AZ ANTIÓKHIAI TANÍTVÁNYOK

 

 

Alapige: ApCsel 11,19-26

Azok, akik az István miatt támadt üldözés következtében szétszóródtak, eljutottak Föníciáig, Ciprusig és Antiókhiáig, de senki másnak nem hirdették az igét, csak a zsidóknak. Volt azonban közöttük néhány ciprusi és cirénei férfi. Mikor ők eljutottak Antiókhiába, a görögökhöz is szóltak, és hirdették az Úr Jézust. És az Úr keze velük volt, úgyhogy sokan hittek, és tértek meg az Úrhoz.

Ennek a híre eljutott a jeruzsálemi gyülekezet fülébe, ezért kiküldték Barnabást Antiókhiába. Amikor megérkezett, és látta az Isten kegyelmét, megörült, és bátorította mindnyájukat, hogy maradjanak állhatatosak az Úrban; mivel derék ember volt, telve Szentlélekkel és hittel. És igen nagy sokaság csatlakozott az Úrhoz.

Barnabás azután elment Tarzuszba, hogy felkeresse Sault. Amikor megtalálta, magával vitte Antiókhiába. Így történt, hogy egy teljes esztendeig dolgoztak együtt a gyülekezetben, és igen nagy sokaságot tanítottak. A tanítványokat pedig Antiókhiában nevezték először keresztyéneknek.

 


 

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, hálásan köszönjük ezt a csendet, köszönjük, hogy sikerült ideérnünk. Köszönjük, ha veled indulhattunk el reggel és a te nagy neved hívhattuk segítségül. Köszönjük, napközben is tereád nézhettünk, és Jézus nevében kiálthattunk hozzád. Köszönjük, ha láthattuk az események mögött a te irántunk való nagy szeretetedet és bölcsességedet. Köszönjük, hogy mindnyájan előtted állhatunk itt most.

Boldogan valljuk, Urunk, hogy rajtad kívül Isten több nincsen. Hisszük, hogy neked minden lehetséges, az is, ami az embereknél lehetetlen. Hisszük, hogy pontosan ismered minden szükségünket, és egyedül te tudod azokat kielégíteni.

Sokféle szükségünk van, Urunk. Ezzel a reménységgel is vagyunk most itt, hogy segíts rajtunk: adj nekünk tanácsot, erőt, útmutatást, feloldozást. Tölts meg minket a te békességeddel, és a te örömöddel, Urunk Jézus Krisztus. Szólj hozzánk igéden keresztül, mert hisszük, hogy a te igéddel ma is bármi jót el tudsz végezni.

Kérünk most újra, hogy vezess Uram útaidban, hogy járjak igazságodban. Legyen most a te igéd útmutatás is a számunkra és bátoríts mindnyájunkat arra, hogy merjünk engedni neked, és azon az úton járjunk, amelyik az életre vezet, és tudjunk erre másokat is nagy szeretettel hívni.

Ámen.

 


 

Igehirdetés

Ez az ige, amit nem olyan régen olvastunk napi ige gyanánt kalauzunk szerint, arról szól, hogyan jön létre egy gyülekezet, és hogyan növekszik az sokaknak, másoknak a hasznára is. Azért fontos ezt most a leírtakból megértenünk, mert ugyanígy jön létre az új élet a mi személyes életünkben is, és ugyanígy növekszik és érlel minket Isten használható eszközökké mások javára, üdvösségére.

Ez az antiókhiai gyülekezet, amiről itt olvasunk, rendkívül színes, mozgalmas, befogadó, másokat gazdagító, növekvő, misszionáló gyülekezet volt. Az első században nem is nevezték másképp csak úgy: a misszió anyahajója. Innen röppentek fel többen Jézus Krisztus evangéliumát hirdetni olyanoknak, akik még sosem hallottak róla. Aztán az útjuk után ide tértek vissza, s amíg távol voltak ez a gyülekezet imádkozott értük, és ha szükség volt rá, támogatta őket anyagilag is.

Hogy jött létre ez a gyülekezet? Az antiókhiai gyülekezet születése Jeruzsálemben kezdődött, mégpedig egészen furcsa módon. Azt olvassuk itt a 8. fejezet elején: “Saul pedig egyetértett István kivégzésével. Azon a napon nagy üldözés kezdődött a jeruzsálemi gyülekezet ellen, és az apostolok kivételével mind szétszóródtak Júdea és Samária területén.(…) Ők pedig szétszóródtak, elmentek, és hirdették az igét.

