború során megmaradt, amit ott-hagytak az asszírok. Egyiptom végez Iz-ráellel.

Az mindig nagyon szomorú állapot és helyzet, amikor a hívőknek Istenben kellene bízniuk egy nagyon szorult helyzet idején, és nem ezt teszik, hanem va-lahova máshova fordulnak. Vagy amikor saját kezükbe veszik sorsuk irányítását, és elfelejtik azt, hogy lehet az Isten ellenére dönteni, de annak valamilyen módon mindig pusztulás és kár a vége.

Isten olyan kedvesen és szívhez szó-lóan figyelmezteti itt az Ő népét. Azt mondja, hogy: “Megtérve és megnyugod-va megmaradhattatok volna. Csöndességben és reménységben erősségtek lett volna Isten, de ti nem akartátok. Sőt, ezt mondtátok: nem, hanem lóra ülve futunk, és ezért futnotok kell.” Azt hangsúlyozza itt Isten újra az Ő szeretett né-pének, hogy az előtte való csöndesség le-het egyedül az erő forrása.

Hányszor kiderül az, hogy a csöndes emberekben, akik talán ritkán szólnak, de akkor tényleg bölcsen beszélnek, sok-szor jobban meg lehet bízni, mint azokban, akik sokat ígérnek, valamicskét adnak, de tulajdonképpen megbízhatatlanok. Beszélnek, és mondják a szöveget, de a cselekedeteik nem azonosak azzal, amit mondanak. Végül is megbízhatatlan embereknek minősülnek.

Amikor valaki, valamire figyel, mert fontos számára az, ami elhangzik, akkor ezt csak úgy teheti, hogy csendben van, hogy minden mást, ami ezt zavarná, i-gyekszik kizárni az életéből, a gondolataiból, és arra figyel, ami ott elhangzik, és ami fontos a számára.

Amikor nagyon nagy a tét, akkor mindig nagyon nagy a csönd. Ha csak az első világháborúra gondolunk, amikor ott feküdtek a szerencsétlen katonák a lövészárkokban, s tudták, hogy valamikor jön a támadás – ezt általában tüzérségi tűz készítette elő –, mindig o-lyan feszült volt a csönd. Egyre fokozódott az izgalom, a feszültség, s aztán elindult a támadás. Vagy, amikor ott ál-lnak az orvosok a műtőben egy súlyos beteg fölött, és operálnak, általában akkor is – bizonyos helyzetekben vagy pon-tokon legalább is – nagyon nagy a csönd, mert óriási a felelősség.

Illéshez a megfáradás idején egy halk és szelíd hang szólt. Szinte talán alig lehetett meghallani. Elül a vihar, csönd lesz, és akkor a csöndben megszólal Isten. Ezért olyan fontos kérdés az, hogy tartunk-e jó csendességeket Istennel, vagy pedig nem? Ma volt-e ilyen csendes e-gyüttlétünk? Most nem mondom azt, hogy reggel, mert van, aki reggel ezt nem tudja megvalósítani, de valamikor a nap folyamán volt-e vagy lesz-e vagy szántunk-e, szánunk-e erre időt, hogy csönd-ben ott álljunk, üljünk Isten színe előtt, beszélgessünk vele, és áradjanak a meny-nyei erők, az Isten ereje az életünkben.

Csönd kell ahhoz, hogy megérthessük a szavát, hogy a hit látássá váljék, az ígéretek pedig bekövetkező valósággá. Tudniillik, az Istennel való csöndes beszélgetésben, értjük meg az Ő akaratát.

Ha itt Izráel népe komolyan veszi Isten ígéretét, szavát, hogy a csöndből reménység lesz, és ti meg tudtok maradni, akármit is mondanak az asszírok, vagy bármit ígér is nektek Egyiptom, ha rám figyeltek, ha továbbra is rám hallgattok, ha komolyan veszitek azt, hogy ti az én népem vagytok, és én soha nem hagytalak titeket még cserben, akkor megkapták volna a csöndes megállás köz-ben azt az erőt, amit Isten ígért.