Leírja részletesebben is, hogy hova mindenhova kerültek azok a Krisztusban hívővé lett zsidók, akik Jeruzsálemben laktak, a jeruzsálemi első, úgynevezett ősgyülekezet tagjai voltak, és István vértanú kivégzése után szétzavarták őket a szent városból.

Mit csináltak ezek az üldözött keresztyének? Azt olvastuk: hirdették az igét. Nem riadtak meg, nem intették csendre egymást. Nem mondták: hallgatni arany, nem vonultak vissza, nem féltették magukat, hanem ugyanazt csinálták ott, ahova kénytelenek voltak távozni, mint amit tettek otthon is: hirdették mindenkinek, aki hajlandó volt meghallgatni, hogy kicsoda Jézus, miért jött el utánunk, mit tett értünk, értük is — ha nem tudnák, és milyen nagy lehetőségeket nyitott meg mindenki előtt, aki benne hisz.

Óriási stratégiai jelentősége volt annak, hogy ez a hír Antiókhiában is elhangzott. Miért? Azért, mert ez a város a római birodalom harmadik legnagyobb városa volt —Róma és Alexadria után — fél millió lakóssal. Képzeljük ezt el, abban az időben, amikor nem építettek még felhőkarcolókat. Ez a szíriai Antiókhia volt, mert három ilyen nevű város is volt a Földközi-tenger medencéjében. Ha a Földközi-tenger partján úgy Cézáreától észak felé elindulunk, akkor ott a part közelében lehetett megtalálni ezt a várost.

Valaki itt is elkezdett prédikálni Jézusról. És valaki elhitte azt, amit mondott. És az a valaki is továbbadta másoknak, és szépen növekedni kezdett a gyülekezet. Rendkívül vegyes lakosságú város volt ez. Először csak egy kicsi közösség volt, aztán nagyobb közösség, aztán híre ment — olvassuk, hogy már Jeruzsálemig eljutott annak a híre, hogyan növekszik ez a gyülekezet. Egyre többen csatlakoztak Jézus Krisztus tanítványaihoz, és ezek mindnyájan igehirdető apostolai is lettek Jézusnak. Ennyi bizonyságtevő egy nagy világvárosban!

Úgy is éltek, hogy az ő megszentelt életük önmagáért beszélt. Ezért kezdtek mutogatni rájuk a többiek: ezek olyan Krisztus-féle emberek, olyan krisztianoszok, magyarítva keresztyének. Krisztus neve — nem tudjuk gúnynévként használták-e ezt, vagy semleges megjelölésként — pecsét volt az életükön, hogy ezek hasonlítanak ahhoz a Krisztushoz, akiről beszélnek nekünk. Ezek olyan Krisztus-félék. Lehet-e ennél nagyobb elismerést mondani valakiről? Boldog lennék, ha bárki is mutogatna rám: ez olyan Krisztus-féle ember. Jó lenne, ha mindannyian eljutnánk ide.

Hogy jutottak el ők ide, hogy a tanítványokat először ebben a városban nevezték krisztianoszoknak, keresztyéneknek? Úgy, ahogyan Jézus a mustármagról mondotta, amikor az Isten országát példázatokban próbálta megvilágítani, akkor egyebek közt ezt is mondta: “Hasonló a mennyek országa a mustármaghoz, amit fog az ember és elvet a szántóföldébe. Ez kisebb ugyan minden magnál, de amikor felnő nagyobb lesz minden veteménynél. Sőt fává nő, úgyhogy eljönnek az égi madarak, és fészket raknak ágai között.”

A mustármag törvénye érvényesült Antiókhiában. Valaki hirdetni kezdte azt, amit Krisztusról már tudott és hitt. Legyőzte a lustaságát, a gátlásait, nem szégyellte a Krisztus evangéliumát. Komolyan vette a missziói parancsot, amit Jézus mondott: menjetek el és hirdessétek az evangéliumot minden népnek. Aztán a Szentlélek megáldotta ezt a bizonyságtételt, megnyitotta embereknek a szívét. Aztán azok is továbbadták, aztán nőtt a gyülekezet és híre lett. És látták érdemes így élni, ahogy ezek élnek. Egyre többen megkívánták, és kijöttek a világváros sötét, bűnös életéből a krisztusi életre. Világítani kezdtek, Jézus Krisztus hiteles tanúivá váltak.

Azt szeretném most hangsúlyozni, hogy mindez nem szervezés eredménye volt. Tehát nem úgy történt, hogy neki gyürekeztek néhányan: gyerünk, csináljunk valamit! Itt nem valamit csináltak, hanem akik már tudtak Jézusról valami hiteleset, biztosat és azt hitték, elmondták másoknak. Kiderült, hogy nem is ők mondták, hanem ennek a bizonyságtételnek a végső alanya maga az élő Krisztus volt. Nem ők szóltak, hanem az Isten Szentlelke szólt általuk, és ezért nyíltak ki a szívek, és ezért változhatott meg embereknek az élete.

Azért fontos ezt látnunk, mert mindannyiunkat megfertőz ma többé-kevésbé egyfajta technokrata gondolkozás, hogy nagy dolgokat úgy lehet tenni, hogy elgondoljuk, lerajzoljuk, kiszámítjuk, mibe kerül, költségvetés, árajánlat, elosztjuk a feladatokat, megszervezzük. Megvan a felelősök hierarchiája, és akkor gyerünk neki!

Sok mindent valóban így kell tenni, de az egyház nem így épül, nem így indul el. A Biblia azt tanítja, hogy az egyház elsősorban nem intézmény, hanem élő szervezet. Latin szóval (mind a két latin szót ismerjük) nem organizáció, hanem organizmus — élő szervezet. És élő szervezetet nem lehet csinálni, az születik. Az valami módon titkokat is magában foglalva létrejön egy magból. Egy csiraképes magból.

Mi kell ahhoz, hogy egy növény létrejöjjön és aztán majd gyümölcsöt teremjen? Kell hozzá valamilyen mag, kell valamilyen föld, ahova beteszik azt a magot, kell magvető, aki ezt a műveltet elvégzi, és kell a gondviselő Isten, aki ad rá esőt, napsütést, és a magvető csodálkozva látja, amit a Márk 4-ben Jézus így mond: magától terem a föld. Először füvet, aztán kalászt a végén, aztán magot a kalászban. Aztán azt megint el lehet vetni, és ha háromezer évig a fáraó sírjában van bezárva, akkor is csiraképes marad, és ha elvetik, kikel. Mert életet hordoz a mag. Ezért hasonlítja Jézus Isten igéjét, a róla szóló hiteles bizonyságtételt maghoz. Azt mondja: Ő a magvető, meg ránk bízta a magvetés szolgálatát.

A mag a legfontosabb, de annak talajba kell kerülnie. Ezért mondja Jakab: “szelíden fogadjátok a belétek elvetett igét.” Fogadjátok be, aztán az majd kikel. Az összes többi Isten csodája, én csak fogadjam be. És neki gondja lesz rá, és valami új nő ki belőle. Pontosan így van lelkileg is az új élettel. Kell a mag, az ige. Ige nélkül nincs új élet. De ahol Isten igéje, Isten Szentlelke erejével hangzik, ott élet támad a legreménytelenebb helyzetben is. Mert ha valaki befogadja a magot, Isten abból életet támaszt, növekedést ad és gyümölcsöt fog teremni.

Nekünk bíznunk kell az ige életet hordozó hatalmában. Nem lennénk ilyen nyuszik a bizonyságtétel terén, ha bíznánk ebben. És abban, hogy csak az segíthet mindenkin. Lehet, hogy sokféle más diakóniai, szociális, egyéb orvosi segítségre is szükségük van embereknek, de ha az élete megoldásáról van szó, akkor Isten igéje az egyetlen eszköz, ami segíthet rajta. És azzal nem mi ügyeskedünk, hanem az életet hordoz magában. Csak magvetők kellenek, el kell hangoznia. Az illetőnek hallania kell, s engem ne izgasson, hogy befogadja-e vagy sem, az már az ő felelőssége. Az én felelősségem az, hogy amikor ott voltam, hallhatta-e. Csak azt, amit már biztosan tudok.