Isten a csöndben üzen, int, vezet, békességgel, tanáccsal, Isten szerint va-ló látással tud minket megajándékozni.

Van-e tehát ilyen csönd, volt-e ilyen csönd, és akarunk-e ilyen csöndet a mai nap során, folyamán még Isten színe előtt? Vagy pedig úgy teszünk, mint valaki szokta ezt tenni, mikor hazaér a lakásba – és ezzel idegesíti a hozzátartozókat, hogy – minden létező hangforrást bekapcsol: televíziót, rádiót, ha még van valami más, azt is, ami zenét sugároz. Megtelik a lakás zenével vagy zajjal, mert nem bírja elviselni a csöndet. S a-hogy ő maga egyszer elmondta, hogy ez nála tulajdonképpen egy pótcselekvés, mert ő nem tud Isten előtt csöndben meg-állni, nem is akar, mert ha ezt megteszi – s nagyon őszinte volt az illető –, akkor előjönnek olyan kérdések, amiről muszáj beszélni, amit nem lehet félresöpör-ni, amire nem lehet azt mondani, hogy nem lényeges, mert a csöndben a lelkiismeretén keresztül megszólal a minden-ható Isten, és ha nem is felelősségre von-ja – bár ezt is megteheti bármelyikünkkel –, de előhoz olyan kérdéseket, akár bűnöket – így is mondhatjuk –, amelyeket Istennel valamilyen módon rendezni kell.

A mi lelkünk alapvetően annyira tele van zajjal, sőt vannak alapzajok, amelyek mindig ott zakatolnak bennünk. Egy megoldatlan kérdés, egy kívánság, egy vágy, egy terv, egy elképzelés, s mind-ezek akár meg is ronthatják a mi csöndünket, még Isten színe előtt állva is. De sokfajta düh, reménytelenség, rendezetlen helyzet, emberi kapcsolat bánthat és zavarhat minket. Sokan ezért nem vállalják az Isten előtti csöndet, az igazit, a szentet úgy, ahogy azt a Szentírás tanítja, mondja, mert ettől félnek: És, ha megszólal Isten? Ha megmondja azt, ami most olyan nagy nehézség, amiről nem akarok vele beszélni, amiről lehúzza a leplet, pedig ami foglalkozta engem, és ezt Isten tudja, csak én bújok el előle. Egyedül Isten tud nekünk lehetőséget biztosítani, noha ebben nekünk is van felelősségünk, hogy elcsöndesedve megálljunk előtte. Ő tudja a mi lelki immunrendszerünket ápolni és erősíteni. Az elejére visszatérve, vitamint, imádság-vitamint adni. Hogy, miközben imád-kozunk, miközben a csöndben vele beszélgetünk, aközben feltölt minket az Ő szeretetével, tőle való békességgel. A csöndben megbeszélhetjük vele a legfontosabb kérdéseinket. Lehet, hogy ott, mindjárt nem ad rá választ, de ott lesz az ember szívében az a békesség, hogy mostmár ez nála van. Mondhatnám így is – ha nem félreérthető a dolog –, hogy a felelősség attól kezdve Istené, hogy azt, amit én elmondtam neki, Ő hogyan oldja meg, milyen választ ad rá, milyen megoldást, milyen csodálatos, egyszerű és egyedi megoldást ad arra a kérdésre, ami foglalkoztat minket.

Azért is fontos, hogy újra és újra megerősödjünk, mert jönnek a lelki ijesz-tések. Ahogy itt egy valaki azt mondta, hogy jön Asszíria. Egy ember mondta, és azt mondja az ige, hogy ezren futottak. Egy valaki mondta, hogy jön az ellenség, és eldobáltak mindent, ott hagy-tak mindent, és rohantak. Egynek riasz-tására ezren futottak. Egyetlen ember sem volt, aki azt mondta volna, hogy: Állj! Hát, mi az Isten népe vagyunk. Mi hiszünk a mindenható Istenben, a seregek Urában, Ő a mi Urunk, álljunk meg! Ő megígérte, ha csöndben megállunk előt-te, ha újra bízunk benne, bármit is mon-danak a hírhozók, számíthatunk az Isten védelmére, számíthatunk segítségére.