Többször mondta Jézus azoknak, akiket meggyógyított vagy ördögi kötelékekből megszabadított: menj haza, és mondd el mit cselekedett veled az Isten. Nem kell előadást tartani. Mit cselekedett veled az Isten, azt mondd el, és az ige lesz. Miközben hallgatják, nem téged hallanak meg, hanem az igehirdetés végső alanyát, a mindenható szentháromság Istent, és Isten teremtő munkája kezdődik el egy ember életében, aki befogadta az igét. Mert Ő az alanya a lelki munkának, az igehirdetésnek, a gyülekezet-plántálásnak, a gyülekezet növekedésének egyaránt.

Olyan világosan látta ezt Pál apostol. Azt mondta: én ültettem, jött Apollós és az öntözgetett, de a növekedést az Isten adja. Mi megszakadhatunk, ha Ő nem ad növekedést, kiszárad, nem kell ki, kitapossák, elviszik a madarak még mag korában — nem lesz belőle semmi. Ő adja a növekedés, de aki elülteti, meg kell, aki öntözgeti.

Isten ebben a munkájában minden eszközt fel tud használni. Még az Ő ellenségeit is, még az evangélium ellenségeit is. Íme itt is úgy születik meg egy nagy világvárosban egy hamarosan híressé váló szolgáló keresztyén gyülekezet, hogy üldözést támadt Jeruzsálemben. Az első szervezett keresztyénüldözés. És ennek az egyik áldott gyümölcse például az antiókhiai gyülekezet. Isten mindent fel tud használni, és csodálatos az, ahogy egymásután bekapcsolja az Ő eszközeit.

Először, akinek a nevét sem tudjuk, aki ott beszélt Jézusról. Aztán belép Barnabás, akit ellenőrnek küldenek oda: nézze már meg mi az a nagy mozgolódás ott Antiókhiában. Aztán őt Isten Lelke arra indítja, kerítse elő valahonnan Pál apostolt. Egy évig dolgoznak ott. Utána nincs rájuk szükség, mert felnőtt ott egy szolgáló csoport. Egymás után kapcsolja be az eszközöket Isten, de Ő kapcsolja be. Ő a gyülekezet Ura.

Nyilvánvaló, ha már egy ilyen nagy gyülekezet létrejött, mint az antiókhiai is, akkor ott meg is kell szervezni a munkát. Akkor el kell osztani a feladatokat, mert nem uralkodhat fejetlenség. Ahol pedig Isten Lelke az úr, ott nincs is fejetlenség.

Azt szerettem volna hangsúlyozni most mindenekelőtt, hogy nem így kezdődik. Szervezéssel, neki gyürekezéssel ma sem lehet gyülekezeteket alapítani. Amikor az Amerikából importált hamis ideológia itt egyre jobban terjed nálunk, hogy meg kell azt tervezni, egy év alatt hány új hívő lesz, az mibe kerül, hány négyzetméteres helyiségeket építsünk stb., ez teljesen ismeretlen a Biblia világában, és idegen Isten igéjétől.

Az nem idegen, ha emberek letérdelnek és elkezdenek könyörögni, böjtölni azért — mint ahogy az antiókhiaiak is tették —, hogy Uram, mi a következő lépés, kire, milyen feladatot bízzunk, mit csináljunk ezzel a Barnabással meg Saullal, mert itt már úgy tűnik nincs rájuk szükség, akkor küldik ki őket az első missziói útra, de imádkoznak értük, visszavárják őket, beszámoltatják őket. Imádkoznak azokért, akik ott messze tértek meg. És így is terjed az evangélium.

Ez tehát az első, amit vegyünk észre, és amit jó, ha megjegyzünk: a mi személyes új életünk elindítója is csak a teremtő és újjáteremtő Isten lehet. Csak Isten adhat nekünk egészséges lelki növekedést. Ő segíthet el minket gyümölcstermő életre, és jó lenne, ha onnan, ahol vagyunk, mindnyájan vágyakoznánk arra, hogy továbblépjünk, és lépjünk is tovább, hogy eljussunk oda, hogy a hátunk mögött összesúghassanak: ez is olyan Krisztus-féle ember. Ez is keresztyén.

Nos, így vegyük végig röviden ezt a történetet, hogy mindez, amit próbáltam itt elmondani, hogyan tükröződik benne?

Azt olvastuk, hogy azok, akik István miatt támadt üldözés következtében szétszóródtak, eljutottak egészen Antiókhiáig. Ez viszonylag messze volt. Ez az első megállapítása a mai igénknek, hogy Isten a rosszat is felhasználja arra, hogy terjedjen az evangélium. Miért kellett itt üldözésnek támadnia?

Azért, mert jól érezték magukat a jeruzsálemi hívők ott együtt. Összebújtak, melengették egymást, és igen jól érezték magukat. De nem ez volt a program, amit Jézus a missziónak adott, hanem azt mondta nekik: vesztek erőt, miután a Szentlélek eljön reátok, és lesztek tanúim Jeruzsálemben, Júdeában, a félpogány Samáriában, sőt a föld végső határáig. És mindez még Jeruzsálemben történt. És ki fog elmenni Júdeába, a félpogány Samáriába és az egész pogány világra? Ők fognak elmenni, ha kibillenti őket Isten ebből a nagy tespedésből. Nem lehet tétlenkedni, nem lehet összebújni. Tessék dolgozni! Ha nem mentek magatoktól, majd elzavar az ellenség benneteket. De elkísér az Isten Szentlelke és megelőz titeket az élő Krisztus, és ajtót nyit az evangéliumnak. Szátokba adja a bizonyságtételt. Ha nem mentek magatoktól, majd mentek kényszer hatására!

Azt hiszem többen be tudnánk számolni arról, amikor eluralkodott rajtunk ez a tespedés akár a kényelemszeretet, akár a lustaság, akár a szolgálattól való félelem miatt. Vagy személyi kapcsolatok váltak ennek akadályává. Akkor Isten támasztott valami üldözést. Történt valami baj, és egyszerre tudtuk mi a dolgunk, és egyszerre tudtuk tenni azt, amit Ő tőlünk várt. Jobb, ha nem kényszerítjük Őt erre, mert szép szóval küldte őket először, de ha nem megyünk szép szóval, Ő a gyülekezetnek és a missziónak az ura, és nem fogja hagyni lustaságunk miatt azt, hogy az evangélium megmaradjon egy helyen.

Van több olyan madár, főleg a nagy madarakról és a költöző madarakról mondják, hogy ha lusták a fiókák és csak próbálgatják a szárnyukat a fészek szélén, de nem rugaszkodnak neki, akkor egy kicsit megbillenti a csőrével az anyamadár.

Az első szolgálati helyemen, ahol a parókián is, meg a templomgerincen is volt egy-egy gólyafészek, többször láttam ilyet, amikor a próbálkozások elkezdődtek, még a repülés nem. Nem akart elrugaszkodni a kövérre hízott fióka — rettenetes sokat ettek azok a gólyafiókák —, akkor szépen megbillentette. A csőrét aládugta a kis fióka bögyének és kilökte a fészekből. Nem szeretetlenségből, hanem azért, mert egy hónap múlva indulni kellett több ezer kilométerre és addig meg kellett tanulni repülni. Ha nem mész magadtól, majd kilöklek azért, hogy után biztonságosan tudjál repülni.

Jó lenne, ha Isten valami kemény eszközt használ az életünkben, akkor el tudnánk csendesedni mindig, és megkérdeznénk: Uram, most mi ennek a célja? Ne az okát kutassuk, ne azt magyarázzuk neki, hogy nem vagyok én olyan rossz, hogy így kell büntetned. Célja van a szenvedésnek mindig. Azt kérdeznénk meg bizalommal: Uram, mi az, amit nem csinálok, pedig kellene? Vagy mi az, amit másként kellene tennem? Mi az, amit végre abba kellene hagynom? És azonnal engedelmeskednénk. Isten kezében ez is áldott eszköz.

A másik, amit figyeljünk meg itt, ez a rövid megállapítás: senki másnak nem hirdették az igét, csak a zsidóknak. Volt azonban köztük néhány ciprusi és cirénei férfi, amikor ők eljutottak Antiókhiába, a görögökhöz is szóltak, és hirdették az Úr Jézust. Nem kedves dolog ez?