Ma ez különösen fontos kérdés, hogy bízunk-e benne, és számítunk-e rá, mert ma a fundamentumok lerontásának a korát éljük. Ezt mondja a Szentírás is, hogy mit cselekszik akkor az igaz, amikor a fundamentumokat lerontják? Mindent, a-mi eddig erkölcsös – még világi értelem-ben is tiszta – volt, azt félreteszik, glo-balizálják vagy plázásítják – most ez a divat. Új életformát sulykolnak. A család töltse együtt – nem egymásra figyelve, csak együtt – a legújabb bevásárló-központban a délutánját, vagy akár az e-gész napot, meg természetesen költse el a pénzét is, mert a lényeg azért inkább ezen van. Milyen jó volt együtt lenni? De csupán egymás mellett voltak. Talán va-lamelyik multiplex moziban a tizennégy közül, vagy ki tudja, hány van már a fő-városban, de nem együtt voltak, csak egy-más mellett szórakoztak külön-külön. Aki erre pedig nem képes, talán pont anyagilag, arra rásütik könnyen, hogy nem modern, nem halad a korral.

És jön a másik ijesztgetés, amit többen mondtak mostanában, hogy mi lesz majd, amikor szilveszter napjához érünk, és az Y2K problémával találjuk magunkat szembe. A számítógépeket nem állí-tották át időben, és majd nem lesz üzem-anyag, nem lesz fűtés, villany, gáz, stb. Ugyanolyan ijesztgetés, csak modernebb formában, mint ami ott, akkor történ Iz-ráel népével. És hány hívő van, aki meg-ijedt, és esztelen raktározásba kezd, mert valahogy túl kell élni azt a pár napot.

Nem régen mondta egy fiatalember, hogy csodálta a szüleit, amikor elmond-ták azt, ahogy túlélték a háborús időket, és nem tudtak még raktározni sem. De mivel bíztak Istenben, Isten megsegítette őket a nagyon nehéz, súlyos pinceidőszak alatt is.

Kiben bízunk mi? Ez újra és újra fontos kérdés. Figyelünk-e az ijesztésre? Lehet, hogy meg lehet minket ijeszteni, vagy lehet ijesztgetni, de igazán megijeszteni a hívő embert azért mégsem lehet, vagy nem lenne szabad, hogy megijedjen. Lehet, hogy ijesztő az, amit hall, lát vagy mondanak neki, de igazán meg-ijeszteni biztos, hogy nem lehet. Ha ő igazán bízik Istenben, és számára az a legfontosabb, hogy Isten mit mond.

Hagyjuk, hogy a világ fejedelme meg-vakítson, vagy az Isten előtti csöndből erő, békesség származik a mi életünkre nézve? Látást kapunk, bizonyosságot és félelem nélküli hitet, amikor olyan helyzetbe kerülünk, hogy jó és rossz között kell választani, amikor fel kell ismerni az alkalmakat, vagy el kell hagyni alkal-makat, amikor el kell vállalnunk, vagy valamire azt kell mondanunk: nem, köszönöm, ezt nem vállalom, vagy ezt nem vállalhatom. Mert, aki Isten előtt csöndben van, annak egyre jobban fejlődik a döntési képessége is, mégpedig olyan értelemben, hogy egyre jobban felismeri azt, hogy vajon mi lehet Isten jó, kedves és tökéletes akarata. Isten igéje az, amely számunkra újra és újra útmutatást ad.

A másik biztatása ennek az igének ez: az Isten előtti csöndes tartózkodásból reménység fakad. Manapság lehet olyan pici kis csomagocskákat kapni, a-melyben tápkockák vannak, és abba be-ledugtak egy-egy szem magot. S ha az ember melegre, fényre teszi, és meg is locsolja a kockákat, akkor egy idő után kikel belőle a növény. A reménység az ilyen. Ha csöndben ott állok az Isten szí-ne előtt, és az a csönd ez öntözi, táplálja, fényre viszi, mindent megad a mi életünknek, amire szüksége van, s egyszer csak kihajt a pici kis reménység. És az a reménység egyre erőteljesebb lesz, és egyre nagyobb. Ez a reménység pedig – azt mondja a Szentírás, ha valakinek Istenben van reménysége – nem szégyenül meg. Sőt, az Istenbe vetett re-ménység az egyben hit is a mindenható Istenben.

Ez azt jelenti, hogy reménykedek a jövőben. Tudom, hogy a múltam Isten ke-zében van, a jelenben is Ő, az én Uram, és a jövő is nála van elrejtve. A Szentírás azt mondja: “Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.” Ma ugyanúgy szeret mindenkit személyválogatás nélkül, mint ezer évvel ezelőtt. Irgalom Atyja, szabadító Isten, szerető Atya, és mindenkit vár kivétel nélkül. A belé vetett reménység nem szégyenít meg.

Olyan sokan élnek reménység nélkül, és csüggedő szívvel, reménykedve, hogy kapnak, vagy végre, vagy újra kap-nak állást. Reménykednek, hogy lesz fe-leségük, gyerekük, békés, boldog öregkoruk, és nagyon sokan csalódnak, mert az életük nagy reménységeiből nem lett semmi, vagy lett valami, de mire megoldódnak a dolgok, addigra rájön, hogy tulajdonképpen nem oldódott meg semmi sem, s maradt egyfajta reménytelenség a szívében.

Az Istenbe vetett reménység a hit. Ez a hit, és ez a reménység nem szégye-nít meg. Jöhet az ijesztgetés, jöhetnek a különböző rémhírek, hallhatjuk a háborúk hírét, földrengések hírét, a jövőről leírt mindenfajta rémísztő történeteket meg jóslásokat akár, az Istenbe vetett hit és reménység nem szégyenít meg, mert aki Jézusban bízik, az életének Jézus az alapja, a fundamentuma, és ez az alap soha nem rendül meg, ez örökké megmarad.

Ha pedig nem – azt mondja itt az ige –, akkor lóra ülünk (persze mi már inkább gépkocsiba szállunk, meg vonatra, meg hajóra, meg repülőre ülünk), futunk, mert futnunk kell, és nincsen meg-állás. És tényleg így van. Nem lehet abbahagyni, nem lehet kiszállni. Csak hal-mozása az élvezeteknek, munkának, gyö-nyöröknek, stb. stb. Sőt, még olyan szent dolognak is, mint az Istennek való szolgálatnak a halmozása is. Lóra ülünk és futunk, mert futnotok kell.

A következmény: “Úgy maradtok – mondja Isten az Ő hűtlen és hitetlen né-pének –, mint egy szál fenyő a hegytetőn, mint egy zászló a halmon, egyedül. Csöndesség, reménység, megtérés, odafordulás Istenhez, vagy hajszoltság és ki-merültség.

Mit mond Isten? Megtérve és megnyugodva mindezt megkaptátok volna, de ti nem akartátok. Olyan jó lenne, ha mi nem tartoznánk azon emberek közé, akik ezt nem akarjuk, hanem tennénk azt, amit Isten akar, és akkor átéljük azt, hogy az előtte való csöndben megállva, kikel az a piciny kis mag, a reménység, és az a reménység pedig nem szégyenít meg.

 


 

Imádkozzunk!

Urunk, köszönjük a biztatást, a bátorítást, s köszönjük azt is, hogyha valamiben megítéltél most minket. Szeretnénk újra és újra csöndben és csöndesen megállni előtted, kérdezni téged, és átélni, hogy az ebből a csöndből fakadó reménység és békesség betölti a mi szívünket.

Kérünk téged, Urunk, hogy Jézus Krisztusért segíts rajtunk!

Ámen.