Miért csak a zsidóknak hirdették? Mert ők is zsidók voltak. Nem magától értetődik, hogy a saját népe fiainak hirdeti először az életmentő igét. Amazok meg szintén a saját népük fiainak. A görög megy a göröghöz, a zsidó megy a zsidóhoz… Mindenki ahhoz, aki a legközelebb áll hozzá. És ez miért baj? Ezt olyan sokan félreértik és félremagyarázzák.

Az, hogy egy magyar ember buzgón könyörög a magyar nép megtéréséért, ez miért baj? Ha úgy könyörög, hogy közben egy másik népre haragszik, vagy azt gyűlöli, az baj, az nagy baj, s akkor nem lesz igazi az imádsága sem. De ha elsősorban a saját gyerekeimért könyörgök, az nem magától értetődik? Aztán, ha hallom, hogy a szomszédé beteg, vagy amazok akarnak elválni, akkor azokért buzgóbban könyörgök, mint a sajátomért. De az egészen természetes, hogy akiért elsősorban felelőssé tett Isten, aki közül való vagyok, azokat hordozom elsősorban.

Természetes, szép módon kijön ez itt. Ők hirdetik azoknak, a görögök meg az övéiknek és kiderül, hogy Isten mind a két társaságból elhívott embereket. Nemcsak néhányan, hanem ahogy olvastuk: “az Úr keze velük volt, és igen sokan hittek és tértek meg az Úrhoz.”

Az Úr keze vagy az Úr jobb keze — ahogy a Biblia sokszor mondja — az Isten ellenállhatatlan hatalmának a szimbóluma mindig. Ezek az emberek …………….itt valami van a felvétellel, egy pár mondat hiányzik …………a tudomány, az okkultizmus, az erőszak tehetetlen. Semmire nem mennek. Az imádság, az Istenbe vetett bizalom, a neki engedelmes az élet, az Őt dicsőítő ember meg viszi előbbre az eseményeket. Vagyis általa Isten.

Mert vannak olyan problémák, amiket Isten nélkül nem tudunk megoldani. Vannak olyan kérdések, amikre Isten nélkül nem tudunk érdemi választ adni. Vannak olyan titkok, amiket Ő nélküle soha nem fogunk megtudni, csak azok, akiknek Ő kijelenti. Ő azonban kijelenti, és ad választ a kérdésekre, beavatja az övéit a titkaiba, mert használni akarja őket a többiek javára is. Mert ennek a vonalnak a végén élet van. Amott eljutnak oda, hogy kiadják a kivégzési parancsot: halál, halál, halál, noha az sem visz előbbre semmit. Isten viszont az életet munkálja, és Dánielnek a szolgálata végén az eredmény az, hogy megmenekülnek ezek az emberek és dicsőítik a pogányok Istenét. Ez az Ő célja, és ehhez kellenek ilyen Dániel-félék.

Jó lenne, ha elgondolkoznánk, (anélkül, hogy most részleteibe belemennénk) az embernek, az Isten nélküli embernek ezen a tehetetlenségén. Nem tud magán segíteni, de nem tud egymáson sem segíteni. Hiszen erről szól az egész Biblia, hogy annyira megromlott itt belül bennünk, hogy nem tudjuk korrigálni. Nincs olyan szer és elmélet és technika, ami ezen ott belül változtatni tudna. Ennek a következménye az, hogy nem tudjuk megoldani például az éhezés kérdését. Nem tudjuk megoldani a betegség kérdését: kiiktatni a betegséget. Nem tudjuk megoldani a háború és a békesség kérdését. Egyetlen szíven belül sem tudunk békességet teremteni. Házastársak között sem tudunk békességet teremteni. Népek között sem. Megoldhatatlan. Nem tudjuk megoldani a halál kérdését. Miért nem küszöböljük ki, ha olyan nagyon okosak vagyunk?

Sorolhatnánk még tovább. Az életünk legfontosabb pontjain teljesen tehetetlenek vagyunk. Tudomásul vesszük, hogy ez van, próbálunk segíteni, ahogy lehet, aztán megyünk tovább, és nyögünk a terheink alatt. Közben büszkélkedünk. Nem tudjuk megoldani az örök halál kérdését sem. Azt, hogy a bűnnek a következménye az, hogy az ember elszakadt Istentől és közben ordít, sivít az Isten hiánya miatt az Isten után, és nem tudja megtalálni az Istent. És hiába talál ki pótszereket, azok nem pótolják az élő Isten jelenlétét. Ez sem tudjuk megoldani.

De éppen erről szól a Biblia, hogy nem is nekünk kellene ezen fáradozni, mert ez reménytelen vállalkozás. Isten ezt megoldotta. Ha nem tudunk utat találni Őhozzá, Ő utánunk jött. Erről szól az egész Biblia. Miután valaki felismeri, hogy csakugyan tehetetlen, de nem nyugszik bele, és a maga tehetetlenségével Istenhez kiált, akkor Isten valódi megoldást ad. Jézus Krisztusban ez a rajtunk segítő Isten hajolt közel hozzánk.

Van ebben a történetben egy kis kőről szó. Az álom az, hogy egy nagy szobrot látott Nabukodonozor különböző anyagokból, s egyszer csak minden emberi kéz érintése nélkül — így olvassuk — egy kicsi kő esett le az égből, az eltalálta a szobrot éppen ott, ahol cserépből volt a lába, és összedőlt az egész. Ripityára. Az a kis kő pedig, így olvassuk, amely leütötte ezt a szobrot, nagy heggyé lett és betöltötte az egész földet.

Ez ugyanaz a kő, amiről, akiről Jézus Krisztus ezt mondta: Így lett ez a kő, amelyet az építők megvetettek, a szegletnek fejévé. És aki erre ráesik az szétzúzatik, és akire ez ráesik, szétzúzatik. De, aki arra épít, annak masszívan megáll a háza. Ez a kő maga Jézus. Ő az, aki a királyok Királya és az uraknak Ura. Ő az, aki tesz királyokat és elmozdít királyokat. Ő az, aki ténylegesen uralkodik, mert egyedül neki adatott minden hatalom mennyen és földön. És Ő keres olyanokat, mint Dániel is volt, akiken keresztül a mai pogányságban mások életét is megmentheti. Kellenek Dánielek, akik mernek bízni Őbenne, akiknek az életét Ő már megmentette, akik ismerik Őt, akik így imádkoznak hozzá, és így állnak rendelkezésére. Akik az újjászületés során kapták Isten Szentlelkét és a Szentlélekkel megértik az Isten kijelentését, és a többiek iránti nagy szeretettel továbbadják azt, mint Dániel, hogy általuk is megmenthessen másokat.

Ez a Jézus Krisztus feltétlenül életpárti. Ő azért jött, hogy életünk legyen és bővölködjünk. Nem kell meghalni! Nélküle feltétlenül a halál, mégpedig az örök halál vár mindenkire. De Ő azért jött, hogy ne kelljen meghalni. Sőt, Ő helyettünk meghalt, s elszenvedte a pokol minden kínját azért, hogy minket Istenhez vezéreljen — így olvassuk a Péter levelében.

Boldog ember az, aki kész bevallani a maga tehetetlenségét, aki akár hitetlenül is, vagy egy icipici hittel is már hozzá mer kiáltani úgy, mint Dánielék, aki engedi, hogy segítsen rajta Jézus. És boldog ember az, aki miután segített rajta és életet kapott tőle, ezt az életet viszi tovább másoknak is.

Jó lenne, ha ma este elcsendesednénk, és becsületesen megvizsgálnánk melyik világban élünk. Miféle eszközöket, fegyvereket használunk. Vajon nem ugyanaz jellemző-e ránk, mint Nabukodonozorra és társaira, hogy nem ért lényeges dolgokat, ideges lesz tőle, nyugtalanság, pánik, kegyetlenkedés ….itt megint valami van a felvételellel ….

Isten szervezi a gyülekezeteket. Maga a magvető, az élő Krisztus hinti a magot, és rövid idő alatt a Földközi-tenger egész medencéje tele lett kisebb-nagyobb keresztyén közösségekkel.

Isten ügye a misszió. Ő tud gyülekezeteket előhívni, mert Ő tud életet támasztani. Ő tudja a gyülekezeteket növelni, mert Ő tudja az életet gyümölcstermővé tenni. És mindez ugyanígy érvényes a mi személyes életünkre is. Fontos, hogy minél többet fogadjunk be a magból, az igéből. Hogy megtanuljuk úgy olvasni, vagy úgy hallgatni, hogy Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem. Uram, ki vagy te valójában? Szeretnélek megismerni egyre teljesebben. És amikor felismerem a feladataimat, indulok és teszem azt. És amit már megértettünk és hiszünk, azt ne restelljük továbbadni. Talán egyetlen csendes mondatban még a villamoson is lehet, vagy otthon, vagy a munkahelyen, vagy itt a gyülekezetben. Mindig azt, amire Isten Lelke indít, hiszen aki már él, aki vele kapcsolatban van, az érti Őt és az indítható. A kérdés az: mozdulunk e?

Ha soha senki Antiókhiában nem merte volna hirdetni az evangéliumot ilyen “bölcs” megfontolásokból, hogy úgy sem értik, még eddig soha nem hallották, nem ismerik azokat a kifejezéseket, amiket mondani fogunk, akkor mindez nem történt volna meg. De ezek az emberek nem spekuláltak, hanem mondták, mert szerették azokat, akiknek mondták és engedtek Isten Szentlelkének. Ne szégyelljük tehát mi sem, hanem adjuk tovább egyszerűen, bátran és közben engedjük, hogy Jézus Krisztus egyre hatalmasabban éljen bennünk, és legyünk mi is olyan Krisztus-féle, krisztianosz, valóban keresztyén emberek.

 


 

Imádkozzunk!

Istenünk, dicsőítünk, mert az új élet kezdetét is te adod meg, te tudod megőrizni bennünk az új életet, és te teszed gyümölcstermővé a mi életünket.

Bocsásd meg, hogy oly sok éretlenség van bennünk, olyan sok alkalmatlanság a szolgálatra. Sokszor egyszerűen csak azért vagyunk alkalmatlanok, mert nem is akarunk rólad bizonyságot tenni. Bocsásd meg, ha nem szeretjük igazán a körülöttünk élőket, ha nem szorul össze a szívünk arra a gondolatra, hogy elkárhoznak ige nélkül. Kérünk, oltsd belénk a te mentő szeretetedet, Úr Jézus Krisztus. Hadd mondhassuk el Pállal együtt, hogy a Krisztus szerelme szorongat minket. Hadd mondhassuk el: jaj, nékem, ha az evangéliumot nem hirdetem. Add ezt a csendes belső kényszert, és adj szavakat a szánkba, és add, hogy sose szégyelljünk téged, aki nem szégyelltél minket elfogadni, és nem szégyellsz testvéreidnek nevezni.

Köszönjük neked, valahányszor mertünk vállalni. Köszönjük, hogy egyetlen szó, egyetlen mondat, egyetlen ige is életet teremthet a te kezedben. Hadd legyünk mindnyájan eszközökké a te kezedben. Használj minket ott, és akkor, ahogyan akarsz. Őriz meg attól, hogy mi akciózzunk nélküled, tőled függetlenül. Hogy mi akarjunk behívni téged a magunk vállalkozásaiba. Köszönjük, hogy a te mentő szereteted nagy vállalkozása az egész váltság, és köszönjük, hogy kész vagy ebben nekünk is feladatot adni.

Segíts azt engedelmesen végezni, és hadd örvendezzünk annak, hogy a te erőd legyőzhetetlen erő. A te igéd időtálló igazság, és hogy a mi alkalmas voltunk tőled lehet.

Könyörgünk gyülekezetünkért, szaporítsd az idvezülőkkel, és a gyülekezetekért. Könyörgünk a teológusokért, és a teológiákon folyó munkáért, hogy erre a lélekmentő szolgálatra készüljenek ott emberek, a te Lelked irányításával.

Könyörgünk a nagyon nehéz helyen szolgálókért, a külmisszióban levőkért. Vedd körül őket védelmeddel, és dicsőítsd meg magadat ott, az igazi pogányok között, hogy közülük is sokan a te tanítványaiddá legyenek.

Köszönjük, hogy eléd hozhatjuk mindnyájan személyes sorsunkat, gondjainkat, környezetünket, gyengeségünket, jövendőket. Köszönjük, hogy nálad készen van a szabadítás, a megoldás. Segíts, hogy elmondhassuk az igével: jó várni, és megadással lenni az Úr szabadításáig.

Ámen.